...

Na EZÉRT érdemes volt visszajönni Pestre, basszameg! =(

é. sz. 47° 29′ 56,29″, k. h. 19° 2′ 36,97″

A kolesz ablakának szürke függönyt rajzolt az eső. A közepesen rumlis belső tér csak azért volt közepesen rumlis, mert a szoba bal oldalán pedáns rend uralkodott, jobb oldalt viszont hajszálakban fuldoklott pár felesleges papírdarab, néhány jobb sorsra érdemes harisnya és egy-két hanyagul odavetett cipő. A mosatlan kistányér mellé egy zöldtea-foltos bögre asszisztált és egy használaton kívüli értesítő valamiről (átvételi elismervény? Orvosi lelet? TO-nyomtatvány?) Lali és Rudolf morcosan konstatálták, hogy az ágy és a fal közti lyukba szorultak néhány pizsamának nevezett ruhadarab mellé, miközben fölöttük gyűltek a könyvtári könyvek. Az örökké teli íróasztal alatt állandó kék fény jelezte a zene örök lehetőségét, összekötve a világot jelentő laptoppal, mely diadalmasan terpeszkedett saját mindenhatóságának tudatában.

Szürke füst kavargott a tűzlépcsőn is, a mindennapok eseményeivel együtt. Zajos-bulis vagy csendes-csajos körítéssel suhantak tova a szavak és a parázs a cigarettán, miközben a galambok egy megmagyarázhatatlan, egyezményes jelre mind felröppentek és tettek egy huszadik kört is a Dürer kert teteje fölött. A csikk sisteregve landolt a tálka vízben, a szereplők lecserélődtek, a tűzlépcső új eseményekhez tanúskodott.

A mindig csak mérsékelten zajos folyosók megnyugtató színeikkel és megszokott fordulataikkal próbálták ráhangolni az őket rovó fiatalokat az egyetemi hangulatra. A nyugodt, diadalmas, zaklatott vagy szorongó nebulók nem akarták tudni azt, amit ezek a sokat látott falak: hogy minden gondjuk-bajuk, minden örömük-csodálkozásuk megtörtént már ezerszer másokkal, és meg fog történni még legalább ezerszer, az utánuk következőkkel. A lemaradandóbb, amit tehetnek, az, hogy írnak valamit, amit talán megszerez a nyelvészkönyvtár, és talán elkér valaki a szúrós szemű, de segítőkész könyvtáros néniktől. Máskülönben pedig legyenek hálásak, hogy bokáig gázolhatnak a tudomány mély tengerében, és így megszentelt lábikrával lépjenek ki a mocsok profán világba.

Fagyhalál szélén senyvedő begóniák díszítették a dohányosok örömére kint hagyott asztalokat és székeket. Az egyetlen helyen a világon, mely soha nem változik, a megszokott arcok konstatálták a megszokott érzelmekkel, hogy megérkeztünk. Miután felakasztottam a szokott fogasra a kabátomat, leültem a szokott asztalhoz és kértem egy szokásos korsó Sopronit, gondolkozom adok kivételesen igazat Goethének: az ember azt élvezi igazán és mélyen, amihez hozzászokott. Mégis, valahogy, ha mi ott vagyunk, a hely kicsit más. Világosabb, bearanyozottabb, mintha merném remélni, hogy itt talán mégiscsak szeretnek minket.

Valahogy nem nyugtat meg a gondolat.

Kulcs fordul megannyi zárban, és én már bent is vagyok ebben a nagyon tipikus, mégis annyira különleges lakásban. A négy helyiség olyan kézreálló, olyan praktikus, hogy az ember pillanatok alatt érzi magát otthonosan. Ledobom magam a szeretett ágyra, lenyomom a rakoncátlan kenyérpirítót. Furcsán felemelő, mennyire tudnak örülni itt mindennek. A félotthonosság-érzet úgy telepszik rám, mintha csak a falból áradna, néha felzaklat, mégis marasztal minden egyes alkattal a maga keresetlen, semleges, kiszámítható lényében. Szervusz Bogi, szeretjük, hogy jössz, de tudd, miért jöhetsz. Oké, értem.

Szemek jutnak eszembe. Szemek, melyeket látok vagy elképzelek, és annyi mindent jelent nekem, amit látok bennük.

Derűs, kék szem egy sima arcról, ami keresetlenül konstatál mindent, ami körülötte van, és békésen fogad mindent, ami éri. Néha flegma, néha érdeklődő, ahogy állandóan valamit csinál a semmiből, és a semmi is jólesik, ha az ő szeméből árad.

Művészien kiemelt, örökmozgó hatalmas barna szem, mely gyorsabban jár, mint bármelyik másik, és szinte a retináján fogalmazódik meg az ezer új gondolat. Minden nevetőránc egy mosolyt is rejt magában, mely olyan természetesen ragad rá, hogy álmában is mosolyognia kellene.

De barna az ő szeme is, ami mindig előre örül a szórakozásnak, mely másodperceken belül érni fogja, és örök érdeklődéssel monitorozza, amit mondanak neki, és a hálás megértés sem marad el, némi jellegzetes nevetéssel.

Talán nem is az ő szemének kékeszöld színe marad meg bennem, hanem sűrű szempillái, jellegzetes vágása, az, ahogy nem bír arckifejezés nélkül nézni semmire sem, örökös figyelme pedig szúrósabban hatol át mindenen, ami elnyeri azt. Ami nem könnyű.

Annál tisztább kék az apró arcról virító, tussal kihúzott szempár, mely állandó kópésággal ragyog a vicc aktuális célpontja felé. Ha ragyog, akkor ragyog, és mindenki vidámabb lesz körülötte, ahogy az most is történik.

A szürreálisan magas homlok alól néző olajzöld szempár pont olyan éles, érzékeny, ugrásra kész, ahogy megismertem. Nehéz volt a szemébe néznem és néha most is nehéz, pedig látom, ahogy az évek nyugalmat érlelnek belé. Sziklaerős, szinte agresszív energiájával arra késztet, hogy húzzam ki és kapjam össze magam, miközben lágy szeretetét úgy bugyoláljam magamba, mint egy segélyadományt, pedig tényleg nem annak szánja.

Nyilván barna a szeme, mint mindenkinek, engem kivéve. Őszinte örömöt sugároznak, pedig ma már megbántottam őket. Csak reménykedem benne, hogy valóban őszinte az öröm, és tudok ugyanolyan bizalommal nézni beléjük és az extrém vastag lencse mögé, ahogyan mindig is tettem.

Kicsit riadt, közel ülő szemei mint egy farkaséi. Mondtam is ezt neki gyakran. Sosem tudni, mit néznek, mit gondolnak, mégis kifejezőek. Kéken virítanak egy rakás haj mögül, és én néznék beléjük, ha nem félnék a kudarctól, vagy mi... ami már lényegtelen, mégis kísértenek.

Egy kisfiú bizalma sugárzik a hosszú szempillák mögül, a csokibarna szemből. Sokkal többet nézek engem, mint én őket, és ez nem fair, mert nagyon szépek. A napfényt tükrözik a sötétben és a bánatban is, a nyugalmat és az értelmet a zavarban és a feldúltságban. Annak a fényét, hogy a világ egyben marad, bármi történik. És befogad, ha én is őt.

Tekintetek és hangulatok kavarognak bennem, és én felfekszem a belőlük áradó érzelmekre és megpróbálom nyugalomba ringatni magam, mert lépni és nézni már olyan jó, hogy álmomba és ébrenlétembe is magammal vinném őket, miközben a kettő közt már nem is tudom, hol járok.

hate the way I'm feeling lost in my own city

Számomra is ijesztő, mennyire régen nem írtam ide semmi "értelmeset". Még ijesztőbb az, hogy most sem igazán van mit.

Nem tudom, mikor vagyok őszintébb magammal. Ha azt írom, hogy tudom, miért akarok hallgatni, vagy ha azt írom, hogy nem tudom.

Tudom, mert tudom, mi bánt, és mi bénít meg. Nem akarok erről sokat beszélni, mert minek. Kicsit sámánisztikusan érzem magam, attól tartok, ha kimondom, mit akarok kezdeni magammal, elvész a lelkesedésem.

A lelkesedésem, ami eddig is annyira előre vitt...

Az frusztrál, hogy most sincsenek a dolgok annyira másképp, mint eddig, most mégis iszonyúan zavarni kezdett, hogy így vannak. De ha ezeket kimondom, akkor meg az elevenedik meg előttem, hogy mennyire könyörtelenül azok a tények, amik.

És ezek akkor is így lennének, ha nem jött volna ez a néhány csalódás az életembe.

Őszintén tudom, mire lenne szükségem, mégsem bírom meglépni. Vagy csak azért nem bírom, mert valójában nem is ez kellene nekem? Nórinak van igaza ebben, ha nem jön magától, akkor nincs itt az ideje? Akarok valamit, pedig nem az kellene? Azt hiszem, hátradőlök és lófaszt sem csinálok, amikor igenis az a baj, hogy erőlködök? Odie mama hozzám is beszél?

(ő lenni Odie mama, és ez a dal nagyon zseniális)

Ha itt teremne egy dzsinn, most bátorságot kérnék, hogy ne legyek olyan kozmikus mértékű üregi nyúl, amekkora most vagyok.

Mégis, hogy egy kicsit jobb kedvre derüljek, megpróbálom összeszedni a szépet, a jót ebben a furcsán rossz egy-két hétben. (be kéne vezetnem a "Kálmán előtt" (B.K.) és a Kálmán után" (A.K.) terminusokat)

~ újra hegedülés, kottázás, és Szonja meglepett arca, mikor szerenád formájában előadtam a tudásom

~ random nap Vivivel, a Szabó Ervin újrafelfedezése

~ a befont hajam, az alapozás reggae-partira, a minden elképzelést meghaladó random atmoszféra

~ vigyorogni azon, hogy B úr pont olyan hibbant Esztivel, mint ahogy reméltem :D

~ hip-hop táncot ropni, és felfedezni, hogy ez nekem megy! =)

~ a Momentán társulat pszichológiás előadása, hogy ez mennyire hihetetlen módon érdekes és hasznos tud lenni

~ Nóri állandó mosolya, amivel minket minden napszakban fogadni tud

~ Tibor a büfében, aki mindig egy kicsit megsimogatja a lelkem

~ az az elképesztő egyenesség és egyszerűség, amivel ki tudom fejezni magam B-nak (eddig csak Metával sikerült ilyen egyenesen beszélnem)

~ a gyönyörű jegyzetem a magyar nyelv román elemeiről

~ BANG! Ildi szülinapján

~ értelmes beszéd J (akarommondani D) urasággal

~ rájönni Szonjával egy pszichológiai előadás után, hogy mégiscsak jó nekünk, hogy nyelvészetet tanulunk ("annyira vágytan egy nyelvtörténeti szótárra vagy névtani könyvre!" :D)

... nah nah, nem volt ez olyan rossz hét. :)

Csak most majd legyen jobb. Kicsit hátradőlök és hagyom magam motiválni. Talán jobb is lesz.

(kösz Vivi)

segíts magadon, és az Isten is megsegít.

Higgy magadban, és az Isten eléd rak egy gyimesi csángó fiút, aki kárpótol a világ atrocitásainak jelentős százalékáért az életedben. Igaz-e.

That's why I love random.

És most irány a magyar nyelv román jövevényszavainak jegyzéke.

this isn't the place for those violin strings

Dudorászok magamban, felkúszik az agyamban a Pentatonix énekesnőjének hangja, ahogy angyali hangon énekli, hogy "now and then I think of all the times you screwed me over". Óh, igen, és ennek ellenére sem akartam mást látni, mint ennek a szerencsétlennek a fejét, hogy tudjam, mi van. Mert most nem tudom, ésss továbbra sem. Pedig vártam volna... fasza.

Persze minek is, ha nekem épp LEP-megbeszélésen van dolgom. Arra be kell szólni, hogy én hogy akarok egyszerre előadásokat koordinálni és hegedülni egy performanszban (BIZTOS nem megoldható...........), de ha más akar multifunkciós lenni, akkor arra már nem... értem én a hierarchiát, csak valahogy... meh. Ahhoz nem vagyok eléggé arc, hogy komolyan hozzá tudjak szólni a dolgokhoz, annyira meg nem vagyok munkás, hogy ne anyázzanak rám, ha nem jövök el a megbeszélésre. Nyilván kezdők nehézsége, nem is akarok nagyon műsort csinálni belőle, csak nem tett jót a lelkemnek. Bocs a világtól... áhh, mindegy.

A kolibüfében (óh, csak egy beszélgetést akartam a csajokkal, egyedül! De... nem.) felidéztük, mikor mennyire aláztak meg a szüleink a kishitűségükkel minket. Magasan vezettem a licitet. Jó volt. Emlékeim közt szignifikáns mennyiségben képviseltették magukat a "ronda vagy lányom, készülj fel rá" típusú megjegyzések. Azt hitték, nem fogok emlékezni rájuk... ha ha.

Piliscsabán a Pázmány kihalt, unalmas, döglött. Legalábbis ilyen volt ezen a hétfő délutánon. Az eső undorítóan csöpögött, egyetlen örömöm az a volt, hogy hamar és egyedül megtaláltam a termet, melyet kerestem. Az előadás sokkal hosszabb és sokkal unalmasabb volt, mint amit vártam, a tanár elfelejtette, hogy jövök, egy kollégáját szalajtotta el velem az irodába, hogy adjon már egy könyvet nekem. Ő legalább kedves volt. A felhős, sötétedő, esős ég alatt vártam a buszra, ami nyilván húsz percet késett. A sötétben, a dugóban, a kontaktos fülhallhatómat bűvölve Budapest határában egészen apokaliptikus hangulat fogott el.

Na nem mintha ez nem passzolt volna az egyébkénti lelkiállapotomhoz is. Mert mégis, mi a fene vagyok én, hogy itt teszem az agyam ezen a blogon és úgy csinálok, mint aki rendkívül okos és érett és intelligens.

Jó, tudom, időnként elkap a depresszió, de az a fokú ignorancia, amit magammal szemben tanúsítok, lassan megbetegít. Na majd kilábalok belőle.

Csak most legszívesebben elmennék remetének. Ott legalább nem bántok senkit és ők sem engem, há há.

Komolyan, legszívesebben elbújnék a barátaim és mindenki elől is. Több rossz dolgot nem tud befogadni az agyam.

Na mindegy, ha már a bőrömből nem bújhatok ki, a tudatomat elhajthatom. Úgyhogy irány az ágy. (másra gondoltatok, mi?!) Igen, ez egy nagyon rosszkedvű és nagyon szükséges bejegyzés volt, egy várva várt nap margójára, amin végül az volt a siker, ami nem fulladt katasztrófába.

szonett-nyersanyag egy bánatos éjszakán - közkívánatra újra

Hajnalba forduló részegségben

pörgetem át magamon ugyanazt a

lemezt, hátha van egy olyan barázda rajta,

melyet nem vettem észre,

és megmondja, mi ez a tehetetlen izgalom,

amit pimasz módon életben tartasz bennem.

Évek óta hiába jutok békére veled,

mert te taszítod a békét,

te egy örvény vagy, amibe belesodródtam,

és a végsőkig képes vagyok áltatni magam,

hogy ne lássam, ki vagy

- hogy ne lássam, mennyire felvettem ezt a szemellenzőt.

Te viszont elunod magad

és rám nézel, és magad is elhiszed,

hogy fontos vagyok, pontosan addig,

ameddig le nem veszed rólam a pillantásod

Mert mint egy közepesen értékes rongybaba,

várom, hogy lázzal feltöltsd bénult tagjaimat,

mert köztudott, hogy mindenki különlegesnek tart,

csak te nem tudod, miért.

oh well

Ülök a gép előtt, újra és újra ugyanazt a 40 számot hallgatom, görgetem lefelé a 9gag-et, és Ratatics Kálmánra várok, akiről fingom sincs, hogy jön-e, és épp nem hajlandó szóba állni velem.

Story of my life.

how about no

Ejj, a fene gondolta volna, mennyire lefárasztanak az emberek.

Oké, hogy KÖMT-ön sem nagyon álltam neki nagyokat lelkizni, és azóta sem sok MTT-ssel interakcióztam, IHB-kon sem voltam (de sok hülye rövidítés van MTT-s közegben, hinnye), szóval jó volt és jólesett a tegnapi Melian buli, de azért erre a töménységű felvert kakára nem számítottam (márelnézést).

Mikor Budakalászon Orsie-val beszélgettem, úgy éreztem, franc, miért is nem beszélgetek többet új emberekkel, tele vagyunk jó arcokkal, de én lusta vagyok hozzájuk szólni. Melian bulira nagy kedvvel és lelkesedéssel készültem, és igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem, de mégis kb. ilyen hangulatban értem haza belőle:

Mikor a pasim nyilvánosan fogdossa a s*ggemet, a másik nekem szegezi a kérdést a társalgás közepén, hogy jó-e a mellem és vajon lóg-e, majd lealkoholistáz, a harmadik odahajol és lefényképezi az említett testrészemet (és nem ez az első eset, már nyáron is ezt játszotta és akkor is meglehetősen megalázónak tartottam), ráadásul fennhangon alázzák a barátnőimet (akiket épp ott hatszor különbnek éreztem náluk), akkor elgondolkodom, hogy mennyi volt ebből a napból a fun, és milyen arányban állt a dögöljetekmeg-faktorral.

Csak az a kellemetlen, amikor már épp eldönteném, hogy XY nem is olyan rossz arc, és beszélgetni kéne vele, aztán lassan de biztosan rájövök, hogy nem, nem kéne, mert nem jó arc.

Nyöh.

És még ha csak ennyi lett volna, még nem is lett volna olyan gáz. Hallgattam az épp beszélgető embereket, akik épp egy lányt szidtak, amiért gondolkodási időt kért a kapcsolatában, mert nem tudta eldönteni, hogy mi legyen, és óhatatlanul elképzeltem, hogy ugyanezek az emberek kb. ugyanígy, ugyanilyen szavakkal szidtak engem anno (talán még most is szidnak), amikor én voltam bizonytalan Csabával kapcsolatban. Nota bene, fogalmam sincs a most zajló dráma részleteiről, amit épp kitárgyaltak. De az emberek többségének, aki engem (vagy más, hasonló helyzetben lévő embert) véleményez, fogalma sincs arról, hogy tulajdonképpen ki mit miért csinál. És tudom, 100%-ig biztos vagyok benne, hogy nem is érdekes, mert attól kezdve, hogy én vagyok a "kezdeményező", nekem támadnak kételyeim, akármit csinálok, úgyis én leszek a szemét, a szívtelen, a gyenge jellem.

És a tököm kivan vele. Kivan azzal, hogy szerelmi életem másfél éve nettó magyarázkodás. Hol ezért, hol azért, de az emberek egy része még mindig gúnyos félmosollyal kérdezi, hogy "akkor ti most együtt vagytok Csabával?!" (április óta kibaszottul igen, bazdmeg), meg olyanokkal jön, hogy "jaj hát tudom, ti néha együtt vagytok, néha nem..." (egyszer (1x) szakítottunk. Nem többször. Egyszer. Ennyi!), és látom, hogy bármit mondok, hiteltelen. Minket egyszerűen képtelenek értelmes kapcsolatként kezelni. És ebből következően ha bármi problémánk akad, ami értelmes kapcsolatokban adódni szokott, mindenki már húzza fel a száját, hogy ja, Bogi már megint következetlenkedik és hisztizik.

Nem tudom, mit kéne csinálnom. Egyszerűen nem tudom ezt az egészet lekommunikálni a publikumnak. El vagyok ásva, le vagyok írva. Nem tudom megmondani az embereknek, hogy nem vagyok szemét, nem az a kedvenc hobbim, hogy Csaba lelkét bántom, az én cselekedeteimnek is vannak okai, én is lehetek szomorú, tanácstalan, és én is törekedhetek arra, hogy a rosszból is kihozzam a jót, hiába nem látják (érdekes módon a hozzám közelebb állók igen). Nem hiszik el nekem!

Úgy érzem magam, mint akit elhasználtak. Eddig tartott a jó hírem, ettől kezdve csak arra számíthatok, hogy megüzenik nekem, hogy "megvan a véleményük" rólam. Kösz.

Elegem van. Hányingerem van ettől az egésztől, a legjobban mégis az kavar fel, hogy az emberek megpróbálják elérni, hogy hányingerem legyen saját magamtól.

És igen, egy szép napon megtanulom teljes mértékben ignorálni a külvilág rosszindulatát, és akkor egy boldogabb ember leszek, csak még nem megy. De minden erőmmel ezen leszek...

...csak ne lennék olyan fáradt.

vásott a szívem, fekete a széle

A halottak napja nem zárult le a pécsi temetői látogatással. A család felkerekedett, töltött pár órát Gönyűn, majd kidobott Gyereket meg engem Pesten, és továbbutazott Vácra. Apa Naprát hallgatott a kocsiban, és ezt én nagyon értékeltem. :)

Gyerekkel igazi csajos másfél napot töltöttünk együtt. A Noir, a Delizia, a Melbourne úgy láttak viszont ifjú kísérőmmel, mint ha csakis nekünk épültek volna. A Karmazsin kis ékszeresdoboznyi üzletében Gyerek 20% kedvezményt kapott, amiért az MTT révén jutottunk ide, a boltokban nem győztünk álmélkodni és öltözködni, és mire kijöttünk a Promodból, már én is újra szépnek éreztem magam (ez mostanában ritka).

Vettem egy műbőr miniszoknyát. Erre a tényre mindenki csak úgy tudott reagálni, hogy omgwtf, de aki látta már rajtam, az tudja, hogy nagyon jól áll. Én meg hazavittem, kipakoltam az összes felsőmet (ami nagyon sok), és elkezdtem eszeveszettül ruhákat próbálni. Előkerült az összes régi fekete, szegecses, csipkés, feszülős francos ruha, én meg illegettem, mutogattam magam a tükörnek, közben ezernyi rockslágert toltam és táncoltam rájuk.

Vajh' miért.

Mikor Nóri felhívott, arról meséltem neki, hogy olyan jó volt ez a másfél nap, hogy nem is akarok most férfiemberre gondolni, nőnek lenni önmagában is olyan jó, hogy minek egyéb. Aztán elkezdtem ruhákat próbálgatni, és a gondolataim megint visszasodródtak az ellenkező nemhez. Hisz' mi a fenének csinálom én ezt a nagy műsort itt a tükör előtt? A csajok slamposan is szeretnének, max. aggódnának, valami baj van-e velem, a család sem tagadna ki, ha nem törekednék a csinosságra (talán még Gyerek sem).

Sz'al ja. Kinek.

Ez tart mozgásban és ez tépi szét a fejem. Na nem mintha ez a legkisebb mértékben is meglepő lenne, de én személy szerint mégis mit kezdjek vele.

De legalább van egy műbőr miniszoknyám, ami rakendroll.

(Mark Knopfler iszonyú jó pasi.)

when I get to the other side, I'll put your picture way up high

Fura az élet.

(Há há, milyen gagyi felütés. :P) Gyerek és én valószínűleg nagyon furák vagyunk, amiért nagyon szeretjük Mindenszentek ünnepét. Talán tényleg fura volt ezt úgy hangoztatni, hogy 2012-ig egy olyan embert sem látogattunk meg a temetőben, hogy igazán hiányozna nekünk. Vagy elborult Halloween-mániásoknak tartottak minket, vagy megvetően néztek ránk, mint kis gagyi, piromán libákra, akik azt hiszik, hogy Mindenszentek ünnepe csak egy gyertyafényes kirándulás és megengedett gyújtogatás.

Itt volt az idő, hogy ezt a vélekedést megerősítsük vagy rácáfoljunk. És igen, idén egy kicsit más volt. A Siklósi út melletti falhoz simuló sír egész máshogy várt minket, mint eddig. Nem hoztam virágot. Néztem, ahogy a gyerekek feldíszítik a sírt, szorongattam az egyetlen pislákoló mécsesemet. Soha ennyire nem voltam közönyös az iránt, mi van a síron. Megpróbáltam kizárni a sürgölődő húgom hangját az agyamból, és emlékeztettem az agyam arra, hogy fogja már fel azt a totál perverz tényt, hogy Mamika lent fekszik. Virág, mécses, gyertya, ilyen dísz vagy olyan... számomra halálosan mindegy volt ehhez a tényhez képest. Mindig megríkatnak a valaki emlékét jelképező tárgyak, és ehhez nem kellett nekem semmi más, mint a kis átlagos mécses a kezemben. Úgyis minden gondolatom vele van.

Úgysem tudom elmondani, mennyire hiányzik.

Megvizsgálva az érzéseimet, rájöttem, hogy még mindig egy kicsit sajnálom őt. Szánom, amiért meghalt, pedig nem kéne, ezek egy gyermek érzései, a halál tökéletesen rendben van. Ami nincs rendben, az az, hogy már máshol van, mint én.

...aztán lassan, nehézkesen, de elhagytuk a sírt. Mamikától távolodva én is visszatértem a megszokott Mindenszentek-hangulatba. Gyerek belém karolt és együtt folytattuk az utunkat, a telihold gyönyörűen ragyogott ránk. Végignéztem a sötétben pislákoló elszórt mécsesekkel díszített sírhalmazokon és újra elöntött az a melegség, amit ilyenkor érezni szoktam. Igen, a halál szomorú és a szeretteink elvesztésével szembesülni fájdalmas. De itt az összes kis láng azt jelképezi, hogy vannak emberek, akikben az elhunytak igenis élnek, és gondolnak rájuk, és szeretettel emlékeznek rájuk. A temető ilyenkor csupa szeretet. Hogy lehet erre nyűgként, szorongással tekinteni?

Tovább róttuk a sötét utcákat a parcellák közt.

Megemlékeztem Mamikáról, olyan intenzíven, ahogy a temetése óta egyszer sem. De hogy ez rossz élmény lett volna, az nem igaz. Bármikor szívesen gondolok rá, még ha elszomorít, akkor is. Egy cseppet sem lett nyomasztóbb a temetőbe járás, mint az eddigi években, és ugyanolyan gyönyörűnek, ugyanolyan megnyugtatónak találtam a temetőt, mint tavaly vagy azelőtt.

Talán az bántja az embereket, hogy ennyire erősen érzik, hogy ők is ide jutnak? Lehet, hogy ez a szokásosnál jobban felkavarja azt, aki a halállal nem békélt meg. De a halállal való megbékélésre mindig törekedni kell, mert iszonyú nehéz, de elkerülhetetlen. Én sokat gondolkoztam az elmúlt időben a halálról, így bár riasztóbban érzem a bőrömön, úgy érzem, ez az első lépés ahhoz, hogy idővel igazán túljussak rajta.

Elgondolkoztam, hogyan lenne jó meghalni. Két hete megnéztem Csabával a Get Low-t (Temetésem szervezem a magyar címe, ajánlom mindenkinek, aki kicsit halálfrászban van, ahogy én voltam anno), abban az öreg főhős egyszercsak megpillantja rég halott kedvesét az út szélén, ahogy kinyújtott kézzel várja őt.

Igen, így jó lenne.

Meglátni egy szeretett embert és azzal a bizalommal vele menni, ahogy most is vele mennék.

(Ez a Get Low egyik betétdala)