Hajnali kettő felé közeledik. Kint csendesen esik az eső. Fejemen füllhallgató, Tibu előttem az ablakpárkányon szundít. Én vagyok a Lofi Girl.
A tipológiai adatbázisunk paraméterleírásait töltögetem fel rendületlenül. Elég mocsok meló, lélekölő kódolás méltatlan körülmények között, de még mindig szívesebben végzem ezt, mint állok neki újra a finnugoros cikkemnek, amit már legalább egy hónapja le kellett volna adnom.
Jaj, finnugor világ.
Az egész világ.
Jaj.
Ez az egész téma olyan rohadt nehéz. Amikor kitört a háború, elhatároztam, hogy nem megyek vissza a VKontakte-re (orosz facebook), mert túl veszélyes. Persze abban is reménykedtem, hogy az én oroszországi ismerőseim bizonyára nem állnak a háború olalára. De hát az élet nem ilyen egyszerű.
Befagytak a kapcsolatok, leálltak az együttműködések, megint, épp mikor végre újraindulhattak volna. Az ösztöndíjprogramokat lemondták, Tomi, Rebeka, Soma és Zoli hazaköltöztek Udmurtiából.
Ha a koronavírus fizikai akadályt állított elénk, a háború fizikait és morálisat is.
De az isten szerelmére, mi élünk és nem minket lőnek, itt a demokratikus szabad világ áll szemben egy beteg diktatúrával, teljes városokat bombáznak porrá, nekem is van bucsai ismerősöm, nehogy már én álljak neki panaszkodni, hogy nem tudok Mariföldön sztárkodni és sugrimugrizni.
Úgyhogy félretettem ezt a részét az életemnek és nem foglalkoztam a finnugor kapcsolatokkal. Mert mégis mi a rohadt élet mást tehettem volna vele, ugyebár. IFUSCO-n sem nagyon említettük egymásnak: kicsit olyan volt, mintha senki nem akarná felhozni, mi folyik Oroszországban és Ukrajnában.
Aztán ez megváltozott.
Anton és Aleksei mindketten lelkesen beleegyeztek abba, hogy készítsek velük egy interjút. Én meg lelkesen készítettem. Viszont az Estonian World-nek írt cikkem, melyben a háború hatásait szerettem volna bemutatni a finnugor világon, szétfolyt, mint a palacsintatészta. Túl sok minden van itt.
Tartu külvárosában Kolja Kuznetsov és Inga Ignatieva otthonában végre találkoztam Ortem Jorgival és feleségével. Két hónapja vadászom rájuk, és éppen azelőtt csíptem el őket, hogy Kazahsztánba költöztek volna. Koljáék borral és saslikkal kínáltak, és hosszan beszélgettünk oroszul, udmurtul, komiul, magyarul, észtül a világ állapotáról. Azon kaptam magam, hogy iszom a szavaikat: mindenkinek volt néhány személyes története, melyeket sokkal jobb volt hallgatni, mint az általános helyzeten töprengeni.
Sergei Nikiforov kicsit gyanakvó fejjel nyújtotta át nekem Ivan Kamenshchikov szülinapi ajándékát: egy mari pénzes nyakláncot és hozzá illő fülbevalót. Én sem voltam kevésbé zavarban, de a gesztus, majd a beszélgetés Ivannal nagyon megérintett: mégiscsak emlékeznek rám ezek a marik. Lehet, hogy nem tudok mindenkivel érintkezni, de nem felejtettek el. Sergeijel ezután nekivágtam egy közös tandemprojektnek: én segítek az angoljában, ő pedig az én marimban. Az első találkozás alkalmával majdnem az egész időt végigbeszélgettük a mariföldi helyzetről, amiért nagyon-nagyon hálás voltam.
A FUFF-on táncoltunk, énekeltünk, kézműveskedtünk, agyagoztunk, szaunáztunk, főztünk. Kreatív táborrá változott ez az alapvetően finnugor filmfesztiválként megrendezett hétvége, mivel harmadik éve nincs kit meghívni Oroszországból. Persze így is volt szó finnugor dolgokról, például én is tartottam egy gyorstalpalót a mari szociálmédiából, és persze az U Jenget is népszerűsítettem, mert ezt mindenhol megteszem, ahol csak tudom. Kadi Raudalainenék a Fenno-Ugriával szintén nyújtottak egy áttekintést arról, amit ők tudnak és mondhatnak. Rajtuk is ugyanazt a tehetetlen kényelmetlenséget éreztem, mint Edinán és magamon. Edina a tábortűznél egy ponton neki is kezdett a panaszkodásnak... nem is csoda, hiszen évek óta vitte a FUFF-ot, ami egyre népszerűbb lett az oroszországiak körében is, és erre most nemcsak a korlátozások tesznek be a projektnek, hanem a háború okozta kognitív disszonancia és teljes agyrém is.
Nekem nem volt kedvem maradni. Sokat gondolkoztam, mit mondok majd, ha rákérdeznek, mi panaszolnivalóm van, de magamtól nem szívesen szálltam volna bele. Egyfelől kicsit túl sok a fájdalom, másfelől nem akarom magamat a középpontba helyezni. Minden, ami engem bánt, bánt másokat is. És egyébként is jót tett volna a mentális egészségemnek órákig arról beszélni, mi mindent vesztettem? Hogy nem tudom, kihez merjek szólni. Nem tudom, kit látok még élve valaha. Az akadémiai karrieremnek (ami nagyrészt terepmunkákból állt volna) így is annyi.
Elbújtam aludni.
Később elgondolkoztam, miért éreztem olyan kényelmetlenül magam Edinánál és miért nem éreztem magam kényelmesen Koljáéknál.
Nos, először is utábbi helyen konkrét információkat kaptam konkrét emberekről és helyzetekről. Sikerült jobban megértenem a mostani állapotokat még akkor is, ha nem minden tetszett, amit hallottam. Alakot, formát öntött az egész, és a szereplők arcokat, neveket kaptak. Nem az információhiány és a tehetetlenség uralta a beszélgetést.
Másrészről nem mi voltunk a középpontban. Hülyén is éreztem volna magam Kuznetsovék, Ortem Jorgiék és Aleksei Ivanov mellett a saját nyomoromat ecsetelni. Illetve nem akarom én magam olyan nyomorultul érezni. Informált és hasznos akarok lenni, és fenntartani a hitemet abban, hogy a finnugor világban vannak még megőrzendő, felfedezendő, megosztandó dolgok. Ha már úgy alakult, hogy ez az életem (egyik) értelme.
Lényeg a lényeg.
Hülyén tettem, hogy korábban nem kerestem a kapcsolatot a többiekkel, és nem hoztam fel a "kellemetlen" témákat. Nem igaz, hogy senki nem érti, hogy min megyek keresztül. Nem igaz, hogy le kell mondani az eddig felépített kapcsolatokról. Nem igaz, hogy áthidalhatatlan akadályok kerültek közénk.
Régebben az volt a mondásom, hogy sokkal jobb helyi politikával foglalkozni mint globálissal, mert a globális politikától csak kicsinek, tehetetlennek és mérgesnek érzed magad. Na most erre magamat is emlékeztetnem kellett.
Nem csak globális politika van.
