Lassan vége 2023-nak,

és én alig várom, hogy magam mögött hagyhassam ezt az évet.

Az igazat megvallva már több mint egy hete viszketek, hogy évértékelőt szeretnék írni.

Mégis, 2023 még mindig tart, és úgy tűnik, hiába csak 9 nap van hátra az évből, nem akarnak véget érni az események.

Mondjuk történhetnének jobb dolgok is, mint egy tömegmészárlás a prágai Károly Egyetem finn tanszékén, melybe belehalt egy professzor is. Én nem emlékszem rá, bár az arca ismerős volt. Tavaly májusban Prágában volt, ugye, az IFUSCO, és mi ezekben a termekben tartottuk az előadásainkat. Szóval biztos találkoztam Jan Dlaskkal is. Tegnap a támadó megsebesítette, ma belehalt sérüléseibe.

Nem tudom, hogy a korom, a háború vagy a szociális média vagy bármi más teszi-e, de nagyon félni kezdtem attól, hogy teljesen értelmetlen okokból elvesztem a szeretteimet. Bence egy teljesen normális 16 éves volt, és pont őt találta meg a rák egy nagyonnagyon ritka formája, melybe egy évvel később belehalt. Az egyik diákom azért hagyta abba a finn kurzust, mert a testvére idén egy ütközés során családostul bennégett egy autóban. Az északi parti nyelvjárást életben tartó nyelvtanárok egyikének, akivel nagyon összebarátkoztunk az elmúlt évben, a fia és unokája novemberben halt meg autóbalesetben, mert a szembejövő autóból kilógott egy vasdarab. Ukránok ezreivel történik, hogy valahogy egy rossz étteremben ülnek, egy rossz vasútállomáson várakoznak, egy rossz panelházban laknak és hopp mind halottak.

A háború rosszul áll, és Oroszország feni ránk a fogát. De ha nem fenné, akkor is félnék.

Nyilván ezeket a félelmeket magammal viszem 2024-be is. Valszeg ezek után is csak jobban fogok félni, mint kevésbé.

Illetve továbbra is tudom, hogy valódi krízist még nem kellett átélnem. Nem kellett az erdőben bújkálnom, bogyókon élnem, egy szál bőrönddel az éj leple alatt felszállnom egy hajóra a Balti-tengeren, csempésznem, könyörögnöm, a testemet árulnom, fegyveresek előtt azon gondolkodnom, eláruljam-e a barátaimat. Amit egy csomó embernek kellet vagy most is kell. És nincs türelmem azokhoz, akik azt hiszik, hogy ezek az idők már elmúltak. Kurvára nem múltak el.

Úgyhogy bár abszolút kész vagyok letenni 2023-at, annyi nem várom ezt a 2024-et.

Ja, és ha még valaki panaszkodni kezd nekem, hogy öregebb lett, udvariasan leütöm. Ember, az isten szerelmére, az, hogy öregszel, azt jelenti, hogy még életben vagy.

Sinu silmis on... peidus nukrus

mis sama hall kui...

sügis taevas

Megtanultam az okos könyvekből, hogy az a jó vezető, aki a célt látja maga előtt, nem saját magát. Aki megérti, felfogja, hogy másoknak saját maguk a legfontosabb, és ezt szem előtt tartva vezet. Aki kristálytisztán, egótól és egyéb dolgok berángatásától mentesen kommunikál.

Isten látja a lelkem, úgy igyekszem, hogy ezzel a hozzáállással lássam, ami a Hõimulõimed-ben történik, de a világ összes nyugalmát és felnőttségét bevetve is nagyon bánt, és nagyon igazságtalannak érzem.

Ja, igazságtalan.

De mit lehet tenni.

Fejlődési krízis.

Mindenkinek megvannak a maga elképzelései.

Jobb pillanatokban így gondolok rá.

Rosszabb pillanatokban egy kéretlen, felesleges, idegesítő, hülye kis bevándorlónak érzem magam, aki még a nyelvet sem tudja eléggé, nemám hogy itt pattogjon.

366 nap háború.

Ti emlékeztek a horrorra?

Én emlékszem a horrorra.

A háború első napján nem is igazán fogtam fel, hogy mi történik. A második-harmadikra esett le, hogy basszus, ez most komolyan itt van, ez a helyzet, a szomszédos ország megpróbálta lerohanni egy másik szomszédját.

Tisztában vagyok vele, hogy senkit sem érdekel egy cseppet sem, hogy mit gondolok a háborúról. De ez az én blogom, úgyhogy akkor is leírom, legfeljebb becsukod és nem olvasod el.

Ahogy haladt előre az év, úgy lett minden egyre szörnyűbb. Nem, mondjuk ez nem igaz, hiszen Ukrajna felszabadította Bucsát, Irpinyt, Csernyihivet, a harkivi területet és Herszont is. Nem beszélve a nem kevés epikus pillanatról, illetve arról, hogyan vált az orosz vezetés egyre kétségbeesettebbé.

Illetve a Nyugat is összefogott, jobban, mint gondoltam volna.

De ez az évforduló nagyjából arról szólt, hogy mindenki újra erőteljesen kinyilatkoztatta, hogy ki mit gondol, és bár rengeteg katasztrófa nem történt meg, rengeteg viszont megtörtént, a háború elhúzódott, és a frontvonalak beálltak éppúgy a csatamezőn, mint a fejekben. És ezt most nagyon megviselt látni.

Magyarország miatt annyira szégyellem magam, hogy el sem tudom mondani. Orbán Viktor a háború elején még gondolkodott, hogy pontosan mit is csináljon, de most már határozottan letette a voksát az oroszok mellett. Hála neki, a magyarok többsége az oroszok pártján áll, a maradék pedig nem tudja, mit gondoljon. Nagyítóval kell keresni azt, akit egyáltalán érdekel, hogy mi folyik Ukrajában, akihez egyáltalán képes eljutni az a horror és az a pusztítás, amit az oroszok csinálnak. A legtöbb, amit csinálnak, az az, hogy eltartott kisujjal elemezgetik a nagy orosz lelket és hangsúlyozzák az érme két oldalát.

A marikkal nem tudom, mit csináljak. Amennyit látok a dologból, az az, hogy valahogyan az orosz vezetés ezt a napot "a honvédelem napjává" avanzsálta, úgyhogy néhány mari ismerősöm ennek alkalmából köszöntötte a hős honvédeket és köszönte meg önfeláldozó harcukat. Persze tudom, hogy nem mindazösszes gondolkodik így, de ettől belegondolok, milyen mély szakadék alakult ki köztünk, amit valószínűleg soha nem fogunk tudni áthidalni. Ennyit az én mari álmaimról, ennyit az emberekről, akiket megszerettem, ennyit arról, ami eddig az életem középpontjában volt. Újra kellett tervezni, de az, hogy emiatt ment tönkre az a rengeteg minden, amit az életemben ettől reméltem - Putyin, az agymosás, a frontális háború miatt -, attól kiborulok. Láttam már agymosást közelről, tudom, milyen, és valahol tudom azt is, hogy ezek az emberek is szerencsétlen áldozatai egy lelketlen rendszernek, de ez a kettő egyszerre, nevesint hogy Magyarország ÉS az oroszországi finnugorok válnak áldozataivá, miközben az utóbbiakat mellesleg ezrével küldik meghalni a frontra, na ez a kettő együtt kicsit kikészített az élmúlt évben.

De most már senki senkit sem tud meggyőzni.

Többen is írták az elmúlt évben, hogy úgy érzik, az életük megállt, csak léteznek tovább. Bár az elmúlt év egy cseppet sem volt eseménytelen, valahol egy kicsit én is úgy érzem, hogy egy részem meghalt. Ott maradt egy tömegsírban egy ukrán kisváros határában, tatárok, csecsenek és burjátok lőtték le, és bár a többi, a nagyobbik részem él tovább, lakást néz, macskát pásztorol, finnt tanít, kocsmákban beszélget, online vásárol és edzőterembe jár, egy darab belőlem ott maradt a fronton, és aligha jön vissza.

Ezeket a sebeket az én életemben már nem fogjuk tudni feldolgozni.

Az ég zöld,

a fehér fekete,

a háború béke,

a részleges mobilizáció teljes, ha oroszországi kisebbséghez tartozol.

Kérlek, Észtország, mesélj még arról, hogy hogyan nem emberek ezek, akiket a frontra küldenek.

Kérlek Twitter, gúnyold ki most azokat, akik az utcára mennek tüntetni. Mondd, hogy gyávák, gyengék, kollaboránsok, amiért csak most mentek az utcára.

Gúnyold ki lehetőleg azokat is, akik most kétségbeesetten menekülnek az országból.

Mesélj nekem erről a külföldön is piacképes diplomáddal, a schengeni vízumoddal, a korlátlan interneteddel, a működő demokráciádból, az otthonod melegéből, hogy te hogyan lettél volna a moralitás mintaképe, rád hogy nem hatott volna a propaganda, te hogy kockáztattad volna a megélhetésedet, a lakásodat, a családod épségét, a gumibotot, a könnygázt, a börtönt, hogy szerveztél volna működő ellenállást, kijátszva a rendőrséget és a mindent behálózó FSZB-t, hogyan ráztad volna fel az országot, döntötted volna meg Putyint, stabilizáltad vagy békésen feldaraboltad volna az orosz föderációt, mert ugyan mi lehet ebben olyan nehéz.

Hiszen a twitteren is rendre megosztod a vicces videókat, hogyan menekülnek az oroszok, meg a divatos megmondóemberek frappáns mondásait arról, hogy nyeri el a gonosz méltó büntetését. Te tudod, mi a helyes.

Látod, most is gyűlnek a videók a merevrészeg frissen sorozottakról. Semmi kétség, orkok. Megérdemlik a halált. Nem szerencsétlen, félrevezetett, sarokba szorított emberek, akiket elvittek a családjuktól és most részegek, mert nemsokára halottak lesznek. Te máshogy viselkedtél volna.

Nevezz engem oroszpártinak ezért a bejegyzésért. Hiszen aki embert lát egy oroszországiban, az csakis ukránellenes lehet, mint az közismert.

Nem tudom, mit reméljek jobban: hogy az észtek egyszer végre megértsék, mit művelt Putyin az országával, vagy hogy soha ne kelljen megérteniük.

Magyarország

A nagyárpádi szavazóhelyiségbe úgy toppantunk be, mint a maffia. Anya, én, Nagyi, Noémi, Andris plusz Zsófi segítőnek felsorakoztunk a számlálók előtt, és jól felnyaláboltuk a szavazócéduláinkat. A szavazatszámlálók kicsit kigúvadt szemmel néztek minket, figyelték, nem szabálytalankodunk-e miközben a szomszédos asztalnál más szavazók csoportosan töltötték ki a céduláikat... kicsit olyan érzésem volt, mintha már vártak volna minket.

Na nem mintha számított volna. Bár azért egy kicsit igen: Budapesten kívül csak Pécsett, a mi választókerületünkben nyert ellenzéki jelölt, illetve még egy helyen, Szegeden.

Nem vártam újabb kétharmadot, de vasárnap este, ahogy kezdtek jönni az első eredmények, hamar elkezdtem szoktatni magam a gondolathoz. A végső eredmény egy Scrabble-meccs és egy azt követő zoom-hívás során lett világos, kevés kétséget hagyva afelől, hogy mit akar az ország nagy része.

Az első napokban nem nagyon viselt meg az eredmény. Persze nyilván ordítanom kellett tőle, és mindentől, ami ezzel az istenverte országgal történik, de nem taszított azonnali mély letargiába. Valahogy elfogadtam, hogy jelenleg Magyarországon ez van.

Egyrészt mert már nem élek itt. Már több mint két éve. Ami engem érint, az a bénácska, időnként komikus, gyakran elég frusztráló, de mégis működőképes és értelmesen funkcionáló észt politika. Ott olyanokon lehet veszekedni, hogy hová kerüljön a következő kulturális központ, kell-e közvetlen vonatjárat Rigába, illetve hogyan csökkentsük az energiafüggőséget Oroszországtól. Ilyesmiken lehet jókat vitatkozni. Jól tudok már észtül, és a esetleg valamelyik tesóm vagy szülőm elköltözésre adná a fejét, tudnék neki segíteni. Tisztában vagyok annak a jelentőségével, hogy a családban elsőként én meg is léptem azt, amiről már réges-rég beszéltünk.

Másrészt, ahogy döcögtem be Ferihegyről Budapest belvárosába, úgy vált számomra abszolút világossá, hogy ez az ország menthetetlen. Olyan mély volt a szellemi és morális válság, melybe hirtelenjében csöppentem, és olyan torz a valóság, hogy nem volt miről beszélni.

Szeretném rövidre fogni a panaszaimat, mert senki nem akarja azt hallgatni, hogy egy külföldre költözött hogy szidja a hátrahagyott hazáját. De az első taxis lepattintott, a másik négy kerületen keresztül oktatott arról, hogy kit miért utál, a tanár, aki haknira hívott az iskolájába, maga nem jött el (90 percet beszéltem három nyolcadikos osztálynak, és egyetlenegy tanár sem jött oda megköszönni), majd a Deák téren valaki az ablakból megdobott egy üres kólásüveggel (mármint üveg-üveggel), és ezt én igenis kiakasztónak tartom. Ahogy kb. mindent, ahogy az emberek nem törődtek egymással, útban voltak egymásnak, nem értettek szót egymással.

Ehh.

Örökké tudnám magyarázni, de semmi értelme nincs.

Egy dologban voltam biztos, ezzel a helyzettel jelenleg nem lehet mit kezdeni.

De aztán végül az, amit képtelen voltam megszokni vagy elengedni magyarországi tartózkodásom alatt, az Ukrajnával kapcsolatos hozzáállás volt. Egyszerűen nem voltam képes megbocsátani ezt az érzéketlenséget. Értem én, hogy választások voltak, de senkit nem izgat, mit követtek el Bucsában vagy Borogyankában? Mariupol neve mond még valakinek valamit? Hány képre és videóra van szüksége a nyilvánosságnak, hogy átjöjjön, mi történik? Senkinek nem tűnik fel, hogy itt nem csupán egy országról van szó? Mi a fenét kell ezen ennyit gondolkodni? Teljesen mellbe vágott, hogy milyen tájékozatlan Magyarország. És életemben először az utcákat járva el tudtam képzelni, hogyan lehetett ez az az ország, mely a hatóságokkal együttműködve, lelkesen asszisztált a lakosságuk egy jelentős részének megsemmisítő táborba küldéséhez.

És ezt speciel korábban nem éreztem, most meg igen.

Hátszóval ennyit Magyarországról. Azzal az országgal is nehezen tudom már azonosítani, amiben felnőttem.

Landolva Rigában, a hazafelé úton, a tranzitból kiérvén meglátva a lett és ukrán zászlókat, úgy éreztem, mint aki hosszú idő után újra levegőhöz jut.

Viszlát. Azazhogy inkább a soha viszont nem látásra.

nem hiszem el, hogy már megint ez van

Föl-alá járkáltam a lakásban, kisütöttem olajban egy rakás sajtkarikát (szinte sosem sütök olajban), felvágtam egy boltban vett sütit és elképzeltem, hogy alkoholos a vörösbor, amit iszom (mert egyébként alkoholmentes volt). Valahol egy adag chips is várt rám.

Több mint egy éve szakítottunk Imarral, de a mai beszélgetés Jeremyvel (amiről azt hittem, hogy csak nevetni fogok rajta) simán tudott újat mondani, amit nem tudom, mennyire jó, hogy most már tudok.

Emlékeim szerint miután szakítottunk, arra kértem a többséget, hogy lehetőleg ne áruljanak el több részletet Imar viselt dolgaiból, mert nem vagyok rájuk kíváncsi. A hátam mögött akartam hagyni ezt az egészet.

De most már kezdek ott tartani, hogy jobb lenne, ha valaki leültetne és minden egyes dolgot elmondana nekem, és akkor végre legalább nem kellene attól félnem, hogy valahányszor Imar szóba kerül, valami új dolgot tudok meg a kapcsolatunkról. Egy újabb karakter, egy újabb részlet, egy újabb idősík, egy újabb történetszál, amit valahogy nekem anno máshogy mesélt. Vagy egyátalán nem.

Hány nap van egy évben? Hány óra van egy napban, és hány hülyeség fér bele egy órába, amivel az ember megalázhatja a barátnőjét, hány közös csetszobában lehet egyszerre beszélni, hány nyilvános tweetet lehet megfogalmazni, hány lánnyal lehet egyszerre privát üzenetekben flörtölni, hány barátot lehet szimultán megetetni valami nagyon kerek sztorival arról, hogy ez az egész mind miért oké?

És nem tehetek ez ellen semmit.

Nem lehetek ott minden kocsmában, amikor a lányoknak előadja, hogy a szakításunk oka az volt, hogy egyszer megpuszilt egy lányt és én féltékenységi rohamot kaptam, aztán meg nem akartam elutazni vele Hollandiába, mikor az anyukája haldoklott.

Nem pontosíthatok minden alkalommal, mikor azzal kérkedik, hogy soha nem csalt meg engem, amikor az aktus fizikailag csak azért nem történt meg, mert Vilnius koronaidőben messze van, de az online tér így is tartogatott lehetőségeket.

Nem mondhatom el minden barátnak, hogy nem, nem tudtam róla, nem egyeztem bele, igenis bántott, amit csinált, ha a barát azt hiszi, hogy tudtam róla, beleegyeztem, és nem bántott. Hiszen nem tudja, hogy miről nem tudtam. Lehet, hogy csak mellékesen említ valamit, ami nekem új.

Annyira sokat dolgoztam, hogy hátat fordítsak ennek az egésznek. Olyan jól sikerült újraépítenem az életemet, és valahogy kizárni Imart meg az általa okozott fájdalmat belőle. De mint a műanyagszemetet, újra és újra elém sodorja az élet, és nem lehet megszabadulni tőle.

De ez az egész senkit nem érdekel, mert Imar vicces, és mindenki lógni akar vele.

Én meg a hülye csaj vagyok, aki járt vele, úgy kell nekem.

még mindig háború van.

Több mint egy hete háború van.

Ahogy mindenki más is, minden egyes napját gyűlölöm.

Tegnap még hajnali 1-kor is ébren voltam. Jaanuar az íróasztalomon szundított, mellettem Anti feküdt és mélyeket szuszogott álmában. A lábam fájt, a fejem zúgott, a becsukott szemem másik oldalán szétlőtt épületek, pufidzsekibe bugyolált gyerekeket cipelő nők, hátrahagyott kutyák és macskák, zsúfolt menekültszállások váltották egymást.

Meg se próbálom eltávolítani magam a világ történéseitől. Ahhoz nekem ez túl közel van. Finnugristaként nekem Putyin nyolc éve a mindennapjaim része, és ha nem is első, de mondjuk harmadik vagy negyedik sorból néztem végig a demokrácia utolsó maradványainak leépítését is. Beszélgettem ahhoz eleget Oroszországban, Ukrajnában és azon túl is putyinistákkal és putyinellenesekkel, városi aktivistákkal és vidéki egyszerű emberekkel, fiatalokkal és idősekkel egyaránt, olvastam eleget a jogállamiság leépüléséről és az autokrácia térnyeréséről, a Nyugat inkompetenciájáról és a bizalom megroggyanásáról ahhoz, hogy ne akarjak ettől távol maradni. Akkor sem, ha nem tudok aludni, és ha mégis, akkor is tankokkal álmodok.

Tegnap elolvastam a telexesek cikkét a menekülésükről Kijevből. A bőrömön éreztem minden leírt szót: az éjszakai pályaudvarok hidegét, a hömpölygő fáradt, büdös, elgyötört tömeget, a nyomorgást az ősöreg vagonokban, a suhanó sötét tájat, a kiszolgáltatottságot, az éhséget, az álmatlanságot, a kietlenséget. Nem, nem kellett soha háború sújtotta országból menekülnöm, de a díszlet ismerős. Én is nyomorogtam fáradtan, éhesen, elgyötörten lerobbant vagonokban és pályaudvarokon magányosan a végtelen kelet-európai pusztában.

Mindezek nekem kalandok voltak. Kalandok az utolsó napjaiból annak az időnek, amikor még így vagy úgy figyelmen kívül lehetett hagyni a szoruló hurkot, az orosz-európai kapcsolatok elhidegülését és Oroszország bezárulását. De én talán még senkit nem zavarok, ahogy egyedül, turistavízummal, a világ végén az udmurt dombok és a mari mezők közötti földutakon becsusszanok egy általános iskolába, táncolok a gyerekekkel, megiszom hét sört Tomi Koivunennel, felveszek néhány beszélgetést és kitöltetek néhány kérdőívet. Jó, persze, elvisznek a rendőrök, bírságot kell fizetnem, meg Jeremyt és Christiant is vegzálják, de na, még itt vagyunk… még menjünk újra… négy kollégámról is tudok, aki tavaly költözött ki Izsevszkbe.

Hát eddig lehetett menekülni a valóság elől.

Az óráimon mindenkit, még a pszichológusomat is megkérdeztem, hogy bírja, hogy kezeli ezt a helyzetet. Érdekes dolgokat mondtak. Érdekel, ki mit szűr le, milyen érzéseket indít benne, és mennyire akar erről beszélni. Arra nem feltétlenül vágyom, hogy a saját véleményemet is megosszam: épp elég ember beszél, nekem pedig senkivel nincs kedvem vitatkozni. Nincs hozzá se enrgiám, se gyomrom. Látom az iszonyúan ignoráns, félreértelmezett, érzéketlen megnyilvánulásokat, az orosz propagandagépezet berobbanását… és én most ott vagyok, hogy nem akarom meghallgatni „a másik oldalt”. Egy cseppet sem kívánom árnyalni a véleményemet. Vannak dolgok, amik igenis feketék és fehérek. Aki nem úgy gondolja, hogy Putyin egy szörnyeteg, a rezsimje egy paranoiás pszichopata által diktált rémálom, hogy Ukrajna megtámadása embertelen és megbocsáthatatlan, és nem érez empátiát ez a negyvenmillió ember iránt (nem beszélve a sokmillió oroszról is, akinek ez szintén rettenetes), annak nincs mit mondanom és nem akarok tőle semmit sem hallani.

Néhányakkal azért beszélek. Horváth Csabával például. Meg Antival. Követem Adam Something jelentéseit. Előző bejegyzésemben Putyin látható gyengeségéről írtam. Ami igaz lehet, de most akkor is a legvalószínűbb forgatókönyvként azt látom, hogy a szociális médiának köszönhetően a világ live stream-ben fogja tétlenül végignézni, hogy az ukránokat hogyan véreztetik ki az oroszok. Kijevet majd egyszer körbezárják, utcai harcok lesznek, éhezés és járvány, Zelenszkijt megölik, menekültek és befolyásos személyek sírva követelik a közbelépést, bedől a gazdaság és ellátási gondok lesznek az egész világon, szendvicsek jönnek a határra de fegyverek a frontra nem, mindenki kék-sárgában fog pompázni és drukkolni az utolsó elcsigázott védőknek, de nem lesz, nem lesz semmi.

Aztán nézhetünk egymásra, hogy mit kellett volna tenni.

Megérte-e feláldozni Ukrajnát az atomtól való félelemben.

 

Aztán egyszer meghal Putyin, és akkor majd megint valami más jön.

Én nem tudom a válaszokat, de valahogy, valamiért rettenetesen szégyellem magam.

Anti, Anti

Anti haja elterült az ágyon. Rutinosan odébb dobta. A félhomályban a tekintetét kerestem. Kint sötétkéken világított a soknapos hó a fekete éjszakában, bent éppen az órákkal ezelőtt leégett tűz utolsó maradványai izzottak a frissen felhevült kályhában. Az asztalomon rendezett káosz, a fiókomban egy dagadó napló, az ágyamban a teendőktől és tervektől elfáradt Anti, kezében könyv.

Mindennapi idill.

A másnapi teendőim listázása közben Antira pillantottam. Felidéztem, ahogy szombaton Otepää-ban eltökélten nézett farkasszemet a hegyoldallal, síléccel a lábán. Meg amikor a hóban vezetve ingatta a fejét 12. századi dél-spanyol rituális zsidó zenére az országúton. Vagy amikor kibontott hajjal és szetu népviseletben vezette a műsort és zenélt két zenekarban egy este alatt és csinált úgy, mintha ez semmiség lenne.

Szombat éjjel Anti a kályhának dőlve nézte, ahogy magzatpózban nyöszörgök a kanapén. A szemem előtt 2006-os események forogtak, 16 éves korom óta először éreztem azt hogy nem tudom lemosni az érintéseket magamról, ki akarok bújni a bőrömből és... rettenetesen dühös vagyok.

Ránéztem. Kinyújtottam a kezem érte.

Egy órával korábban egy elvileg barátként ismert ember az akaratom ellenére alkoholt erőltetett belém, ragaszkodott egy csomó "baráti" öleléshez és a kezem fogásához, mindentudóként ítélte el minden eddigi kapcsolatom (Antit is), visszarángatott a lakásába amikor szabadulni akartam volna, csak hogy szerelmet valljon, még több italt akarjon belém tölteni és még több érintést követeljen tőlem.

Aztán meglepődött, hogy elszaladtam.

Fellélegezve, fáradtan és irtó dühösen róttam Tartu nagyon is ismerős utcáit azon az elcseszett estén.

Hol van Anti.

Hazavitt és csendben hallgatott a kályhának dőlve. Nem sürgetett és nem akart semmilyen következtetést levonni. Nem vágott a szavamba és nem akart okosabb lenni. Azt akarta, hogy megnyugodjak. Kinyújtottam érte a kezem és ő a karjaiba vett, hátha felül tudja írni azokat a rettenetes érintéseket.

A fejem ködös volt a káosztól, a bortól és a csalódottságtól, de otthon voltam, Antival, végre biztonságban.

A legjobb helyen, ahol csak lehetek.

éljen a magyar szabadság, éljen a haza

Annak idején meglehetősen bosszantottak azok az emberek, akik Magyarországon kívül kezdtek új életet, majd minden lehetőséget megragadtak, hogy a Magyarországon történő folymatokról a lehető legnegatívabb hangvételű cikkeket, véleményeket osztogassák, gyakran kontrasztba állítva választott új hazájukkal. Gyanítottam, hogy feltehetőleg ez a gyászfolyamat része, hiszen annak sem egyszerű feldolgozni, hogy külföldre költözik, aki egyébként nem egy nagy hazafi. Akkor is bosszantottak, hogy olvassák a külföldi sajtót, és osztják a külföldi haverjainak, milyen fos az élet odahaza, meg persze az otthon maradt ismerőseinek, mintegy validálva, miért költöztek ki. (Pedig ez ritkán volt csak politikai indíttatású.)

Aztán én is kiköltöztem, és szembe kellett néznem saját érzelmeim változásaival Magyarország iránt. Rájöttem, hogy a folyamatosan romló Magyarország-képnek két komoly oka van:

1. Magyarország sorsáról a hírekből tájékozódom. A hírek pedig elsősorban a negatív publicitásból élnek, így aztán hozzám is elsősorban az jut el, ami rossz.

2. Ez és csak ez jut el hozzám. Nem jut el Budapest lélegzetelállító szépsége, a mosolygós cukrászdatulajdonos a Csanády utcában, a körfolyosós bérházak, a Trefort Kert hangulata, az "ólam" a tanszéken, a Kamara és a Jaromír, kerthelyiséges sörözők, a budai hegyek a Margitsziget mögött, az M6-os hazafelé, miközben érdekes emberekkel beszélgetek az oszkár-utamon, a naplemente a baranyai dombok közt, a nagyárpádi palota, ahol felnőttem, a nyári hőség és szépséges ősz, a jópofa magyar cégek, a csodálatos kollégáim és ismerőseim, vagy egyáltalán az a gondolat, hogy mi a következő izgis dolog, amibe itt bele akarnék kezdeni. Magyarország egy egyre sorvadó, jobb sorsra érdemes helyként rögzül az agyamban, míg a negatív hírek új és új friss beömlesztést kapnak.

Hirtelen eszembe jutott egy régi beszélgetés Csabával. Én akkoriban már egyértelműen ki akartam költözni Észtországba, ő nem volt határozottan ellene, de igazából semmi kedve nem volt elhagyni Budapestet. Arról beszélgettünk, jöhet-e olyan fordulópont Magyarország helyzetében, ami egyértelművé teszi számunkra, hogy nyomás innen. Én azt mondtam, hogy talán ha az Indexet kinyírják. Csaba valami olyasmit mondott, hogy á. (Nem emlékszem pontosan, arra vonatkozóan-e, hogy az nem elég indok, vagy hogy az úgyse történhetne meg.)

Hány ezerszer mondtuk azt magunknak, hogy na nem, ezt azért már tuti nem lépig meg.

Mindig meglépték.

Rég túl vagyok azon a ponton, amikor úgy gondolom, hogy Magyarország menthető. Azt hiszem, a 2018-as választások ölték meg bennem a reményt, illetve a kutatóintézetek elvételének története, kiegészülve néhány tényfeltáró riporttal, mélyebbre ható interjúval és családi beszélgetéssel. Egy idő után teljesen egyértelmű volt, hogy mi megy itt, és hogy csak idő kérdése, hogy a mi életünkre is lecsap a NER, lefejezi, kizsigereli, majd gátlástalan, elvtelen gazemberek közé veti koncnak azt, ami esetleg talán nekünk fontos volt. Nem szóltunk az ilyen-olyan törvényeknél, a trafikos mutyinál, az undorító plakátkampánynál és nemzeti konzultációknál, az Origo, a Népszabadság és egyebek arcátlan kivégzésénél, a civil szfára baszogatásánál, az iskolák egyházi einstandjánál, a tananyagok centralizásánál, hallgatói szerződésnél, az LMBT+ társadalom felesleges meghurcolásánál, a főváros kivéreztetésénél, százezrek, milliók életének megnyomorításánál, azazhogy dehogynem szóltunk, tüntettünk, ordítottunk, engedetlenkedtünk, hidakat foglaltunk, én ott voltam már akkor, amikor még kevesen, olvastam több bizakodó hangvételű újságcikket minden egyes tüntetéshullám után, na most, végre elindult valami, más lett a hangulat - ó dehogy lett más, börtön jár a dudálásért és bilincs a lemosható festékpatronért a Sándor-palota falán, plusz az örök stigma: ha nem azt gondolod, mint mi, a magyar emberek ellen vagy.

Anyával egy kicsit beszélgettünk erről, miután hazatértek Észtországból: azt mondta az ismerőseinek, úgy érezte, ideát harapni lehet a szabadságot. Amire többen azzal reagáltak, hogy ugyan, miben nem érzi magát szabadnak Magyarországon.

És én értem. Persze, az ember szeret a saját dolgaival foglalkozni inkább. Lehet elfordítani az arcunkat, lehet nem megnyitni az origót (bár én most megtettem, remek: még az Index szétverését is Gyurcsányra fogják), nem törődni azzal, mit művelnek mások munkahelyével, vagy mi több, bekapcsolni a híradót és meggyőzni magunkat, hogy a vezetés tudja, hogy mit csinál, és nem is olyan romlott. De attól még az igazság ugyanaz marad. Orbán Viktor nárcisztikus pszichopata, ennek minden tipikus személyiségjegyével, és ezt bármelyik pszichológus megállapítja róla. A célja még csak nem is a pénz, hanem a korlátlan hatalom és kontroll, mert más nyelvet képtelen megérteni - ha képes lenne, nem így viselkedne, és nem azok vennék körül, akik. Becsaphatjuk magunkat, de inkább legyünk őszinték: egy hazafi nem úgy néz ki, mint Szíjjáró Péter, Rogán Antal vagy Habony Árpád, hogy csak a legkirívóbbakat említsem, és Mészáros Lőrincet vagy Tiborcz Istvánt ne is keverjem ide. Ezek gerinctelen pojcák, akik nemhogy tesznek Magyarországra, de még jobban is érzik magukat, ha minél több embert tiporhatnak el. Ami sikert fel tudnak mutatni, azt Orbán tehetségének köszönhetik, hiszen az ő bábjai, és azért is maradnak a pozíciójukon, mert őt szolgálják ki kritika nélkül. És jelenleg ezen vezetésnek semmi de semmi nem áll útjába, és feltehetőleg nem is fog, Orbán Viktor... haláláig, leginkább. Ez szilárd meggyőződésem. Ahogy az is, hogy az általa okozott pusztítás már helyrehozhatatlan, de még messze nem befejezett.

Mindez persze az Index szétverése kapcsán tört most ki belőlem. Ne mondja nekem senki, hogy ezt nem a Fidesz tervelte ki. Kiszolgáltatott helyzetbe teszik anyagilag, majd egyszercsak derült égből körözni kezd felette egy csapat keselyű külsős tanácsadó bizottság: ettől kezdve csak az volt kérdéses, hogyan kíván az Index elpusztulni. Magyarázhat Bodolai az azonnaliban arról, hogy Dull Szabolcs szivárogtatott és hisztit csinált, de mégis, Dull Szabolcs mi mást tehetett volna. De ha ragaszkodunk is hozzá, hogy Dull Szabolcs egy bajkeverő, akkor legalább a szerkesztőséget ne nézzük hülyének: velük is egyeztetett Bodolai, és nyilván ha csak Dull cirkuszolt volna, valahogy rendezni tudták volna. Mindenki tudta, hogy az Index mekkora értéket képvisel.

A végkifejlet ugyanaz lett volna mindenhogy: vagy szépen, fű alatt bekúszik a NER a lapba, mint valamilyen belülről támadó betegség, vagy a szerkesztőség ellenáll és önmagát számolja fel. Utóbbi történt, de a lényeg ugyanaz: az ország messze legolvasottabb és legsokrétűbb lapja nincs többé. Nem tudnak többé lejárató riportot készíteni a Horvátországban kokózva kurvázó győri polgármesterről.

Persze csináltak egy Facebook-oldalt, és akarják folytatni, de én nem vagyok optimista. Több mint 80 emberről van szó, egy ekkora állománynak kell a struktúra. Sokkal valószínűbb, hogy szép lassan szétmorzsolódik a gárda, esetleg egyes, szorosabban együttműködő csoportok (pl. eurológus) függetlenül folytatják a munkájukat.

A 444 egy képet közölt az Index utolsó napjáról a szerkesztőségben és azt írta: éppen ezt a képet nem akarta látni a hatalom. Nem tudom: szerintem épp hogy ezt a képet akarta látni a hatalom. A nekik legtöbb gondot okozó magyar médium megszűnését. Az, hogy a stáb közben megtartotta önnön gerincét, számukra teljesen lényegtelen.

Én eljöttem Magyarországról, és jó ideig nem is tervezek visszamenni. Ez az esemény, sok másikkal együtt, megerősít abban, hogy helyesen cselekedtem. De nem tudok nem szomorú, elkeseredett, lenni, és egy kicsit megmagyarázhatatlanul szégyellni is magam, amiért nem vagyok odahaza.

Azon a napon,

amikor Orbán Viktor önként lemond saját, a mai napon megszavaztatott teljhatalmáról, megeszek egy tonhalas szendvicset fahéjjal.

(Tizensok éve nem eszem halat, a fahéjtól pedig lever a víz.)

RIP Magyarország. Jobbat érdemeltél volna.

ektonkorka

A táncház meg az édesanyja.

Nem jártam még a Fonóban. Csak tudtam, hogy van, és hogy szerdánként táncház van, és gondoltam jó ötlet lenne elvinni oda Kolját és Pavelt. Merthogy ők amúgy néprajzkutatók. Emellett Kolja Udmurtiában igazi híresség, popénekes, Pavel pedig zseniális harmonikás, és a néptáncokat kutatja. Össze akartam szervezni az eseményt több emberrel de senki nem jött, egyedül maradtam velük, illetve négyesben, mert Eva Toulouze, eddigi zsenge életemben látott egyik legnagyobb rocksztár is velünk tartott. Úgyhogy a világ összes általam ismert istenségéhez imádkozva ücsörögtem szendvicsben két udmurt közt, az anyósülésen egy meghatározhatatlan nemzetiségű rocksztárral, és reménykedtem benne, hogy tetszeni fog nekik a Fonó, bármi is lesz ott.

Biztos a kisugárzásuk teszi (mindig mindenki ezzel a két emberrel akar barátkozni), de olyan könnyű volt jól kijönni velük. Igen, most én vagyok az az elalélt nyugati lány, aki nincs hozzászokva az oroszországiak jellemző közvetlenségéhez, ahhoz, hogy sokkal bátrabban ölelgetik, veregetik, kézen fogják egymást, teljesen normális az utcán, vagy taxiban énekelni, cigiszünet közben táncolni, új dalok szövegét tanulgatni egymástól, vagy csak 10 perc külön töltött idő után egymás nyakába borulni, oj Bagata, mi a helyzet.

A kultúrsokkot közösen éltük át. Velem csodálkoztak, velem dühöngtek, velem nevettek a Fonóba járó magyarok egészen sajátos viselkedésén. Mi, akik észtül beszélünk egymás közt, pedig egyikünk sem észt, a srácok, akiken látszik a folklóros múlt de nem tudnak magyar táncot táncolni, és a csajszi (én), aki magyar, nem látszik rajta a folklóros múlt, nem tud magyar táncot táncolni - de az isten verje meg, mindenki fel akar kérni!

Odajött egy férfi, és elkezdte magyarázni, hogy én táncra termettem, megfelelő az alkatom, a tartásom, a ruhám, a cipőm, ő most és azonnal nekilát kalotaszegit tanítani. És közben meg nem is tudom, mintha valami ínyencfalatnak nézett volna, elkezdte magyarázni, hogy én milyen okosnak látszom, és beszélgessünk mindenről (minden=magyar őstörténet, miután kiderült, hogy nyelvész vagyok, kurvára örültem neki). Baromira nem tudtam, hogy mi van. Mögötte egy másik férfi sorakozott. Szabad-e egy táncra. Miazisten van ezekkel, nincs másik lány? Jó lesz az az udmurtoknak, ha hagyom magam a magyar pasik által taníttatni? Nagyon bunkóság visszautasítani? Mégis mi fog történni velem, ha elfogadom a felkérést?

Egy felkérést elfogadtam, egyet nem. Nyilzja, ei saa, közölte Kolja, amikor megint fel akartak kérni. Jobb is volt így. Így is meglehetősen feltűnőek voltunk.

Meg hát ott volt a finnugor dolog is. Az őstörténetes pasas rám telepedett, főleg miután nyelvész létemre fény derült, és csakúgy záporoztak rám a félinformációk meg a torzított tudásmorzsák. Ámulatomra tudta, hogy kik azok az udmurtok, és nagy lelkesen lepacsizott Koljával (Pavellel nem, ő nem nézett ki elég turáninak), mondván rokonok vagyunk, majd fél órával később ugyanazzal a lendülettel magyarázta nekem, hogy a Habsburgok hogyan rendelték meg Budenztől és Hunfalvytól, hogy mételyes finnugorista merénylettel alázásban tartsák a büszke magyar népet. Koljáék csak bámultak, hogy én mitől kezdek egyre jobban összezsugorodni, majd felcsattanni, végül egészen kiakadni.

Mert nem így kéne viselkednem! Nem kéne azzal lerendeznem az ilyen jellegű véleményütközéseket, hogy bocsi, más térfélen játszunk, viszlát. Ezt a pasast érdekelte a dolog! Akart volna beszélgetni velem (bár kicsit kételkedem benne, hogy partnerként tekintett volna rám, nem közönségként), és nem akartam csalódást okozni neki, és javasoltam, hogy írjon az oktatóinknak, nem zárkózunk el, lehet velünk vitatkozni, csak ne itt és most és ne velem - de bizony ő velem akart vitatkozni, mert valahogy számára valami medzsik kombináció volt a lány jó tartással és megfelelő cipővel, aki, mit ad isten, uráli nyelvész. Sajnos ez a címke általában úgy csapódik le az emberekben, hogy érdeklődésem van a téma iránt, szaktudást viszont nem feltételeznek mellé.

De hát az isten verje meg, ha mindenkivel leállnék beszélgetni, aki itt érdeklődve ólálkodik körülöttünk, egész este őstörténetet magyarázhatnék az embereknek, mert NYILVÁN megkérdeznék, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk és milyen nyelven beszélünk, és NYILVÁN erre az átkozott témára lyukadnánk ki újra és újra.

Égett a pofám Kolja és Pavel előtt. Igen bazdmeg ez a magyar realitás, az istenadta magyar nemzetnek ti udmurtként nem vagytok elég menők, halszagúnak, alacsonyabbrendűnek gondolnak titeket, és vérbő magyar férfiak feljogosítva érzik magukat arra, hogy doktoranduszlányok szemébe mondják egy táncház közepén, hogy marhaság, amivel foglalkoznak. Elkerekedett szemmel rázták a fejüket, Kolja később ki is írta magából FB-on és VK-n, hogy mélyen felkavarta ez az abszurdum, és minden tisztelete magyar kollégáié, akik ilyen környezetben mégis dolgoznak.

Oh, de a hegedűszó, a forgás, a dobbantások, az energia. Olyan könnyű volt ezekkel az udmurt srácokkal és rocksztár anyuskájukkal minden! Mintha a belélegzett oxigént ők nem szén-dioxiddá, hanem jókedvvé és nevetéssé változtatták volna, nem volt egy unalmas perc velük. Jó, ha az ember popsztár, a másik pedig harmonikás, akkor nyilván baromi rutinosan csinálnak jókedvet mindenhol, ahová csak mennek, de nem tudom eltagadni, hogy végtelenül élveztem, hogy ebből most nekem is kijutott. Emlékszem, amikor még 2013-ban Sziktivkarban Kolját messziről néztem, ahogy a színpadon énekel és lánycsapatok őrülnek meg körülötte, erre most itt van és együtt bénázunk népzenére a Fonóban... ahh az élet! :) Nagyon nem akaródzott elbúcsúznom tőlük.

луозы на пумиськонъёс... csak remélem, hogy ők is tényleg olyan jól érezték magukat, amennyire én velük. (Feleannyira is elég.)

Remélem Udmurtiában találkozunk.

Mari mezők 10. - mindjárt vége

Koivunen úr volt olyan kedves és kiment mellém tanulni a holnapi vizsgára a konyhába. Az asztalon fehér és sima piros eprek ültek tálkákban, mellettem sör aztán tea, Koivunen úrban lázcsillapító és néhány kósza igei paradigma.

Pár órával korábban Tanjával a naplementét néztük a túlcsordult holtág mellett ugyanazok az eprek társaságában. A szúnyogok megettek, én meg kiselőadást tartottam az idegesítő dolgokról a nyári egyetemen. Csak ma 3 különböző interjút kellett adnunk, volt nemtetsző dolgokból bőven.

Holnap véget ér a nyári egyetem. A héten volt összeülős dumcsizós este, megérdemeletlen ajándékok, beájulva elalvás, spontán éneklés, végtelen kávé és tea és konverbumos szerkezet, ide-oda rángatás, örökre ugyanazok a kérdések, trolin és marsrutkán zötyögés, vörösen derengő városközpont. Kedves nyári egyetem, miért nem engedtél a marik közelébe?

A minket körülvevő fal rései között őszinte érdeklődés és rengeteg adni akarás szivárgott be a marik felől. Egyáltalán nem lett elegem belőlük, amitől korábban tartottam. Ma kávészünetben a másik csoport tanára elkezdte sorolni, mennyi mident kell megmutatni majd a jövő évi csoportnak (elvinni Kozmogyemjanszkba skanzenba, falura menni hétvégére...) én meg kifehéredett ököllel hallgattam. És ezt miért nekem és most mondod, ha egyetlen alkalommal volt csak úri kedvetek minket faluba vinni, akkor is kb. fél 3-ig délután, egy múzeumba? Aztán pedig a ligetbeli imádságot úgy igyekeztek eladni, mintha lenne közötök az odajutásunkhoz, mikor Tanja szervezte az egészet vkontaktén? Vér komolyan jöttem ide marik közé tanulni, és gyerekszámba vettetek, reklámanyagnak használtatok, véres kardként rángattatok körbe a városon, mutogattatok, hogy ni, ilyen fontos a tanszéketek.

Megette a fene itt ezt a rendezvényt, ennél már nem lesz jobb az biztos. De holnap még lesz idő kiélvezni a jó oldalát, remélem.

Mari mezők 7. - muraltaš-kuštaltaš in da house

Lassan este 9, holnap 4:30-kor kelek, mert az alvás a gyengéknek való. Meg az értelmesen felöltözés is: a holnapi imádkozásra szoknyában illene mennem, de azt nyilván nem hoztam, úgyhogy az egyik kendőmet fogom lapszoknya módjára magamra applikálni. Amúgy eső lesz és vihar.

Tegnap este kicsit feszengve ültünk be a mari étterembe, ahol elvileg a kaja mellett koncert és diszkotyéka volt a program. Nasztya és Dima sem mozogtak otthonosabban a környezetben, mint mi, ráadásul kedvenc Alekszejünk valami haverját is elhozta, aki épp akkora marikedvelőként mutatta be önmagát, mint ő. (Ő amúgy a negyedik csoporttagunk, ijesztő, állítása szerint vannak mari gyökerei és ezért nagyon érdekli, a valóságban olyan nehezen tanul, hogy külön csoportot kellett neki létrehozni.) Szóval valahogy megoldottunk, hogy kapjunk kaját, ez esetemben egy indokolatlan véreshurkát és desszertként sült túrót jelentett, közben vizsgáltuk a többi vendéget. Faluban született, városba került középkorú és idősebb marik: esztrádzene szólt az anyanyelvükön, egy-egy vendég már két kezét feltartva ropta a marik elegáns táncát. Kisvártatva megjelent egy énekesnő, láthatóan a helyiek nagy kedvence, és beindította a partit.

Az este a továbbiakban valahogy így nézett ki: Nasztya unszolására én is a parketten landoltam, lassan-lassan megtanultam az alaplépéseket, és kezdtünk jól szórakozni, aztán az énekesnő külön nekem köszönetet mondott a színpadról, amiért eljöttem, és további sok sikert kívánt (felismert ugyanis a tévéből), aztán elkaptak a mari nők, táncolni kellett velük, random embereknek üdvözletüket küldték Morko járásba (oda megyünk holnap), aztán hirtelen megjelent egy üveg Elnet vodka az asztalunkon, meg egy újabb nő Koivunen úr körül ellipszispályán, aztán mindannyian a parketten, esetenként sűrűn vittuzva, hogy ez is a vodka miatt van, aztán záróra lett és elkezdtek minket kipucolni a helyről, de a nők népdalokat kezdtek énekelni velem, és fel akartak minket venni ismerősnek vkontaktén, aztán Nasztya és Dima sikeresen betömtek minket egy taxiba és hazateleportáltak, nem tudván, hogy nálunk otthon még van sör, és hajnali 2-ig bizony filozofálni fogunk a finnugor világról, az Elnet vodka által inspirálva. Pedig bizony ezt tettük.

 ~

Voltak dolgok, amiket jobban élveztem már életemben, mint a másnapi zötyögős buszutat Morko járásba, de azért az első szenvedések után ezt is eléggé élveztem. Nem tudom pontosan miért, az egész napot végigvigyorogtam. A kátyús utak közt kacskaringózva megjelentek végül a díszes ablakú faházak és a dobtetőkön zöldellő nyírfaligetek. Elkapott a szemem pár bekötött fejű nőt, aki éppen oda igyekezett áldozati ajándékokkal megrakva. Nagyon örültem, hogy végre vidéken vagyok.

Lidia tanárnő elhatározta, hogy itt bizony egész nap mariul fogunk beszélni, de mivel magunkkal hoztuk Alekszejt és a világ legidegesítőbb tolmácsát, akik egy szót sem értettek mariul és vadul csápoltak, hogy hol az istenben van az orosz nyelv, nyilván ez a próbálkozás megfeneklett. Rendkívül bosszantott az is, hogy amint odébboldalogtam ismerkedni és nézelődni, mindenki azonnal a nyomomba eredt, és mire egy szót kinyögtem volna, egyszerre 3 nyelven robbant szét a beszélgetés: mariul kezdtem, mariul válaszoltak, majd gyorsan oroszul is, mire a tolmács triggert kapott, kivette a kezemből a társalgást és azonnal különműsort csapott oroszul, majd mögöttünk szaladva a nyilvánvaló részeket angolul is elmondta, nehogy odébb tudjunk menni. Így azért rohadt nehéz a marit gyakorolni, ha az egyik társunk az oroszon kívül semmi más nyelven nem tud megmukkanni és állandóan faggatózik, a másiknak pedig fixa ideája mindent angolosítani.

Egy falusi iskola jubileumának ünnepségére csöppentünk be, ahol szintén tudatták az egybegyűltekkel, hogy jelen vagyunk. Eleinte tartózkodó kíváncsisággal vizsgálgattak minket, aztán a legbátrabb néni elénk ugrott egy adag házi süteménnyel, a következő pedig már röviditallal. A helyi fiatalok, 10-14 évesek facepalmolva nevetgéltek, majd megkérték, hogy fotózkodhassanak velünk. Ollé, irány az instagram! Értették a mari beszédet, bár nekünk inkább angolul válaszoltak. Már épp kezdték volna mariul is kinyitni a szájukat, amikor betámadott a tolmács nő, fél füllel meghallva az angol szavakat, és vérszemet kapva teljes testszélességgel rávetette magát a fiatalokra, engem odébbtuszkolva, hogy kifaggassa őket az angoltanulásukról. Voi vittu saatana perkele, sokszor utáltam már ezt a nőt, de annyira még sohasem, mint ekkor. 3 éve várok erre az alkalomra, végre fiatalokkal tudnék mariul beszélni, ami a legfontosabb lenne az egész hülye izében, amit csinálok az életemmel, erre idefurakodik ez a nő, aki nyilván elpusztul ha öt percig nem beszélhet angolul, és elrontja az egészet. Viszketett a tenyerem, gyorsan a felkaptam vele inkább egy kaporillatú melnát (mari palacsinta), és Koivunen úrhoz ballagtam, akivel épp egy helyi pasi saját finnországi élményeiről beszélgetett. Lassan az a rendszer alakult ki, hogy minden egyes kimondott mari mondatom után kaptam egy felesnyi házipálinkát, és épp elkezdődött a táncolás, amikor Lidia tanárnő takarodót fújt, úgyhogy sajnos mennünk kellett, mielőtt az asztal alatt kötöttünk volna ki. A fiataloknak megköszöntem a beszélgetést, és hazazötyögtünk, azóta gyógyulunk.

Hajnali fél 5-ig.

Megőrülök attól, hogy pont azok vágják tönkre az utunkat, akiknek elvileg segíteniük kéne.

De végre basszus végre: emberek!

egyszerűen muszáj valahova leírni

Egy értelmes világban nem történik olyan, hogy sírva találom az egyik tanáromat a konyhában, mert ma kirámolták a doktoranduszi szobát, és elvitték az összes, tanszéki tulajdonban lévő laptopot és projektort (beleértve az én régi laptopomat is).

Mindezt a finn lektorunk felmondása után, mert szeptember óta nem kapott fizetést, ugyanis az ELTE benyelte az évek óta használt lektori szerződést, átadta egy ügyvédi irodának, és azóta nem veszik fel a telefont.

Egy értelmes világban van ideje a doktori témavezetőnek a vezetettjeivel foglalkozni, és nem azzal köszönt januárban, hogy júniusig be van táblázva ingyenmunkával.

Meg nem kell elküldeni a doktoranduszjelölteket más tanszékek tanáraihoz kopogtatni, mert a mi programunkban tuti nem kapnak államis helyet.

És ez az egész rohadt tanszék nem csak dísznek van itt, hogy legyen mit jelenteni a minisztériumnak, aztán mi meglepve tapasztaljuk, hogy a jelentés szerint itt még szamojedológia szak is van. (1 szamojédos tanárunk van, ő is 3 éve ingyen tanít, folklórt.)

A büdös kurva életbe most már.

már megint be akarják csukni a tanszéket

Csak egy átlagos nap az egyetemen.

Amúgy a lektorunkat sem akarják kifizetni.

Néha úgy érzem, hogy a Finnugor Tanszék egy magányos szigetke egy szál világítótoronnyal a háborgó tengeren.

A legközelebbi levél azt fogja tartalmazni, hogy XXX. jogszabály értelmében a Rákóczi úti épületet alá kell aknázni 77 szent kézigránáttal (made in Antiochia), fel kell robbantani, majd felszántani a betont és sóval behinteni. Majd leforgatni A Lovasíjász 2-t.

Udmurtiai útinapló 13 - elcseszés lvl Russia

Anika kisasszonnyal kb. 5 órán keresztül csináltuk a prezentációt, melyet a záróünnepségen terveztünk levetíteni. Ehhez képest kb. 10 perccel az ünnepség kezdete előtt tudtuk meg, hogy nem, a mi bulink nem a többiekével együtt lesz, hanem külön tartják, a 3 egész fős udmurtos csoportnak, a dékánhelyettesnek, a tanárainknak és K. professzornak. Magyarán az angolul írt, belsős poénokkal teli prezentációnkat senki sem fogja érteni, mert 1. angolul van, 2. belsős poénokkal van tele. És nem egészen dékánhelyettes-kompatibilis.

Szóval engem a sírás kerülgetett az egésztől, hogy basszameg, miért nem voltak képesek közös záróbulit tartani nekünk az oroszos csoporttal, akikkel együtt laktunk, együtt volt szinte minden programunk, és egyébként is, illetve ha már külön kell tartani, miért_nem_voltak_képesek_megmondani? Az idegességemnek nem volt ideje lecsillapodni a 10 percben, ami hátravolt az ünnepségig, így kissé szégyelltem magam, hogy sötét és dekoncentrált fejjel veszem át az okleveleket és rázok kezet az emberekkel, amikor azok épp gratulálni akarnak nekem. Különösen ideges voltam Dimára, aki a fő hibás volt a dolgok ilyen alakulásában, illetve azért is, mert a záróbeszédében megosztotta a közönséggel, hogy én eredetileg a mari nyári egyetemre akartam menni, csak az nem indult el. Megkértem korábban, hogy ezt ne mondja el az embereknek, mert nem fontos, illetve Lahti óta tudom, milyen idegesítő, ha egy országban vagyunk, és a többiek mégis folyamatosan egy másikról beszélnek, illetve ahhoz hasonlítják. Na, ennek ellenére Dima elmondta. Shit happens.

A többiek is szomorúak voltak, hogy nem voltunk ott az ő záróünnepségükön. Na, nem baj, este elmentünk pizzázni (esküszöm nem számítottam rá, hogy életem egyik legjobb pizzáját eszem Izsevszkben), aztán egy bárba ami nem tetszett, beszélgettünk, igyekeztünk még utoljára kiélvezni egymás társaságát. Jó volt ez a 3 hét, de már éreztem, hogy belefáradtam a tanulásba, a gyomrom határozottan belefáradt Oroszországba (mindennaposak lettek a rosszulléteim), és egyre nagyobb nosztalgiával kezdtem gondolni Budapestre, Csabára, a lakásra, a biciklimre, a barátaimra, családomra. A séták az izsevszki poros utcákon, a piszkosvörös lakótelepek, a piros-fehér vegyesboltok, halványzöld középületek, omladozó lépcsők elvesztették a varázsukat, nem voltak izgalmasak már számomra, ahogy a szűretlen sör, a műbőr ülőgarnitúrák, és a töltött pirogok sem. Elmúlt a motivációm a háziírásra, vagy a délutáni programokon való részvételre. Jó volt ez így, ennyi időre. Hálás vagyok érte.

Udmurtiai útinapló 8 - ezt azért kihagytam volna

Lángostészta-készítés a magyar sráccal. Épp elkészült, röpült az ablakba kelni, ő pedig épp megtalálta Philip Vkontakte-profilján az egyik csoportképünket a szaunás-medencébeugrálós estéről. Megmutatom rajta magam.

- Úristen ez te vagy? Úgy nézel ki, mint egy negyvenéves!

- Hát kösz bazmeg.

- Nem, csak hát a pocid, hát milyen már… - odanyúl, hogy megbökje a hasam.

Egy hülyebunkó-felkiáltással otthagytam. Ez bazmeg lekövérezett. Szobába be, pihegés, szú-szá, átlátogatás a német frontra Anika kisasszonyhoz, képzeldeztörtént, hátezegypöcs, nyugi. Megkelt a lángos, elővittem a konyhába, lám, ott terem a srác bociszemekkel.

- Ne haraguuudj….

- Tudod, hogy miért kérsz bocsánatot?

- Asszem félreérthető voltam…

- Hát félreérthető módon mintha lekövéreztél volna.

- Jaj az, de neem, vagyis… azt hittem, azért, mert azt implikáltam, hogy nem csak a hajad lapos.

Ez már olyan abszurditás volt, hogy nem is kérdeztem, hogyan jött. Éppen elkezdte volna tovább magyarázni, de gyorsan megkértem, hogy fejezze be a külsőm kommentálását, és ha már itt van nekünk ez a közös projekt (=lángos), próbáljunk már nem bunkónak enni egymással.

Most ennek nyilván nem kéne izgatnia engem, mert kb. tudtam, hogy egy szexista gyökér, aki bevallottan hajlamos darab húsként tekinteni a lányokra, és mint olyan, feltételezhetően engem nem is tekint lánynak, de sajnos eléggé nyomottá tett egész este. Egyszerűen csak marhára nem hiányzott ez nekem most. Nem fog sokáig bántani, de itt Oroszországban, a darázsderekú apró kis csini Barbie-babák földjén, ahol csak napok után tudtam elengedni a komplexusaimat attól, hogy egyáltalán kiléptem az utcára, illetve ahol non-stop tömve vagyunk tésztával és sütivel és nem illik visszautasítani (mert így fejezik ki a szeretetüket és az udmurtosok mindig a legtöbb szeretetet kapják - kétfogásos reggeli, háromfogásos ebéd, ajándék falusi koszt), és ez nagyon zavar de nem tudok vele mit kezdeni, szóval most nem hiányzott, hogy jöjjön egy pöcsmacsó és közölje, mennyit érek dekára. Meg laposnak nevezzen. (Mondjuk ez érdekes, szerintem az életben senki nem nevezett laposnak. Like, c’mon.)

Kedves emberek, ne kommentáljátok egymás külsejét, főleg ha közös feladatotok van együtt.

Én pedig remélem reggelre elfelejtem a dolgot. :)

akkor most megyek és iszom egy pálinkát

Véget ért a böjt, és vele a no-alkohol periódus is.

Jéj!

Borzasztóan örülök ennek. És nem kifejezetten azért, mert visszatérhetek a régi, böjttelen életemhez. Nagyon sok jó tapasztalatot és nyugalmast és jó érzést hozott a relatív alkoholtalanság. Nagyon jó élmény volt.

De soha többet nem csinálom újra. Itt, ünnepélyesen megfogadom.

Azért, mert nem éri meg azt a megalázó beszólás-hadjáratot, amit az alkoholmentes-szerű élet okoz.

Amin ugye a lényeg a szerű. Aminek ELEVE nem a teljes absztinencia volt a lényege, de hát az teljesen mindegy, hogy én mit terveztem, magammal, hamvazószerda előtt, mert ha egyszer meglátnak egy fél pohár sörrel a kezemben, már kezdhetik a beszólogatást.

Esküszöm soha annyi rosszindulatú megjegyzést nem kaptam az alkoholfogyasztásomra, mint mióta a 20%-át iszom az eddigi átlagnak.

Hát jól nézzétek meg magatokat, ecce homo.

Tudjátok, ki vesződik veletek!

Raitis Hai & Co.

"Milyen urdumurtu nyelvet tanulsz? Akkor te sem akarsz meggazdagodni, ugye?"

"Úristen, mi akarsz te lenni, ha még mindig ezekre pazarlod az időd??"

"Te ilyen kis libsizsibsi vagy?"

Ha valaha lesz tumblim, esküszön mikroblognak fogom használni a Kamarában ért inzultusokról.

Ehh. Najó. :) Kezdjük újra.

Szóval most, hogy böjt van, Szonjával a "kevesebb olyat csinálunk, ami rossz, és több olyat, ami jó" projektünk számomra még nagyobb lendületet kapott. A heti kettő edzés, a vasárnapi futások (már ha nem bliccelem őket), a jó öreg vegaság és citromkúra mellé megindult az alkoholböjt is, tehát Bogika csak nagyon indokolt esetben iszik, és akkor sem annyit, mint eddig. Nagyon kellemes érzés. Mint általában ilyen esetekben, rájövök, milyen könnyen elvagyok olyan dolgok nélkül is, amelyek egyébként máskor az életemhez szervesen kapcsolódtak.

Egészen tavasz van, és én megpróbálok minél többet a kellemes időtől jobb kedvűvé válni, és emlékeztetni magam arra a rengeteg dologra, amit kellene csinálnom. Vagy nem emlékeztetni. Bebástyáztam magam megint  Kamarába, lüktet a fejem a dupla eszpresszótól, megpróbálom elfedni, hogy alig aludtam, mert görcs volt a gyomromban, melyet az is fokozott, hogy ma reggel az én hibámból majdnem elb*szott egy autó. Jajne, megint udmurt, megint össze fogom keverni a marival, megint le kell adni egy absztraktot, és megint orosz nyelvű ősrégi könyvekből kell mari feltételesmód-jeleket kivadászni, mi több, egész mondatokat írni róluk és azt szakdolgozatnak nevezni. Meglepő tán, ha időnként korcsolyázó T-rexnek érzem magam?

Igen, szóval most ebben a skizofrén állapotban vagyok, amikor az életem nagy része tök jó, csak közben ott lapul egy folyamatos rettegés. Mikor írom meg a szakdogám, mennyire lesz katasztrofális, mikor betegszem meg, fogunk-e új lakást találni, mégis mikor a k életbe lesz nekem időm kiköltözni, hogyan csináljuk meg jól az EAN-t, meg az IFUSCO-ra hogyazistenbe jutok el, a doktori felvételiről nem is beszélve, izé, a mostani félév jelszava az arikulálatlan ordítás, melyet főként hánytatós hullámvasutakon hallatnak.

És közben meg minden olyan jó. Olyan jó az emtété (főleg ha bálozik), olyan jó Csaba, és a barátnőim, olyan jó edzeni, és órára járni, és házit írni, és napközben dolgokat intézni, olvasgatni, értéket képviselni és értéknek érezni magamat---oh wait, hogyállszaszakdogáddal???

Illetve: it's that time of the year again, emlékeztetett a FB is, 3 éve ismerem Antal Gergőt, és kezdtem el készülni a sziktivkari IFUSCO-ra. Na ha valamiért örökké hálás leszek a Jóistennek, az ez a barátság. (najó, is.) Words fail, úgyhogy nem is próbálkozom, a lényeg: teljesen más, és sokkal szegényebb ember lennék ez az ismeretség nélkül.

(A címet megmagyarázva amúgy Raitis Hai, avagy Józan Cápa a nemrég finnórán olvasott mesekönyvünk egy szereplője. Említett cápa olyan nagyon utálta az alkoholt - mivel az folyamatos csuklást okozott neki -, hogy sajnos folyamatos éhezésre volt ítélve, tekintve, hogy a fő táplálékául szolgáló tengerészek véralkoholszintje általában túlment az ő ingerküszöbén. - Na ilyenek a finn gyerekkönyvek.)

szú - szá

Finnugorral kapcsolatos bejegyzés következik, most meneküljön, aki akar.

Nagyon mérges lettem, de gondoltam, fél óra és elmúlik. De nem, még 4 óra elteltével is lüktetett a fejemben, és még edzésre is úgy mentem, hogy remélem megnyuvaszt az edzőnéni, mert különben magamtól ütök szét valamit.

Nem, igazából mindegy is, mi kúrt fel ennyire.

Csak az érzés. Amikor még órákon át potenciális válaszok kattognak a fejemben. Vagy monitorozom magam, miért is sértődtem meg annyira. Próbálom végiggondolni, túlreagáltam-e, vagy átugrottam-e egy logikai lépcsőfokot valahol. Van-e valami mentség.

Hiszem mégiscsak nagylány vagyok, ezen túl kéne tennem magam. De most akárhogy teszem-rakom a dolgokat, egyszerűen nem akarok többet járni-kelni ezzel az emberrel. Nem akarom meghallgatni, hogy mit gondol. Nem akarok odafigyelni rá, és semmit nem akarok már mondani neki.

Tényleg próbálok megbocsátani, de piszok nehéz. Nehéz mert érthetetlen az egész meg mert nem igazán tudom jól elmagyarázni senkinek, tehát csak a saját igazságérzetemre hagyatkozhatok.

De közölni, hogy a hun elmélet is épp olyan jogos, mint a sumér vagy a finnugor, és ő utálta a tanszék beszűkültségét, amiért nem foglalkozott az ilyenekkel, de egyáltalán mit problémázok azon, milyen blődségeket vetítenek széles vásznon az adófizetők pénzéből, hiszen senkit sem érdekel - mindezt egy nálunk diplomázott finn szakostól hallani, na ez már sok volt.

Én nem tudom igazából, mit tudok nehezebben megbocsátani: a műveletlenségét vagy a bunkóságát.

Mert az egy dolog, hogy 3 év alatt nem sikerült megtanulnia, mi a here az a nyelvrokonság. Az is, hogy nem volt ott egyetlenegy konferencián sem, nem ismer egyetlen könyvet sem, melyben igenis szó van a hunokról és egyéb elméletekről, nem olvas egy portált sem, ahová rendszeresen publikálnak a tanáraink, nem tud a megrendezett előadássorozatokról, nem vett részt egy projektben sem, de még a létezésükkel sincs tisztában.

De mit gondol a tanárokról, akik őt megtanították finnül? Mit gondol rólam? Az isten szerelmére, ott volt, amikor egy teremnyi nyuggernek magyaráztam a Palotanegyedben a nyelvrokonságot, most ennek a fényében mit gondoljak, hogy ülte azt végig? Nézett és közben elvakult gyökérnek tartott?

De oké, elvakult gyökérnek tartott. Nem az első eset. De akkor legalább az érzelmi intelligenciáját vegye elő, nézze el, hogy ez a rögeszmém, és ne álljon neki fikázni az intézményt, melyben az időm nagy részét töltöm, vagy ne azzal intézze el, hogy ez senkit sem érdekel.

Megragadnám az alkalmat, hogy leszögezzem: engem igenis érdekel, hogy mit gondol a magyar nép a saját nyelvének az eredetéről. Nem leszek egy zászlóvivő mártír, és tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy kardinális kérdés a magyarok életében, de ha valakit véletlenül érdekel, akkor az fontosnak tartom, hogy a megfelelő választ kapja. Mostanában, amikor a nemzeti identitás meg az ilyesmi annyira trendi téma, ezeket olyan szépen meg lehetne vitatni. Vagy legalábbis nem radikalizálódni valami délibáb felé.

De, de... de még csak annyi sem esett le neki, hogy lehet, hogy egy kicsit többet tudok a témáról. Nem! Őneki ezeket meg kellett mondania nekem! És úgy gondolta, hogy ezek megállják a helyüket!

Nem, egyszerűen nem.

Komolyan nem tudom, mi bánt jobban.

Biztos mindenki hülyének néz, amiért ez így földhöz vágott, de sajnos tényleg nem tudok kimászni belőle. Felrobban az agyam.

Bocsi.