Két napja a turkui kollégák (najó, szóval Iida <3) készítettek velem egy interjút a Magyar Időkös, nagy publicitást kapott események kapcsán. (IFUSCO-n előadtam a témából, innen hallottak róla.) Az egész... jelenség hullajó buli volt - kivéve, amikor nem.
Így, több mint egy hónap távlatából, már sokkal jobban át tudom látni, hogy mi történt valójában. Az események gyors egymásutánban követték egymást, az írásunk olyan lett, mint egy elszabadult futótűz (3,3 ezer lájk, ~1500 megosztás, napokig az index stb. címlapján), és ha valamit így felkapnak, akkor azt ezren kétezerféleképpen értelmezik, mind a saját világképüknek megfelelően. Szóval most íme pár háttérinfó az egészről! :)
Így, több mint egy hónap távlatából, már sokkal jobban át tudom látni, hogy mi történt valójában. Az események gyors egymásutánban követték egymást, az írásunk olyan lett, mint egy elszabadult futótűz (3,3 ezer lájk, ~1500 megosztás, napokig az index stb. címlapján), és ha valamit így felkapnak, akkor azt ezren kétezerféleképpen értelmezik, mind a saját világképüknek megfelelően. Szóval most íme pár háttérinfó az egészről! :)
Aki esetleg lemaradt volna:
Médiamegjelenések:
---
A politika.
A cikk a Magyar Időkben a választás másnapján jelent meg, a mi válaszunk rá két nappal később (szerdán). Bár maga a cikk nem igazán tartalmaz politikát, ilyen környezetben nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy a kormánypárt elsődleges online felületén jelent meg (különösen, hogy a keretes írásban megemlíti a László Gyula Intézet felállítását). Teljességgel világos számunkra, hogy ebben a hangulatban egy csomó ember egyszerűen csak vágyott rá, hogy valamilyen úton-módon elküldje a kormánypártot a csába. Erre a mi, "tudományos trollkodás" jellegű, egyébként is igen népszerű műfajban írt válaszunk, kiválóan alkalmasnak bizonyult. Ebben a történelmi pillanatban kvázi megtaláltunk egy piaci rést.
Ennek egyenes folyománya volt, hogy az ellenzéki sajtó kitörő örömmel ugrott rá a szellemi termékünkre, esetenként úgy interpretálva azt, mintha magának az Orbán-kormánynak mentünk volna neki. A nagyobb politikai aktivitást többen számon is kérték rajtunk, nem is először (mikor legutóbb bekerültünk a hírekbe, Szakács Árpád egyik agymenése után, akkor is kaptunk ilyen megjegyzéseket). Mindazonáltal a tanszéki FB soha nem lesz a kormányellenesség "szószólója". Én személy szerint távolról sem vagyok rajongója Orbán Viktorék tevékenységének, de az én politikai nézeteimnek soha nem lesz lenyomata a tanszéki FB tevékenyégében, és kollégáiméinak sem (Akik mellesleg rohadtul nem mind ellenzékiek.)
Könnyű úgy látni, hogy van egy nemzeti-konzervatív oldal, mely "finnugorellenes", és egy liberális-baloldali, mely "finnugorpárti", vagy legalábbis a "tudomány pártján van" a "hazafias gondolkodással" szemben. (A finnugrisztika sajnálatosan úgy tűnik, inkompatibilis a hazafiassággal.) De ez nem egészen van így. Többször is szemléztünk mi is Magyar Idők-cikkeket, lásd ezt a remekül sikerült interjút Csepregi Mártával. A saját témavezetőm a MI állandó szerzője. Török Tibor és Neparáczki Endre tudománytalan genetikás agyvérzését a HVG hozta le először, baromira nem valami nemzeti-hazafias portál. Könnyebb természetesen minket "elhelyezni", sőt, szimpatizálni velünk, ha az emberek szövetségest látnak bennünk a saját világnézetük megerősítésében, de ezt el kell kerülnünk. Ha azzal érvelünk, hogy a tudomány független a politikai ideológiáktól, akkor független mindegyiktől, bármilyen oldalról vagy pozícióról beszélünk.
A névtelenség.
Eszünkbe sem jutott, hogy a szerzők nevével tegyük közzé amit közzétettünk, és szerintem jó is volt ez így. Tanszékként sokkal nagyobb nyomatékkal mondhatjuk azt, amit, ráadásul így mindenki szépen odaképzelhette kedvenc Dumbledore professzorát a beszélő helyébe, akár még extra humorforrást is jelenthet neki, hogy aszott vén bácsiknak tulajdonítja, amit olvas.
Viszont a névtelenségnek voltak további érdekes hozadékai is. Idősebb kollégáim mesélték, hogy a legkülönbözőbb helyekről kapták a gratulációkat. A többi oktató az ELTE-n a folyosón, az ebédlőben állítgatta meg őket, hogy megdicsérje a szellemes válaszért, sőt, még a HÖK képviselőnknek is kijutott a csillogásból. A mandineren Balázs Gézát gyanúsították szerzőséggel (lol). Az egyik turkológus emeritus professzor egyenesen egy körlevelet írt a tanszékieknek, megjegyezve, hogy bár a szerző ismeretlen, vannak sejtései, mely kiváló kollégái lehettek (engem ő nem ismer, és a címzettek között sem voltam).
Ez nekem egy cseppet sem baj, a tanáraim bőven megérdemlik a dicséretet, és mondanak ezeknél cifrábbakat is. Az egóm relatíve egyensúlyba billent, mikor előadtam erről IFUSCO-n, csak vicces, kicsit sitcomba illő helyzeteket szült ez a névtelenség - és remélem, egyszer én is leszek olyan kaliberű oktató, hogy meggyanúsítsanak ilyen dolgok szerzésével. :)
A szexizmus.
Pár nappal a válaszunk megjelenése után felkeresett minket az eredeti cikk szerzője. Választ írt a válaszunkra, védekezést vagy visszatámadást, nem valami illusztris stílusban, mindegy is, hogy mit - a dolgot lerendeztük egymás közt, hosszú üzenetben kicsit részleteztük neki, hogy mégis hogy néz ki a tudomány és mit csinálunk tanszékként - ez egészen jól lenyugtatta a kedélyeket, jó hangulatban váltunk el. (Ebben nekem semmi érdemem nincs amúgy.)
Ami viszont nagyon megmaradt bennem, az az, hogy a szerző 1) számon kérte rajtunk, hogy "egy arctalan tanszékkel" levelezik, 2) következetesen Tisztelt Uraknak nevezett minket. Tulajdonképpen az nem olyan lényeges, hogy férfiaknak képzel minket (azazhogy ez a kevésbé lényeges), sokkal inkább az, hogy mennyire zavarja, hogy nem tudja, kivel. Mert ha tudná, bizony könnyebb lenne kommunikálni. Nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy ha tudta volna, hogy egy doktoranduszlánnyal és egy másik fiatal nővel beszélget, mást és máshogy írt volna nekünk. A tudománynak az egyik fő jellemzője az lenne, hogy tulajdonképpen lényegtelen, ki mondja, a tények számítanak. (Igen, tudom, hogy ez ritkán valósul meg.) De látszott a vitapartnerünkön, hogy zavarja, hogy nem tudja sem "fölénk" sem "alánk" elhelyezni magát, és így kénytelen a szövegre, nem az írójára koncentrálni.
A nyelvészet mint tudomány.
Igencsak érdekes hozadéka az egész történetnek, hogy hirtelen látványosan legitimizálta nemcsak a finnugrisztikát, hanem a nyelvészetet is mint tudományt is. A 'tudomány' és 'tudományos' szavak rendszeresen előkerültek a minket méltató kommentekben, pedig a nyelvészeknek állandó problémájuk, hogy a közvélekedés nem tekinti ezt a diszciplínát tudománynak.És ez a rohadt kis szösszenet mintha most változtatott volna ezen! Ez igazán váratlan volt, de valahogy úgy tűnt, hogy az emberek fejében ha valaki tudományosan le tud oltani egy dinkát, akkor az igenis tudós.
További váratlan fejlemény volt, hogy az emberek szorgosan belájkolták az oldalunkat, és ott is maradtak. Hirtelen lett egy közönségünk! Jóleső és inspiráló volt látni, hogy mennyi ember érdeklődne, amúgy, az iránt, hogy mit csinálunk. Lájkolóink száma megduplázódott, és még mindig nő!
A kommentek.
Szerzőtársam és én kb. a teljes hétvégénket a monitor előtt kockulva, a kommentekre való válaszolgatással töltöttük. (Ebben is inkább ő jeleskedett, mint én.) Néha szerettük volna baromira kicsukni az agyunkból, de nem lehetett, az értesítések egyre villogtak, és tudtuk, hogy muszáj rájuk válaszolni. Igen, de ha mi vagyunk a tanszék, akkor mindenre tudnunk kell válaszolni. Voltak kérdések őstörténettel, paleolingvisztikával, a magyar nyelv elkülönülésével, mindenféle egyéb nyelvekkel kapcsolatban, és persze számtalan, irdatlan hosszú pszeudonyelvészeti fejtegetés, meg persze egy rakás hitetelenkedő, százéves marhaságokkal érvelő, esetenként pedig kifejezetten rosszindulatú komment.
Szóval nekünk hirtelen minden tudományos és nem-tudományos témakörben pengén kellett állnunk a sarat, és bizony ha a tanszék nevében válaszolunk, akkor nem lehetünk mérgesek, sem kicsinyesek, senkinek nem írhatjuk azt, hogy szimplán menjen a picsába, ill. szedje ki a seggét a fejéből.
Megint mondom, ketten voltunk az egészre.
Persze nem mindenkinek válaszoltunk, de a többségnek, aki valamit kérdezett, igen. Azzal a tudattal, hogy lehet, hogy azt az adott embert nem is érdekli a válasz, el sem olvassa, mert csak mint egy sirály, iderepült és ideszart - de attól még az a többezer ember, aki olvassa ezt a kommentsort, az igenis látni fogja. Azt is, ha nem válaszolunk.
Ebben a munkában egyszerre lehetett közérthetőnek lenni (mert különben hiába tépjük a szánkat), és szakmaiag kifogástalannak (mert különben belénk repülnek az ilyen-olyan kollégák). Igen, ezt így együtt iszonyat nehéz jól csinálni.
A "miért csak most szólalunk fel" szindróma.
Sok helyről kaptunk olyat, hogy "ideje volt már", meg "végre". Ennek a témának két oldala van.1) Látni kell, hogy a genetikai eredmények, amelyektől most hangos a média, abszolút nem a mi területünk. Nálunk nincs genetikus, nem a mi dolgunk az eredményeket minősíteni (általában), legfeljebb néha finoman utalunk arra, hogy a haplocsoportoktól állatira nem változik meg a nyelv.
2) Az a helyzet, hogy mi rendre felszólalunk. Dunát lehetne rekeszteni az ismeretterjesztő könyvekkel, honlapokkal, anyagokkal. Ott van a Finnugor Kalauz, az áfiumos könyv, a Gyökereink, a Madártávlatból oktatási segédanyag, a GYIK, a teljes Rénhírek, tehát legfeljebb kétévente elmagyarázzuk ilyen-olyan formában ugyanazt, de amit 2014-ben kiadtunk, azt az emberek 2018-ban már nem fogják elolvasni, hiába ugyanolyan releváns. Ez egy állandó küzdelem, főleg a jelenlegi információzajban meg a post-truth korában (mindegy, hogy igaz-e, csak legyen izgalmas!) Mindig kell a friss tartalom, akkor is, ha nincs igazán friss mondanivalód.
Na hát ez van.
Van még pár dolog, amit itt nem érintettem, de túl bonyolult is ahhoz, hogy idepottyantsak róla egy összefoglalót, de a fent leírtak talán érdekesek lehetnek, és segítenek árnyalni a képet a történetek tükrében.
Nekünk ez nagy dolog volt, aminek a hatását még mindig érezzük, és igyekszünk belőle a legjobbat kihozni. Érezzük, hogy érdemes. :)
Jaaajj <333
VálaszTörlésköszi Orsie ^_^
VálaszTörlés