három évesek lennénk. (Azaz inkább öt.)

17-én írni kezdtem egy bejegyzést arról, hogy most lenne a harmadik házassági évfordulónk. (Azaz "van" is, merthogy még nem váltunk el.) Aztán elvetettem, mondván minek bolygassuk.

Valóban, minek.

Azt hiszem, minden elmondtam a Csabával való kapcsolatom megromlásáról és végéről, ami el tudtam vagy el akartam. Soha nem fogom lehazudni a súlyosságát, vagy eltagadni a felelősségem. Az is biztos, hogy valamilyen szinten egész életemben kísérteni fog.

Remélem, nem vagyok azzal vádolható, hogy ezt a felületet, vagy bármely más nyilvános médiát arra használtam volna, hogy Csabát rossz színben tűntessem fel. Ha így is volt, nem állt szándékomban, és továbbra sem áll. (Kettesben, jóbarátok közt azért nyilván beszéltem róla, ha épp olyat csinált, ami leverte a biztosítékot.) Épp eleget gondolkodtam ezen a történeten, és bár jólesik a támogatás, nem igénylek "támogatói tábort", és nem akarom senkivel szemben sem pozicionálni magam.

Nem tudom, bírtuk-e volna egyébként (értsd: akkor, ha Imar nem kerül a képbe), boldogok tudtunk volna-e maradni, illetve meddig. Sok tanulsága van ennek az egésznek. Azt viszont tudom, hogy az én életem azóta csakis jó irányba változott, és egy cseppet sem bánom, hogy így döntöttem, mert minden más lehetőség ennél csak sokkal rosszabb lett volna, és mikor ez kiderült, igyekeztem a számomra elképzelhető leghelyesebben kezelni - lehet, hogy mások még helyesebben tudták volna, de nekem így ment.

Ha valaki nem tudja elfogadni a döntéseimet és a tetteimet, megértem. Az valószínűleg így is marad, és csak abban reménykedhetek, hogy van jobb dolga is, mint rajtunk agyalni. De utánaolvasni, megérteni az egyes álláspontokat sohasem időpocsékolás. Azt is tudom, hogy a dolgokat leegyszerűsítve könnyebb értelmezni és következtetéseket levonni: ki az ork, ki az Aragorn. Eszmékbe, eskükbe, ígéretekbe kapaszkodni is könnyebb, mint megérteni a valódi okokat.

Ennél többet már nem tudok mondani.