Nem vagyok nagyon álmos, de nem hagy békén. Megy utánam minden szobába, néz a nagy szemeivel és időnként halkan nyávog. Nem nyugszik, ameddig le nem dobom magam a kanapéra és be nem takarózom, amikor is felugrik mellém és dorombolva hozzám bújik. Milliószor pózt vált, ficánkol, ide-oda fúrja a kis fejét, mutogatja a leborotvált hasát, hogy vakargassam. A másik kedvenc persze a szája széle avagy az oldalvonalszerve, ahogy a horgász apám mondaná. Imádja lefejelni a tenyeremet, nyújtogatja a nyakát, hogy az állát is vakargassam, ami szintén le van borotválva. Kicsi mancsaival dagaszt, lábszárain csupasz foltok jelzik a vérvételek és infúziók nyomait. De Sinderella most nyugodt, félig nyitott szemekkel és enyhe mosollyal élvezi a puha takarót és a testem melegét. Nem áll szándékomban elaludni, de mégis beszippant az álom, macskástul.

Ha mindez pár évvel ezelőtt történt volna, Sinderella mára már halott lenne.

Ha az orvosok vakon hittek volna a FIP-tesztnek, simán elveszthettem volna a cicámat.

Két hete még sírva adtam át a harmatgyenge, étvágytalan, hányó macskámat a zuhogó hóban a Kassikaitse önkéntesének, hogy SOS Tallinnba szállítsa. Néhány videót láttam csak róla egy hétig.

Hat napja harapós hidegben mentem érte Tallinnba autó, táska és terv nélkül, improvizálva az egész utat, egyetlen gondolattal: hazahozom a macskám. A futás a Bolt taxik után, a jeges Kitseküla megálló -12 fokban a beteg cicával, az átszállás Tapában, majd' háromórás vonatút... én és a macskám. Akit hazahozok. Ha a lernéi hüdrával kell megküzdenem, akkor is hazahozom.

Az egyik legfontosabb fogadalmam 2026-ra az volt, hogy nem hagyom magam a körülöttem történő események által befolyásolni. Nyugodtan, kiegyensúlyozottan és fegyelmezetten fogok azzal foglalkozni, ami épp előttem áll. Ezt azonnal letesztelte az univerzum, de az év eleji eltökéltség segített megbirkózni ezzel az egésszel.

Azért ha Sinderella ragaszkodik a délutáni alváshoz, alszom vele egyet.

2025-nek és vége van, hála Istennek

Sokáig dédelgettem magamban a gondolatot, hogy majd jól kifejtem, milyen k. rossz volt.

De most, hogy tényleg itt az ideje évértékelőt írni, nem nagyon van kedvem hozzá.

Ne értsetek félre: tényleg rossz volt. És nemcsak a tavaszi történések miatt. Elvesztettem a talajt magam alatt, nem figyeltem oda magamra, fegyelmezetlen voltam és impulzív, megadtam magam átmeneti nyugalomnak és pillanatnyi örömöknek, halogattam, menekültem és össze-vissza csapongtam.

Nem tudtam dolgozni, amikor dolgoznom kellett volna, és nem tudtam pihenni, amikor pihennem kellett volna.

Egy része ennek persze az, hogy ez az egész gyerek-dolog a levegőbe repítette a mentális egészségemet, mint egy tekegolyó. A fizikai egészségem igazából egész jól viselte ahhoz képest, amin keresztül ment, de az agyam egész évben egy izgalmas kihívásnak tekintette a minél nagyobb fokú önpusztítást, és ez erősen alávágott annak, hogy össze tudjam szedni magam bármikor is.

Idén először kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy gondok vannak a szociálismédia-használatommal. Túl sokat van a telefon a kezemben. Az algoritmusaim egész jól neveltek, általában aranyos állatokat, szórakoztató tudósokat és lenruhás nőket ajánl nekem csirkeóllal, de akkor is szétcsapja figyelmem. Abbahagyok dolgokat, hogy megnézzek még egy videót a nagyipari kelbimbótermelés részleteiről, aztán nehéz visszatérni az abbahagyott dologra, így újra abbahagyom és inkább megnézem, ahogy valaki megtanít egy izgalmas krumplipucolási trükkre. Nem jó, Bogáta.

Ez a csapongás és impulzivitás azonban néha hozott jó dolgokat is. Belekezdtem pár projektbe, amibe talán másképp nem kezdtem volna bele. Mint például önmagam reklámozása a platformjaimon, amiből jött két szuper vendégelőadás, egy Pärnuban, egy meg Tallinnban a rendőröknek. Vagy a két epikus alkalom, amikor gulyást főztem: egy a tammelinni nyitott kertek napján, és egy Kristjan kertjében. Mindkettőt imádtam. És mindennél jobban az etimológianaptár, ami el sem hiszem, de már 291 megírt etimológiánál tart a 365-ből. És van egy extra titkos dolog is, amit 2025-ben beindítottam, és nagyon várom, lesz-e belőle valami.

Ott voltam a Hõimulõimed-nek, a zenekaromnak (szuper évet zártunk!!), a kollégáimnak, a barátaimnak és Antinak. Sokat olvastam és sokat írtam.

Pár dolog csak történt. Például a Reedene intervjuu, ami mindenképp az év egyik kiemelkedő eseménye volt. Az életben nem felejtem el, hogy ott van a fejem az err.ee, az észt állami tévé címlapján, szinte beteríti a fél képernyőt. Vagy mikor a Barlova pultosa elkezdett áradozni nekem a szuper jó magyar nőről, akit Twitteren követ, és kiderült, hogy én vagyok az. Vagy mikor a FUFF egy-két csapata olyan szuperül megtalálta egymást, és öröm volt nézni, ahogy együtt alkotnak és barátságot kötnek. A szentimentális vén róka MTT-s beszélhet belőlem, de a kreativitás és a közösség, főleg együtt, varázslat. Vagy szent. Attól függ, kitől kérded. Antal Dániel, hogy hogy talált meg engem, még mindig nem értem, de az év néhány legszebb és legértelmesebb pillanatát köszönhetem neki, nem mellesleg segített visszatalálni a mari közösséghez.

Kevesebb dolog volt, ami el volt tervezve és meg is valósult, de azért voltak ilyenek. Például Vica esküvője, ami nagyon kedves emlék. Vagy a CIFU (úgy egészben), amit a régi IFUSCO-k módjára nyomtam végig alvás nélkül és erőmön felül, és abszolút odavert. Vagy Nóri látogatása, ami egyszerre volt imádnivalóan spontán és nagyon is jelentőségteljes. Vagy a Tallinn Music Week-fellépés, amit Antival két nappal a gyerek elvesztése után nyomtunk le, és azt eredményezte, hogy a fél világ Langenu-rajongó lett. (De azért mi is elég jók voltunk.) Ömlött belőlem a vér és a mikrofonállványba kellett kapaszkodnom, ahogy a Kov Purnat ellenszólamát énekeltem, de megcsináltam. Talán tulajdonképpen ez is eredmény. Hogy mindent megcsináltam, amit másoknak megígértem (a cikkeimet leszámítva). Á, ja és az ETV-n is szerepeltünk, és az emberek látták, sőt sokan megdicsértek utána, az is milyen hihetetlen volt!

De a sok randomság és hirtelen beficcenő projekt helyett 2026-ban a lényegre szeretnék koncentrálni. Tudományos és oktatási munka (indul egy új mari kurzus, már 7-en jelentkeztek!!), etimológianaptár életre hívása, minőségi zene, kényelmes otthon, egészséges állatok (és emberek).

Valahol, egy Facebook-posztra rápillantva akadt meg a szemem azon, hogy az illető kívánja, hogy 2026 egy tiszta nyugodt, erős, örömteli év legyen. Tiszta, nyugodt, erős, örömteli. Pontosan ezt szeretném én is. Kevesebb meglepetést, több kézzel fogható munkát és annak kézzel fogható gyümölcsét.

És ahogy 2026 beköszöntött, így is érzem magam. Erősnek, nyugodtnak, fókuszáltnak. Az év csak egy szám, de nekem jó indok becsukni egy fejezetet.

Köszönöm azoknak, akik az elmúlt évben megtartottak, szerettek, támogattak, írtak vagy mondtak valami kedveset, vagy tettekkel fejezték ki, hogy nem tökmindegy nekik, hogy miazisten van velem. Nagy szeretettel gondolok rájuk.

Vidám, boldog új évet.

Hõimupäevad 2025

Reggel 9:45-kor összefutottam a busz előtt Ruzsits Orsival és felszálltunk a... tök üres narvai buszra. A buszsofőr ugyanolyan összezavarodott volt, mint mi, de idővel megjelent Britt, Anna V ja Dima, Atte és Riku, innen-onnan ismerősök, és legalább 10 helyet sikerült megtölteni a vagy 50 fős buszon. Irány Narva.

Nem mindenki volt lelkes, hogy a rokon népek napi koncert megint Narvában kerül megrendezésre. Igen, finnugor főváros, de tavaly is ott volt, akkor is elég kicsi volt az érdeklődés, és most sem tűnt több izgalommal kecsegtetőnek. Alig tízen vagyunk a 70 fős buszon, baszki.

De akkor is, a majd' háromórás út pillanatok alatt eltelt ebben a nagyon is ismerős baráti társaságban, és földet értünk Narva északi végében. Ami szuper, csak a déli végébe akartunk volna menni - mindegy. Szép az idő, lehet sétálni.

Narva mindig megborzongat. A nem túl széles Narva folyó másik oldalán Oroszország mereszt ránk szemet - valamikor az izgalmak és lehetőségek földje számomra, most félelmetes ellenség. Minden, amit nem akarok beengedni ebbe a zsebkendőnyi, csodálatos, meseszerű, fájdalmak és lemondás és kemény munka árán szerzett életembe idefent Európa csücskében, ijesztően tornyosulva velem szemben. Ideát a hatalmas narvai erőd. Odaát a még hatalmasabb ivangorodi erőd. Az orosz zászló lengedez a bástya tetején, és vajon hány ember lelkében is itt, a biztonságos parton? Mennyire biztonságos ez a part??

Jó lenne szeretni Narvát. Sokan szeretik. Nekem még nem egszen sikerült a szívembe zárnom.

A nArt művészeti kiállítótérben nem voltam felkészülve arra, hogy Darali Leli műveibe botlom. Darali Leli! Mintha egy másik világból jönne. Az észt művészeti akadémia finnugor divatkiállítása mélyen megérintett, de különösen az, hogy valahol van még Darali Leli, aki aktívan tevékenykedik. Imádtam a kiállított darabokat és a kurátor lelkesedését is.

Mégis meg kellett kérdeznem, honnan jutott eszébe Hõimulõim-nek nevezni ezt a kiállítást. Kínos vagy nem: a Hõimulõimed a mi szervezetünk bejegyzett márkaneve, és eléggé meglepődtünk, amikor a nArt meg az EKA bejelentett egy ilyen nevű kiállítást. A kurátor szegény nagyon elpirult, mikor szembesítettük vele, hogy gyakorlatilag lenyúlták a nevünket, de semmi baj, ez legyen a legrosszabb, hogy véletlenül ilyen szuper kiállítással hozznak minket összefüggésbe.

Sárgálló juharfák, sárgálló járdák, sárgán sütő Nap, sárgálló tökök. Szépséges őszi nap még a narvai munkásnegyedben is. Nagyszerű társaság. Irány a Rugodiv.

Kicsit fura, hogy a Rugodiv az elmúlt két évben ilyen ismerős lett, de miért is ne. A bejárat körül választási kampánysátrak álltak, bent ismerős kirakodóvásár, ismerős arcokkal. Alekseev úr nagyon boldogan mesélt az idei magyar bandáról (érthető módon - elég szuperek voltak, nekem is a szívembe lopták magukat), ráadásul mariul, aminek külön örültem. Anna M lehuppant mellénk és az indokolatlan dolgokkal töltött croissantok mellé és elmesélte, mik az eddigi rokon népek napi benyomásai. Britt és Atte ültek mellettem, kisvártatva megjelent Anti is, aki mindazidáig egy buszos túrát vezetett ide Narvába és környékére. Bár nem voltunk különösebben beöltözve (Annán kívül), páran lefotóztak minket. Körülnézve, mi voltunk a fiatalság. Nagyjából 15 éve mi vagyunk a fiatalság, de ha ragaszkodnak hozzá, továbbra is az vagyunk.

A rokon népek napi koncert hosszú volt és szuper. Végül elég sokan el is jöttek, és aki nem, az igazán sajnálhatta. Mindenki beleadta azt, amit tudott. Nagyon sokat tapsoltunk. Nagyon belelkesedtünk az este folytatása iránt a RoRo klubban. Brittel tempósan rúgtuk az avart a folyó menti sétányon és tervezgettük az újabb finnugor projekteket. Annyi rendezvény folyt az elmúlt évben itt, hogy teljesen összekapcsolódott Narva városa a finnugor tervezgetéssel.

"Te vagy a Timár Bogáta, ugye?" kérdezte a Liszt Intézet észt gyakornoka tőlem magyarul. "Már nagyon sokat hallottam rólad." Hát, ezt el tudom képzelni. De nem volt kedvem tovább fejtegetni, miket és hogyan hallott rólam, átadtam a beszélgetés lehetőségét R. Orsinak, ő úgyis egy sokkal kedvesebb ember, mint én.

"Can I ask you something?" kérdezte tőlem a Dänkki Briha énekese kicsivel a koncert előtt. "Are you Bogata Timar?" Mint kiderült, követ engem twitteren és instagramon, és tetszik neki a kontent, amit csinálok. Ennek a hírnévnek kicsit jobban örültem.

A RoRo klubban némi iszonyú zsíros vacsi és pár sör után el is kezdődött a Dänkki Briha-koncert, amibe Britt és én lelkesen vetettük bele magunkat. Ilyen már csak ez a hely, a pálmafás díszlet előtt egy dobogó és egy aprócska parkett terpeszkedett, Britt és én szinte ki is töltöttük. Ez van, nem tudok mit mondani, én már csak olyan ember vagyok, akit belelkesít, ha pasik símaszkban és napszemüvegben énekelnek karél és vepsze nyelvjárásokban elektromos hegedűvel és számítógépes loopokkal, és a koncert szerves része egy 1887-es kiadású Kanteletar. A táncba becsatlakoztak néhányan, és alig akartuk leengedni a Dänkki Brihát a színpadról. Mie tulen takasii viel...

"Eskü, úgy érzem, ide akarok költözni", mondta a magyar népzenekar egyik tamburása. Meg tudom érteni, válaszoltam. Örültem nekik, Bátáról jöttek, ami Pécstől csak egy köpés, végre nem moldvai zenét játszottak, szuper hangulatot hoztak és imádták Észtországot. Végre úgy tanítottak csárdást, hogy nem magyarázták túl, és beavattak néhány egyszerűbb figurába is.

"Olyan tökéletes ez az este. Úgy érzem, ide akarok költözni", mondta a Dänkki Briha hegedűse. Meg tudom érteni, válaszoltam. Tényleg, hol és kinek koncertezzen ez a zenekar, ha nem Narvában, Inkeriföld határán, a finnugor közösségnek. Lelkiztünk egy sort a lépcsőn a bár és a színpad között karélokról, identitásról és hegedülésről. Lecsorogtunk sörért, és maradtam is volna vele lelkizni tovább, ha nem csendült volna fel a csárdás a magyarok koncertjén. "You're a cool dude."

De felcsendült a csárdás, én pedig behajtottam Attén az ígéretét, hogy táncol velem a mai koncerten. A zenekar lelkes tapsától kísérve, pár botlással és összezavarodással fűszerezve, de végül is sikeresen mutattuk be a csütörtöki táncházon tanult figurák egy részét, a magyar vendégek nagy örömére. Nagyjából soha nem sikerült még önállóan értelmesen magyar táncot táncolni, ami nem moldvai, így ez az én nemzeti érzésemnek is, fura módon, de szintlépés volt.

Tudod, kinek volt kedve hazamenni. A DJ berakta a Tuuterin Tyttäret-et, amit réges-rég hallottam utoljára, perdültem párat rá majd megirányoztam a buszt.

Hazafelé menet Tartuig énekeltünk. Ilyen is rég volt.

Minden tökéletes volt.

Valószínűleg ezzel egy időre véget értek a narvai finnugorkodások, de biztos nem végleg. A buli megy tovább máshol, mostanában valahogy erősödő karél fókusszal.

Fontos feltöltődni, és ez most igazi feltöltődés volt.

szia Bogi 2003-ban

Nem mintha mindig utáltam volna a hegedülést. Eleinte élveztem.

Bár lehet, hogy az egyéniségem nem illik a hegedűhöz, szerintem legalább ekkora szerepet játszott a megutálásában a hibaközpontú, egyre nehezebb, akadémiai jellegű zenetanulás (miért van az, hogy mindenben olyan tehetséges és lelkes voltam 6-8 évesen aztán minden teljesen elromlott??), a nem különösebben érdeklődő tanáraim, és anyukám nemérdekel-akkorismuszáj hozzáállása a hegedüléshez.

A mai napig nehezen veszem kézbe azt az átkozott hangszert, és az az egyetlen előnye az összes többi hangszerrel szemben, hogy legalább valamennyire tudok rajta játszani.

És teljes agyrém, hogy a dalokat, amiket mostanában a legtöbbször játszom rajta, csak azért tudom, mert egyszer nagyon szerelmes voltam egy bizonyos Imarba, és vele megtanultam őket.

KPK koncertek, egyetemi rendezvények, CIFU...

...most meg az észt állami tévé.

A mordvin dalok éneklése és játéka nem volt könnyű az ETV stúdiójában, de valahogy megcsináltuk, és a teljes glancban-sminkben végigtáncolni az egészet nagy közösségépítő élmény volt.

Csak egy vasárnap délelőtti, nyugdíjasoknak szóló műsor. De azért mégis.

A 13 éves Bogáta rendszeresen ellógott hegedűórákról, mert az élet túl érdekes volt, és mert annyira unta ezt a rémes hangszert.

A 13 éves Bogátára valószínűleg elég sokkolóan hatott volna, hogy egyszer pont hegedülni fog az észt tévében.

Lehet, hogy akkor nem lógott volna el annyi hegedűóráról. Ki tudja. Lehet, hogy de.

De azért néha durva visszatekinteni. Szerintem a 13 éves Bogáta örült volna.

Most, hogy visszagondolok a CIFU-ra,

csupa meleg boldog mosolygós érzés van bennem.

Szinte el is felejtettem már, milyen mocsok nehéz volt néha.

A CIFU úgy terpeszkedett az augusztusomban, mint egy kiskirály, pedig nélküle is épp elég tele volt a naptár. Nóri helye a kanapén még szinte ki sem hűlt, már bicikliztem is a KPK-próbára vasárnap este, miközben a kollégák már gyülekeztek a konferenciára. Az előadásomat megint nem sikerült befejeznem, ami nagyon aggasztott.

Hétfőn kerekasztal-beszélgetés, kedden KPK-koncert a fogadáson, szerdán előadás, csütörtökön szekcióelnökölés, pénteken attesztáció. Ez volt a terv.

De azért a KPK-koncerthez azért a miheztartás végett becsúszott egy táncház-hakni, a csütörtök délutánba egy idegenvezetés a líveknek az Uurali Kaja kiállításon, meg egy második táncház-hegedülés, közben spontán leszerveztem az afterparty helyszínét, a péntekem nagy része meg Võruban telt Tartu helyett, Anti nagymamájának a temetésén, éppen csak visszaértem a konferencia zárására, és az attesztációt eltolták hétfőre.

Ezt az eleve nem éppen kezdőknek való programtervet két dolog nyomasztotta tovább: az, hogy nem abból adok elő, amiből szeretnék, és nem éreztem késznek magam az előadásra, illetve hogy nagyjából ekkor kellett volna szülnöm, ha minden rendben lett volna. (De nem volt.)

Erre jött még Anti nagymamájának a temetése, amire egy ideig úgy tűnt, nem tudok elmenni, és ez rettenetesen bántott. Végül hálisten át sikerült rakni az attesztációt, de ez persze azzal is járt, hogy a két napból, amikor igazán élvezni tudnám a konferenciát (meg amin az engem érdeklő előadások vannak), én Võruban leszek.

Az első két nap kétségbeesetten próbáltam összeráncigálni az előadásomat, miközben menedzseltem, hogy itt van ez a rengeteg rég nem látott ismerős arc. De a kerekasztal-beszélgetéssel a magam részéről elégedett voltam, a kedd este pedig nagyszerűen sikerült a KPK-kocerttel és (majdnem) spontán táncolással. Minden úgy volt, ahogy képzeltem, hogy lesz. A koncertünk előtt beszerveztem Kertut, hogy ha esetleg labajalg kerekedne a dologból, indítsa el a táncot, és lelkesen így is tett. Kisvártatva a fél terem ropta felszabadultan vagy kissé feszélyezetten de egyre nagyobb örömmel. A közös táncolás nyoma meglátszott a másnapi kávészüneteken is, mindenki mosolygósabb és lazább volt a keddi emlékektől.

Én is mosolygósabb voltam, meg vizesebb, mert Koivunen úrral nem volt kedvünk visszamenni a terembe, még akkor sem, amikor odakint már eléggé esett az eső. Volt valami felszabadító a kontrasztban a Valge Saal elegáns terme és rengeteg ácsorgó-beszélgető embere, illetve köztünk, ahogy kettesben kint ücsörgünk a padon a zuhogó esőben. De azért végül bementünk és én megtáncoltattam a bandát a zenésztársaimmal. Dima harmonikaszója, Anna vezetése, az udmurt dallamok csodálatos Volga-Káma-hangulatot varázsoltak, ami szerintem sokunknak jól esett. Rém büszke voltam a kis KPK-csapatunkra.

És Bridge lakásavatója is nagyon jó volt hétfő este. Végre sikerült jó sokat beszélgetnem Valts-szal, a magyarokkal (Orsi, Levi, Kamilla, Regina és a tiszteletbeli magyar Vitek), és szemtanúja lehettem, ahogy a neves kildinszámi-kutató Michael Rießler beszorult Bridge vécéjébe és ki kellett törnie a zárat. Sosem felejtem el.

A szerdai napon sokat segített a sok hálás szó a kedd esti koncerttel kapcsolatban, de én úgy éreztem, már megint visszakerültem a régi mintázatba, hogy finnugor unikornis zenebohócnak jó vagyok, nyelvésznek másodrendű. A nyomorultság-érzeten nem segített szegény Martina, akivel március óta nem beszéltem, és nagy mosollyal megkérdezte, hogy van a baba. El sem tudtam képzelni, hogy van még ember, akinek a fejében még él a gyerekem - rettenetesen éreztem magam, amiért fel kellett világosítanom Martinát, hogy a baba nincs valami jól. A szomorú interakció felerősítette bennem az inadekvátság érzését, és az előadásom idejére majd' elájultam az idegességtől - és lám, el is szúrtam rendesen. Nagyon látszott, hogy nem akarok beszélni a témáról, és sajnos ez a közönségre is hatással volt, akik jobbat érdemeltek volna. Teljesen összetörve mentem a Tavernába felköszönteni Attét a szülinapján, legszívesebben inkább elbújtam volna mindenki elől egy sötét lyukba. Ebben a totál letargikus állapotban talált meg Gergő, aki jobb verziómat érdemelte volna, de ha már így alakult, kipanaszkodtam magam neki. Meg amúgy is, ki másnak panaszkodnám ki magam. Hazafelé úton és még otthon is elég szomorú voltam, és csak késő este sikerült megnyugtatnom magam valami olyasmivel, hogy ha nem csináltam volna meg az előadást, örökre ott tátongana az a lyuk a szakmai önéletrajzomban, én meg gondolkodhatnék, hogy megérte-e.

Csütörtök reggel egy fokkal nyugodtabban jelentem meg az episztemikus modalitás-szimpózium záró szekcióját elnökölni, és a végére úgy éreztem, újra magamra találtam. Tücsivel végre sikerült elmennünk ebédelni és rendes kávét inni, délután tök jó előadásokat hallgattam (ritka luxus... kriminálisan kevés előadásra jutottam el idén), 4-kor meg már várt az idegenvezetés az ERM-ben a lív delegációnak. (A lív delegáció nagyon élte a CIFU-t, és örültem, hogy én is sokszor összekeveredtem velük, hála főként Bridge-nek.) Lementünk az archívumba, ahol mellesleg néhány nyenyec tárgy is le volt emelve a polcokról - mint megtudtam, a nap során egy nyenyec sámán is járt itt az archívumban és lebonyolított valami rituálét, hogy "megtisztítsa" vagy "felszabadítsa" őket a szellemüktől, vagy a szellemet belőlük (nem nagyon értek a nyenyec spiritualitáshoz). Átlagos csütörtök. Nade az idegenvezetésem a líveknek marha jó buli volt, aztán pedig már kezdődött is a fogadás. Nagyon adtam, még Jalmar Vabarna is megjelent a maga ülembsootska-botjával. Úgy alakult, hogy segítenem kellett Anna Makeevnek mariról fordítani - úgy döntöttem, magyarra, időnként észtre, mert már nagyon untam az angolt. Ez persze egy apró részlete az egész CIFU-nak, de mivel az előadásom példamondatain kívül szinte egyáltalán nem használtam marit, a lelkemnek nagyon jólesett.

Kisvártatva megint hegedűvel a kezemben találtam magam a színpadon. Nem tudom, hogy történnek ezek a dolgok állandóan. Két sör után és idegen hegedűvel már kicsit nehezebben ment, de Kertuék segítségével valahogy megugrotta a táncos tömeg a botlásaimat is. Persze ezt is tudtam, hogy így lesz, és fel is készülhettem volna rá jobban, de nem jutott rá időm. Nem mindenre van ideje az embernek CIFU-n. Aztán kisvártatva megint a Pühastéban találtam magam egy rakás finnel, és különösen Mari Saraheimóval, akivel mindig jó beszélgetni. Valahogy ez a CIFU alatt nagyon sokszor kötöttem ki finnek közt és finnül beszélve - többen is kérdezték, honnan tudok ilyen jól finnül. Tekintve, hogy 3 hét volt a leghosszabb idő, amit valaha egyhuzamban Finnországban töltöttem (és annak is 10 éve), szinte én sem tudom. Miért pont a finnek nem sikerült soha elhalványulnia az életemben?

A CIFU kezdete előtt 1-2 héttel már biztos voltam benne, hogy a pénteki afterparty a Naiiv Sulps hajón lesz. Az, hogy Kertu csütörtökön rákérdezett, hogy szerinte hol lenne érdemes, csak megkönnyítette az amúgy is egyértelmű döntést. Pár perc alatt leszerveztem a tulajdonossal, péntek este pedig gyönyörködve néztem, ahogy a kollégák szállingóznak a szeretett hajókocsmámba és teljesen lemerítik a pult aperol-készleteit. Végre sikerült hosszabb beszélgetésekbe bonyolódnom pár emberrel (Atte <3, Erika <3), ami igazából minden konferencia legjobb része. Továbbá indokolatlan Edda- meg Presser Gábor-éneklésekbe bonyolódtam alapszakos hallgatókkal.

Néha viszont csak álltam az erkélyen és néztem a bandát. Csoportok, párok, beszélgetések, tánc, ének, nevetés. Biztos voltak ennél békésebb, optimistább és népesebb CIFU-k, de a finnugrisztika szelleme továbbra is él, ha hagynak neki teret kibontakozni, az emberekben és most épp itt a hajón. Én pedig büszke lehetek rá, hogy hozzájárulok a kibontakozásához.

A CIFU Koivunen és O'Rourke urak karaokezásával ért véget, és egy jóéjszakát-integetéssel a végtelenül barátságos pultos felé, aki Anninak hív.

Méltó zárás volt.

Hazafelé sétálva beraktam a Rakkaus on lumivalkoinent. Ahogy az elmúlt napokban végiggondoltam, hányszor hányfelé találkoztam már ezekkel az emberekkel és végződtek az esték beszélgetésekkel táncokkal és ölelésekkel, boldoggá tesz a gondolat, hogy a jövőben valószínűleg még sok estém fog így végződni.

 

 

Nuuskamuikkunen in Finno-Ugric drag

Whether you like it or not, you're a fascinating person.

Kihunyt a piros fény a mikrofonjaink tövében és egymásra néztünk Merilinnel. Hát ez most készen van. Létrejött a kb. 50 perces interjú a maga kitérőivel és nyelvtani hibáival, nevetéseivel és akcentusával. Kikerült a világba és elkezdte élni az önálló életét. Felcsendült Sofia Jannok északi számi nyelvű dala, amit a hangmérnök a spotify-listánkról szervált, majd el is halt ahogy a Vikerraadio műsora belekúszott a háromórás hírekbe. Merilin és én nagyokat lélegeztünk, hogy kifújjuk magunkból az adrenalint, majd felkaptuk a bögréinket és kitámolyogtunk a stúdióból.

Amúgy nagyon élveztem a beszélgetést, és tudtam is volna folytatni jó sokáig. Abban a pillanatban úgy éreztem, nem mondtam túl sok hülyeséget, és nagyjából össze tudtam sűríteni a megfelelő méretűre a legfontosabb mondandóimat. Ez az érzés nem tartott sokáig.

Lerogytam egy padra a Raadiomaja épülete mellett és éreztem, ahogy az adrenalinlufiból lassan eltávozik a levegő.

Jesszus mi mindent kellett volna máshogy mondanom. Hogy felejthettem el ezt. Vagy azt. Ezen a témán igazán nem kellett volna annyit lovagolni. Merilin szegény erre biztos nem számított. Az úton a tallinni buszpályaudvarra, meg a Luxexpresszen ülve folyamatosan a mi-lett-volna-ha forgatókönyvek pörögtek a fejemben. Valahol Imavere környékén belealudtam a saját kínzásomba.

Úgy vonszoltam magam haza Tartuban, hogy meg sem akartam mozdulni utána. Anti már megint nem volt otthon, és én csak ültem a nagy ürességgel és utólagos okosságommal otthon. Anna V szülinapjára voltam hivatalos, de nagyon fáradt voltam és nem tudtam, hogyan veszem rá magam, hogy elmenjek oda.

Aztán valahogy összeszedtem magam. Leszedtem egy doboznyi egrest a bokrunkról ajándéknak és elbattyogtam a lakásukba, ahol két generációnyi kellemes moksa-udmurt-komi társaság várt, és akikkel elbeszélgettünk az interjú részleteiről, egyetemi dolgokról, tervekről, életről. Versenyeztünk egy Kahoot-kvízben arról, ki ismeri Annát legjobban (4. lettem a 7-ből ami nem is rossz), majd gyilkososat játszottunk. Engedték, hogy én legyek a narrátor egy körben, és le is festettem a picsi-purgai maffia (melynek neve természetesen Purgatórium) különböző sötét tetteit az éves Kolja Anisimov-koncerten, a Polina Kubista-divatbemutatón és egyéb nagyon-udmurt eseményeken.

Az este során lassan elkezdtek csöpögni a pozitív visszajelzések. Anti öccse, egy kolléga az intézetből, a régi kedvenc kocsmám pultosa... innen-onnan írtak, hogy jó volt hallgatni. Tippelni sem tudtam, hányan hallgathatták az interjút élő adásban. De szinte azonnal felkerült az internetre is, estére pedig a belőle készült cikk is elérhetővé vált.

Az igazi visszhang csak másnap kezdett érkezni. Megosztások mindenhol, fura ismerősnek jelölések emberektől, akiket tuti nem ismerek, üzenetek mindenfelől. Merilin is írt, hogy talán még soha nem kapott enyi pozitív reakciót a pénteki interjújára, és még a híres Anu Välba is  megdicsérte az interjút és említette, milyen érdekes nézőpontjaim vannak.

Megnyitottam az ERR (észt állami tévé) honlapját. Egy görgetéssel lejjebb a saját fejem nézett vissza rám a fél képernyőt beborító méretben. Majd' leköptem a teámmal a monitort. Wtf, mit keresek az ERR kezdőlapján ekkora felbontásban.

Pár napig én voltam a varázslény a reflektorfényben.

Mesélj nekünk, varázslény, a varázslatos dolgaidról.

Szeretek amúgy varázslény lenni. Nem olyan rossz az. Nuuskamuikkunen (asszem Kóklászbóklász a magyar neve) a múminok között, etnofuturista díszben.

De a legjobb mégis abban a péntekben Anna V szülinapja volt. Bár az egómnak jólesik a hírnév, az igazi feltöltődést egy kellemes este adja első generációs volga-permi bevándorlókkal, akiket megnevettethetek a picsi-purgai gyilkosos narrációmmal. Az ő figyelmük az, amire valójában vágyok.

FUFF után nehéz folytatni

Nagyon vártam ezt a FUFF-ot. Az utolsó pillanatokig kissé nehezen álltak össze a dolgok, de mire eljött a fesztivál, nagyjából 90%-ban felkészültnek nevezhettem magunkat, egy jól felkészült csapattal vészhelyzet esetére.

Más volt, mint tavaly.

Más volt a helyszín: Uusvada egy életérzés, egy külön dimenzió, és az én dolgom többek közt a résztvevők átsegítése a saját dimenziójukból ebbe.

De közben az itteniek miatt is aggódtam, hogy hogy fogadják azt, hogy idegen dimenziók emberei alkotnak filmeket róluk. Az ő földjükön, az ő ruháikkal, az ő történeteikkel. Pattints nekünk kérlek ide egy Pekót meg egy menyasszonysirató leelo-t, kösz. 

Nothing without the community: ez a szociolingvisták egyik alapszabálya. Márpedig én nem vagyok community, de még Edina sem igazán, hiába él sok ideje Szetuföldön. A community-t nekünk kell belerángatni ebbe, azzal az ígérettel, hogy ez majd jó lesz nekik.

Lényeg a lényeg, aggódtam.

Aztán lett valami. :)

 

Más volt, mint tavaly, mert idén a FUFF mint fesztivál teljes pompájában jelen volt: a vega kaja szuperfinom volt, a workshopok felszabadítóak és közösségépítők, a filmek sokszínűek és lebilincselők, az esti koncertek különlegesek és magukkal ragadók. A szauna forró volt, a tó hűvös, a tábortűz marasztaló. A gyerekek felszabadultan szaladgáltak, a felnőttek lelkiztek és tervezgettek. Még a legellenállóbb résztvevőt is magával ragadta a fesztivál két legfontosabb (és a mai világban szinte luxusnak számító) ajándéka: a sokszínűség és a közösség.

Mindezt én elsősorban kívülállóként szemléltem. Voltam már elég FUFF-on ahhoz, hogy csak megfigyelőként is átérezzem a hangulatot, de személy szerint nem mertem belevonni magam semmibe, mert nekem folyamatosan készenlétben kellett állnom. Én voltam a 48 órás workshop koordinátor-főnöke.

Már amennyire tudtam az lenni: a színészek, segítők és helyszínek szervezése nagyban Edinára és Antira hárult, ami nagyban zavart engem, mert nem tudtam olyan hasznos lenni, mint amennyire szerettem volna.

A csoportok is önfejűbbek voltak, mint tavaly: az ötből csak hárommal éreztem az összhangot. A lengyelek, bár kedvesek voltak és támaszkodtak rám, olyan szinten túllépték a számunkra kezelhető keretet, hogy gyakran elvesztettük velük a fonalat, a lett alkotó pedig nem nagyon állt szóba velem. (Akkor azért egy kicsit jobban, amikor megtudta, hogy nem csak egy random csajszi vagyok, hanem láttam már közelről finnugort.)

De a FUFF már csak ilyen: ha szervező vagy, akkor vagy föl-le rohangálsz vagy készenléti helyzetben őrködsz, mint egy vadászkutya. Időnként ugyanazokat a dolgokat ismétled el sokszor. Vagy galambot teszel tisztába. :) (Szegény pára... hálisten épségben túlélte a forgatásokat meg ide-oda szállítást, de azért aggódtunk érte rendesen.) Közben pedig barátokat szerzel és bevonsz új embereket a varázsvilágba, amiben te magad már néhány éve élsz.

It's the friends we made along the way.

 

A belga fiúkkal addig röhögünk amíg belefájdul az oldalunk.

Urmas rendszeresen megkérdezi, hogy vagyok, és meg is hallgat.

Beata, akit napok óta alig láttam, a forgatások végeztével végre leül pihenni, megkínál vodkával és órákig beszélgetünk filmekről, lengyelekről, Szetuföldről.

Aare és Rieka Hõrn nem tapsolnak egyetlen film után sem, ami kicsit megfagyasztja bennem a vért. Utána mégis Aare odamegy hozzám és megkérdezi, hol lehet visszanézni a filmeket, Rieka pedig egy nagy, hosszú ölelést ad.

Anti vizesen, csatakosan, szúnyogcsípésekkel tele érkezik haza. Anti pravoszláv keresztet vet a Langenu-koncert előtt. Tudom, mennyit jelent ez az este neki. Anti félmeztelenül leelo-t énekel Rein Järvelillel és Evar Riitsaarral, mert még azt sem várták meg, hogy megtalálja a nem-fellépős pólóját. Anti van, Anti a párom. <3

Lihtsalt Eva befészkel mellém és szimplán megkérdezi, ki vagyok. Némi beszélgetés után hamar egymás rajongói leszünk. Az este egy kritikus pontján ad valamilyen gyógynövénnyel felturbózott forralt bort, végighallgatja a problémámat és máris jobban érzem magam.

Merca extázisban énekli a Fekete Pillangót a finnugor diszkóban és elvárja, hogy én is így tegyek. Így én is extázisban éneklem a Fekete Pillangót. Elutazása előtt hálából megölelget, és megköszöni, hogy ilyen végtelenül cuki filmstábot szerveztem neki.

Hanna többedik órája lelkizik az ominózus cuki filmstábbal. Amerre csak nézek, általam szeretett embereket látok, ahogy jól érzik magukat egymással.

Bartosszal többedszerre kerülünk egymás mellé. Az utolsó esti tábortűznél nincs kedvem elmenni mellőle.

It's the friends we made along the way.

 

Azért elég király dolog ez, amit csinálunk.

Egy rendes szetu terhes nő nem emeli a kezét a válla fölé.

Sinderella szokott helyén, a bal oldalamon nyújtózkodik. Én fekszem az ágyban és kedvem van a hasamat simogatni. Hosszú nap volt, idegenvezettem Szetuföldön. Nem érzek még mozgást, csak azt, hogy van ott valami. Alma méretű fiúgyerek.

Esküszöm nem fogok folyton csak a terhességemről (majd a gyerekről) írni. De ez az én blogom, amiben arról írok, ami foglalkoztat, és ez most eléggé foglalkoztat. Még sosem vártam gyereket, és elég sok mindent át kell programoznom magamban, mire kibújik belőlem a prücsök.

Az első trimeszter jó szar volt. Hányinger, álmatlanság majd aluszékonyság, ködös tekintet és teljes fókuszálatlanság, ingerlékenység, ilyen-olyan fájás, plusz titkolózás, bizonyalanság és csak várakozás, várakozás a 12. hétre, hogy az orvosok végre szóba álljanak velem. Egyél folsavat és reménykedj, hogy benned marad a baba.

Ez a fáradékony, nyűgös, zsíros hajú, rózsaszín bőrű, egyre hízó nő itt a tükörben az új valóság. Ezt sikerült alkotnod, édes lányom. Várandós kismama lettél, azok egyike, akikről a feminista kollégáid enyhe lesajnálással nyilatkoznak kávészünetben.

Valószínűleg a lesajnálás az én fejemben is megtalálható volt itt-ott.

Most aztán én is azon unalmas anyukák egyike leszek, aki babakocsikat hasonlítgat és a fogzási lázról panaszkodik.

De kezdek egyre jobban megbékélni ezzel.

Igen, lehet, hogy babakocsikat fogok hasonlítgatni. Meg egy csomó béna dologról fogok beszélni meg béna dolgot fogok csinálni. Meg nehéz lesz és ijesztő. Ez nem macska meg nem kutya, hanem gyerek.

De ha nem ez a nehéz dolog várna, akkor várna valami más nehéz dolog. Például hogy miért nincs még gyerek. Vagy valami más.

Továbbá az én szüleim is csináltak egy csomó béna dolgot a kedvemért, és ennek eredményeképpen sikerrel felneveltek, és nagyon hálás vagyok nekik. Egy epikus feladatra vállalkozunk Antival, mert hiszünk bene, hogy sikerrel meg tudjuk csinálni, és az életünk gazdagabb lesz tőle. Létrehozunk egy embert! Legendás lesz!

Nem akarom túlmisztifikálni az anyaságot, vagy leönteni giccsel. Büdös lesz, fárasztó és gyakran kiborító. De akkor is jólesnek a bátorító szavak, a tisztelet, az őszinte kérdések a hogylétem felől, a segítség-felajánlás és a pozitív történetek más szülőktől arról, milyen örömöket hozott a gyerek az anyja-apja életébe. Terhesen még jobban támaszkodom a környezetem hangulatára, és még jobban érzem, hogy befogadnak-támogatnak-e, vagy kitaszítanak. Néha ezt érzem, néha azt.

Ma például jó érzés vett körül. Obinitsában örültek, hiszen nemcsak kedvelnek személyesen, hanem konkrétan egy szetu gyereket várok. Rieka Hõrn mesélt nekem egy csomót a régi szetu "nőnapi" hagyományokról, és kolléganőjével jól lecsesztek, mikor levettem egy zászlót egy szekrény tetejéről, hogy terhes nőnek nem szabad nyúztózkodnia, különben rosszul fordul a gyerek és lábbal előre születik meg.

A tizenhatodik hétben, lassan négy hónaposan már kész vagyok arra, hogy rendes Bogiból anyajelölt Bogivá váljak.

És annyit beszélek róla, amennyit akarok. :)

Szerintem így kell szociális médiát használni.

Legalábbis én ezekhez tartom magam.

(Igen, már megint virális lett egy bejegyzésem Twitteren, és ilyenkor mindig csőstül jön a mindenféle reakció, ami lássuk be, fárasztó. Úgyhogy most itt reagálom le.)

1. Szerintem a szociális média egyik legnagyobb előnye, hogy semmire nem kell azonnal reagálnom. Csak tőlem függ, hogy válaszolok-e egyáltalán valakinek, és ha igen, hogyan. Én olyan ember vagyok, aki élőben nagyon könnyen felhúzza magát, pofákat vág, beszól, nem fejezi ki jól magát, és másokat is kiborít maga körül. Ez az életem története. És persze még extra mérges szoktam lenni magamra is, azért, mert észre veszem, hogy már megint hülyén viselkedem, de nem tudok máshogyan. Úgyhogy a szociális média egyik legnagyobb áldása számomra az, hogy átgondolhatom, kibeszélhetem mással, megvizsgálhatom többb oldalról, amit látok vagy olvasok, és cenzúrázhatom magam addig, amíg a lehető legkiensúlyozottabb, legkonstruktívabb, legelegánsabb önmagamat tudom hozni a nagyvilág előtt. Minden mást úgyis csak megbánnék. Szóval tudom, hogy sokakból önmaguk egyik legrosszabb verzióját hozza ki a szociális média (ki ne akarna leugatni egy ostoba kötsögöt), de én őszintén igyekszem önmagam legjobb verzióját prezentálni, amennyire csak tudom, hogy még évek múlva is büszke lehessek arra a karakterre, akit az interneten építek és Timár Bogátának hívok.

2. A reakció egyben promóció is. Ha válaszolok egy idiótának, aki szerint egy libsi kurva / fizetett ügynök / hazaáruló / náci vagyok, esetleg arra buzdít, hogy húzzak ez Észtországból vagy öljem meg magam (igen volt ilyen), akkor azt az embert láthatóbbá teszem az algoritmus szemében, és végső soron neki teszek szívességet. És tulajdonképpen lényeges, hogy mit gondol rólam? Nem. Nem tartozok minden beteg őrültnek magyarázattal. Semmi sem olyan erőteljes üzenet, mint az ignorálás.

3. A szociális média akkor jó, ha mások reagálnak rám, nem pedig én másokra. Csodás, szuper dolog, hogy kiírhatom magamból, mennyire imádom a finnugorokat, és ez eljut a legkülönbözőbb emberekhez a világ legkülönbözőbb pontjaira. Szerintem messze a legjobb dolog ezekben a platformokban, megoszthatunk egymással érdekes, korábban nem ismert, látókört szélesítő tartalmakat. Ha én kezdeményezem ezt, akkkor az engem épít. Ha én reagálok másokra, én építem őket. (Persze sokan megérdemlik az építést, ebben semmi rossz nincs.)

4. Szimplán reagálni csak akkor van értelme, ha valami pozitívat akarok mondani valakinek, vagy ha valakinek szüksége van nagyobb elérésre, mert pl. drónokra gyűjt stb. Beszólni semmi értelme nincs. Mint írtam, ezzel csak szívességet teszek annak, akinek beszóltam. Az ő véleményét biztos nem változtatom meg, legfeljebb magamból csinálok céltáblát. Meg amúgy akarok bunkó lenni másokkal?

5. Nem szabad tudatmódosító szerek hatása alatt posztolni. (Blogolni sem. :)) Bármi, amit részegen, betépve, vagy hulla fáradtan mondani akarok (amúgy nem szoktam betépni), leírhatom, de csak akkor posztolom, ha józanul is elolvastam, és akkor is jó ötletnek tűnik.

6. Nem kell minden vitába beleavatkozni. Akkor sem, ha az az én posztom alatt alakul ki. Egy csomó ember csak arra használja, amit írok, hogy megerősödjön a saját elképzeléseiben, és isteni kinyilatkoztatást tegyen. Hadd nyilatkoztassa ki, illetve vitatkozzon azzal, akinek van erre ideje. Ha nincs igazuk, főjenek egymás meg a saját levükben.

7. A szociális média nem a valóság. Híresség lehetek online úgy, hogy senki nem tudja körülöttem, mivel töltöm az időm a telefon/laptop előtt. Online nagyon könnyű azt hinni, hogy mindenki egyetért velem, de jaj jaj de nem így van. Végső soron semmi értelme semminek, ha nem csinálok valamit. Nem az interneten, hanem élőben. Semmi értelme az online világnak a valóság nélkül.

Ha kiborít az internet, általában Sharonhoz fordulok. https://www.instagram.com/p/C1AkSkGOD7-/?img_index=1

Tudnom kell, ki vagyok és miért.

Tudnom kell, hogy kinek tartozom felelőséggel, és kinek nem. Értsd: leszarom, mit gondol egy brazil tinédzser rólam, mert nekem az számít, hogy végigénekeljem a buszutat Narvából Tartuba az udmurtokkal, moksákkal és marikkal. Leszarom, hogy valaki Hollandiában félreértette a posztomat, amíg én szervezhetek egy finnugor diszkót vagy bemutathatok két tehetséges fiatalt egymásnak. Jó dolog az online hírnév, de az, ami: online, immateriális, és nem teljesen valódi.

Továbbra is igyekszem értéket teremteni és a legjobb oldalamat mutatni ott, amennyire csak tudom. És örülök a lehetőségeknek, amiket megnyitott előttem.

De dolgom a való életben van.

...mut jos sä tykkäät, nii lähekkö baariin?

Péntek este van, és magammal igen elégedetten verem a billentyűzetet a Barlovában. Becsületesen végigcsináltam minden edzést, minden litvánházit, minden modalitásos tudományos cikket, neveltem egy kombuchát és nem hanyagoltam el senkit. Itt van még ez a Postimees-cikk, amit jó lenne befejezni, de most egy kicsit csak pihenek és örülök.

A Sulps/Naiiv tulajdonosa befűtött a hideg hajón. Regina és én lehuppantunk a kanapékra és vártunk, hogy bemelegedjen a kandalló. Más nem is jött be a hajóra egész vasárnap este, miénk volt az Emajõgi ezen apró része, és kiélveztük minden pillanatát. Regina szuper, ahogy a Naiiv tulajdonosa is, én meg büszke voltam, hogy létre tudtam hozni ezt az estét. Ringott a padló, sötéten folyt kint a víz, vasárnap este csak kötelességtudatos helyiek hazafelé menet, illetve tanácstalan turisták járták az utcákat. Egy kicsit indokolatlanul szeretem a vasárnap estéket a belvársban: minden olyan békés és összezavarodott. Éjfél körül csupán a fáradtság miatt kúsztunk haza.

Santeri ragyogott a boldogságtól az 50. szülinapján. Én is ragyogtam az örömtől, hogy elmondhattam a többieknek, hogy mégis benne maradok a Kännu Peal Käbiben, és csinálhattunk egy remek koncertet. Santerihez elmenni mindig öröm és kiváltság, főleg hogy lenyűgözhettem annak a történetével, hogyan égettem el a kandallójában Imar szerelmes leveleit 2021-ben. De a legjobb mégis Heini volt, hogy vele végre beszélgethettem egész pontosan 2021 óta először, és ezt senki és semmi más nem pótolhatta volna. Egyes emberek pótolhatatlanok az ember életében, még akkor is, ha nem beszélgetünk valami sokszor, és nekem Heini az.

Orsi belecsobbant az obinitsai mesterséges tóba. Elvittük magunkkal Szetuföldre gombászni és felfedezni. Lüübnitsában vettünk egy indokolatlan méretű zsák hagymát, Obinitsában körülnéztünk a Taarka Tarõ finnugor szentélyében, a Meremäe kilátótoronyban elláttunk Petsereiig, a Piusa folyó völgyében leszedtük a rókagombát és megmártóztunk a hideg, varázserejű vízben. Senki nem mondhatja nekem, hogy a Piusa folyónak nincs varázsereje. Receptre írnék fel egy délészt túrát minden kiégett értelmiséginek és alulszocializált cserediáknak, hadd szeressenek bele örökre Észtországba, és keressék ugyanazt az érzést (hiába) máshol.

Anti mellett állva a Meremäe kilátóban a bőrömön éreztem a fájdalmát. Az ő gyerekkora ott van Petseriben és azon túl. Az ő egyetemi évei, kutatásai és magányos felfedezései ezek a dombok, völgyek, földutak és félig elhagyott falvak. Ellátunk a petseri gyár kéményéig de az a hely világokra van tőlünk. Ha valami értelme van az életemnek, az ez. Érezni magamon minden finnugor nép minden örömét és problémáját, érteni, honnan jön az öröm és a bánat, mit lehet tenni, legyen az csak csöndben hallgatás.

Soha nem fogom ezt megunni.

Ehh!

Izgalmas beszélgetések folynak e-mailekben, izgalmas felkérések érkeznek innen-onnan.

Végigmenni a folyosón a tanszéken, játszani a MyFitnessben, leülni egy kávészünetre, elmenni ebédelni és kibeszélni a világot, belefutni emberekbe váratlanul, örülni, szeretni, várni, mit hoz még az élet...

Mivel érdemeltem ki a konstans pillangókat (és lovakat és százlábúkat) a gyomromban?

pezsgő és covid a végtelen nyár végére

Köhögök mint egy szamár, és alig tudok aludni. Jól kinyírt a covid, a mai napig nem egészen tudok kimászni belőle.

Egle, az edzőm összeráncolt homlokkal nézte az adataimat. Hogy van az, hogy több mint fél éve emelgetem a súlyokat, izzadom szanaszét magam kardio edzéseken, sétálom a kilométereket és vezetem a kalóriákat, de egy cseppet sem változott semmi. Se zsír, se izom. Kedvem lett volna belerúgni minden bútorba az irodában. Izmos, enyhén túlsúlyos. Március óta. 50 kilóval guggolok és 110 kilót tolok ki lábbal a nagy büdös lófasznak.

Hétfő reggel a fodrásszal kínunkban nevetve próbáltunk közös nevezőre jutni, mit akarunk kezdeni a hajammal, de az eredmény szép lett. Ahogy az újságírót vártam, 200 m-ről hallottam a közfelkiáltást: Elagu! Elagu! Elagu! Tanévnyitó volt az egyetem főépülete előtt, Tartu krémjével és egy csomó elsőévessel feldíszítve. Szépen sütött a nap, és én elterültem az egyik újonnan készült fa nyugágyon a folyó partján, hogy összeszedjem a gondolataimat az interjú előtt.

Ami holnap megjelenik a Maaleht-ben. Tegnap három és fél óráig szerkesztettem, hogy legalább részben megközelítsen egy olyan szöveget, amivel tudok azonosulni, de fogalmam sincs, mennyit hagy belőle jóvá az újságíró. A hozzám elküldött formában egészen botrányos, és elég rossz fényben fest le engem. Úgy érzem magam, mint Marie Antoinette vagy VIII. Henrik valamelyik felesége a lefejezése előtt. Együnk brióst és nyissunk pezsgőt!

Életem első litvánórája után beugrottam az olasz delikáteszbe és adtam egy kis üveg magyar paprikát a boltosnak. Cserébe kaptam egy karika kecskesajtot. Hazafelé menet belefutottam két baráti társaságba is, akiket boldogan leköhöghettem. Imádom ezeket a kora őszi estéket Tartu belvárosában. Minden tele van a vakációkról visszatérő egyetemi dolgozókkal és új, csillogó szemű diákokkal. Szinte lehetetlen otthon ülni.

A Naiiv fedélzetén a tulaj lehuppant elém két üveg fehérborral (amit magának szánt). Elsírtam neki a bánatomat az interjú miatt, és megmutattam neki a legfrissebb véleménycikkemet, ami aznap jelent meg az újságban. Pillanatok alatt megjelentek mások is, minek az lett az eredménye, hogy a fehérbor valahogy az én poharamba is átvándorolt, lenyomtam egy nőt szkanderben (talán mégiscsak erősödtem ebben a fél évben), és lelkes eszmbecserébe bonyolódtunk az észt etnogenezisről. Hazafelé biciklizve azon gondolkoztam, hogy ezek tulajdonképpen korai húszas éveim káoszos estéi a Krúdy utcai Andersenben, csak most van pénzem, nem keresek párt, képes vagyok időben hazamenni és a káoszos haver a kocsma tulajdonosa, akinek úszó szaunája van.

Az egyetem szenátusának közleményét látva könnyek szöktek a szemembe. Konkrétan utalnak a nyílt kezdeményezésünkre, amit július végén adtunk be. A huzavona, az igényfelmérés, a szövetségesek keresése, a félelem, a figyelmeztetések, nehogy pattogni merjünk, a kételkedő vagy gyűlölködő üzenetek... de az aláírások összegyűltek és döntés született egy független bizottság felállításáról, ami a jövőben kivizsgálja ezeket az ügyeket. Nem a rektor, aki lehet, hogy esetleg nem tudja, milyen zaklatva lenni. Indult egy képzés is a zaklatás felismeréséről és kezeléséről, ill. megjelent egy újabb bocsánatkérés is a rektor részéről, ami már nem tartalmazta azt az állítást, hogy lehetetlen lett volna más döntést hoznia. Mindezek nem biztos, hogy a mi kezdeményezésünk nélkül létrejöttek volna. Lehet, hogy mégis megérte küzdeni.

Húzós volt ez az első hét. Húzós volt az egész nyár vége. Húzós is lesz egy ideig, de erre való a szeptember.

Bárcsak örökké ennyi idős maradnék, bárcsak örökké bennemaradhatnék a szép, végtelen, boldog nyárban és őszben.

végtelen nyár

Kinn ülök a kakasülőn a Vein ja Vinében és nézem a Rüütli utcán elhaladó embereket. Nem mintha látnék ismerősöket: aki nincs külföldön, a nyaralójában vagy a saját kertjében ezen a szombat estén, az a Viljandi Folkon vereti. A Viljandi Folk az a fesztivál, amire még mindig nem bírom rászánni magam, hogy elmenjek. A Rüütli utca ennek ellenére tele van, turistákkal, akik kényelmes szandálban, lenge ingben, lobogó színes ruhában korzóznak, keresik a legmegfelelőbb helyet az esti sörre, koktélra és vacsira. A Rüütli szinte a horvát tengerpart sétálóutcáira emlékeztet, amikor annak idején gyerekkoromban a nyaralás egyetlen kimenős estéjén normális ruhát húztunk és elmentünk fagyizni Zadarba vagy Šibenikbe.

Nem mintha bánnám. Élvezem a "kihalt" Tartut.

Súlyokat emelgetek és koreográfiákat ugrálok majdnem minden nap az edzőterembenm és már egy kicsit erősebbnek érzem magam, mint mikor elkezdtem. Vega ebédmenü után vadászok a belvárosban, savas feketekávét főzök le az irodában, ahol általában egyedül vagyok és kantelezenére próbálok mit kezdeni a gyűjtött adatokkal. Időnként sikerül. Imádom az egyedüllétet, a szabadságot, a csippanó belépőkártyát, a biciklim kattanó zárját, a hideg fényeket a kihalt folyosón. Otthon cicák várnak, egy hűvös kert és Anti a hosszú szőke hajával és lefegyverző mosolyával. Idill.

Sheba a szokásos bújós módján üdvözölt. Nem egészen voltam lelkes, mikor Imar megkért, hogy két napig etessem (ő bizonyára a Viljandi Folkon van), de megpróbáltam úgy felfogni, mint egy terápiát. A régi Emajõe utcai lakás. Az az ajtó, az a kanapé, az a padló, azok a mozdulatok, amikkel el kell fordítani a kulcsot a zárban. Ismerős és ismeretlen tárgyak odabent. Na és persze őrült disznóól. Shebán ugyanazt a szeretetéhséget érzékeltem, amiben én is szenvedtem annak idején. Lehetőségeimhez mérten megszeretgettem, kitisztítottam az almát, vettem neki jobb minőségű kaját és finomságot, játszottam vele és meg is sétáltattam. Szegény cica. Próbáltam a helyhez úgy viszonyulni, hogy csak a jó öreg káosz és komolyanvehetetlenség, de nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem kavart fel. Imar, aki még mindig itt van, röpköd a tartui életben mint egy éjjelilepke, zavar engem, zavar, ahogy jó embereket manipulál, és semmit sem lehet tenni ellene.

Remélem, semmi nem történik velem minimum másfél hónapig, montam Irénnek. Egy héttel később már a rektornak címzett nyílt levelet fogalmaztam Christianával az egyetemi szexuális zaklatási esetek jobb kezelését követelve. Akartam én ezt? Egy nagy frászt. De mégis itt találtam magam: Christiana tenni akart valamit, de szociális média híján mindenhonnan lepattant. És ha az egyetelm tanácsából azt mondják, hogy nincs aláírásgyűjtés, de nagyon kéne, hogy legyen? Akkor hogy megy az ember aludni? Elterjesztettem így az aláírásgyűjtést facebookon, twitteren, majd megjelent az újságban is. A világ összes érzelmén átmentem az elmúlt héten... beléptem a feminista csoportba, amibe soha nem akartam volna, és beszéltem egy csomó emberrel, akivel soha nem akartam volna többet szóba állni - hiszen ismerem ezeket az embereket, ezek néztek rám lesajnálóan Imarnál, hozzájuk voltam hasonlítva, és velük voltam megcsalva is, így vagy úgy. Ezt is megpróbáltam elfelejteni, miközben próbáltam egy egész országot megrengető téma zászlóvivője lenni, mintha erre lenne bármi felhatalmazásom. Meg is kaptam innen-onnan, hogy menjek vissza ahonnan jöttem, ott aktivistáskodjak. :) A mai napig nem értem, hogy kerültem ebbe bele.

A Naiiv hajó fedélzete az új kedvenc helyem. A víz közelsége, ide-oda közlekedő kacsacsaládok és csivitelő fecskék megnyugtatnak. Bárcsak végtelen lenne ez a nyár, mondtam Antinak. Miközben a világ nagy része megfő, én végtelenül békésen élem az életem a kihalt Tartuban, a kihalt egyetemen, a csendes utcákon. Van időm a kötelességeimre és a hosszabb távú terveimre koncentrálni... és egy kicsit a feldolgozatlan traumáimra is.

Fel lehet őket dolgozni egyáltalán?

pillanatok egy nagyon káoszos júniusból

Főtt spárgát és házi majonézt eszegettünk egy komplett romhalmaz tetején, ami valaha egy fürdőház volt. Az este tartalmazott továbbá két halálnyugodt házigazdát (egy művésznő és egy hangszerkészítő), egy fekete macskát, egy golden retriever kutyát, aki rettegett a fehér macskától, némi főtt tojást és két üveg fehérbort. A fürdőházat elvileg felújítják, és ennek eredményeképpen időnként elkészül egy-egy szoba, amiben fogadhatnak vendégeket, de nincs mit szépíteni - a ház aljában csordolgáló vasas víztől kezdve, a konyhában hetek óta enyésző zöldségeken át az egymás hegyén-hátán porosodó színházi díszletekig a hely nem volt más, mint egy - hát, alig lakható romhalmaz. És minden sarkát imádtuk. Bármikor visszamennénk, akár csak azért, hogy letakarítsuk az ereszt vagy végre szemtanúi legyünk, hogy a kicsi fekete macska éjjel emberré változik és szellemeket idéz. Az elzászi utunk messze legjobb része volt.

Bekönnyezett a szemem, amikor Fanni megállított a kastély murváján, mikor megpróbáltam angolosan lelépni az esküvőjéről. Nem akartam megbántani, csak annyira el volt foglalva mindennel, és én annyira marginális vendégnek éreztem magam, hogy úgy gondoltam, nem nagy gond, ha elslisszolok. De persze nem kellett volna - ismernem kéne Fannit eléggé ahhoz, hogy igenis számít neki minden egyes vendég, nagyon is. De a lábam fájt, késő volt, őrült fáradtak voltunk a kimerítő francia úttól és valahogy az esküvőt magát is úgy szervezték, hogy elég kimerítő legyen. (Kikérdeztem a mellettem ülő esküvőszervezőt, innen tudom.) Fanni maga is kicsit nyomottan érezte magát a lagzi dinamikájától, de hálisten később sikerült átbeszélni a dolgokat és megnyugtatni őt, hogy voltak azért nagyon szuper dolgok is ebben a hétvégében. Régi pécsi ismerősök, új párizsi ismerősök, mennyei sajtok és borok. Meg látni Fannit. Az is nagyon jó volt.

Sokkal, SOKKAL több ember volt a jaani máglyánál június 23-án, mint 7 évvel ezelőtt. Szonja és én azonban így is végtelenül meg voltunk hatva, hogy ennyi év után együtt és ugyanott ünnepeljük a jaani estét. Fox jámboran követett minket, és bár kicsit nyomorogva, de teljes katarzisban élvezkedjünk a legrövidebb éjszakában. Valaki odajött hozzám azzal, hogy követ twitteren. Más csak a virágkoszorúmban gyönyörködött. Foxszal másnap a Naiiv hjóján ücsörögve gondolkoztunk azon, hogy van-e jobb hely, mint az Emajõgi vizén ringatózva egy nyári estén élvezni egy mojitót. Remélem az élmények elég motivációt adtak nekik ahhoz, hogy végre ideköltözzenek, minél hamarabb.

Anti belekúszott az égszínkék finn tóba. Úgy éreztem magam, mint egy képeslapon: kristálytiszta természet, sehol egy lélek, fenyőerdő és hullámzó jégvájta tó. Ez az a finn nyár, amiről a dalok szólnak, amiért a finnek hajlandók elviselni 8-10 hónapnyi hideget és latyakot. Ez a harapható tisztaság és szabadság. Évek óta tanítok finnül, ennél is több ideje tanulom én magam, de még talán soha nem sikerült eljutnom az egész lényegéhez. Ez az egész lényege: a tó, az erdő, a levegő, a napsütéses éjszakák.

A. Heinapuu valószínűleg nem az első söre után töredelmesen bocsánatot kért tőlem, amiért miatta nem kaptam meg az Ilmapuu díjat. Amit mondjuk jó lett volna megkapni, mert 1) hülyére dolgoztam magam az elmúlt időben, 2) 2500 euró jár vele, ami nyilván tök jól esett volna. Bár nem vagyok biztos benne, hogy A. Heinapuu valóban az egyedüli felelőse annak, hogy nem kaptam meg az Ilmapuu díjat, azért jólesett hallani, hogy én voltam a szoros második. Az érzelmi csapongások ellenére nagyon élveztem a társaságát, ahogy kipletykáltunk mindent, ami kipletykálható, és - ami a legfontosabb - megismertük egymást. Egyébként is imádtam a kuhmói estét: ősöreg finnugristák és néhány fiatalabb tag. Pont annyira káoszos és csodálatos volt, régi ismerősökkel és őrült történetekkel terepmunkákról, mintha újra 2019 lenne, és az életünk nem dőlt volna össze.

A W-Park 5-ös számú pályáján rosszul mértem fel a lehetőségeimet és 6 méter magasan pánikrohamot kaptam. Ez amúgy nem jellemző rám, ez volt az első alkalom. Őrült lihegés közepette hisztérikus sírásban törtem ki, de Christiana megnyugtató jelenlétének köszönhetően valahogy visszavánszorogtam a kiindulópontra. Hosszú percekig nem bírtam megnyugodni. Mondjuk lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet a FUFF másnapján halál másnaposan kalandparkba menni, de nagyrészt amúgy élveztem, jobban, mint az otthonmaradást élveztem volna. Christiana mindig szuper, abszolút megértett és mindenben támogatott. Segítségével hamar elmúlt a másnap, de azért a fáradtságon meg az érzelmi kimerültségen nem tudott segíteni. A szülinapomon viszont meghívott magához és ajándékozott nekem egy anti-másnap szettet: kókuszvizet, kombuchát, kimchit, gyömbérshotot és - ha esetleg inkébb tovább innék - kézműves sört. Ezeket amúgy másnaposságtól függetlenül is imádom, úgyhogy igazán szeretve éreztem magam. Az 5-ös számú pályát valahogy végigcsináltam.

Szeretettel teli volt a születésnapom. Korábban riadalmamban megcsináltam néhány szűrővizsgálatot, minek eredményeképp a legnagyobb bajom a krónikus vérszegénység. (Amivel tényleg kezdenem kéne valamit.) De ez sokkal kevésbé riasztó, mint a dolgok, amiktől féltem. Szóval minden okom megvan reménykedni további boldog években még akkor is, ha nem nézek pont úgy ki, mint 28 évesen, és nem pont úgy néz ki az életem, ahogy azt sokszor és sokféleképpen elképzeltem. A szülinapomon rengetegen felköszöntöttek, és jó volt érezni, hogy számon tartanak.

És most július van, és nagyon remélem, hogy legalább 2 hétig nem történik velem semmi.

<3

TMW 2024

Avagy Tallinn Music Week. Végül is jó, hogy elmentem rá. Nem akartam, de elmentem.

Régóta gyülemlettek és kavarogtak az érzések a Kännu Peal Käbiben, de végül az intenzív próbálás, meg az a tudat, hogy már amúgy sem lesz sok koncertünk közösen, meghozta a nyugalmat és önbizalmat, mely egy jó szellemben átélt koncerthez szükséges. A végére összeálltunk mind a nyolcan, és lenézve a közönségre úgy éreztem, akarunk és tudunk adni valamit ezeknek az embereknek.

Tallinn. Fenno-Ugria. Idősebb és fiatalabb, gyakrabban és ritkábban látott emberek mindenfelé. Érdekes hét volt ez a finnugor közösségnek, hiszen nemcsak ez az este hozta össze a színteret, hanem a másnap kezdődő Free Nations League kongresszus is, melynek nyílt célja a kisebbségek által lakott területek leszakítása Oroszországról. A szeparatista törekvés megosztotta a helyi szervezeteket, köztük minket is. De csütörtökre már a elrendeződtek a kedélyek, és a koncert résztvevői derűs nyugalommal beszéltek a közelgő eseményről és vendégekről, akár terveztek részt venni rajta, akár nem.

Toomas Hendrik Ilves volt köztársasági elnök becsoszogott a színpad elé, és a Fenno-Ugria krémje azzal a lendülettel rávetette magát. Ami vicces volt, hiszen Britt és én tudtuk, hogy minket jött megnézni. THI régóta lelkes követőm Twitteren, de még sohasem beszéltünk élőben. A jelenléte könnyen gyomorgörcsöt is okozhatott volna nálam, de helyette tele lettem lelkesedéssel, hogy most aztán extra jó koncertet fogunk csinálni. Jót is csináltunk. Ő meg levideózta. :)

De igazán jól csak a koncert után éreztem magam. Miközben THI-vel beszélgettem, többen is odajöttek hozzám innen-onnan - főként a Fenno-Ugriából, de volt egy hölgy az Open Estonia Foundationtől is. Kiderült, hogy mind lelkesen olvassák a cikkjeimet, és egy csomó gondolatuk van. Tisztában voltak a magyar helyzettel és érdekelte őket. Magyarul is beszélgettünk. Errefelé ritkán van lehetőségem magyar politikáról beszélgetni úgy, hogy az az ő megélt valóságuk is, pláne úgy, hogy partnerként kezelnek és nemcsak rám önteni akarják a véleményüket. Bár megint visszautasítottam egy politikai kerekasztal-beszélgetés ajánlatát, akkor is örültem. Meg Jaak Prozes felajánlásának is, hogy írjunk valami nagy lélegzetű finnugor cikket egy neves amerikai újságnak. Akkor is, ha esetleg nem lesz belőle semmi.

Mégiscsak megéri írni, és megéri jól írni. Mert az emberek elolvassák. És megjegyzik, amit olvastak. Meg a szerzőjét is.

Szóval networking-hangulat volt, ahogy Vica mondta, a csurig zsúfolt Fenno-Ugria esten, és én élvezettel töltekeztem vele. Hamarabb el kellett mennem, mint szerettem volna, de így is nagyon jó volt.

Pillanatnyi validálás. Pillanatnyi töltekezés.

mari téma

Molnap mari táncolás.

Eredetileg csak a Hõimulõimed-tagoknak akartunk volna szervezni egy tánctanuló estét, de a szervezés nyilván kinőtte magát az eredeti tervekből, és most már több mint 100 érdeklődő van (bár nyilván nem mindenki fog eljönni). Alekszej Alekszejev eljön Tartuból táncot tanítani, de az este egy jó része biztos csak sima lógásból és spontán szökdécselésből fog állni.

Terembérlés.

Egyeztetés a marikkal.

Hangosítás, technika.

Tea.

Facebook-esemény.

Nem tudom, miazisten van velem már megint, de a mari dalokat szemlézve már megint teljesen elszabadul az agyam. Már közben kitaláltam, hogy sütök pogácsát, előveszem a mari ékszereimet, és alig várom, hogy végre ott legyek megint velük. Annyira imádom a marikat! Normális ez? Legális egyáltalán? Szednem kéne valamit ellene?

Pedig van pár oldaluk, amit nehéz kedvelni, és amivel nem tudok könnyen azonosulni. De mégis minden alkalommal teljesen beléjük szeretek.

Tuge mo?

Sadyge šol.

Nem bírom megunni, nem bírom megutálni, nem bírok és nem is akarok megszabadulni ettől a hipnózistól.

Észtország 106 éves

Már megint a Wernerben vagyok, élvezem a reggeli hangulatot, a friss süteményeket, a kávéra beeső egyetemi dolgozókat, a függetlenségnapi rendeléseiket fehér kartondobozban felvevő ügyfeleket. A február sokak szerint értelmetlen hónap, de én Észtországban szeretem. A húshagyókeddi fánkokkal, szánkózással, a kiköltözésem évfordulójával, a barátság napjával majd a függetlenség napjával, melyet olyan lelkesen ünnepelnek, mindig van mit várni. Észtország így nézett ki, mikor 4 éve landoltam a buszpályaudvaron egy hatalmas bőrönddel és felvonszoltam azt a Herne-Kartuli sarkán lévő faház leharcolt lépcsőjén a lakásba. Minden új volt és varázslatos, mintha a fejemben lévő álomkép elevenedett volna meg.

Tegnapelőtt újra az ERM-ben voltam, ahová az egyik első utam vitt az érkezésem után. Akkor, 2020-ban bevackoltam magam a folklorisztikás könyvtárba és igyekeztem felfogni, hogy ez most a valóság. Most, 2024-ben egy Hõimuklubi-előadást hallgattam meg egy Lettországba szakadt vót népcsoportról, és úgy mozogtam a múzeumban, mintha otthon lennék.

Ami a mindennapokká válik, az értelemszerűen elszürkül. Megszokom a Werner sütijeit, és rájövök, hogy nem is olyan szuperek. Megszokom Supilinn és Karlova girbegurba faházait, és megtudom, hogy eszi őket a szú, rohadnak, esnek szét. Megszokom a dallamos, fülemet csiklandozó észt nyelvet, melyen már annyi sértést vágtak hozzám.

De sem a Werner, sem az utcák, sem az észt nyelv nem lesznek ettől rosszabbak. (Najó, egy kicsit a Werner igen.) Nem minden nap vannak pillangók a gyomromban attól, hogy végigmegyek a belvároson, de ha megállítom a gondolataimat egy pillanatra, még mindig elönt, mennyire örülök, hogy itt vagyok.

Észtország részletesebb, ráncosabb, viseltesebb lett ez a 4 év alatt, mióta ideköltöztem. Pár dolog nem működik úgy, ahogy kellene, pár észt nem olyan jószándékú, mint lehetne, a világ betegségei ebbe a sarokba, ezekbe a fejekbe is bekúsznak. Az enyémbe is.

De a részletekkel új szépségek is járnak. Antival a kedvenc tevékenységeink egyikévé vált vidéki rendezvényekre látogatni, meghallgatni a helyi kórust, megnézni az amatőr színházi előadást, körülnézni a karácsonyi/tavaszi vásáron. Barátaim a lenvászon inges falubolondjai, a mosolygós, sütit kínáló nénik. Megismertem olyan sok embert, aki életben tartja a vidéket. Eljutottam tallinni középiskolába, hiiumaa-i erdő közepére, soomaa-i folyókra, narvai vót/izsór szeparatista kávézóba, az ERM tetejére, sámándobos révülésre egy võrumaa-i boszorkány szaunájában, obinitsai karácsonyi kásaevésre, süketek múzeumának megnyitójára, a Postimees-be, a Terevisioon-ba, könyvtárak és emberek fejébe. Lakásom van itt és szomszédaim, akik házi készítésű ostyákkal és Jaak Madison-brosúrákkal kedveskednek nekem.

És még olyan sok minden felfedeznivaló van.

Közben este lett, és én a Raekoja Plats-on a szokásos helyemen ülve nézem, ahogy telik meg a kocsma. Az észtek ünnepelnek, és joggal. Az ukrán háború évfordulójának egybeesése a függetlenség napjával csak felerősíti a hazaszeretetet.

Minu arm - ez volt a mottója az első dalosünnepnek, amin részt vettem. Az volt életem legfájdalmasabb élménye. A fűben ülve a Napnál is világosabban láttam, hová akarok tartozni, és mi tart vissza. Fájdalmamban loptam egy papírlapot a Viru keskusi Apollo-ból és lefordítottam Kristiina Ehin Saaremaa Valss-át. Fél évvel később ideköltöztem.

Az én szerelmem Anti, és legalább akkora szerelmem Tartu, de a legnagyobb szerelmem Észtország.

Oké.

RENDBEN.

Beismerem.

Egy kicsit várom a hazautat. :)

Általában, ha kérdezik, leszögezem, hogy én ugyan egyáltalán nem érzek semmiféle hovágyat, és csak a családom meg a barátok miatt megyek néha haza, de így is minél kevesebbszer, és egy picit sem érzek könnyes nosztalgiát a szép magyar táj, a csodás Budapest és az isteni magyar konyha iránt.

És ez így is van.

Az év 365 napjából úgy tűnik, kb. 363-ban.

De, mint kiderült, igenis képes vagyok izgatottságot érezni a hazaút iránt. Valahogy máris szívesen ábrándozom arról, hogy beülök egy kellemes pesti kávézóba, rovom a bérházak közti utcákat, húslevest eszem és fél napra elsüllyedek a nagyszobai kanapéban az otthoni macskákkal. Meg találkozom a barátaimmal és lyukat beszélünk egymás hasába.

Miért érzek így? Talán elültette bennem a nosztalgiát a felkészülés a hétfői iskolai haknira? Olyan sokáig vájkáltam a magyar demokrácia végnapjait dokumentáló anyagokban, hogy hovágyam lett tőle? Kicsit ellentmondásos lenne, általában minél többet gondolok Orbán Viktorra, annál kevesebb kedvem van hazamenni. (Bár a hakni nagyon jól sikerült!)

Nem, azt hiszem nem itt van a kulcsa a dolgoknak, hanem ott, hogy végtelenül vágyom a bekuckózásra és az elbújásra a világ elől egy ismerős, puha, szerető közegbe, ahol tudják, ki vagyok, több évtizede ismernek, úgy szeretnek, ahogy vagyok, szívesen látnak és az anyanyelvemen tudok velük beszélni. Fájón megviseltek az elmúlt hetek, sőt az egész év, a legtöbb kívánságom teljesült, de közben mintha folyamatosan céltábla lennék - ezt miért nem így csináltad, azt milyen stílusban mondtad, amazt miért így meg úgy kezeled. Hiba hiba hiba. Kritika kritika kritika. Nagyon vágyom már arra, hogy végre biztonságban érezhessem magam, végre pihenhessek.

És na, Magyarországon azt hiszem, pont ez vár.

Úgyhogy hátha jót tesz egy kicsit majd ez az otthonlét.

Aztán feltöltődve mehetek vissza Észtországba.

a finnugor diszkó

Nagyon kevés időm van mostanában blogolni, főleg most, októberben, amikor megfulladunk a finnugoros programokban.

De a tegnap diszkót úgy érzem, mégiscsak érdemes leírni, mielőtt feledésbe vesznek a részletek. (márpedig feledésbe fognak.)

A diszkó gondolata már régóta keringett a fejekben, de a nyár során tisztázódott le, hogy a Fenno-Ugria ezévi programjai főszervezőjének más elképzelései vannak egy finnugor zenés estéről, mint nekünk, úgyhogy a szervezés teljes mértékben ránk marad.

A szervezetünk elnöke én vagyok, úgyhogy nyilván belefolytam én is a szervezésbe (meg rangidős finnugristaként is), de a főszervező Britt volt, aki nagyon a szívén viselte az eseményt. Egymillió dologról kellett dönteni. Legyen belépőjegy vagy ne? Árusítsunk ételt-italt? Szabadjon alkoholt fogyasztani? Honnan legyen technika és ki fizeti? Kik legyenek a DJ-k? Legyen a zenén kívül más program is? Ki csinálja a posztert és a marketinget? Bár néhány témában erősebb viták alakultak ki (például a belépőjegyet érintően), többségükben az egyeztetések meglehetősen produktívra sikeredtek, és Brittnek hála nem nagyon vesztünk el a részletekben vagy csúsztunk túlságosan mellékvágányokra.

Ami ugyanis elég gyakran előfordul, az az, hogy a szervezők olyan szuper eseményt akarnak szerveni, hogy egymillió részletet is kitalálnak, amiből káosz és késések és kapkodás lesznek. Én erősen lobbiztam a minél minimalistább megközelítés mellett, és továbbra is úgy gondolom, hogy helyes döntés volt.

Kb. egy hónappal az esemény előtt tehát előállt a program: belépőjegy lesz (5 vagy 3 euró), karszalaggal, helyben nem árusítunk semmit, viszont lesz víz meg szörp (ez zseniális ötletnek bizonyult), korhatár nincs, kezdés 7-kor, az elején csinálunk egy kisebb vetélkedőt (végül azt elvetettük, hogy csapatokban versenyezzenek díjakért), aztán zene éjfélig. 4 és fél órát kell megtölteni zenével, és hamar össze is állt a DJ-csapat: Anti, Britt, Atte és én. Nyilván én vittem két műszakot is: a bevezető megérkezős zenét (nekem ez volt a kedvencem) és az utolsó, ún. hazaküldős szettet, amiben az elv az volt, hogy az elborultabb dalok kerüljenek sorra, hogy az emberek inkább haza akarjanak menni. A bevezető után volt tervben a vetélkedő (ezt Orsi csinálta), aztán indul a zene először Antival, aki a folkosabb dalokat hozza, majd Britt, aki a könnyedebb, családbarátabb slágerekre koncentrál, itt-ott retró dalokkal is, majd jön Atte, aki a buli velejét adja. Itt jönnek az igazi veretős finnugor örökzöldek. Majd én a betegebb, hazaküldős vonallal. A DJ-alteregók kitalálása volt talán a kedvenc részem. Mindenki kitalált magának egy nevet és szerzett egy fotót, akár beöltözéssel, akár egy meglévő képet machinált, akár az AI által generáltatott magának, mint Atte. Nagyon vagány egyéniségek alakultak ki.

Ami bennem kicsit felemás érzéseket hagyott, az a plakát volt. Agatha, bár csinált egy motívumot (ami tök jól nézett ki), kihátrált a palakátkészítés feladatából, így én egy hétvége éjjel alkottam valamit random ötletekből meg egy canva-sablonból, ami végül egész menőn nézett ki. Miután kiderült, hogy az ötlet másoknak is tetszik, még helyre kellett rakni benne egymillió nüanszot, meg egy FB-headert is kellett alkotni az eseményhez, meg le kellett fordítani a cuccot oroszra, és mindez (részemről legalábbis) meglett október 3-ára, a plakátok mégis 1 nappal a buli előtt, október 12-én kerültek ki. Ez nagyon bántott, nem tudok mást mondani. Főként a nyomda szívatott meg minket, de akkor is. Lehet, hogy a plakátok nem nagyon befolyásolták a résztvevők számát, de szerintem azért lett volna szerepük azok elérésében, akik nem tartoznak a közvetlen és online lévő elérési körünkbe, és a lelkemnek (najó, egómnak) is jót tett volna, ha a tanszéken látom a plakátot kitéve. Egyrészt mert valamilyen kinyilatkoztatás lett volna, hogy na, itt vagyunk, csinálunk dolgokat, másrészt meg a tanszékiek abszolút célközönség és nem mind lógnak állandóan szociális médián, ellenben nézik a hirdetőtáblát. És a plakát valóban felkeltette a figyelmüket, amikor kikerült: többen is kérdezték tőlem, hogy mi ez, és volt, aki végül el is jött.

De összességében az emberek jól elvégezték a rájuk kitűzött feladatokat. A nulláról építettük, ugye, az egészet. Anti szervált hang- és fénytechnikát (imádtam, mikor 12-én este kiderült, hogy bénázik a keverőpult - de szerencsére ez is hamar megoldódott, és milyen jó, hogy kipróbáltuk!) meg karszalagokat, Britt megcsinálta a FB-eseményt és nyomta a marketinget, Orsi végül elkészült a vetélkedőjével, Emil felajánlotta az ajtónállóskodást és végül ott is maradt egész éjjel, én biztosítottam a laptopot (ezen a vén masinán ugyanis lehet még reklámmentesen youtubeot hallgatni) és azt, hogy szoftverszinten minden simán menjen a zenék lejátszásával. Meg izé, sok esetben én szolgáltattam a B-tervet, lásd pl. plakát, de más helyzetekben is fel voltam készülve arra, hogy mit lehet tenni, ha valami esetleg kisiklik (extra laptop, extra hosszú lejátszási lista például).

13-án, bár rém fáradt és kialvatlan voltam (kösz Vassu...), kicsivel 5 után megjelentem a Darali Leli tervezte udmurt ruhámban az Ugala épületében két laptoppal, töltőkkel, és frissen szerzett tudással arról, hogy hogyan kell media playeren lejátszási listákat alkotni. Anti épp a fénytechnikát helyezte el itt-ott, Britt a helyszín kialakításán gondolkozott. Nekem nem volt sok más dolgom, mint csatlakoztatni a masinériát a keverőpulthoz és feltölteni a gépemre a lejátszási listákat, illetve itt-ott segíteni és aggódni. Hálistennek minden működni látszott, és a többiek is lassan-lassan megérkeztek. Közeledett az este 7, és bár én megrögzött protestáns vagyok, vetettem egy keresztet mielőtt lenyomtam a nyitólista play gombját. Felhangzott a számi rap, és elkezdődött a rendezvény.

Nyilván nem tudtuk, mire számítsunk. A FB-on kb. 40 ember jelezte, hogy rész vesz, ami persze akármit is jelenthet. 1-2 szállingózó vendég kivételével az első fél órában senki nem jött. Antival kettesben rugóztunk a dalokra és igyekeztünk nem aggódni azon, hogy Orsi tervezett vetélkedője 10, 5, 2 percen belül esedékes és nincsenek még vendégek. Fél 7-kor jelent meg hirtelen egy nagy csoport mari, kiegészülve a Kuznetsov és Denisov-családokkal, gyerekestül. Az én utolsó dalom szólt éppen, még éppen volt idő őket beterelni a parkettre, hogy Orsi vetélkedőjében részt vegyenek.

Ekkor kezdett el először kombinálni az agyam. A diszkó ugyanis volgai finnugor értelemben az, hogy megy a mulatós és az emberek a tuc-tuc zenére táncolják azt az 1-2 féle táncukat, amihez hozzá vannak szokva. (Általában ez a mariknál a körbensétálós-csoszogós). A finnugor konferenciák diszkói azonban a részvevők által hallgatott zenék széles spektrumára épít, vagyis nagyon sok különböző nyelven nagyon sok műfaj szerepel, ami minden számmal más embereket mozgat meg. Nem egészen tudom pontosan, miért, de valahogy az én fejemben sokkal jobban élt a fiatalok idecsábítása, mint a helyi meglévő finnugorok szórakoztatása. Ami elég nagy hülyeség, akárhonnan nézzük. Úgyhogy mikor megjelent egy csomó mari, rögtön az jutott eszembe, hogy ha ezeknek nem adunk csasztuskás diszkót, sarkon fordulnak és hazamennek, márpedig a DJ-listákban nem szerepel _olyan_ sok csasztuskás diszkó.

De előtte még ott volt Orsi vetélkedője, ami szerintem tök jól sikerült, leszámítva azt, hogy az utolsó kérdésénél (hegyi vagy mezei mari dalt hallasz-e?) hibajelzést adott a fájl. Úgyhogy jött az impró, az internetről vadásztam le irtózatos propellergyorsasággal egy hegyi mari dalt és kerestem meg benne valamelyik versszakot. Orsi holtra vált fejjel nézett rám, de én "no time to explain" üzemmódban voltam - minden teljesen jól alalkult végül. Kitalálták, hogy hegyi mari. Később megmagyaráztam Orsinak is. :)

Aztán jött DJ Anti:vist a folk szettel. Anti megközelítése kicsit más volt, mint a többieké, inkább a különböző nyelvek reprezentációjára koncentrált mint a bulifaktorra, de mivel elég sokat beszélt DJ-zés közben mindenki számára világos volt, hogy legalább milyen nyelvű dalok hangzanak. Ennek ellenére, bár szentül megfogadtam, hogy senki DJ-szettjébe nem pofázok bele, a 6. szám környékén, látva, mennyire nem találják a helyüket nemcsak a marik de a többiek sem, megkértem Antit, hogy dobjon be egy emergency šij kandyra-t, különben kiürül a parkett. Felhangzott tehát Stanislav Shakirov és rögtön beindult az élet. Kör, csoszogás, tuge mo, sadyge šol. Ez egy ideig a parketten tartotta az embereket, ahogy persze Anti zseniális jelmeze is, a szetu népviselet egy fejre erősített őzkoponyával.

Én egy ideig szupportáltam őt a parti beindításában, majd a marik keresésére indultam, volt ugyanis egy üveg mari balzsamom és szerettem volna adni nekik belőle. Meg is találtam őket kint, ahogy nyilván vodkáztak, és persze nyilván mikor megláttak, elindult a tukmálás, hogy igyak én is. Már el is felejtettem, hogy hogy is megy ez, hogy hiába utasítom vissza sok-sok alkalommal, akkor is újra meg újra megkínálnak, és ha elfogadom, hogy befogják végre, akkor tuti adnak még még még. Ez nekem mindig egy kicsit kínos, de hálisten nem vitték nagyon túlzásba a dolgot, és közben rém jót beszélgettünk mariul. Az egyik legjobb emlék az egész estéből. Rögtön megmondták, hogy ha egyszer megnyílik a határ, elvisznek ide is, oda is, meg nagyon értékelik, hogy beszélek velük mariul és nagyon nagyra tartanak. Aki olvassa a blogom, tudja, hogy érzek a marik iránt, személyesen mennyire fáj, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy már szívesen látnának, vagy hogy én szívesen beszélnék velük (jobban utálom ugyanis az orosz agressziót és az agymosást, mint amennyire szeretem a finnugorokat), úgyhogy ez nagyonnagyon jólesett.

Visszaszambáztunk azonban a diszkóba, ahol már kezdtek szép számmal gyűlni az emberek, és Anti szettjére is egész sokan táncoltak. A gyerekeikkel érkező, kicsit idősebb finnugorok mellett itt-ott megjelentek fiatalabb, korábban nem látott résztvevők, ahogy az egyetemről ismerős arcok is. Nagyon örültem például Kehayov prof. úrnak, aki aznap kapott hírt a diszkóról, és azt mondta, nem jön, mégis felbukkant. Kolja Anisimov, mikor meglátott, rám vetette magát, és hangosan megcsodálta az udmurt ruhámat, amit most látott először. A marik után ő is hálálkodni kezdett, hogy milyen jó, hogy megszerveztük ezt a diszkót, és lehetne többször is tartani ilyet. Kolja valamiért biztos volt benne, hogy ez a rendezvény az én érdemem, de gyorsan kijavítottam, és jó volt látni, hogy végül megtalálta Brittet is, hogy neki is megköszönje.

Britt végül elfoglalta a helyét a DJ pult mögött és beindult DJ mertǖder szettje nem mással, mint Korda Györggyel. Néha fura látni, hogy mi ragad meg az emberek fejében, a magyar kultúrából, én spec. soha nem gondoltam volna, hogy Korda György fontos része, de mire eddig a gondolatig eljutottam, már láttam, hogy Silver és Orsi vadul ropják a parkett közepén, úgyhogy abszolút egy szavam sem lehetett. Brittnek nagyon jól állt a DJ-skedés, és közben sokadszorra mondtam el egy néma köszönetet Valerijnek, aki aznap délelőtt küldött el nekem egy csomó mari diszkószámot, ami végül nagyon jól jött. Történt ugyanis, hogy Britt és Anti véletlenül kb. ugyanazt a mari dalt választották be a szettjükbe (erről is én tehetek, ragaszkodtam ahhoz, hogy Anti beletegye anélkül, hogy alaposabban megvizsgáltam volna, hogy máshol nincs-e hasonló), így Brittnek gyorsan valamivel be kellett helyettesítenie a keletkezett lyukat. Valerij dalai között találtunk egy tökéleteset, és amikor az felcsendült, megint megtelt a parkett. És nagyjából telve is maradt. Egy ponton persze beindult Az ördög útja, amit természetesen illett végigtáncolnom - már el is felejtettem, hogy a PásztorHóra milyen sokáig húzza és milyen gyorsra pörgeti fel. Maratonfutás lett belőle a végére, és kicsit sajnáltam, hogy annyi embert hívtam magammal táncolni (it will be fun, they said), mert a végén majd's összeestünk a légszomjtól. :D A legepikusabb pillanat mégis az volt, amikor sorra került az Italmas, és bevonszoltuk Kolját a mikrofon mögé, hogy nyomja nekünk élőben. Mindenki a parkettre rohant és őrült bulit csaptunk. Kolja persze tudja, hogyan kell felpörgetni a hangulatot, haknizott eleget életében. Szinte lehetetlen volt elszabadulni a parkettől, egymást érték a jó számok, amikre kötelező volt táncolni.

Tettem egy kört az előtérben, és nagyjából tetszett, amit láttam. Emil láthatóan nem vágyott leváltásra, jól érezte magát az ajtónálló szerepében. Sokan ácsorogtak-beszélgettek, még mindig jöttek új és új emberek, senki nem volt túlságosan részeg vagy viselkedett kellemetlenül. A vizeskancsók kiürültek, így elkezdtem őket szép sorban megtölteni, de nyilván nem történhetett ez meg anélkül, hogy itt-ott meg nem szólítottak volna. Kolja megint elkezdett nyunyorgatni és Ingával megtanított a helyes alkoholtukmálás szabályaira udmurt módra. (Bonyolultabb, mint gondolnád. A tukmált italba ugyanis bele kell innod egy kicsit, majd utánatöltened, hogy bizonyítsd, hogy nem valami rossz lötty, te is szívesen meginnád.) Aleksei Ivanov kérdőre vonta Antit, hogy hogy hagyhatja, hogy Kolja ennyire nyunyorgasson engem, de Anti úgy döntött, nem bonyolódik ökölharcba.

Színre lépett Atte, vagyis DJ Soome Sorts. Őszintén, Atte szettje számomra egy kisebb rejtély, mert bár ismertem róla néhány dalt, a többséget nem, mégis akkora bulit hozott össze, hogy az állam kerestem a padlón. Persze Atte listáján voltak olyan örökzöldek, mint a Superudmurti vagy az udmurt Despacito vagy a Cha cha cha, de valahogy sikerült megtalálnia azokat a slágereket is, amik a frissen érkező észt fiataloknak is ismerősek voltak, nem beszélve arról, hogy egyre inkább mindegy volt már, hogy mi szól és milyen nyelven, ameddig volt jól ugrálható ritmusa. Így például a Nád a házam teteje a legprosztóbb mulatós stílusban akkora sikert aratott, hogy csak néztem, és a Keče lekteš, mely kihagyhatatlan mari klasszikus, az Oleg Slavin-féle verzióban is jót ment, pedig Oleg Slavin még a gagyi diszkóhoz szokott mariknak is kicsit túl gagyi és diszkó. Végül befutott Christiana is a bulira, aki persze végtelenül megdicsért, hogy milyen jó partit hoztunk össze, de aztán nekem rohannom kellett, a marik ugyanis kérték Attét, hogy a hazaindulásuk előtt még játsszon le nekik egy mari dalt, így Atte értem küldött. Sokadszorra (és nem utoljára) jött jól a Valerij adta minialbum, így onnan szerváltunk egy jó veretőset, mindenki nagy örömére.

Lecsengett  Atte szettjének az utolsó dala, a Säkkijärven Polkka eurodisco-verziója is, és jöttem én, DJ Proto-Uralic Unicorn. Artur Jefremovval kezdtem, már csak tiszteletből is, majd jött a Két pejló. Ezt a  dalt az esküvőm óta nem hallgattam meg, mert mindig Bencére emlékeztet, de most úgy éreztem, hogy pont azért megérdemli, hogy lejátsszam. Engem is meglepett a fogadtatása, senki nem ismerte de imádta a közönség. Annyira, hogy még az utána következő Kyläbaarira sem táncoltak annyira, pedig ez aztán nagy szó. Ekkor kezdtem el egy kicsit aggódni, ugyanis az én szettem főként a kevéssé ismert, kevéssé értékelt dalokra koncentrált ("hazaküldős szett" MTT-s nyelven), láthatóan az emberek nagyon is akartak még partizni. Ráadásul szembesültem azzal is, hogy a listám túl rövid, nem tart ki éjfélig, úgyhogy kisebb pánikba estem, és őrülten kombinálni kezdtem, hogy mit lehet még játszani. És közben rettenetesen örültem, hogy a vén laptopomon nem kell a youtube-on reklámokkal viaskodni. Talán ez az önbizalomhiány miatt nekem nem volt olyan jó élmény a DJ-zés, mint a többieknek az elmondásaik szerint, az amúgy is túl rövid listámról rögtön száműztem 3 dalt, pedig lehet, hogy semmi baj nem lett volna velük. Érdekes volt megfigyelni a közönség reakcióit, a Iven Polkka techno és a Kahen Kilon Siika, melyekhez nagy reményeket fűztem, nem annyira mozgatták meg őket, a Bambusest laev viszont, aminél attól tartottam, hogy túl nyugis lesz, egy csomó embert visszavonzott a parkettre. A Seppo on Biseksuaali alatt, melyre Silver úgy vetődött be mint egy távolugró, tudomásul vettem, hogy a közönségem most már elsősorban észt fiatalokból áll, így az ő igényeiket próbáltam kielégíteni a hátralévő dalokkal. Hálistennek besegített Anti, Mirjami és Inga, illetve a lánya, Erika is odasomfordált hozzám egy barátnőjével, hogy esetleg a Valge Mersut lejátszanám-e nekik. Legalább én is szélesítettem a műveltségemet. :) Kicsit stresszes volt ez a kívánságműsoros rendszer, de azt is tudomásul vettem, hogy a buli végén vagyunk, tehát ha valamit még szeretnének, azt én és most tudom lejátszani nekik. Végül egy utolsó Irina Jakaeva után végül benyomtam a Kodulaul-t és fellélegeztem. A villanyokat felkapcsolták, utolsó levezető dalnak még bekapcsoltam az egyik új kedvenc dalomat, a Vádjolust (milyen szép, számi dallal kezdtünk és azzal is fejeztük be), és nekiláttunk takarítani.

Hulla fáradtan és fülig érő vigyorral búcsúztunk el a maradék résztvevőktől. Hajnali 1-re minden el lett rakva és össze lett csomagolva. A kassza tele volt pénzzel, később kiderült, hogy kb. 110 vendégünk volt. A diszkó minden reményünket felülmúlta. Nemcsak a finnugor közösségnek nyújtottunk egy jó bulit, de teljesen random fiatalokat is idevonzottunk, hogy mari meg mordvin meg udmurt slágerekre veressék. A technika működött, az Ugalát nem vertük szét, pedig rengett a ház az ugrálástól, és mindenki azt kérdezte, hogy mikor lesz a következő. De talán a legjobban az esett, milyen hálásak voltak a finnugor kisebbségek. Többen is mondták, hogy egyrészt nagyon hiányzott már, hogy valami összehozza a közösséget, másrészt nagyon örültek, hogy ez olyan esemény volt, amire nyugodtan elhozhatták a gyerekeiket, hogy együtt bulizhassanak velük, és legyenek finnugoros élményeik. A marik a vodkaszünetben mondták, hogy bár nem tilos hazalátogatni, mégsem jártak otthon egész évben, és nincs is kilátásban, hogy menjenek.

A pakolás közben még beszélgetésbe elegyedtem "kollégámmal", Aleksi Palokangasszal, a Sukukansojen Ystävät elnökével. Ő is ámulatban volt az este sikerétől, mondván Finnországban biztosan nem mozgatott volna meg ennyi embert egy ilyen esemény. Hát igen, erről beszélek, amikor azt mondom, hogy Észtország és Tartu a központ. De ez nem jelenti azt, hogy máshol nincs értelme szervezni ilyet. Láthatóan van rá igény és szeretnek érte minket.

Illetve nagyon büszke vagyok a szervezőgárdára is.

Rég volt ilyen jó este.