Azon a napon,

amikor Orbán Viktor önként lemond saját, a mai napon megszavaztatott teljhatalmáról, megeszek egy tonhalas szendvicset fahéjjal.

(Tizensok éve nem eszem halat, a fahéjtól pedig lever a víz.)

RIP Magyarország. Jobbat érdemeltél volna.

COVID - helyzetjelentés Tartuból, és néhány (egyáltalán nem releváns) gondolat

A konyhaasztalnál ülünk Imárkával, száraz vörösbort szürcsölgetve, és dolgozunk. (Azazhogy én blogolok.) A mi életünk tekinetében ez a kép semmiben nem tér el egy normál hétfő estétől. A különbség a minket körülvevő extra mennyiségű gyümölcs: nem szeretünk betárazni, de ma eljött ez a nap is. (Igen, még vécépapírt is vettünk. De nem sokat.)

Szóval, mi a helyzet Tartuban.

A múlt héten szép fokozatosan bezárt minden. Először az egyetemek és könyvtárak, aztán a szaunák, uszodák, színházak, mozik, majd az iskolák, majd az edzőtermek, és a legtöbb bolt is bezárt. Jelenleg a kávézók, éttermek, bárok délután 3-ig maradhatnak nyitva, az országba a ki- és beutazás megszűnt, leszámítva a teherforgalmat.

Minden nap egyszer kimegyünk a lakásból, vagy együtt, vagy külön. Boltba megyünk, vagy csak sétálgatunk, ha egyedül vagyok, akkor teszek egy kört a bicajjal. Az autós- és gyalogosforgalom is lényegeseb kisebb, Tartu utcái szinte teljesen kihaltak, ahogy a plázák, áruházak is. Mivel azonban mi a folyóparton lakunk, sokan sétálgatnak a házunk előtt az utcán, főleg kisgyerekesek és kutyások, úgyhogy tegnap is, mikor Imar kiült a stégre kávézni, legalább három ismerősébe futott bele. Tetszik ez a századeleji, korzós hangulat.

Jüri Ratas miniszterelnök és Mart Helme belügyminiszter azt javasolják, hogy igenis mozduljunk ki, főleg a természetbe, sétáljunk, kiránduljunk, csak ne érjünk egymáshoz, ne fogdossunk dolgokat. Kersti Kaljulaid köztársasági elnök kezdeményezésére minden hétfő este 8-kor a telefonok zseblámpafényeinek lengetésével az ablakban fejezhetjük ki szolidaritásunkat a most is értünk dolgozó emberekért (taxisok, fuvarosok, rendőrök, stb.). (Én is lengtettem, és láttam máshol is fényeket.)

Szeretném leszögezni, hogy nekünk van a legeslegkönnyebb dolgunk az egész karantén-dolog alatt.

- A jövedelmünk biztos, a kirúgás veszélye nem fenyeget,

- minden további nélkül tudunk otthonról dolgozni - persze Imarnak órákat kell tartania, de Bradley úr segített neki felkészülni a távoktatásra,

- nekem egyetlen egy, kéthetente megrendezett doktori órán kívül nincsenek óráim,

- egészségesek és fiatalok vagyunk,

- ketten vagyunk a háztartásban, nem vagyunk rendszeres kontaktusban sem idős hozzátartozóval, sem kiskorúval, akiről most gondoskodnunk kell,

- mindkettőnk családja egy másik országban él, nem jelentünk veszélyt rájuk,

- nemrég költöztünk egy nagyobb lakásba, van külön dolozószobánk,

- egy se nem túl nagy, se nem túl kicsi városban élünk, ahol meglehetősen normálisan kezelik a válságot: követik az utasításokat, nincs nagy áruhiány, pánik,

- meglehetősen szeretjük egymást, nincs itthon veszekedés, feszültség, duzzogás. Elég nagy egyetértésben élünk így kettesben. Mindketten nagyon örülünk, hogy úgy kerültünk bele ebbe az egészbe, hogy már együtt lakunk.

Persze nyilván őt is, engem is érint a karantén. Hiányoznak a barátaink, a kávézóban dolgozás, Imarnak az irodája, a barátaink, a sörre beülés és házon kívüli vacsorázás, mikor hazaérkezik Tallinnból. Imarnak ugrott a családi síelés, valószínűleg én sem megyek haza húsvétkor. Nagyon bánt, hogy most, hogy végre megbarátkoztam egy edzőteremmel, és kialakult egy edzésrutinom, ez megszűnt, ahogy az is, hogy amint csatlakoztam egy kórushoz, egy próbára sikerült eljutnom, és már be is szüntették őket.

De, hála a jóságos égnek, a családdal tartjuk a kapcsolatot mindketten, mindannyiunk jól van, és a barátainkkal is folyton kommunikálunk.

Ami pedig az életet illeti:

Tudom, hogy most azán különösen oda kellene figyelni arra, hogy fenntartsuk a munkaturint, de leválasszuk a magánéletről. Ebben nekünk sokat segít a dolgozószoba léte, hiszen ide bármelyikünk bebújhat, ha magányra vágyik, illetve a másik elől is elrejtőzhet, ha az a többi szobában akar egyedül lenni (pl. amikor én itthon edzek, és nem akarom, hogy Imar láb alatt legyen). Nem mondom, hogy könnyen megy. Folyton azon kapom magam, hogy ide-oda kapok, főzök, mosogatok, pakolászok, beindítok egy YT-videót, elkapcsolok, nekiesek egy szakirodalomnak, lepattanok róla, megnyitok egy excelt, írni kezdek egy levelet, azt' már megint a FB-ot pörgetem. Tudom, hogy ez rossz, és igyekszem kordában tartani magamat, de sajnos nem vagyok nagyon fegyelmezett. Nem is az a baj, hogy sok időt töltök mesenézéssel és kikapcsolódással, hanem hogy ezt teljesen összekutyulom más tevékenységekkel, így minden legalább háromszor annyi ideig tart.

Egy égetnivaló gyökér vagyok, de az alábbiak szoktak segíteni:

- számláló. Jelenleg a Forest appot és egy online stoppert használok. A COPIUS-hoz eleve mérnem kell, mennyi időt töltök vele.

- napi max. háromszor nézek híreket, de inkább csak kétszer. Nyilván egész nap olvasgathatnék a koronavírusról, de jobb, ha nem teszem, mert minek. Bradley úr az egyik legtájékozottabb ember ebben a kérdésben, és ő minden fontosabb infót megoszt velünk.

- nem megyek Twitterre, nem posztolok FB-ra, nem írok kommenteket, nem oktatok ki embereket. Vannak olyan ismerőseim, akik nálam sokkal kompetensebbek a témában, ők örülök, ha nekiállnak vitatkozni - de ez a ritkábbik eset.

- zene. Jelenleg a La Belle Musique és klasszikus zenei válogatások a kedvenceim. Régebben a relaxdailyt is sokat hallgattam. Igyekszem őket a munkához kötni, tehát akkor hallgatom őket, amikor dolgozom. (Aztán ez vagy sikerül, vagy nem.)

- edzés. Az, hogy karantén előtt sokat jártam edzeni, most sokat segít: igényleg a mozgást, és igenis sokat jelent, hogy egy nap legalább 10 percet valamilyen edzésnek nevezhető kalimpálással töltök. Most épp a blogilates edzéstervét követem éppen, keverve az edzőtermi órákon tanult gyakorlatokkal. Illetve nem fáj a hátam.

- párhuzamos munka Imárkával. Ha azt látom, hogy ő egy délarab szótárt búj, akkor én is motiváltabb vagyok, hogy előkapjam a saját teendőimet. Szeretek vele csendben, egy asztalnál dolgozni.

- és egyébként a zene is sokat segít a mentális egészségünk megőrzésében. Hegedülünk, ő sokat gitározik, néha engem kísér, néha énekelünk hozzá.

Hát így vagyok. A biztos, hogy ha most nem fejezem de a cikkeimet és haladok értelmesen a disszertációmmal, akkor tényleg nincs remény számomra. Hiszen komolyan, most aztán tényleg mi más dolgom lehetne.

Tehát magam miatt szorongok, illetve a gazdaság miatt. Mármint a gazdaság így is, úgy is iszonyatos recesszióba fog dőlni, csak az a kérdés, hogy emellett még meghalnak-e egy csomóan és kitör-e a hisztéria vagy nem. Mindenesetre határozottan aggódom ennek a következményeiért.

Sokan abban reménykednek, hogy a járvány elmúltával talán majd valami megváltozik az emberekben. Talán jobban tudjuk értékelni azt, amink van, talán kevesebbet vásárolunk, kisebb mértékben pusztítjuk a bolygót.

Ebben én nem nagyon reménykedem. Szerintem ebben az értelemben az emberek memóriája meglehetősen rövid. Ha valaki eddig ruha- vagy cipőmániás volt, vagy imádott össze-vissza fapadosozni a kontinenesen, az alig várja majd, hogy újra vásárolgathasson, illetve utazgathasson. Ha a legjobb forgatókönyv valósul meg, és az emberek a többségének az életében a járvány nem okoz maradandó veszteséget, akkor amint elmúlik, azon lesznek, hogy az élet visszabillenjen minél hamarabb a rendes kerékvágásba.

Talán lesz pár dolog, ami tényleg megváltozik. Valami mindig megváltozott, ha világméretű válsághelyzet lépett elő (2008-as válság, 9/11, stb). De hogy pontosan mi, azt nem tudom, sőt, lehet, hogy csak évekkel később lesz érzékelhető. (Najó, az e-ügyitézés megváltozhat azonnal is. Az e-tananyagnak és a távoktatásnak én személy szerint nem vagyok nagy rajongója.) Az emberi természet biztos nem fog megváltozni. El tudom képzelni, hogy a most fiatal (a formative years-t töltő) generációra ez az élmény hosszútávú hatással lehet, meg persze azt is, hogy 9-10 hónap múlva állati sok gyerek születik (ahogy a válások száma is megugrik: Kínában ez már mérhető). Azt is el tudom képzelni, hogy sokan felvesznek most olyan új szokásokat, hobbikat, amik a járvány után is megmaradnak. (Remélhetőleg nem az alkoholizmust.)

Jó érzés hátralépni egy lépést, és annak örülnünk, amink van. Azt hiszem, mindannyiunkra ráfér, hogy egy kicsit kevesebb dolgot tartalmazzon az élete.

Másféle megközelítésnek értelmét jelenleg nem látom.

én egy egyedi kis hópihe vagyok

Ha még egyszer úgy jön oda hozzám valaki bemutatkozni, hogy "Oh I heard so much about you", annak belelépek a szájába.

Nem tudom, emberek, csak szerintem udvariatlan így indítani egy ismeretséget? Pláne utána még tovább ragozni azzal, hogy "úgy érzem, mintha már ismernélek is", vagy olyasmiket mondani, mint pl. "ahogy Imar beszél rólad, valószínűleg te vagy a tökéletes lány", stb.

Mármint én értem, hogy 1) nem akarnak rosszat, 2) valóban sokat hallottak rólam, és azt gondolják, ez jó társalgásindító, de ez engem baromira feszélyez. (Csak engem?) Azon kaptam magam, hogy ha valaki így indít nálam, a továbbiakban ösztönösen kerülöm a tekintetét, és nem szívesen beszélgetek vele. Azt hiszem, olyan érzést kelt bennem, mintha ennek az embernek már lenne egy Bogi-képe a fejében, aki fogalmam sincs, hogy néz ki és miből áll, és most jól összemér vele engem (a hús-vér Bogátát). Szervusz, örülök, hogy megismerhetlek, nézd mekkora elváráshorizontot építettem fel csak itt, csak neked.

Tudom, hogy ezek az emberek csak meg akarnak ismerni, és azoknak is vannak elváráshorizonjaik, akik ezt nem közlik velem, és nem tudom pontosan, hogy várhatom-e valakitől hogy gondoljon arra, hogy zavarba hoz-e engem ezzel, mikor találkozik velem (vagy bárkivel), mindenesetre engem rohadtul zavar.

Ami persze nyilván az én egyéni szociális problémám, úgyhogy ahelyett, hogy vinnyognék, ki kéne találnom rá működő stratégiákat. Eddig olyasmiket mondtam, hogy "mindent tagadok!", de azt hiszem, legközelebb megpróbálom azt, hogy "ó, én is rengeteget hallottam ám rólad!"