Udmurtia olyan csodálatos volt, amilyen szokott lenni.
Izsevszk vagány és és urbánus, Sarkan megye gyönyörű és idilli. Iyulia még
mindig imádnivaló, a komikus egyéniségű mopszával és a borzasztó kedves
vőlegényével együtt. A verandán aludni, friss shangi illatára ébredni,
mentateát szürcsölni, kertet gazolni, nyílt tűzön sütögetni… tudtam, hogy nem
tudok még egyszer ugyanabba a folyóba lépni, így megpróbáltam új és új dolgokat
felfedezni Sarkan megye eme keleti, eldugott szegletében. Ebben segített, hogy
két napot Karsashurban töltöttünk, ahol Daniil szülei még nem ismernek engem,
mint a tenyerüket, így jól elszórakoztunk, és még a suliba is elvittek.
Nem vártam nagyon sokat a karsashuri látogatástól: 7-9 éves
gyerekeknek kellett volna előadnom, és leginkább arra számítottam, hogy
csendben, megkukulva fognak ülni és már csak az ebéden fog járni az eszük. Nem
beszélve az értékelhetetlen udmurt- és orosztudásomról. Szerencsére Iyulia ott
volt, hogy átsegítsen a nyelvi akadályokon, és meglepődve tapasztaltam, hogy az
előadásom még el sem kezdődött, pár gyerek máris ránk tapadt és velünk
grasszált mindenfelé, az angol nyelvű beszélgetésünket hallgatva. Átöltöztem a
népviseletembe, aztán bedugtak minket az addigra megtelt osztályterembe (a
közönség egy része tanárokból állt), kiállítottak engem az osztály közepére, és
várták, hogy akkor most produkáljam magam.
Na de nem azért vagyok veterán haknizós, hogy ilyen
helyzetek zavarba ejtsenek, mit nekem az, hogy ez egy falusi suli, a gyerekek
udmurtok és nincs közös nyelvünk: elkezdtem kicsit magamról mesélni, majd
gyorsan Magyarországra tereltem a szót: ki tudja megmutatni a térképen? Ez jó
kezdésnek bizonyult, így hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a Magyarországos
diasoromat, amit a mariknak csináltam, hogy mutassak pár képet. A gyerekeknek
különösen Budapest tetszett és az erdei állatok, és mindig nagyon mosolyogtak,
amikor valamit udmurtul próbáltam mondani. Hála Istennek a nyelvtörőket is
nagyon élvezték, és az is átjött nekik, amikor udmurtul és magyarul is felírtam
ugyanazt a mondatot, és átlátták a hasonlóságot. Aztán hegedültem nekik egy
kicsit, majd énekeltem is, és páran ki is próbálhatták a hegedűt (persze nagyon
nagy volt szegényeknek, a kici ujjaikkal alig bírták lefogni a húrokat). Aztán
pedig, hirtelen ötlettől vezérelve, kitaláltam, hogy ha megmondják a nevüket,
én megmondom annak a „magyar verzióját”. Na ettől megvadultak. :) Persze valószínűleg
nem mindegyik volt akkurátus, de nem is ez volt a lényeg, csak hogy mondjak
valamit nekik, amin nevethetnek.
Lassan lejárt az időm, és közeledett az ebédidő is, így
szélnek eresztettük a nebulókat, de fülig érő vigyorral pakolásztuk össze a
cuccainkat. A takarító néni lelkesen mesélte, hogy még a menzára szaladva is a
„magyar neveiket” ízlelgették. Bogi, szerintem erre egész életükben emlékezni
fognak, mondta Iyulia. Remélhetőleg! Én biztosan. :) Illetve szöget ütött a
fejembe az ötlet, hogy Udmurtiában is kéne haknit szervezni. (Vajon hány
alkalom után kapcsolna le az FSZB?)
Ez vol az én ajándékom Karsashurnak, és Karsashur ajándéka
nekem. Meg a muncsó, a shangi, a beszélgetések. Kozinóban idén állt a bál,
Sztasz és Anyuta családja sürgött-forgott, én csak ritkásan tudtam besegíteni,
de az egész napos udmurt csacsogástól legalább kb. visszatért a nyelvtudásom.
Udmurtia édes és szépséges, mint egy távolba szakadt kedves, de ideje visszatérnem az "igazihoz".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése