Tudtam, hogy soha nem nagy élvezet visszamenni az embernek a régi iskolájába, de az 1. Gyakorló tényével még így sem számoltam. Egészen furcsa volt újra a régi lépcsőket róni, a tantermek nagy ajtajait látni... Panni néni, az igazgató bizonytalanul köszönt nekem, nem ismert fel, Gréti nénihez gyorsan besomfordáltam, aki épp telefonált. Gréti néni sziget volt a nagy óceánban azok a dolgok közt, amit utáltam - őt ugyanis szerettem. De épp telefonált, mire végzett, kicsengettek, és nekiálltunk tanárokat hajkurászni. Panni néninek azért bemutatott, akinek végül leesett, hogy ki vagyok.
-Ja a Bogi! Persze! De te szemüveges voltál, nem? Igen emlékszem rád, meg arra is, hogy beszóltál a...
Felnyüszítettem, hogy kérem ne emlékeztessen erre, és Gréti néni a segítségemre sietett, mégis javíthatatlanul letört ez a megjegyzés. Remek, visszajöttem a sulimba és a tanárok azzal fogadnak, hogy jatényleg, a beszólós (mondanom sem kell, hogy soha senkit sem akartam bántani).
A tanáriba belépve Gréti néni felkiáltott: Ki emlékszik még a Bogira? A tanárok zöme unott wtf fejjel nézte, mit lelkendezik itt az igazgatóhelyettes - egyikük sem tanított engem. Csak Bobánovics Gabi néni, a volt osztályfőnök-helyettesem köszönt oda nekem fagyos fejjel, nekem is nehezemre esett visszaköszönni egy csókolomot... ha tényleg beszólós lennék, közöltem volna, hogy szívesen megspóroltam volna a fejének látványát ez a látogatás alatt, és mellesleg köszönöm, hogy négy éven át kitartóan és látványosan utált a puszta létezésemért... rá pontosan emlékeztem, mert soha tanár annyiszor nem bántott meg, mint ő, és ez nagy teljesítmény, mert valójában sohasem tanított. Sz'al ja, remek.
Emőke néni majdnem elküldött minket a fenébe, hogy mit zaklatjuk őket kérdőívekkel, szerintem csak Gréti néni tekintélye mentette meg a dolgot. Sajnáltam, hogy ennyi kellemetlenséget kell okoznom a tanároknak. Ellenben a szünet alatt lassan megtelt a tanári, és Lili néni, a régi angoltanárom, meg Tamás bácsi, a karnagy nagy örömmel üdvözöltek engem. A másik osztály tanára szerencsére együttműködőbb volt, mint Emőke néni,bár nem tudom, leesett-e neki, hogy régen tanított engem. Gréti néni közben elviharzott, mielőtt egy hogy vagy-ot kérdezhetett volna, ellenben Lili néni hatalmas mosollyal érdeklődni kezdett arról, hogy megy a sorom. Ő és Lévai Attila (a fent említett együttműködő magyartanár) mentették meg a látogatást, még így is majdnem könnyekben törtem ki, ahogy kiszaladtam az iskolából. Attila kérdezte is, miért vagyok ekkora rohanásban, amikor még egy órám van eljutni a Babitsba... most jövök rá, hogy tudat alatt rohantam, el onnét. Bezuhantam Nagyi mellé a kocsiba, és öt percen keresztül csak kiabálni tudtam, hogy levezessem azt a rengeteg feszültséget, ami a nyakamba zúdult. Hirtelen minden eszembe jutott, amit utáltam a gyerekkorban. Nagyi meg mélységesen egyetértett és felidézte azt az esetet, amikor osztályelsőként végeztem de dacból nem adták oda nekem a jutalomkönyvemet, mert épp valamelyik tanár pipa volt rám.
Már előre rosszul vagyok attól, hogy holnap vissza kell mennem.
A Babitsba beballagva jól esett látni egy fokkal nagyobb gyerekeket, illetve azt, hogy még mindig van az az utánozhatatlan friss meleg pogácsa a büfében. Sok időm volt még csengetésig, így befészkeltem magam a föci- és az angoltanári közé. Jó választásnak bizonyult, szinte azonnal elkaptam a régi orosztanáromat, aki kitörő örömmel üdvözölt, és tíz percen át pofáztunk a világról. "A tanár az tanár, az a dolga, hogy tudjon kezdeni valamit a gyerekkel. Mindenkinek más marad meg a tanítványából, ha nekik ennyi, az csak őket minősíti" - foglalta össze a véleményét az 1.Gyakorlós fogadtatásomról. Szinte azonnal utána megérkezett Tarnai Dóra is, aki olaszt tanított nekem, vele elbeszélgettünk az alkalmazott nyelvészetről. Utána jött Tarnai (Gábor), akivel felmentünk a terembe, ahol beüzemelte nekem a projektort az ELTE-s vetítésemhez. Megjelent két vásott rossz srác, akik elkezdtek viccelődni velem. Én visszaviccelődtem, amivel kicsit elnyertem a rokonszenvüket. Megkértek, hadd töltsék ki hamarabb a kérdőívet, hogy mehessenek segíteni a Tarnainak a komposztálóhoz, lassan beszivárgott az osztály, kitöltögették a kérdőívet, közben Tarnai magamra hagyott az óra első 5-10 percében, hogy fejezzem be a kérdőívezést és kezdjem el az előadást. Kicsit izgultam, bírok-e harmincvalahány tizedikessel, aki nem ismer engem, de segítségemre volt a hatalmas kivetítő és az a tény, hogy az ELTE őket is érdekelte.
...és az előadásom abszolút siker volt. Nem zavarodtam bele, a humoros részeken nevettek, nem voltam erőltetett, és azt hiszem, sikerült egyenlő arányban objektív és szubjektív információval ellátni őket. Mikor végeztem vele, hatalmas tapsot kaptam és az addigra visszaérkezett Tarnai megkérdezte, van-e kérdés. És volt, méghozzá sok! Nem mindenre tudtam válaszolni (pl. milyen a gyógypedagógiai kar), de azt hiszem, így is sokat tudtam segíteni nekik és nyilván azért mertek egyre többen kérdezni, mert látták, hogy értelmes válaszokat adok... Tarnainak úgy kellett leállítania a hosszú kérdéssorozatot. Az osztály indult egy kiállításra, de a végén még újra megtapsoltak engem, és kifelé távozva többen is mosolyogva odaköszöntek nekem, ami hihetetlenül jól esett. Valami kommunikációval kapcsolatos dolog, amit sikerült jól csinálnom!... ahogy a Magyar Narancs mondani szokta, könyékig meg voltam hatva.
A volt föcitanárommal még eltársalogtunk a földrajz fakultáció és a topográfiai versenyek hőskoráról, majd ráérősen elballagtam. Te jó ég, hogy ez mennyire jólesett....
Az Árkádban nagy örömömben vettem egy blézert (én!), hazamentem, majd Eszti hívott, hogy föltegye a habostorta tetejére a cseresznyét. Nyúúú, ez most annyira kellett... talán ma haladni is tudok!
