Lecuccoltam Budapestről Pécsre, és a családom körében töltöttem 8 napot.
Szeretem a karácsonyt, nem különösebben stresszel, és élvezem a készülődést. Az ajándékvásárlást is. Ilyenkor általában még a szokásosnál is jobban kerülöm a magyar médiát, az ellenzékit is, mert az ünnep közeledésével menetrendszerűen megjelennek a "hogyan vészeld át ezt a rettenetes undorító mocsok szar ünnepet" témájú cikkek. Amire biztosan van kereslet, és biztosan tényleg van egy csomó ember, akinek a karácsony igazi rémálom - nekem nem.
Régebben esetleg nyavalyogtam olyan dolgokon, hogy jaj nincs karácsonyi hangulat, satöbbi, de most már tudom, hogy, T. Szabó Anna szavaival élve, az ünnep azé, aki várja. A karácsony tulajdonképpen egy alkotó folyamat, és mint olyan, itt-ott vannak benne nehézségek és feszültségek, de sokkal jobb végigcsinálni és utána élvezni az eredményét, mint el se kezdeni, vagy feladni.
Főzés, játék, beszélgetés, minőségi idő. Alkalmazkodás. Elengedés, nyugi.
"Máris mész el?" jött a kérdés. Nem tudom, mennyi időt lenne reális elvárni egy 32 éves embertől, hogy otthagyja a párját, az otthonát, az állatait, hogy a szüleinél legyen 1000 km-rel messzebb. Több mint két hetet töltöttem Magyarországon, és bár a világon semmi okom a panaszra, a szeretet ünnepén akkor is nagyon hiányzik a saját családom.
Nem beszélve arról, hogy idehaza nem nagyon tudok dolgozni. És bőven lenne min.
Holnap repülök haza. <3
