Oké, egyértelműen le kell szállnom a közösségi médiáról.
A maradjotthon-feliratoktól már komolyan a fejfájás kerülget. Tudom. Tudom, hogy otthon kell maradni. Felfogtam, hogy járvány van. Nem kell, hogy minden ismerősöm egyenként elmondja, akár többször is. Esküszöm, otthon maradok, már csak azért is, mert mégis hova a frászba mennék.
A hírek azok, amik kevésbé zavarnak. Persze ami épp történik a világban, az baromira zavar, de a hírek csak hírek.
Egy ideig még érdekeltek a hosszas Guardian- és Atlantic-cikkek, amelyekben kellemesen szellős, hatsoros bekezdésekben elmélkednek nyugati kortársaim arról, hogy mostantól mi minden lesz más és kinek a hibája is ez az egész. Aztán meguntam őket.
Esküszöm mindenki tök hülye.
Rengeteg ingyenes online edzés van, de ezek csak nyomasztanak. Arra jók, hogy pénzt ne akarjak kiadni a fizetős edzésekért, az ingyenesekhez viszont sohase legyek elég motivált.
Hasonlóképpen érzek a rengeteg kulturális program iránt is, amely most hirtelen elérhetővé vált. Nagyon kedves mindenkitől, hogy meghív a Scalába és a Bolsoj Tyeatr-ba (tavaly, mikor volt pár napom Moszkvában, el akartam menni egy előadásra), de a napi öt kihagyhatatlan program kihagyásától csak rosszul érzem magam. A legtöbb embernek nem lett sokkal több szabadideje, csak kisebb tere az ugyanannyi (vagy több) teendő elvégzésére.
Nagyon könnyen szétfolynak a napok. Mire felkelek, a Nap már nem is a délkeleti oldalon süt be lakásba, a reggelek gyakran morcosak, az éjszakák aggodalommal és szégyenérzettel teliek. Ezt sem sikerült megcsinálni, ezt sem, ezt sem...
Tudom, a csapból is ez folyik, hogy igyekezzünk megtartani a napirendet és egy megszokott rutint a karantén ideje alatt, de nekem eddig sem volt olyanom. Sajnos nem tartozik az erősségeim közé sem a rendszeresség, sem a fegyelem. Improvizálni szeretek, meg azt, ha a dolgaimat a nap során történő eseményekhez tudom igazítani. De eddig legalább a helyszínek, ahol jártam, többé-kevésbé meghatározták, hogy mit csinálok (kávézó, egyetem, edzőterem, könyvtár, otthon...), na most ez sincs. Marad a nagy, szürke, jellegtelen massza, melyben ide-oda botorkálva próbálom fejben tartani, mennyi mindent kezdtem már el, és rangsorolni, melyikkel vagyok éppen torkig a legkevésbé.
A ruháimat kezdem kihízni. Ezen nincs semmi meglepő. Én is igyekszem relatíve nyugodt maradni, de valamit bazdmeg tenni kell. Mikor Tartuba költöztem, néhány hétig heti 3-4-szer jártam edzeni, és nagyon szerettem, na ennek most annyi. Itthon tornázni nagyon utálok, de muszáj lesz, mert meghízni, kéremszépen, nem buli. (Imárka persze örülne neki. Itt falja a csokit meg a fagyit az orrom előtt, és még mindig egy szál bél.)
Ezt a viselkedésmintát kudarckerülésnek hívja a pszichológia. Az a fajta ember, aki a csillagos eget is kitűzi maga elé, ameddig a rengeteg teendő el nem lehetetleníti akár egynek is a normális elvégzését - de legalább akkor rá lehet kenni a többi teendőre. A kudarckerülő ugyanis nem kerüli el a kudarcot, csak eltávolítja magától a kontrollt az élete felett, így kevésbé fáj.
Valamit tenni kell.
Például reális célkítűzéseket magam elé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése