csak ne maradj egyedül

A Rigába tartó buszon unatkozva a kezemet nézegettem. Két infúzió nyomai próbálnak begyógyulgatni, egy a kézfejemen, egy a csuklómon. A Honeybee c. szám újra bekúszott a fülembe és újra csorogni kedztek a könnyeim.

Irén, akihez végre elmentem, miután fizikailag már egy picikét jobban éreztem magam, megtiltotta, hogy huzamosabb ideig egyedül maradjak. Ez a másfél nap Rigában, ez huzamosabb idő?

Egy hónappal ezelőtt még nem lett volna ilyen problémám, mert sohasem voltam egyedül.

Nem tudom, hogy írjam le ezt.

A Lív Intézetben a tető alatt követelőzve csiripelnek a verébfiókák. A Pilsētas kanāls vizében kicskacsák úsznak az anyjuk után. A telefonomban kirbozok, kisvidrák bukdácsolnak, esnek-kelnek.

Nekem is volt kicsinyem, aki beteg volt, ezért nem hagytam megszületni.

Aztán újra tavasz lett, és az év új kisverebeivel nekem is lett kicsinyem, aki ezúttal egészséges volt.

Ott volt velem ezen a hideg-hideg télen, napos-száraz tavaszon, majd mikor végre zöldbe borult minden. Ott volt velem, amikor már én sem hittem benne, hogy ott van. Megjelent az összes ultrahangon, néha a fejét, néha a gerincét mutogatva. Négy szívkamra. Össze vagyunk nőve, egy csapat vagyunk.

So I guess that it's true

Time can heal even the worst of wounds

And the clichés I knew

Seemed so commonplace when I saw you

Let's just walk in the dark

Hop the fence in the park

Itt, a blogomban is írtam róla, milyen jó érzés volt tudni, hogy együtt vagyunk. Jött velem, együtt éltük a világunkat. Rajtam irtó lassan látszik meg a terhesség, úgyhogy elbújhatott egy bővebb ruha alá, és senkinek semmi köze nem volt hozzá, hogy ott lapul velem.

Pick me up, walk me home

And it feels likе God threw me a bone

Sticky sweet, tangerine

Would you sit and keep me company?

In the dark, I'm not scared

I just reach and you're right there

Shooting stars, racing cars

Everything I own just feels like ours

Nem lett volna szabad így megsebezni a lelkemet. Hogy tudjak ezután bármit is hinni vagy remélni?

A kicsi lány, aki velem biciklizet, kuckózott és macskát pásztorolt, meghalt miközben szültem.

Sosem fog megtanulni járni, beszélni sem magyarul sem észtül, nem lesz se szőke se barna haja, és nem fedezzük fel együtt a világot, sem velem, sem az apjával, sem hármasban.

A csendes pillanatok kettesben az egyetlenek, amikre emlékezhetek.

And it's too hard to describe this

In a way that feels honest

But even when I'm quiet

I love you, baby, I promise

And I hope I never see what your face looks like going

A face I swear that I could spend my whole life knowing

Herе's to hoping

de te megvagy, Bogáta

Anya is ezt mondogatta, amikor a fejemet simogatta. Anti is ezt szokta mondani. Még Petar is ezt mondta a mai ebéden, amikor nagy nehezen megpróbáltam neki röviden elmesélni, mik történtek velem.

Május 23-án, a nővérem szülinapján tehát véget ért még egy terhességem. 20. hét. Egy hónappal később szegénynek talán lett volna esélye. Relatíve könnyű szülés. A rutin ugye.

Az összetört szív mellé lassan bekúszott a düh. Hét hete véreztem. Április elején nagyon beteg voltam. Mindenki tudta, hogy gond van velem, de hagytak szabadon szaladgálni, hogy jó lesz az úgy, szedjek néha be pár vérzésgátlót. Jöjjek vissza ha nagyon vérzek. Mégis kit lepett meg, hogy akkor már késő volt?

Az orvos ábrákat mutogatott. A polip, ugye... az, amire azt mondtátok, hogy veszélytelen?

Persze nem tudom, lehetett-e volna valamit tenni. Lehet, hogy nem. De a nyitott kérdések számát lehetett volna csökkenteni talán.

Május 29-én, egy héttel a szülés (vetélés) után megint az ügyeleten találtam magam alhasi fájdalmakkal. Méhlepénydarabok maradtak a méhben. Szedjem be ugyanazokat a méhösszehúzó tablettákat, amikkel megszültem a gyerekeimet, és hátha megszülöm a maradék méhlepényt is. Mindezt otthon.

Nyasgem. Inkább bevonultam a kórházba ehhez a művelethez.

Május 31-én töltöttem egy jó szar napot a kórházban ezeket a szörnyű tablettákat szopogatva, görcsölve mint az állat, illetve próbálva nem gondolni arra, mikor szopogattam őket utoljára.

Június 1-jén reggel kiderült, hogy az egésznek semmi értelme nem volt, és mehettem a műtőbe. Küret.

Nem mintha a küret a világ vége lenne, sokakkal csinálnak ilyet, de azért nem volt kellemes. Dőlt belőlem a vér és fájtam is utána rendesen.

A sebészorvos tájékoztatott, hogy a méhlepényem gyulladtnak tűnt, és szemet is szúrt neki a szülés zárójelentésében, hogy a méhlepény furcsa volt. Erre én is emlékszem. Ő rögtön az április eleji betegségemre gyanakodott, aminek ugye sosem találták meg a forrását, nevesint hogy pontosan mi is gyulladhatott be annyira nagyon. Úgy tűnik, a placenta, ha nem is pont akkor, de egy ponton felkerült a gyulladt dolgok listájára. Polipot nem talált.

Hazaengedtek, hogy ott lábadozzak az átéltekből. Vérzés, fájdalmak... amik vasárnapra kezdtek kikezdeni engem.

Június 8-án, egy héttel a küret után újra az ügyeleten találtam magam. A feszülés, a fájdalmak nem múlnak... az ultrahang hematometrát, vagyis véralvadékkal teli méhet mutatott. Tehát a vér, aminek távoznia kellett volna belőlem, megalvadt és bennem maradt. Jutalmam két adag szopogatni való tabletta volt, illetve az utasítás, hogy próbáljam meg megszülni ezeket a vérdarabokat a segítségükkel. Ha nem sikerül, újabb küret.

Másnap újabb ügyelet, újabb ultrahang. A legtöbb véralvadék kijött, kivéve egyet. Újabb tabletták, újabb szopogatás. Újabb görcsök, újabb hányinger. Javasolták, hogy sétálgassak, ugráljak. Hátha valahogy kijön.

Valami kijött. Ha nem is az egész, de a fájdalmak jelentősen lecsökkentek, és a létezés végre eljutott az elviselhető kategóriába.

Ez volt tegnap.

A feszítő fájdalom még mindig tart, de ma már legalább be tudtam menni az egyetemre. De a jóisten tudja, mi lesz még a hét végéig (amikor is el kéne utaznom Amerikába lol).

Ez persze csak a történtek kronologikus elmesélése. Nem tartalmazza a bizonytalanságot, az ingerlékenységet, a tanácstalanságot, az orvos ismerősök zaklatását (tündéri volt mindegyik egyébként), a stresszt, hogy körmömre ég az elvégzetlen munka, a folyamatos monitorozását magamnak, hogy most éppen hogyan és mennyire fájok, kell-e ügyeletre menni vagy sem, az álmatlan éjszakákat, az ilyen-olyan tablettákat, a végtelen basztatásomat tükrökkel és ultrahangpácákkal, görcsöket és vért vért vért, végtelen vért.

Minden megoldásra egy újabb probléma.

Minden fájdalomra egy újabb fájdalom.

Minden szörnyű szülésre egy újabb szörnyű szülés. Halott anyagok, amiket a szervezetem produkált.

Hallani sem akarok arról, hogy erős vagyok. Ezek értelmetlen, hülye traumák, amik sajnos megtörténtek velem. Nincs más választásom, mint valahogy megküzdeni velük.

De alig három héttel ezelőtt még egy vidám, bár kissé nyúzott terhes kismama voltam. Felfogni sem volt időm, hogy mi történt. Máris hoztak-vittek, szurkáltak, basztattak, gyógyszereztek, én meg fájtam és véreztem, véreztem és fájtam.

Lehetnék persze halott is. Kaphattam volna vérmérgezést, vagy isten tudja, értem tulajdonképpen, hogy ez a rengeteg szívás az én érdekemben történt.

Meg értem a trauma működését is. Beszűkíti a gondolkodást, és minden pillanat végtelennek tűnik, mert az agy nem tud az általa ismert módokon megbirkózni velük. De az ember már csak ilyen, ha fáj, a világból is kifutna, hogy elmúljon.

És az ember nem tud gyógyulni, ameddig újra és újra megsebzik.

Nekünk te vagy a fontos, mondja mindig Anti és anya. De hát én csak fekszem és panaszkodok. Néha Bogátásat játszom, ha épp sürgős teendő van, vagy fellép/próbál a zenekar. Rutinperformansz emlékezetből.

Koncentrálj a gyógyulásra.

Addig nem lehet tovább menni.

Ennek az egésznek semmi értelme nem volt.

Ennek a fél évnek semmi értelme nem volt.