Egyensúly.

Egyensúlyt kell tartani a napokban. Erről szól most minden.

Elég dolgozás. Elég dolgozás mindennel. Belemerülés. Pihenés. Újra belemerülés. Reggel is munka, este is.

Mozgás reggel. Nem elcsalni a tornát. Örülni, hogy mozgok. Víz. Nem ottfelejteni magam a reggelizésben. Felöltözés, higiénia.

Elég ivás. Nem túl sok görnyedés. Időben elmosogatás.

Elég idő Imarra. Nem csak mosolygás és ölelés, hanem beszélgetés is, vagy hegedülés, vagy valami egyéb közös tevékenység.

Időt szakítani a kintlétre. Igen, ezt is be kell tervezni. De ha kint van az ember, be is kell jönni, nem szabad Ülenurméig elbiciklizni.

Elég idő a takarításra, a rendrakásra, a tisztálkodásra, az e-mailek megválaszolására, a családtagokkal kapcsolattartásra.

Kényes egyensúly. Mindenbe olyna könnyű beleragadni.

a mi fészkünk

Érzem, ahogy szűkül a tér, úgy szűkül a látószögem is. Hálószoba-nappali-dolgozó-bolt. Illetve a bicikli nyerge. Ezen kívül nincs más.

Reggel felkelünk, felcsatlakoztatjuk az agyunkat az internetre. Néha evés idejére lecsatlakoztatjuk. Vagy ha nem bírjuk már tovább. Akkor lehet olvasgatni vagy jógázni vagy lefőzni egy kávét.

A megszokott honlapok, a megszokott teendők, a megszokott reklámok. Megszokott tartalom. Megszokott szorongás. Imar.

Imádom a lakásunkat. A könyvek és a hangszerek szanaszét heverésznek, teleírt jegyzetpapírok és hányódó tollak, összegyűrt takarók, kibontott csokoládék és bizonytalanul csírázó növények mindenfelé. Elegáns étkészlet és ilyen-olyan, csorba tányérok, a semmiből a konyhaszekrénybe manifesztálódott bögrék. Reggelenként tükörtojás, esténként néha sajt lepi el a vacsoraasztalt, és együtt zengjük az érlelt rotterdami dicséretét.

Bakelit lemezjátszó csavarós rádióval. Százéves szekreter. Vastag falak és százéves fapadló.

Olyan felszabadító érzés örülni ezeknek a régi dolgoknak, és nem vágyni új dolgokra - vagy legalábbis olyanokra, amikre általában a korunkbeliek vágynak. Olyan nagyon sokáig nyomasztott, hogy "drága az ízlésem", "elvarázsolt vagyok", "nem érdekel a praktikum", "nem haladok a korral". Persze, Bogi olyan lakást akar, mint egy pinterest-tábla.

Nem. Én ezt akartam.

Kreatív összevisszaságot, könyveket, papírt, fát.

Hogy végre elvarázsolt királyány lehessek az elvarázsolt kastélyban.

Az elvarázsolt királyfival.

néhány pozitív dolog az elzártság idejére

Egy cseppet sem unom mások sütős-főzős, kraftolós posztjait facebookon vagy instagramon. Tök jó dolgokat csinálnak, és engem is gyakran inspirálnak.

Szeretem a Budapesti Fesztiválzenekar karanténkoncertjeit. Gyakran bekapcsolom esténként, és az szól a háttérben, míg dolgozunk vagy a konyhában fötrünk.

Rákaptam a podcastokra.

Elindítottam egy nyelvészetről szóló "sorozatot" FB-on. Nem érdekel nagyon sok embert és nem kapok nagyon sok visszajelzést sem, de én szeretem csinálni. Emlékeztet arra, mennyi érdekes dolog van a nyelvben, és milyen sokat tanultam már.

Anya is, meg Imárka anyja is időnként azt kérdezi, hogy nem harapjuk-e még le egymás fejét. Nem tudom, miért kéne. Nem. Sőt. Minden nap egy kicsit jobban szeretjük egymást. Nagyon örülök, hogy vele vagyok a karanténban. Inkább attól tartok, hogy a végén teljesen összenövünk. :)

Kicsit javult a munkamorálom. Nem nagyon sokat, de akkor is javult. Még mindig nehéz dolgoznom, de mivel megmarad az a sok idő, amit egyébként tollászkodással, mászkálással vagy szocializálódással töltenék, több időt töltök effektív munkával. Ahányszor ilyen munkát végzek, mindig érzem, hogy megtérül.

Csütörtökönként kiöltözünk. (Najó, Imar minden nap kiöltözik.)

Gyöngyikével egész sokat beszélgetünk.

Egész jól megy ez a bekuckózás-dolog. Ha rossz a kedvem, ránézek Imárkára és jobb lesz.

koronavírus és kudarckerülés

Oké, egyértelműen le kell szállnom a közösségi médiáról.

A maradjotthon-feliratoktól már komolyan a fejfájás kerülget. Tudom. Tudom, hogy otthon kell maradni. Felfogtam, hogy járvány van. Nem kell, hogy minden ismerősöm egyenként elmondja, akár többször is. Esküszöm, otthon maradok, már csak azért is, mert mégis hova a frászba mennék.

A hírek azok, amik kevésbé zavarnak. Persze ami épp történik a világban, az baromira zavar, de a hírek csak hírek.

Egy ideig még érdekeltek a hosszas Guardian- és Atlantic-cikkek, amelyekben kellemesen szellős, hatsoros bekezdésekben elmélkednek nyugati kortársaim arról, hogy mostantól mi minden lesz más és kinek a hibája is ez az egész. Aztán meguntam őket.

Esküszöm mindenki tök hülye.

Rengeteg ingyenes online edzés van, de ezek csak nyomasztanak. Arra jók, hogy pénzt ne akarjak kiadni a fizetős edzésekért, az ingyenesekhez viszont sohase legyek elég motivált.

Hasonlóképpen érzek a rengeteg kulturális program iránt is, amely most hirtelen elérhetővé vált. Nagyon kedves mindenkitől, hogy meghív a Scalába és a Bolsoj Tyeatr-ba (tavaly, mikor volt pár napom Moszkvában, el akartam menni egy előadásra), de a napi öt kihagyhatatlan program kihagyásától csak rosszul érzem magam. A legtöbb embernek nem lett sokkal több szabadideje, csak kisebb tere az ugyanannyi (vagy több) teendő elvégzésére.

Nagyon könnyen szétfolynak a napok. Mire felkelek, a Nap már nem is a délkeleti oldalon süt be lakásba, a reggelek gyakran morcosak, az éjszakák aggodalommal és szégyenérzettel teliek. Ezt sem sikerült megcsinálni, ezt sem, ezt sem...

Tudom, a csapból is ez folyik, hogy igyekezzünk megtartani a napirendet és egy megszokott rutint a karantén ideje alatt, de nekem eddig sem volt olyanom. Sajnos nem tartozik az erősségeim közé sem a rendszeresség, sem a fegyelem. Improvizálni szeretek, meg azt, ha a dolgaimat a nap során történő eseményekhez tudom igazítani. De eddig legalább a helyszínek, ahol jártam, többé-kevésbé meghatározták, hogy mit csinálok (kávézó, egyetem, edzőterem, könyvtár, otthon...), na most ez sincs. Marad a nagy, szürke, jellegtelen massza, melyben ide-oda botorkálva próbálom fejben tartani, mennyi mindent kezdtem már el, és rangsorolni, melyikkel vagyok éppen torkig a legkevésbé.

A ruháimat kezdem kihízni. Ezen nincs semmi meglepő. Én is igyekszem relatíve nyugodt maradni, de valamit bazdmeg tenni kell. Mikor Tartuba költöztem, néhány hétig heti 3-4-szer jártam edzeni, és nagyon szerettem, na ennek most annyi. Itthon tornázni nagyon utálok, de muszáj lesz, mert meghízni, kéremszépen, nem buli. (Imárka persze örülne neki. Itt falja a csokit meg a fagyit az orrom előtt, és még mindig egy szál bél.)

Ezt a viselkedésmintát kudarckerülésnek hívja a pszichológia. Az a fajta ember, aki a csillagos eget is kitűzi maga elé, ameddig a rengeteg teendő el nem lehetetleníti akár egynek is a normális elvégzését - de legalább akkor rá lehet kenni a többi teendőre. A kudarckerülő ugyanis nem kerüli el a kudarcot, csak eltávolítja magától a kontrollt az élete felett, így kevésbé fáj.

Valamit tenni kell.

Például reális célkítűzéseket magam elé.