30

Hát harminc éves lettem.

A születésnapom a lehető legszebben telt. A futár egy csokor virágot hozott a Fá családtól. :) Délben ellátogattam egy csodálatos hegedűkoncertre a Jaani Kirikben, majd kuticsopigyüli volt - ez kicsit hosszúra nyúlt, de igazából jó volt hallani a kollégák hangját. Este szuper társaság gyűlt össze, imádtam a tollasozást, a beszélgetést és a késő esti csobbanást - és milyen menő már, hogy többen jöttek, mint akiket hívtam! És milyen menő már, hogy Kristiina Ehin, akivel fél év alatt egyszer sem sikerült összefutni Tartuban, váratlanul betoppan a születésnapi bulimra, és együtt olvassuk fel a többieknek az Északból a versét, amit lefordítottam.

Remélem, többször is jönnek a többiek tollasozni és csobbanni. Ha már ilyen szerencsénk van, hogy itt lakunk.

Közben az interneten megkértem az ismerőseimet, hogy idézzenek fel szép emlékeket velem kapcsolatban. Aranyosak voltak nagyon, de kevesen reagáltak úgy, ahogy elképzeltem: a többség csak arról emlékezett meg, hogy valamikor szaktársak/zenésztársak/edzőtársak voltunk, vagy arról, hogy mikor találkoztunk először. Én, telhetetlen dög, olyasmiket szerettem volna olvasni, ami ennél konkrétabb, és a jó emlék kifejezetten nekem köszönhető - de persze nem specifikáltam eléggé, meg nem lehet elvárni, hogy az embereknek annyi idejük legyen, hogy ezen töprengjenek.

Harminc éves vagyok, és köszönöm, minden jó. Asszem.

Visszakerestem a 29 éves koromra írt születésnapi bejegyzésemet. Abban azért érződött, hogy nem minden szuper (bár akkor is azt írtam, hogy boldog vagyok, és azóta is büszke vagyok az akkori önmagamra.) Azóta az életem fenekestül felfordult, és most Tartuban élek, a városban, ahová azóta vágytam, amióta csak betettem oda a lábam. Az életem összezsugorodott, de közben valószerűtlenül csodálatos lett.

A 30 sokaknak vízválasztó élmény. Engem őszintén szólva nem érdekel, hány éves vagyok. És az élmény sem vízválasztó, csak kellemes.

Vízválasztó majd az augusztus és szeptember lesz, amikor lejár a doktori ösztöndíjam, ami az eddigi fő bevételi forrásom volt. Disszertációm persze nincs, és persze nagyon rossz érzés, hogy eddig azért fizettek, hogy azt csináljam, és mindent csináltam, csak azt nem. Van még egy kicsit több, mint egy évem (mint kiderült) a leadására, de ösztöndíjam akkor sem lesz. B terv, egyéb bevételi forrásra való áttérés jelenleg nincs. (Najó van, de nyilván nem lesz belőle annyi bevételem, mint kéne.) Tartalékolásban is marha rossz vagyok. Megpályázhattam volna az ÚNKP-t, de direkt nem tettem: komolyan szeretném kipróbálni azt, hogy nem a tudományból származik a bevételem.

Addig marad ez a fura érzés. Ez az egyetlen gondom az élettel, ez a folyamatos szorongás, hogy átverem a környezetem, álcázom, hogy nyelvész vagyok, mindennel foglalkozom csak a munkámmal nem, indokolatlan luxusban élek, felépítettem egy fenntarthatatlan álomvilágot, a „jó élet” utolsó perceit élem.

De közben eddig mindent sikerült megcsinálni, amit meg kellett.

Folyamatosan várok egy katasztrófát, de valahogy sose jön el.

"Én nem sminkelek!"

Jó, ez egy olyan dolog, amin a legkevésbé sem kellene gondolkoznom, mert #minek.

De mégis vesztegetek pár keresetlen szót azokra lányokra, akik melldöngető büszkeséggel hirdetik, hogy nem sminkelnek.

Sokszor olyan színezetet kapnak ezek a kijelentések, mintha az, aki nem sminkel, morálisan fölötte állna annak, aki igen.

Én nem képmutatok.

Nem rejtőzöm álarc mögé.

Vállalom magam.

Mert aki sminkel, az hiú, az takargat valamit, az megvezeti a környezetét, az felszínes, az hazudik.

*sóhaj*

A smink egy eszköz, amit ha jól használunk, akkor kiemeli rajtunk, ami előnyös, és elfedi, ami kevésbé. Ez a dolga. Mint egy jól szabott ruhának. Öltözködni is lehet slamposan és előnytelenül, sőt még erkölcsi fölényt is lehet tulajdonítani ennek, de minek, ha lehet jól is.

A jó smink, amennyiben nem alkalmi, arra hivatott, hogy az illetőnek kicsit jobban tetsszen a saját arcocskája a tükörben, mint az alapértelmezett "most keltem" állapotában, és ez önbizalat, bátorságot adjon neki a nap túléléséhez. Egy jól sikerült sminkre az ideális reakció a "De jól nézel ki!", nem az, hogy "Sminkeltél?"

Emellé következik az, hogy jól sminkelni nem olyan magától értetődő. Ismerni kell hozzá a tónusodat, a színeidet, a fényeket és árnyékokat az arcodon, az arányokat, a bőröd sajátosságát (hámló ajkak? Zsíros T-vonal? Rejtett szemhéj?) meg hogy mi illik az életvideledhez, a sminket a nap során ugyanis karban is kell tartani, úgyhogy arra is kell gondolni, hogy mennyi időd lesz újrarúzsozni, felfrissiteni az elkenődött szemhéjtust, szemzugban összetömörült szemhéjpúdert, olajos, foltos alapozót. Ez akkor sem feltétlenül könnyű, ha egy szájfény-szempillaspirálból áll az egész repertoárod, és igen, akkor megy el a lányok kedve a "hazug" sminktől, amikor először látnak a szájukon egy hirtelen felindulásból vásárolt előnytelen, harsány piros rúzst, ami a felvitel pillanatától számított ötödik másodpercben folyt túl a száj vonalán.

Lényeg a lényeg, a jól sminkelni tudás akár évekig tartó, folyamatos tanulási folyamat eredménye, és nem álarc, hanem adottságaink kiemelése.

Mint ahogy mindent, ezt is túlzásba lehet vinni, nyilván. Illetve, mint ahogy a világ legtöbb dolga nélkül, enélkül is lehet élni. Azzal is teljesen fölösleges foglalkozni, hogy "a fiúk mit szeretnek", mert a fiúk (meg mindenki más is) az önazonos lányokat szeretik, bármiben is nyilvánuljon ez meg.

Ezt csak azért írtam le, mert marhára fáraszt az, aki hangosan hirdeti saját sminktelenségét és úgy csinál, mintha egy káros szenvedélytől lenne mentes.

Uff, köszönöm.

Nagykorú az MTT,

és mindenki arról mesél, hogy hogyan került bele ebbe a társaságba, és mit adott az neki.

Ez az én rövid összefoglalóm.

Én "Ankalimon-gyerek" vagyok, 2010 tavaszi félévében végeztem el a Tolkien-kurzust és vetette be ő a hipnotikus képességeit, hogy hogy jelentkezzek táborba. Jelentkeztem. Egy célját és irányát vesztett, végtelenül bizonytalan fura kis verziója voltam önmagamnak, akinek épp nem maradt semmilyen kapaszkodója az életében, ellenben volt egy fájdalmas szakítása, amin próbálta valahogy túltenni magát és újrakezdeni az életét. Majdnem annyira tiszta lappal indultam, mint egy 14 éves, aki először szabadul fel az internetre.

A 2010-es tábori élményeimet egy 37 oldalas műben írtam le, kézzel. Ja, elég nagy élmény volt. Aztán mentem KÖMT-re, egyéb dolgokra, és a 2011-es táborba is, ami egyenes folytatása volt a 2010-esnek, bár továbbra sem teljesen sikerült megtalálni a helyem - aztán jött a 2012-es tábor, ami gyakorlatilag félbetörte az egész folyamatot, majd egy nagyobb kihagyás, és a 2015-ös tábor, amit szintén utáltam mindenestül. Legközelebb 2018-ban mentem táborba, az sok szempontból felszabadító és megnyugtató volt, majd legutóbb tavaly, kötelességből, próbaként - megtörtént, jól sikerült, és most letettem az egész tábort, MTT-sséget.

(A KÖMT-öket, ellenben, szinte egytől egyig imádtam, és majdnem minden ott is voltam.)

Azaz az MTT továbbra is az életem része, és nagyon szeretem, de attól tartok, a kis kagyló-énemet soha nem sikerült igazán felnyitnia.

Ezt annak tudtam be, hogy az MTT nem adta nekem sohasem azt a "végre vannak hozzám hasonló fura emberek!" érzést, amit oly sokaknak. Ilyen érzésem 14 éves koromban a KvízPart fórumon, majd 23 éves koromban az IFUSCO-n volt. Az MTT rengeteget adott a húszéves önmagamnak, de nem váltotta meg a világomat.

De aztán arra is rájöttem, hogy nem véletlenül nem váltotta meg: hiszen 14 éves koromban is tudtam már a tolkien.hu-ról, mégsem regisztráltam, nem csatlakoztam a közösséghez. És egész kamaszkorom során sem. Húszévesen pedig minden adott volt ahhoz, hogy teljesen beszippantson a társaság, de nem tette. Persze, mindenki ismert, meg csináltam pár dolgot, meg meg lettem hívva Anyádra, stb, de sosem lettem vérbeli MTT-s. Valami hiányzott.

A helyzet az, hogy ezek a jó fej, kreatív, fura, különleges emberekre nem hasonlítok annyira, és ami még fontosabb, nincs igazán szükségük rám. Sosem találtam meg igazán az utat ehhez a közösséghez. Nem lettem tagja egyetlen "klikknek" sem, és bár lett kapcsolatom (illetve kavarásaim) az MTT-ben, a legjobb barátaim továbbra sem onnan vannak (bár Szonját jól belevittem a sűrűjébe). Továbbra sem tudom egész pontosan megmondani, hogy miért nem lettem igazán vérbeli MTT-s, de semmi letagadnivaló nincs abban, hogy nem lettem és kész.

De nagyon jó embereket ismertem meg, és rengeteg szép élményt köthetek hozzá.

Középfölde, ez az én hazám - és az is marad, az MTT-től függetlenül is, az MTT pedig... egy kedves társaság, akiket örülök, hogy ismerek.

három évesek lennénk. (Azaz inkább öt.)

17-én írni kezdtem egy bejegyzést arról, hogy most lenne a harmadik házassági évfordulónk. (Azaz "van" is, merthogy még nem váltunk el.) Aztán elvetettem, mondván minek bolygassuk.

Valóban, minek.

Azt hiszem, minden elmondtam a Csabával való kapcsolatom megromlásáról és végéről, ami el tudtam vagy el akartam. Soha nem fogom lehazudni a súlyosságát, vagy eltagadni a felelősségem. Az is biztos, hogy valamilyen szinten egész életemben kísérteni fog.

Remélem, nem vagyok azzal vádolható, hogy ezt a felületet, vagy bármely más nyilvános médiát arra használtam volna, hogy Csabát rossz színben tűntessem fel. Ha így is volt, nem állt szándékomban, és továbbra sem áll. (Kettesben, jóbarátok közt azért nyilván beszéltem róla, ha épp olyat csinált, ami leverte a biztosítékot.) Épp eleget gondolkodtam ezen a történeten, és bár jólesik a támogatás, nem igénylek "támogatói tábort", és nem akarom senkivel szemben sem pozicionálni magam.

Nem tudom, bírtuk-e volna egyébként (értsd: akkor, ha Imar nem kerül a képbe), boldogok tudtunk volna-e maradni, illetve meddig. Sok tanulsága van ennek az egésznek. Azt viszont tudom, hogy az én életem azóta csakis jó irányba változott, és egy cseppet sem bánom, hogy így döntöttem, mert minden más lehetőség ennél csak sokkal rosszabb lett volna, és mikor ez kiderült, igyekeztem a számomra elképzelhető leghelyesebben kezelni - lehet, hogy mások még helyesebben tudták volna, de nekem így ment.

Ha valaki nem tudja elfogadni a döntéseimet és a tetteimet, megértem. Az valószínűleg így is marad, és csak abban reménykedhetek, hogy van jobb dolga is, mint rajtunk agyalni. De utánaolvasni, megérteni az egyes álláspontokat sohasem időpocsékolás. Azt is tudom, hogy a dolgokat leegyszerűsítve könnyebb értelmezni és következtetéseket levonni: ki az ork, ki az Aragorn. Eszmékbe, eskükbe, ígéretekbe kapaszkodni is könnyebb, mint megérteni a valódi okokat.

Ennél többet már nem tudok mondani. 

A macska összegömbölyödött a széken,

és én álomba simogattam. Egy ideig halkan dorombolt, majd csupán egyenletesen szuszogott. Elgyönyörködtem a hosszú fehér bajszában, a szemhéja ívében, az orra görbületében, a bundája rajzolatában, tappancsai fehérjében, talpa rózsaszínjában és szürkéjében. Apró, törékeny kis műalkotás.

A fogai most fehérek, a bundája puha, a járása ruganyos, és izgatottan trillázik, amikor kikelek az ágyból vagy gyilkos rohamra kel a tollas játék ellen. Kicsit csipás, de jól eszik, még inni is iszik, és az ivartalanítás utáni sebe is szépen gyógyul. De majd egyszer öreg lesz, a fogai megsárgulnak, fájdalmai lesznek és lehet, hogy műteni kell, szőre megőszül, járása döcögőssé válik, és és akkor sokat kell szeretgetni, és majd aggódni fogunk érte, és gondolkozni, hogy hogyan lassítsuk le az idő kerekét, hogyan enyhítsük a szenvedését, hogyan legyen még egy kis ideig vidám, egészséges cicánk...

Talán 45, akár 50 éves is leszek, mire el kell búcsúznom Syksytől. Jó esetben. Egyszer ez a pici mestermű elpusztul, és el kell temetnünk, és ettől még értékesebbek ezek a meghitt esti pillanatok, amikor a dolgozóban hozzám dörgöli apró arcát, belebújik az ölembe és jutalomfalat után szaglászik, púposítja a hátát fésülés közben, hanyatt dobja magát és játékosan, behúzott mancsokkal a kezem után kap.

Nem gondoltam volna, hogy ennyi anyai ösztönt szabadít fel bennem ez a macska. Most már nincs olyan, hogy csak én vagyok meg Imar. Mindig ott van a macska is. Felelős vagyok ez a kis bestia boldogságáért. És mikor hazaérek és elém szalad, úgy érzem, mintha elkezdett volna szeretni engem.

Etetés, játék, alvás, szeretgetés és fésülés, etetés, játék, alvás... érzem rajta, ahogy egyre többet és egyre rendszeresebben foglalkozom vele (nem erősségem a rendszersség), úgy ragaszkodik hozzám egyre jobban. Ez nagyon megnyugtató, az emberekről általában fogalmam sincs, hogy miért vagy miért nem kedvelnek engem, itt a macskán viszont nap mint nap látom.

Az én kis ragadozóm. <3

Trianon-dolgok

Mivel száz éve írták alá a trianoni békeszerződést, és ez egy olyan mélyen traumatizálta a magyarokat, hogy mind a mai napig képtelenek igazán feldolgozni, gondoltam, én is megemlékezem róla pár szóban.

Szóval mit jelent Trianon nekem.

Elég korán találkoztam a trianoni tragédiával. Mióta az eszemet tudom, világos volt számomra, hogy Magyarországot nagy igazságtalanság érte, elvesztette területe kérharmadát, lakossága több mint felét, sok millió magyar a határon túl rekedt, és kisebbségben él hazájában azóta is. Azt hiszem, a legtöbb magyarral ez történik: kicsi kora óta tudja, hogy az országát megsértették, szinte emberemlékezeten belül még egy jelentős birodalom volt, a 2000-es években pedig már a saját miniszterelnöke üzente azt a lakosainak, hogy "merjünk kicsik lenni".

A mi családunk is trianoni "menekült": nagymamám Sepsimagyaróson született, a falu leggazdagabb földművese második lányaként. 1942-ben, a második bécsi döntés értelmében Sepsiszék újra Magyarországhoz került, dédapám pedig, befolyásos barátai tanácsára és segítségével, otthagyta hazáját és feleségestül, kisbabástul Baranyába utazott. A Drávamelléken, Kotonypusztán kapott földet, hadtápszállítóként nem kellett bevonulnia, onnan kulákosították a 40-es évek végén, és költözött Siklósra minden ingóságával egyetlen, vak ló vontatta szekéren. (Persze a rendszer újra és újra kigáncsolta őt is és lányait is, saját építésű autóját elvették, a nagyanyámat nem vették fel az orvosira, nem vitték ki a VIT-re pedig olimpiai szintű tornász volt, de ez már egy másik sztori.)

Kiskamasz koromban negyedrész székelységemet szinte mártírtudattal éltem meg, a Trianon-tragédia volt az első olyan történelmi esemény, amiről felfogtam, hogy közvetlenül alakította a sorsomat. Tizennégy évesen utaztam először Erdélybe, és azonnal nagyon otthon éreztem magam ott. Persze nem tudom, mennyi volt ebbe a belemagyarázás, de emlékszem, hogy mikor először megszálltunk a történelmi Erdély területén, a Fogarasi-havasok lábánál, emlékszem, milyen mélyeket lélegeztem az esti hegyi levegőből, és lelkendezve írtam a naplómba, hogy mintha csak hazaértem volna. Az az erdélyi túra volt az első, amit kvázi "felnőtt módon" élveztem, lubickoltam a székelykapuk, a fatemplomok, a szénabálák látványában, az ízes székely beszédben, a birkanyájakban, a házi kenyérben, az esztenában, az emberek közvetlenségében, kedvességében, bölcsességében. Visszamentünk a következő évben, és azután is, és Erdély úgy maradt meg bennem, mint egy eltűnt Paradicsom, ahová a magyarságom jelenti a belépőt.

Egyik alkalommal egy kirakodóvásáron vizsgáltam a falra akasztható merítettpapír székely himnuszokat és házi áldásokat, és megakadt a szemem egy irredenta versen és a jól ismert, szétszabdalt Magyarország-litográfián, ahogy karmos kezek ragadják el az elcsatolt területeket. Tetszett a vers sértettsége, igen, adósunk Európa, meg is mutattam anyának. Ő azonnal letorkollt, hogy ne vesztegessem a figyelmem ilyen marhaságokra, ezek nem jó üzeneteket hordoznak. Meglepődtem a heves reakciójától, de hallgattam rá. (Persze később megértettem, hogy azért tetszett a szöveg, mert egy szélsőséges gondolkodású kamasz voltam, aki még képtelen volt árnyalataiban látni a dolgokat.)

Valamikor ekkor vettem tudomásul (és értettem meg később), hogy a Trianon-trauma nem lehet a vezérelv abban, hogyan vszonyulok Európához vagy a környező országokhoz, és még ha szörnyű is volt a maga nemében, akkor sem szabad folyamatosan emlékeztetni magunkat a sértettségre. Bár a családomat a 20. század során rengeteg igazságtalanság érte, egyszer sem emlékszem rá, hogy gyerekkoromban bármiről is úgy beszéltek volna, hogy haragszanak érte. De azt igenis fontosnak tartották, hogy emlékezzek a gyökereimre.

A 2000-s évek végével, ahogy lassan felnőtté vált a gondolkodásom, aggódva láttam, ahogy Trianont számomra nem szimpatikus csoportok, cseppet sem szimpatikus üzenetekkel, megkérdőjelezhető célok érdekében tűzték zászlójukra, szinte kisajátítván a tragédiát. 2010-ben, 5 év kihagyás után jártam utoljára Erdélyben, és kiábrándulva vettem tudomásul 1) a globalizáció okozta elszürkülést és kiüresedést, mely végül Székelyföldre is bekúszott, 2) a "Trianon-biznisz" felvirágzását: míg 2005-ben egyetlen irredenta vers ragadta meg a figyelmem, 2010-ben a kirkaodóvásárok már roskadoztak a Nagy-Magyarország falidíszektől és Nem! Nem! Soha! pólóktól. Ez nem jó, ez olcsó, ez bővli és mérgező. Zavarodottan és kifosztva éreztem magam.

A 2010-es évek fordulójára a politikai polarizációnak sikerült elérnie, hogy a Trianon-trauma bizonyos körökben, azokban is, amelyekben én mozogtam, kicsit "ciki" téma lett. Egyoldalú gondolkozást, nacionalizmust feltételeztek arról az emberről, aki Trianonról negatívan beszélt, vagy csak egyáltalán szóba hozta, hiszen nem tudja-e, hogy Trianon elkerülhetetlen volt, hogy a magyarok rosszul bántak a nemzetiségeikkel, satöbbi, satöbbi. Később ez, miután egyre több külföldi barátom lett, csak mélyült: még akit érdekelt is, hogy Magyarországgal mi történt, az is enyhe türelmetlenséggel vagy bujkáló mosollyal hallgatta a történetet, és elterjedt nézet lett, hogy "jaj, tegyük már túl magunkat Trianonon", hiszen más országok is elszenvedtek más hatalmas igazságtalanságokat, mégsem hisztiznek róla folyamatosan.

Nem várom el egy külfölditől, hogy megértse, hogy mit jelent egy magyar számára Trianon, ahogy magamtól sem várom el, hogy megértsem más népek traumáit - de azt igen, hogy türelemmel és együttérzéssel viszonyuljak hozzájuk. Nem tartom helyesnek, hogy egy ilyen mértékű trauma egy bizonyos réteg folyamatos vesszőparipájává alacsonyodjon, és nem értek egyet azzal sem, hogy nem kell róla beszélni. Nagyon is kell.

Nem gondolom, hogy vissza kellene állítani Magyarország 1918-as határait, és elfogadom, hogy az ország területének csökkentése elkerülhetetlen volt. De az a türelmetlen, érzéketlen mód, ahogy ezt kivitelezték, és a magyar küldöttséggel bántak, nemcsak a magyar küldöttség töketlenségének az eredménye volt, hanem igazságtalanság és embertelenség is.

De ez van. És ha nem történt volna meg, én sem lennék.

Nem baj, ha emlékszünk rá, hogy így nem szabad békét kötni. De ami most számít, az nem a békekötők, vagy az 1920-as lakosság, hanem a ma élő leszármazottaik. Sajnos nem mindenkinek egyértelmű, hogy összetartozunk, de jó lenne, ha az lenne.