ektonkorka

A táncház meg az édesanyja.

Nem jártam még a Fonóban. Csak tudtam, hogy van, és hogy szerdánként táncház van, és gondoltam jó ötlet lenne elvinni oda Kolját és Pavelt. Merthogy ők amúgy néprajzkutatók. Emellett Kolja Udmurtiában igazi híresség, popénekes, Pavel pedig zseniális harmonikás, és a néptáncokat kutatja. Össze akartam szervezni az eseményt több emberrel de senki nem jött, egyedül maradtam velük, illetve négyesben, mert Eva Toulouze, eddigi zsenge életemben látott egyik legnagyobb rocksztár is velünk tartott. Úgyhogy a világ összes általam ismert istenségéhez imádkozva ücsörögtem szendvicsben két udmurt közt, az anyósülésen egy meghatározhatatlan nemzetiségű rocksztárral, és reménykedtem benne, hogy tetszeni fog nekik a Fonó, bármi is lesz ott.

Biztos a kisugárzásuk teszi (mindig mindenki ezzel a két emberrel akar barátkozni), de olyan könnyű volt jól kijönni velük. Igen, most én vagyok az az elalélt nyugati lány, aki nincs hozzászokva az oroszországiak jellemző közvetlenségéhez, ahhoz, hogy sokkal bátrabban ölelgetik, veregetik, kézen fogják egymást, teljesen normális az utcán, vagy taxiban énekelni, cigiszünet közben táncolni, új dalok szövegét tanulgatni egymástól, vagy csak 10 perc külön töltött idő után egymás nyakába borulni, oj Bagata, mi a helyzet.

A kultúrsokkot közösen éltük át. Velem csodálkoztak, velem dühöngtek, velem nevettek a Fonóba járó magyarok egészen sajátos viselkedésén. Mi, akik észtül beszélünk egymás közt, pedig egyikünk sem észt, a srácok, akiken látszik a folklóros múlt de nem tudnak magyar táncot táncolni, és a csajszi (én), aki magyar, nem látszik rajta a folklóros múlt, nem tud magyar táncot táncolni - de az isten verje meg, mindenki fel akar kérni!

Odajött egy férfi, és elkezdte magyarázni, hogy én táncra termettem, megfelelő az alkatom, a tartásom, a ruhám, a cipőm, ő most és azonnal nekilát kalotaszegit tanítani. És közben meg nem is tudom, mintha valami ínyencfalatnak nézett volna, elkezdte magyarázni, hogy én milyen okosnak látszom, és beszélgessünk mindenről (minden=magyar őstörténet, miután kiderült, hogy nyelvész vagyok, kurvára örültem neki). Baromira nem tudtam, hogy mi van. Mögötte egy másik férfi sorakozott. Szabad-e egy táncra. Miazisten van ezekkel, nincs másik lány? Jó lesz az az udmurtoknak, ha hagyom magam a magyar pasik által taníttatni? Nagyon bunkóság visszautasítani? Mégis mi fog történni velem, ha elfogadom a felkérést?

Egy felkérést elfogadtam, egyet nem. Nyilzja, ei saa, közölte Kolja, amikor megint fel akartak kérni. Jobb is volt így. Így is meglehetősen feltűnőek voltunk.

Meg hát ott volt a finnugor dolog is. Az őstörténetes pasas rám telepedett, főleg miután nyelvész létemre fény derült, és csakúgy záporoztak rám a félinformációk meg a torzított tudásmorzsák. Ámulatomra tudta, hogy kik azok az udmurtok, és nagy lelkesen lepacsizott Koljával (Pavellel nem, ő nem nézett ki elég turáninak), mondván rokonok vagyunk, majd fél órával később ugyanazzal a lendülettel magyarázta nekem, hogy a Habsburgok hogyan rendelték meg Budenztől és Hunfalvytól, hogy mételyes finnugorista merénylettel alázásban tartsák a büszke magyar népet. Koljáék csak bámultak, hogy én mitől kezdek egyre jobban összezsugorodni, majd felcsattanni, végül egészen kiakadni.

Mert nem így kéne viselkednem! Nem kéne azzal lerendeznem az ilyen jellegű véleményütközéseket, hogy bocsi, más térfélen játszunk, viszlát. Ezt a pasast érdekelte a dolog! Akart volna beszélgetni velem (bár kicsit kételkedem benne, hogy partnerként tekintett volna rám, nem közönségként), és nem akartam csalódást okozni neki, és javasoltam, hogy írjon az oktatóinknak, nem zárkózunk el, lehet velünk vitatkozni, csak ne itt és most és ne velem - de bizony ő velem akart vitatkozni, mert valahogy számára valami medzsik kombináció volt a lány jó tartással és megfelelő cipővel, aki, mit ad isten, uráli nyelvész. Sajnos ez a címke általában úgy csapódik le az emberekben, hogy érdeklődésem van a téma iránt, szaktudást viszont nem feltételeznek mellé.

De hát az isten verje meg, ha mindenkivel leállnék beszélgetni, aki itt érdeklődve ólálkodik körülöttünk, egész este őstörténetet magyarázhatnék az embereknek, mert NYILVÁN megkérdeznék, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk és milyen nyelven beszélünk, és NYILVÁN erre az átkozott témára lyukadnánk ki újra és újra.

Égett a pofám Kolja és Pavel előtt. Igen bazdmeg ez a magyar realitás, az istenadta magyar nemzetnek ti udmurtként nem vagytok elég menők, halszagúnak, alacsonyabbrendűnek gondolnak titeket, és vérbő magyar férfiak feljogosítva érzik magukat arra, hogy doktoranduszlányok szemébe mondják egy táncház közepén, hogy marhaság, amivel foglalkoznak. Elkerekedett szemmel rázták a fejüket, Kolja később ki is írta magából FB-on és VK-n, hogy mélyen felkavarta ez az abszurdum, és minden tisztelete magyar kollégáié, akik ilyen környezetben mégis dolgoznak.

Oh, de a hegedűszó, a forgás, a dobbantások, az energia. Olyan könnyű volt ezekkel az udmurt srácokkal és rocksztár anyuskájukkal minden! Mintha a belélegzett oxigént ők nem szén-dioxiddá, hanem jókedvvé és nevetéssé változtatták volna, nem volt egy unalmas perc velük. Jó, ha az ember popsztár, a másik pedig harmonikás, akkor nyilván baromi rutinosan csinálnak jókedvet mindenhol, ahová csak mennek, de nem tudom eltagadni, hogy végtelenül élveztem, hogy ebből most nekem is kijutott. Emlékszem, amikor még 2013-ban Sziktivkarban Kolját messziről néztem, ahogy a színpadon énekel és lánycsapatok őrülnek meg körülötte, erre most itt van és együtt bénázunk népzenére a Fonóban... ahh az élet! :) Nagyon nem akaródzott elbúcsúznom tőlük.

луозы на пумиськонъёс... csak remélem, hogy ők is tényleg olyan jól érezték magukat, amennyire én velük. (Feleannyira is elég.)

Remélem Udmurtiában találkozunk.