A levegő majd’ kicsattant a frissességtől, amerre a szem ellátott,
fenyő- és nyírligetek. Sötétbarna rönkházak tarkították a
domboldalt, a völgyben, bár nem látszott, két forrás volt - egy „élő” és egy
„halott”. (Az „élőből” lehet inni, a „halott” vizét gyógyításra, elsősorban
borogatások készítésére használják.) Udmurt népviseletes idegenvezetők meséltek
a helyszínről a csoportokra szakadozott konferencia-résztvevőknek, rendezett
káoszban vándoroltak épületről épületre. Magas fű, földút és vadvirágok
mindenhol. Itt-ott egy macska sompolygott körülöttünk.
Én nem először voltam a Ludorváj skanzenben (ahogy gondolom
az emberek többsége sem), az orosz nyelvű idegenvezetés sem izgatott annyira,
úgyhogy inkább szabadon kószáltam, élveztem a természetet, és azt, hogy újra
Udmurtiában vagyok. Nem voltam benne 100%-ig biztos, hogy szabad-e, de végül
mégiscsak nekiálltam virágokat leszedni és koszorút fonni belőlük.
Rét, mocsár, liget, ház, fadeszkás ösvény, forrás (ahol
kapunk egy kanál szamagont aka „pálinkát”), újra rét, tűzrakóhely, szentély,
malom, hinták, aztán hoppá, terített asztalok és lendületesen dübörgő udmurt
slágerekbe torkollik a túra. Néhány kör pöśatem után a DJ lekeveri a diszkót és előkerül a
harmonika és a vendéglátók élőben kezdenek el dalolászni. Mi sorba állunk perepecsért
és tabanyért. Jeremy velem szemben ücsörög, Gergőnek etimológiák jutnak eszébe,
Anna mellettem magabiztosan társalog különböző nyelveken, a jobb oldalamon Luca
ül megilletődötten. Az udmurtok táncolni kezdenek, bevonszolják a vendégeket is
maguk mellé. Kolja Anisimov felkap engem, de sajnos nem együtt táncolunk,
párcserélős a koreográfia.
A nap egyre hegyesebb szöget zár be a földdel, a fűszálak
narancssárgás színt kapnak. Elmegyek a „mosdóba”, aztán nincs is kedvem
visszamenni a többiekhez. Inkább csak nézem a Ludorváj tökéletesen elrendezett domboldalait. A kovyš és a sok kedves ismerős hangja nyomokban eljut hozzám, én pedig bámulok szembe a nappal. Mire is várok épp? Éppen annyira erős a késztetés arra, hogy bedobjam magam a tánc közepébe, mint
hogy eltávolodjak mindenkitől, és kvázi madártávlatból gyönyörködjek a
népviseletes udmurt néptáncosokon, a skanzen épületein, a šuldyrjaškodó vendégeken. Érzem már az esemény megrendezett voltát,
de kb. ilyen dolgok azok, amelyektől beleszerettem a FU világba.
Itt van minden, amit imádok, de az ilyenkor érezni szokott
őrült boldogság valahogy otthon maradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése