zöldalmás nyalóka

Antival vidáman dolgoztunk a hideg szélben. Ő metszett, én gazoltam. Ha nem lesz túl rossz idő, pár nap múlva elvetem a spenótot is.

Este tojást festettünk, mint minden húsvét előtt, én leesett állal olvastam a napi politikai botrányokat, és lelkesen készültem az új hétre. Haladok a cikkel, szerepelek a Postimees TV-ben, újra találkozom Mattiasszal, lesz megint marióra, hétvégén hazarepülök, jól leváltjuk a kormányt, találkozom a geresdlakiakkal, beadjuk a kulturálisfőváros-pályázatot, majd Antival lógunk pár napot a Balatonnál a visszaút előtt.

Úgyhogy nagyon bosszantott a kis hőemelkedés, amit tojásfestéskor éreztem. Főleg mert egy antibiotikumkúra közepén voltam. Péntekem meg az EMO-n (sürgősségi ügyeleten) voltam mert valami fura volt a gyerek körül. Vétvétel, ultrahang, minden oké de kicsit magas a gyulladásérték. Talán a köhögés miatt, amire szedem az antibiotikumot.

A vasárnap reggeli húsvéti lakoma után ágynak dőltem. Valami hülye vírus. Paracetamol, kiizzadom. Nem izzadtam ki.

Hétfőn telefon az orvosnak. Láz, köhögés. Aznap csak a macska ment rendelőbe, de miután hazaértünk, inkább én szorultam ápolásra.

Vér. Kedd reggel pánikszerű roham a nőgyógyászati ügyeletre. Vérvétel, két ultrahang. A gyerek megvan, dobog a szíve, forgolódik. Valami fura polip is előkerül. Láz, köhögés. Délután háziorvos. PCR teszt az orrba, nem működik. Vérvétel, még egy PCR teszt az orrba. Elbőgtem magam a fáradtságtól és az ijedtségtől. Astrid, a laboráns nővér megengedte, hogy kicsit maradjak nála és panaszkodjak. Adott zöldalmás nyalókát, hogy jobban legyek. Meséltem neki, hogy Anti is mindig valami édeset ad a gyerekeknek a múzeumban, ha véletlenül megvágják magukat a foglalkozáson. Nyugi minden rendben lesz, mondta nekem.

Szerda reggel még több vér. Olyan gyenge voltam, hogy majdnem elájultam a zuhany alatt. Zúzni kéne az ügyeletre, de félek, el se jutok odáig. Eljutottam, kivizsgálás, ultrahang. Gyerek megvan, öszekucorodva pihen, valszeg inkább aludna. Miért van ennyi vér, senki nem tudja. Lemondtam az interjút és a mariórát. Otthon lázasan forgolódtam az ágyban. Hív a háziorvos: a gyulladásértékem a határérték nyolcszorosa, zúzzak EMO-ra. Vérvétel, infúzió, röntgen(!). A gyulladásértékem ekkorra a határérték tizenötszöröse. A gyulladást senki nem találja. Találomra felírtak még egy antibiotikumot annak a reményében, hogy hátha ez hatni fog. Egy félreeső szobában magányosan fekve vártam, ahogy belém csepeg az első adag. Ha ez sem hat, kórház. Hazamentünk és én menetrend szerint belázasodtam.

Csütörtökön csatakos izzadtan, de láz nélkül ébredtem. A háziorvos és a szülésznő felváltva hívogattak, a sok infó közt elveszett, mi mikor történt, egymásra haragudtak. Miért nem vagyok kórházban? Ki akarom vizsgáltatni magam vagy sem? Most akkor változott valami vagy nem? Mit mondjak erre? Változott és nem változott. Folyton változik, hogyan és mennyit vérzek, éppen mi hol fáj. Nem, nem kell értem mentőt hívni, de honnan ismerjem mégis fel, mi a krízishelyzet és mi nem? Nekem ez az egész új és rémisztő, nem tudom, egyik probléma köthető-e a másikhoz, vagy egymástól függetlenül találtak meg külön-külön. Tizenötszörös gyulladásérték és vérzés terhesen úgy, hogy egyiknek sem találják az okát, számomra már épp eléggé krízis, de baszki ti küldtetek haza, hogy otthon gondolkodjak és "figyeljem magam".

Letettem a magyarországi útról. Tovább nézegettem a politikai híreket. Nem fogok szavazni, bazmeg, pont most, nem hiszem el.

A láz (majdnem) elmúlt. Meghívtak egy hétfő reggeli rádióműsorba.

Péntek reggel kontroll vérvétel. A laboráns nővér neve Astrid, pár perc után ő is felismert engem. Megint maradtam nála pár percet panaszkodni. Én csak egy átlagos terhes nő vagyok, érti, csak pattogok a rendelések és a laborok között mint egy teniszlabda, vagy egyedül gondolkodhatok azon, hogy vajom mennyi vér az a "sok"... Kaptam meggyes nyalókát.

Irány a nőgyógyászati ügyelet mert alhasi fájdalmak (meg mert elfogyott az egyik lófaszt sem használó gyógyszer). Gyerek megvan, büszkén mutogatja nekem a csigolyáit. Őt aztán nem lehet kiborítani.

Kicsi lány. Mindig itt volt mellettem, pedig már hányszor letettem róla. 5 hetesen nem hittem el, hogy ott van abban a petezsákban, de ott volt. A NIPT tesztje rekordidő alatt futott be. 12 hetesen mind a négy szívkamrája látható volt. Most gyulladás, polip, vér és többhetes köhögés után is még mindig itt van velem, határozottan demonstrálja, hogy ő nem megy sehova, neki jó így együtt.

A meggyes nyalóka pont olyan ízű volt, mint általános iskolás korom kedvenc rágója (hubba bubba volt asszem), azonnal visszarepített lélekben az 1. gyakolrós szünetekbe és a balatoni nyarakra. A nagy nosztalgiázás közben megjött a vérvétel eredménye. A 15-szörös érték lement 10-szeresre, az antibiotikum hat. A vérzés talán kisebb lett. A Postimees-interjú Mattiasszal talán bepótlásra kerül jövő héten.

A polipot kedden megvizsgálják.

Az Orbán-kormányt vasárnap talán nélkülem is leváltják.

Donnerwetter.

végtelen nyár

Kinn ülök a kakasülőn a Vein ja Vinében és nézem a Rüütli utcán elhaladó embereket. Nem mintha látnék ismerősöket: aki nincs külföldön, a nyaralójában vagy a saját kertjében ezen a szombat estén, az a Viljandi Folkon vereti. A Viljandi Folk az a fesztivál, amire még mindig nem bírom rászánni magam, hogy elmenjek. A Rüütli utca ennek ellenére tele van, turistákkal, akik kényelmes szandálban, lenge ingben, lobogó színes ruhában korzóznak, keresik a legmegfelelőbb helyet az esti sörre, koktélra és vacsira. A Rüütli szinte a horvát tengerpart sétálóutcáira emlékeztet, amikor annak idején gyerekkoromban a nyaralás egyetlen kimenős estéjén normális ruhát húztunk és elmentünk fagyizni Zadarba vagy Šibenikbe.

Nem mintha bánnám. Élvezem a "kihalt" Tartut.

Súlyokat emelgetek és koreográfiákat ugrálok majdnem minden nap az edzőterembenm és már egy kicsit erősebbnek érzem magam, mint mikor elkezdtem. Vega ebédmenü után vadászok a belvárosban, savas feketekávét főzök le az irodában, ahol általában egyedül vagyok és kantelezenére próbálok mit kezdeni a gyűjtött adatokkal. Időnként sikerül. Imádom az egyedüllétet, a szabadságot, a csippanó belépőkártyát, a biciklim kattanó zárját, a hideg fényeket a kihalt folyosón. Otthon cicák várnak, egy hűvös kert és Anti a hosszú szőke hajával és lefegyverző mosolyával. Idill.

Sheba a szokásos bújós módján üdvözölt. Nem egészen voltam lelkes, mikor Imar megkért, hogy két napig etessem (ő bizonyára a Viljandi Folkon van), de megpróbáltam úgy felfogni, mint egy terápiát. A régi Emajõe utcai lakás. Az az ajtó, az a kanapé, az a padló, azok a mozdulatok, amikkel el kell fordítani a kulcsot a zárban. Ismerős és ismeretlen tárgyak odabent. Na és persze őrült disznóól. Shebán ugyanazt a szeretetéhséget érzékeltem, amiben én is szenvedtem annak idején. Lehetőségeimhez mérten megszeretgettem, kitisztítottam az almát, vettem neki jobb minőségű kaját és finomságot, játszottam vele és meg is sétáltattam. Szegény cica. Próbáltam a helyhez úgy viszonyulni, hogy csak a jó öreg káosz és komolyanvehetetlenség, de nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem kavart fel. Imar, aki még mindig itt van, röpköd a tartui életben mint egy éjjelilepke, zavar engem, zavar, ahogy jó embereket manipulál, és semmit sem lehet tenni ellene.

Remélem, semmi nem történik velem minimum másfél hónapig, montam Irénnek. Egy héttel később már a rektornak címzett nyílt levelet fogalmaztam Christianával az egyetemi szexuális zaklatási esetek jobb kezelését követelve. Akartam én ezt? Egy nagy frászt. De mégis itt találtam magam: Christiana tenni akart valamit, de szociális média híján mindenhonnan lepattant. És ha az egyetelm tanácsából azt mondják, hogy nincs aláírásgyűjtés, de nagyon kéne, hogy legyen? Akkor hogy megy az ember aludni? Elterjesztettem így az aláírásgyűjtést facebookon, twitteren, majd megjelent az újságban is. A világ összes érzelmén átmentem az elmúlt héten... beléptem a feminista csoportba, amibe soha nem akartam volna, és beszéltem egy csomó emberrel, akivel soha nem akartam volna többet szóba állni - hiszen ismerem ezeket az embereket, ezek néztek rám lesajnálóan Imarnál, hozzájuk voltam hasonlítva, és velük voltam megcsalva is, így vagy úgy. Ezt is megpróbáltam elfelejteni, miközben próbáltam egy egész országot megrengető téma zászlóvivője lenni, mintha erre lenne bármi felhatalmazásom. Meg is kaptam innen-onnan, hogy menjek vissza ahonnan jöttem, ott aktivistáskodjak. :) A mai napig nem értem, hogy kerültem ebbe bele.

A Naiiv hajó fedélzete az új kedvenc helyem. A víz közelsége, ide-oda közlekedő kacsacsaládok és csivitelő fecskék megnyugtatnak. Bárcsak végtelen lenne ez a nyár, mondtam Antinak. Miközben a világ nagy része megfő, én végtelenül békésen élem az életem a kihalt Tartuban, a kihalt egyetemen, a csendes utcákon. Van időm a kötelességeimre és a hosszabb távú terveimre koncentrálni... és egy kicsit a feldolgozatlan traumáimra is.

Fel lehet őket dolgozni egyáltalán?

Hogy én mennyire utálok repülni.

Mégis itt gubbasztok már megint egy Finnair-járaton Budapest és Helsinki között. Mögöttem egy pánikbeteg lányt próbálnak nyugtatni a stewardessek, mellettem egy hongkongi pár vizsgálja a Budapesten készített képeiket. Néhány finn az utastérben úgy döntött, ivással üti el az időt, de ezt a személyzet gondolom már megszokta.

Talán egy kicsit túl szép is lett volna, hogy est 7-kor Pesten felszállok egy repülőre, és még aznap Tartuban leszállok. Anti vár az Ülenurme reptéren és 20 perccel később már a saját ágyamban vagyok a cicáimmal. Nem, az oroszoknak be kellett kavarni a GPS-jelbe, úgyhogy törölték a járatot. Így tehát az éjszakát Helsinkiben töltöm Dorkánál – végül is az ő macskáinak egyike, Puuma is pár héttel ezelőttig még az enyém volt. Meglátogatom. Aztán kelhetek reggel 5-kor, hogy elérjem a reggeli első kompot Tallinnba.

Utálok utálok utálok utazni.

Magyarország ez alkalommal szép volt és meleg, feltöltődtem a napsütéssel és a zöldellő fákkal, a családdal közös lustálkodással, az aranyos kutyákkal és macskákkal, a finom ételekkel. De egy cseppet sem bánom, hogy már nem itt lakom. Magyarország káoszos, szélsőséges, büdös, modortalan és állandóan kompenzál.

A kedvencem mindenképpen a Szózat. A Himnusz sem semmi, de a Szózat vegytiszta lelki terror. A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell… hát jól van akkor. A Nagy Lajos gimnáziumból jól öltözött konzervatív családok sétáltak ki egymás után. Ők biztos rendületlenül hívei a hazájuknak. Én, az elvált, református, liberális emigráns pedig úgy lapulok meg köztük, mint egy idegen ügynök. Általában sikerül közömbösnek maradnom mások iránt, de őket nehezemre esik nem irigyelni vagy sajnálni.

Tudom, hogy a fizikai tér elvileg nem kéne, hogy számítson, de mégiscsak más ember vagyok Magyarországon, és nem tudok úgy dolgozni, vagy önmagam lenni, mint Tartuban. Pár nap után elkezdem bosszantani magam, és ezáltal másokat is. Elfáradok és minden ruhám kényelmetlen lesz.

És miután végre hazaértem, utálom, hogy azonnal bele kell vetnem magam a munkába és az elmaradt feladatokba, mintha nem lennék jetlages, kialvatlan, dehidratált, hátfájós és túlstimulált a rengeteg mászkálástól és cipekedéstől.

Utálok, utálok, utálok utazni.

júniusi leltár, avagy az már a fejlődés jele, hogy tudtam írni

Három piszkozatban maradt bejegyzés után lássuk, hogy áll ez a leltár-dolog.

Lett lakásunk. Benne lakunk, pont egy hete. Nagyon nehéz megszokni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel a költözés. Nemcsak maga a folyamat (mely mindenki tudja, milyen kimerítő), de a bútorok hiánya, az új városrész és Karlova elhagyása is. Supilinn után Karlovába költözni ebből a szempontból nem volt olyan nehéz: Karlova is egy egy intellektuális, liberális kerület sok-sok felújított aranyos faházzal, pont mint Supilinn. Jól szituált korombeli emberek lakják a családjaikkal. Tammelinn egy szintén csinos, főként középosztálybeli környék szépséges villákkal és nagy kertekkel, de sokkal konzervatívabb. Az itt lakók nem a Barlovába mennek vagy random zenélgetnek-festegetnek-fesztiválszerveznek-vitáznak szabad idejükben, hanem a kertjüket-lakásukat csinosítgatják. Itt külön igényelni kell, hogy szelektíven gyűjthessem a szemetet, a füvet azonban mindig csinosan le kell nyírni. A szomszéd néha hoz egy-egy fej salátát, és meginvitál az EKRE rendezte melegházasság elleni tüntetésre. A cicák elég hamar megszokták az új környezetet, kivéve Nööbike, aki napokig teljes pánikban rohangált körbe-körbe.

Apropó Nööbike. Úgy tűnik, talált gazdát. És bár ez volt a célunk, nevesint hogy minél hamarabb elhelyezzük valakinél, ahonnan nem kell máshová mennie soha többet, mégis úgy érzem, nem tudom eleget szeretgetni-nyunyorgatni őt a távozás napjáig. Lehet, hogy azért érzek így, mert nekünk kell végül egészen Lahtiig vinnünk őt majd' 400 kilométerre az öböl másik oldalára és tudom, hogy mindez nagyon nehéz lesz neki. És milyen rossz lesz, hogy ennyi szenvedésnek tettük ki és végül otthagyjuk egy új helyen! Persze tudom, hogy Xeo szuper macskagazdi, és bízom mind benne mind Daniban, és igazából rettentően örülök, hogy végül ők lesznek a cica gazdijai, és láthatom őt a jövőben is, de ilyenkor mindig egy kicsit nehéz.

Meg minden nehéz. Még mindig nem hevertem ki teljesen a kísérletet, hogy egy tag megpróbált elmozdítani a Hõimulõimed éléről, és azt a rengeteg zavart és munkát, amit ez eredményezett. Büszke vagyok a tagok munkájára, a megjelent cikkekre, az Alexszel készült videóra, a táncházra, az IFUSCO-ra, a zenekarra, mindenre, de mindig szorít az érzés, hogy lehetne többet is tenni. Meg hogy egyáltalán jól csináljuk, amit csinálunk? Jelent valamit, érdekel valakit?

Labilis egészséggel, egy félkész lakásban igyekszem tartani a frontot. 23 tanítvány, szervezetvezetés, zenekar, párkapcsolat, 3 macska, szombatonként zöldségárulás, és ezen felül kéne még írni és a jövőt építeni. A turkui IFUSCO egy kicsit feltöltött, de az is csak nagyon átmenetileg. Érdekes, hogy amit tavaly nagy eredményként könyveltem el (nevesint hogy hegedültem és táncot tanítottam az ugrimugri esten), most az abszolút minimumnak éreztem.

Nem tudom, mi tudna jelenleg feltölteni. Úgy érzem, mint aki egy végtelen hegyet mászik fél éve.

EMA Gala 2023

Az életben néha fura dolgok történnek. Ilyen fura dolgok egyike volt az is, hogy Anti egyik zenekarának, a Swarnnak az albumát (Whispers from Beyond) jelölték a 2023-as Észt Zenei Nagydíjra (Eesti Muusikaauhinnad) metál kategóriában. Így hivatalosak voltunk mindketten, közösen a másik zenekartaggal és barátnőjével (Tiit és Keiu), ill. a lemezkiadó főnök-menedzserével és barátnőjével (Patrick és Dominyka) a nagy díjkiosztó gálára.

Izgi.

Sorra lapozgattam a tavalyi gála galériáit (a 2021-est hiába lapozgattam volna), hetekig böngésztem a különböző boltok és turik kínálatait estélyi ruha után. Antinak találtunk egy nagyon szuper lila inget a Kaubamajában, és végül velem is szembejött a tökéletes ruha egy észt dizájnerboltban. Foglaltam időpontot a fodrásznál, pedikűrösnél, kiműveltem magam sminkelésből, pózolásból, foglaltunk hotelt…

Az EMA gálát nem is tudom, mihez hasonlítsam. Hát mint valami MTV Music Awards vagy nem is tudom. Az észt (nem csak) könnyűzene krémje jelenik meg itt-ott celebekkel és influenszerekkel megfűszerezve, hogy 20 kategóriában kihirdessék az év zenészét (dalát klipjét albumát stb). Mindenki kiglancolja magát, van vörös szőnyeg, szolgálnak fel vacsit (ha rendelsz), ingyen dől a pia, közvetíti a tévé, mindenki ott van, aki számít.

Még mi is. :)

A nap jól indult, a Postimeesben megjelent a cikkem, a fodrászlány teljesen elolvadt tőlem, hogy „milyen szépen beszélek észtül”, majd amint felültem a buszra, rögtön nyelvet kellett váltanom, mert a mellettem ülő egy "szalam"-mal köszöntött, és mint kiderült, mari. Remek hangulatban beszélgettünk az úton észt-mari keveréknyelven, majd Tallinnban rögtön Vicához mentem, aki nemcsak megetetett, hanem végre kibeszéltük a világot is. Jó három órát dekkoltam nála, majd átteleportáltam a hotelbe, ahol nekiláttam sminkelni. Közben befutott Anti is, aki persze azt hitte, hogy csak felöltözünk és uccu, de a dolgok nem így működnek. A smink egész jól sikerült, a hajam viszont katasztrófába fulladta magát az utazás és az esős idő viszontagságainak köszönhetően, így ottbasszameg-jeligável feltűztem. Anti ezen a ponton már jó ideges volt, mert persze a kommunikációjából nem sikerült kihallanom azt az információt, hogy 6-kor nemcsak kapunyitás van, hanem a többiek is akkorra várnak minket.

Megérkeztünk. Megtaláltuk a VIP bejárót, ahol csatlakozunk a SWARN-delegáció maradékához, felkaptunk egy-egy welcome likőrt és megkerestük az asztalunkat. Megállapítottam, hogy Tiit és Patrick a legkevésbé sem lógnak ki a sorból a bőrdzsekijükkel és bakancsukkal, a zenészek a létező legkülönbözőbb összeállításokban díszelegtek, az öltözködés itt nyilvánvalóan az önkifejezés egy módja volt. Inkább én éreztem magam a sorból kilógónak a decens félvállas koktélruhámban, amiben hirtelen nagyon konzervatívnak éreztem magam. (De azért Anti mellett nagyon szívesen feszítettem. Ő remekül nézett ki.) Mi nem rendeltünk kaját, így a mi asztalunkat nem terítették be jobbnál jobb falatok, mint a körülöttünk lévőkét, de volt egy túrórudiízű tortánk és egy üveg likőrünk, amit elszopogathattunk az este során asztaltársainkkal a Zahir zenekarral.

A vörös szőnyegen. Szépek vagyunk, min egy új traktor.

Az este első tíz perce nagyon izgalmas volt. A műsor első fél (vagy akár egy) órája is egészen élvezhető, különösen a díjazottak kihirdetése volt izgalmas. És nagyon jó előadók voltak közben, különösen Anett, a Rock Hotel, az Elephants from Neptune és nublu tetszettek. Meg izé, Stefan cuki. Eszetlenül sok díjat nyert, és abszolút nem tud beszédet mondani, de az az arc, aki olyan esetlen, hogy nem félnél leszólítani vagy meghívni a kertedbe grillezni. Cuki volt továbbá Karl-Erik Taukar, Lenna, a Jalmar és Sandra Vabarna, és az idősebbek. Néhány nagyon elhivatott, zenét nagyonnagyon szerető, szimpatikus, önmagától nem elszállt embert láttam a színpadon és a meghívottak körében.

Meg néhány unszimpatikus és önmagától elszállt embert. Azaz sokat. Ezek egy része zenész volt, egy része (gondolom) tiktoker, influenszer, vagy valami ilyesmi. A mellettünk lévő asztalnál csupa extrém rikítóan öltözött, és hasonlóan extrém hangosan bulizó ember ült, akikre soha nem fókuszált a kamera díjkihirdetésnél, mely annak a jele, hogy egyikük sem volt jelölt. Viszont láthatóan ismerték a zenészek extravagánsabbikát, mert mikor lement az összes díj átadása, velük fotózkodtak végtelenül.

Én egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Nemcsak egyre kényelmetlenebb lett az estélyi ruhámban ücsörögni a pódiumnak háttal, de kezdett egyre jobban zavarni a lépten-nyomon tetten ért nárcizmus is. Egymillió videót láttam már a nárcizmusról, különösen a grandiózus nárcizmusról. Ez egy nárcizmus-paradicsom. Ide vágyik minden szerencsétlen, akinek valamiért ott van az a bizonyos feneketlen lyuk a lelkében, nem kapott elég szeretetet és nem tudja, mitől szokás embereket szeretni, így folyamatosan tömködi a feneketlen lyukat a lelkében kinézettel, ruhákkal, botoxszal, szilikonnal, követőkkel, fotókkal, videókkal, presztízzsel, kamerák elé szambázással és náluk nagyobb, elismertebb, híresebb emberekhez való dörgölőzéssel, hogy véget nem érően bizonygassák a világnak meg maguknak, hogy odafigyelésre érdemesek. Ismerem a fájdalmukat és sajnálom őket, de azt is tudom, hogy csak egy dolgot lehet csinálni velük: elkerülni őket messziről. Ha ignorálnak, szarul érzed magad, ha felkelted a figyelmüket, kiszipolyoznak. Persze ezen az estén ignoráltak minket, ami a jobbik eset, de látván mindezt, nagyon szorongtam.

Elmenőfélben mondtam Dominykának, hogy úgy érzem, mintha az egész eseményen folyamatosan, a mi szemünk elől rejtve, folyna egy másik esemény is, amire mi nem kaptunk meghívót. Folyt az ide-oda mászkálás, networking, kontentkreálás. Valakik pontosan tudták, hová kell menni, kikkel kell összefutni, mit kell csináli. Kosztolányi Dezső egyik novellája jutott eszembe, amelyben egy szobalány nyer egy luxusutazást, és végig szörnyen érzi magát, mert mindenki tudja, hogy ő csak nyerte ezt az utat, és abszolút nem tartozik a vendégek szokott körébe. Így éreztem magam én is a SWARN- társasággal. Bár meg kell hagyni, a metál kategóriában jelöltek bizony odajöttek hozzánk, és Antiák találkoztak ismerősökkel.

Anti aznap és másnap is megosztott velem cikkeket, melyekben ilyen-olyan prominens zenészek arról panaszkodtak, hogy holmi tiktok-picsák kaptak meghívót ripacskodni, míg közben az igazi zenészeket nem hívják meg. Nem tudom, ezen cikkek írói kaptak-e meghívót, de a a SWARN kiadója, a Warhorn Records Instagram-posztja jutott eszembe, mikor bejelentették a jelölést: Events like this are certainly the least motivation why all of us make music. Szóval Antiék teljesen jól ellettek volna, észre sem vették volna, hogy van ez az esemény, ha nem jelölték volna őket. Másoknak viszont ez élet-halál kérdése. A tiktokos macák egyébként elég sokat dolgoznak, hogy bejussanak ilyen rendezvényekre, mert nekik ez fontos, és mert nekik tényleg a megélhetésük múlik rajta. Szóval tényleg meglepő, hogy azok kapnak meghívást, akik akarnak is jönni?

Antiék végül nem nyertek. Hasonlóképp nem nyert asztaltársaságunk, a Zahir. A Lonitseera viszont nyert, akiknek nagon drukkoltam, hiszen Kaisáról, volt kórusom karmesteréről tudom, hogy ő igazán a zenének és a közösségnek él. A díjátadó után hamar vettük a kabátunkat és zúztunk a Balti Jaamra, hogy egy bodegában hamburgerezzünk a tökhidegben, a kontraszt kedvéért. El akartunk menni még sörözni, de kockára fagyván Anti és Tiit leszavazták, így hazamentünk. Kicsit sajnálom. Talán jó lett volna még egy sört meginni.

Ez volt az EMA gála. Feltehetőleg többször nem veszek részt rajta. Nem sikerült Karl-Erik Taukarral, sem Grete Paiával beszélnem pedig szerettem volna, megköszönve nekik a felbecsülhetetletlen segítséget, melyet az észt nyelv tanulásában adtak. De Kaisa örült a fotóknak, amiket róla lőttem a díjátadón. Morcos és egy kicsit depressziós lettem a végére, de Anti sikerrel tartotta bennem a lelket, amennyire tudta.

Jó, hogy volt.

Jó, hogy vége.

Többet kéne észt zenét hallgatnom. :)

Döbrentei tér, Bem rakpart, Móricz Zsigmont körtér, Uránia...

Koszosak az utcák, köpködnek az emberek, lepukkant üzletek csiricsáré kirakatai szegélyezik a nagyobb utakat. Legalább a szankciós plakátok kevéssé férnek el.

Budapest ennek ellenére nagystílű, koszosan is szépséges, mint Párizs, akkor is benne marad az emlékezetedben, ha az apró részletek enyhén szólva is vegyesek.

Az emberek is ilyenek. Lepukkant férfiak és nők között elegáns férfiak és nők vonulnak, a felfoghatatlanul megdrágult élet ellenére a város döcög, halad előre.

Mellettem Nyáry Krisztián dedikál a Magvető Caféban. Annak idején az Észak is itt sorakozott a polcokon, és majd megint itt fog!

Szaladgálok össze-vissza a városban, igyekszem átváltani magyar üzemmódba, bár néha pont olyan esetlen vagyok, mint egy külföldi.

Igyekszem nem sokat gondolni Észtországra és élvezni azt, amit az itt és most nyújt.

Bogáta, aki a Postimees-olvasók szerint vehemensen utálja a hazáját.

Annyira azért nem, de annyira azért nem is imádom.

vége van a hétnek és itt tartok

Kinyomtam a zoomot péntek este és nagyot sóhajtottam.

A rohadt életbe, elfáradtam. Pedig ezen a héten összesen 4 órám maradt el. De így is nehéz volt. Akkor is, ha szeretek tanítani, és ha nem igényel már olyan sok időt és energiát a felkészülés. Meg akkor is, ha a diákjaim többsége motivált és sikerült megtalálni velük a közös hullámhosszt.

25 diákom van jelenleg. Jövő hétre talán 26. Többet nagyjából nem is bírok.

Érdekes egyébként, valamikor 15 éves korom környékén úgy képzeltem el az életem, hogy majd egy jó fej magántanár leszek, nyelveket tanítok embereknek, ebből szépen megélek egy szép kis házban egy nálam kicsit vagy sokkal jobban kereső férfival, és milyen jó lesz nekem. Aztán tessék, magántanár lettem.

De nem is ez a baj. Én egy cseppet sem bánom a munkát.

Az viszont nem oké, hogy alig van honnan feltöltődnöm. Üres óráimban fekszem és videókat nézek, de ez nem tölt fel. Ettől nem érzem teljesnek az életem.

Ezen az útvonalon elgondolkoztam, mitől érezném magam jobban feltöltődve. A válasz hamar jött: barátoktól. Kollégáktól. Emberektől, akik megértenek. Valamilyen szociális élettől.

Szeretnék figyelni valakire. Szeretném kidumálni a dolgokat magamból és meghallgatni, ahogy ő kidumálja őket. Élőben. Szeretnék felszínes nyafogást, közös rituálékat, közösen megélt élményeket, és mindemellett azt az érzést, hogy nem vagyok egyedül, van aki megért, tartozom valahova. Ez erőt ad. Ez jelenleg csak kisebb részletekben van meg. Természetesen vannak diákjaim, akikkel összebarátkoztam, és vannak volt kollégáim, barátaim, akikkel nem szakadt meg a kapcsolat, de a közösen megélt valóság nagyon kevés. Még Antival is, aki egyébként nagyon drága.

Meg a háború. Az a rohadt, undorító, rettenetes háború. Bárcsak tudnék segíteni valamilyen olyan módon, ami nem kerül pénzbe, és nem kell hozzá folyékonyan tudni oroszul.

Elkapott a honvágy.

Elnyúlni a nagyárpádi ház teraszán az esti rigófüttyöt hallgatva, fröccsel a kézben, miközben a kutya dörgölőzik hozzám. Random családtagok tűnnek fel és tűnnek el újra. Bármibe is kerül ennek a helynek a fenntartása, nem az én problémám. Milyen jó lenne. Én mégiscsak magyar vagyok.

De már szinte senkivel sem lehet úgy beszélni, mint régen. Túl messzire sodródtam.

Úgyhogy létre kell hoznom a saját valóságomat, a saját hálómat, a saját világomat. Csak ha sikerül is, ennek fenntartása örökké rajtam fog múlni.

Magyarország

A nagyárpádi szavazóhelyiségbe úgy toppantunk be, mint a maffia. Anya, én, Nagyi, Noémi, Andris plusz Zsófi segítőnek felsorakoztunk a számlálók előtt, és jól felnyaláboltuk a szavazócéduláinkat. A szavazatszámlálók kicsit kigúvadt szemmel néztek minket, figyelték, nem szabálytalankodunk-e miközben a szomszédos asztalnál más szavazók csoportosan töltötték ki a céduláikat... kicsit olyan érzésem volt, mintha már vártak volna minket.

Na nem mintha számított volna. Bár azért egy kicsit igen: Budapesten kívül csak Pécsett, a mi választókerületünkben nyert ellenzéki jelölt, illetve még egy helyen, Szegeden.

Nem vártam újabb kétharmadot, de vasárnap este, ahogy kezdtek jönni az első eredmények, hamar elkezdtem szoktatni magam a gondolathoz. A végső eredmény egy Scrabble-meccs és egy azt követő zoom-hívás során lett világos, kevés kétséget hagyva afelől, hogy mit akar az ország nagy része.

Az első napokban nem nagyon viselt meg az eredmény. Persze nyilván ordítanom kellett tőle, és mindentől, ami ezzel az istenverte országgal történik, de nem taszított azonnali mély letargiába. Valahogy elfogadtam, hogy jelenleg Magyarországon ez van.

Egyrészt mert már nem élek itt. Már több mint két éve. Ami engem érint, az a bénácska, időnként komikus, gyakran elég frusztráló, de mégis működőképes és értelmesen funkcionáló észt politika. Ott olyanokon lehet veszekedni, hogy hová kerüljön a következő kulturális központ, kell-e közvetlen vonatjárat Rigába, illetve hogyan csökkentsük az energiafüggőséget Oroszországtól. Ilyesmiken lehet jókat vitatkozni. Jól tudok már észtül, és a esetleg valamelyik tesóm vagy szülőm elköltözésre adná a fejét, tudnék neki segíteni. Tisztában vagyok annak a jelentőségével, hogy a családban elsőként én meg is léptem azt, amiről már réges-rég beszéltünk.

Másrészt, ahogy döcögtem be Ferihegyről Budapest belvárosába, úgy vált számomra abszolút világossá, hogy ez az ország menthetetlen. Olyan mély volt a szellemi és morális válság, melybe hirtelenjében csöppentem, és olyan torz a valóság, hogy nem volt miről beszélni.

Szeretném rövidre fogni a panaszaimat, mert senki nem akarja azt hallgatni, hogy egy külföldre költözött hogy szidja a hátrahagyott hazáját. De az első taxis lepattintott, a másik négy kerületen keresztül oktatott arról, hogy kit miért utál, a tanár, aki haknira hívott az iskolájába, maga nem jött el (90 percet beszéltem három nyolcadikos osztálynak, és egyetlenegy tanár sem jött oda megköszönni), majd a Deák téren valaki az ablakból megdobott egy üres kólásüveggel (mármint üveg-üveggel), és ezt én igenis kiakasztónak tartom. Ahogy kb. mindent, ahogy az emberek nem törődtek egymással, útban voltak egymásnak, nem értettek szót egymással.

Ehh.

Örökké tudnám magyarázni, de semmi értelme nincs.

Egy dologban voltam biztos, ezzel a helyzettel jelenleg nem lehet mit kezdeni.

De aztán végül az, amit képtelen voltam megszokni vagy elengedni magyarországi tartózkodásom alatt, az Ukrajnával kapcsolatos hozzáállás volt. Egyszerűen nem voltam képes megbocsátani ezt az érzéketlenséget. Értem én, hogy választások voltak, de senkit nem izgat, mit követtek el Bucsában vagy Borogyankában? Mariupol neve mond még valakinek valamit? Hány képre és videóra van szüksége a nyilvánosságnak, hogy átjöjjön, mi történik? Senkinek nem tűnik fel, hogy itt nem csupán egy országról van szó? Mi a fenét kell ezen ennyit gondolkodni? Teljesen mellbe vágott, hogy milyen tájékozatlan Magyarország. És életemben először az utcákat járva el tudtam képzelni, hogyan lehetett ez az az ország, mely a hatóságokkal együttműködve, lelkesen asszisztált a lakosságuk egy jelentős részének megsemmisítő táborba küldéséhez.

És ezt speciel korábban nem éreztem, most meg igen.

Hátszóval ennyit Magyarországról. Azzal az országgal is nehezen tudom már azonosítani, amiben felnőttem.

Landolva Rigában, a hazafelé úton, a tranzitból kiérvén meglátva a lett és ukrán zászlókat, úgy éreztem, mint aki hosszú idő után újra levegőhöz jut.

Viszlát. Azazhogy inkább a soha viszont nem látásra.

Anti, Anti

Anti haja elterült az ágyon. Rutinosan odébb dobta. A félhomályban a tekintetét kerestem. Kint sötétkéken világított a soknapos hó a fekete éjszakában, bent éppen az órákkal ezelőtt leégett tűz utolsó maradványai izzottak a frissen felhevült kályhában. Az asztalomon rendezett káosz, a fiókomban egy dagadó napló, az ágyamban a teendőktől és tervektől elfáradt Anti, kezében könyv.

Mindennapi idill.

A másnapi teendőim listázása közben Antira pillantottam. Felidéztem, ahogy szombaton Otepää-ban eltökélten nézett farkasszemet a hegyoldallal, síléccel a lábán. Meg amikor a hóban vezetve ingatta a fejét 12. századi dél-spanyol rituális zsidó zenére az országúton. Vagy amikor kibontott hajjal és szetu népviseletben vezette a műsort és zenélt két zenekarban egy este alatt és csinált úgy, mintha ez semmiség lenne.

Szombat éjjel Anti a kályhának dőlve nézte, ahogy magzatpózban nyöszörgök a kanapén. A szemem előtt 2006-os események forogtak, 16 éves korom óta először éreztem azt hogy nem tudom lemosni az érintéseket magamról, ki akarok bújni a bőrömből és... rettenetesen dühös vagyok.

Ránéztem. Kinyújtottam a kezem érte.

Egy órával korábban egy elvileg barátként ismert ember az akaratom ellenére alkoholt erőltetett belém, ragaszkodott egy csomó "baráti" öleléshez és a kezem fogásához, mindentudóként ítélte el minden eddigi kapcsolatom (Antit is), visszarángatott a lakásába amikor szabadulni akartam volna, csak hogy szerelmet valljon, még több italt akarjon belém tölteni és még több érintést követeljen tőlem.

Aztán meglepődött, hogy elszaladtam.

Fellélegezve, fáradtan és irtó dühösen róttam Tartu nagyon is ismerős utcáit azon az elcseszett estén.

Hol van Anti.

Hazavitt és csendben hallgatott a kályhának dőlve. Nem sürgetett és nem akart semmilyen következtetést levonni. Nem vágott a szavamba és nem akart okosabb lenni. Azt akarta, hogy megnyugodjak. Kinyújtottam érte a kezem és ő a karjaiba vett, hátha felül tudja írni azokat a rettenetes érintéseket.

A fejem ködös volt a káosztól, a bortól és a csalódottságtól, de otthon voltam, Antival, végre biztonságban.

A legjobb helyen, ahol csak lehetek.

Kuidas me ka ei püüdnud,

varjud puutusid ikkagi kokku.

Furcsán magányosan érzem magam mostanában, mintha nemrégiben valaki magamra hagyott volna itt Tartuban, bár el sem tudom képzelni, kicsoda. A világkongresszus persze jó pár hétre adott érzelmi muníciót, ahogy a friss kapcsolatok szinte minden esti ápolása is, meg mostanában Vica jelenléte is őszintén megnyugtató hatással volt rám, mégis, nem egészen tudom megmondani, miért érzem magam magamra hagyva.

Pörgő biciklikerekek, IFUSCO-s táskák, csobbanás a vízbe, éjszakai találkozások a pókhálós Kaarsild mellett.

A hirtelen jött és nagyon intenzív érzések gyakran keltenek olyan érzetet, mintha az embert hirtelen "elkapták" volna. Az eddig szabadon szárnyaló gondolataim hirtelen becsatornázódtak és kényszerpályára álltak. Hopp, megvagy.

Aktívan figyelem magam. Mit érzek, miért érzem. Mire hasonlít leginkább. Hova vezethet. Harmincegy éves vagy Bogáta, nincs itt az ideje a tiniszerelemnek.

Hosszú ücsörgések a padokon és a fűben, metálzenekar-fotózásokhoz illő magas öreg fák, dalok, amiket küldünk egymásnak, Syksy kacér dörgölőzése a lábaihoz.

Semmi kedvem nem volt "elkapva lenni". Tudom, hogy ez így szokott lenni, amikor az ember épp jól kezdené érezni magát a bőrében, akkor hopp ennek vége, jön valaki. De az annak is a végét jelenti, hogy jól érzem magam a bőrömben?

Mi az úr isten történik, nem erről volt szó.

muraltena mo vara, kustaltena mo vara

Fél 12 van, végeztem a tanítással, a holnapot tervezgetem és egy finnugor playlistet állítgatok össze épp a csütörtök esti rendezvényre, ami persze irgalmatlan veszélyes, mert végtelenül messze tud vinni az érzelmi hullámvasúton.

Holnap Világkongresszus. Újra látok néhény kollégát a tanszékről, és ez vegyes érzésekkel tölt el. Fel kell lépnem a nyitóünnepségen, ami határozottan negatív érzésekkel tölt el. Egyértelműen igyekeztem távol tartani magam ettől a kongresszustól, erre Kersti Kaljulaid meg a mindenféle helyettes államtitkárok stb. előtt kell népdalt énekelnem. Mi a rohadt életnek.

Illetve ott van a csütörtök este is, aminek a megszervezését rásózták a szervezetünkre, majd előálltak egy csomó kéréssel és elvárással. Mindemellett erősen kérdéses, hogy egyáltalán ott lesz-e bárki.

Holnap megjelenik a cikkünk, aminek a szerzőségébe a mai napig nem hiszem el, hogy lehettem olyan hülye, hogy beleegyeztem. De beleegyeztem, én gyökér. Őszintén, visszacsinálnám ha tudnám, de most már nincs mit tenni. Lehet, hogy le leszek fejezve érte.

Miután bejártuk a Loodusmaját, Antival lerogytunk a Küüni utcában egy sörre, és elszidtuk jól az egész hóbelebancot, amennyire csak a fáradt fejünktől kitelt. De a végén mégis arra jutottunk, hogy valamilyen szinten mégiscsak ezért élünk, és a legjobb élmények azok, amelyek során az ember rohadtul kifárad és baromi kényelmetlenül érzi magát.

Már megint itt vagyok.

Még mindig itt vagyok.

Sosem lesz vége. :)

Unista suurelt.

Azaz álmodj nagyot, mondja nekem a kis fekete táblára, krétával felírt szöveg egy műnövénybe beleszúrva a könyvtár menzáján az asztalomnál, farkasszemet nézve velem, a sült sertésszelettel és a szósszal leöntött krumplival.

A kasszánál ugyanilyen tábla ugyanilyen műnövényben arra szólított fel, hogy nevessek. Jó helyre tették, épp a kártyás fizetéshez használt terminál mellé. Azon nevessek, hogy öt euró a menü?

A szomszédos asztalnál ülő lányok műnövénye a "ne felejts el ragyogni" instrukciót hirdette.

Nem tudom. Egy kicsit kellemetlenül érzem magam ezektől a szövegektől. A legváratlanabb pillanatokban törnek rám azzal, hogy álmodjak nagy álmokat, ragyogjak, nevessek, vegyek egy mély levegőt, ragadjam meg a pillanatot, legyek magam a változás, amit látni szeretnék a világban, meg még mi nem.

Mintha minden pillanatban a jövőmet kéne építgetnem.

Mintha minden pillanatban a legjobb formámat kéne nyújtanom.

Belegondoltak már, hogy milyen érzés egy depressziós embernek azt olvasni a sertéssültje fölött, hogy ne felejtsen el ragyogni?

Amúgy én csak ebédelni szeretnék. És ebben a tíz percben, ameddig megeszem ezt a szelet húst barna szósszal és krumplival, nem szeretnék azon gondolkozni, hogy mi történt a legutóbbi nagy álmaimmal, és hol tart a jelenlegiek megvalósítása.

Nagyot álmodtam, mikor ide költöztem, például. Vagy amikor úgy döntöttem, elkezdek azon dolgozni, hogy el tudjam olvasni (például) ezt a műnövénybe tűzött észt feliratot. Nagyot álmodtam, mikor férjhez mentem és nagyot álmodtam, mikor elváltam. Muszáj hétfő ebédidőben emlékeztetni engem az álmaimra?

És a helytelenül megsütött, rágós menzai húst nyiszálva nem akarok ragyogni. És ha nincs semmi vicces, nem akarok nevetni.

Esetleg talán mosolyogni.

"Én nem sminkelek!"

Jó, ez egy olyan dolog, amin a legkevésbé sem kellene gondolkoznom, mert #minek.

De mégis vesztegetek pár keresetlen szót azokra lányokra, akik melldöngető büszkeséggel hirdetik, hogy nem sminkelnek.

Sokszor olyan színezetet kapnak ezek a kijelentések, mintha az, aki nem sminkel, morálisan fölötte állna annak, aki igen.

Én nem képmutatok.

Nem rejtőzöm álarc mögé.

Vállalom magam.

Mert aki sminkel, az hiú, az takargat valamit, az megvezeti a környezetét, az felszínes, az hazudik.

*sóhaj*

A smink egy eszköz, amit ha jól használunk, akkor kiemeli rajtunk, ami előnyös, és elfedi, ami kevésbé. Ez a dolga. Mint egy jól szabott ruhának. Öltözködni is lehet slamposan és előnytelenül, sőt még erkölcsi fölényt is lehet tulajdonítani ennek, de minek, ha lehet jól is.

A jó smink, amennyiben nem alkalmi, arra hivatott, hogy az illetőnek kicsit jobban tetsszen a saját arcocskája a tükörben, mint az alapértelmezett "most keltem" állapotában, és ez önbizalat, bátorságot adjon neki a nap túléléséhez. Egy jól sikerült sminkre az ideális reakció a "De jól nézel ki!", nem az, hogy "Sminkeltél?"

Emellé következik az, hogy jól sminkelni nem olyan magától értetődő. Ismerni kell hozzá a tónusodat, a színeidet, a fényeket és árnyékokat az arcodon, az arányokat, a bőröd sajátosságát (hámló ajkak? Zsíros T-vonal? Rejtett szemhéj?) meg hogy mi illik az életvideledhez, a sminket a nap során ugyanis karban is kell tartani, úgyhogy arra is kell gondolni, hogy mennyi időd lesz újrarúzsozni, felfrissiteni az elkenődött szemhéjtust, szemzugban összetömörült szemhéjpúdert, olajos, foltos alapozót. Ez akkor sem feltétlenül könnyű, ha egy szájfény-szempillaspirálból áll az egész repertoárod, és igen, akkor megy el a lányok kedve a "hazug" sminktől, amikor először látnak a szájukon egy hirtelen felindulásból vásárolt előnytelen, harsány piros rúzst, ami a felvitel pillanatától számított ötödik másodpercben folyt túl a száj vonalán.

Lényeg a lényeg, a jól sminkelni tudás akár évekig tartó, folyamatos tanulási folyamat eredménye, és nem álarc, hanem adottságaink kiemelése.

Mint ahogy mindent, ezt is túlzásba lehet vinni, nyilván. Illetve, mint ahogy a világ legtöbb dolga nélkül, enélkül is lehet élni. Azzal is teljesen fölösleges foglalkozni, hogy "a fiúk mit szeretnek", mert a fiúk (meg mindenki más is) az önazonos lányokat szeretik, bármiben is nyilvánuljon ez meg.

Ezt csak azért írtam le, mert marhára fáraszt az, aki hangosan hirdeti saját sminktelenségét és úgy csinál, mintha egy káros szenvedélytől lenne mentes.

Uff, köszönöm.

három évesek lennénk. (Azaz inkább öt.)

17-én írni kezdtem egy bejegyzést arról, hogy most lenne a harmadik házassági évfordulónk. (Azaz "van" is, merthogy még nem váltunk el.) Aztán elvetettem, mondván minek bolygassuk.

Valóban, minek.

Azt hiszem, minden elmondtam a Csabával való kapcsolatom megromlásáról és végéről, ami el tudtam vagy el akartam. Soha nem fogom lehazudni a súlyosságát, vagy eltagadni a felelősségem. Az is biztos, hogy valamilyen szinten egész életemben kísérteni fog.

Remélem, nem vagyok azzal vádolható, hogy ezt a felületet, vagy bármely más nyilvános médiát arra használtam volna, hogy Csabát rossz színben tűntessem fel. Ha így is volt, nem állt szándékomban, és továbbra sem áll. (Kettesben, jóbarátok közt azért nyilván beszéltem róla, ha épp olyat csinált, ami leverte a biztosítékot.) Épp eleget gondolkodtam ezen a történeten, és bár jólesik a támogatás, nem igénylek "támogatói tábort", és nem akarom senkivel szemben sem pozicionálni magam.

Nem tudom, bírtuk-e volna egyébként (értsd: akkor, ha Imar nem kerül a képbe), boldogok tudtunk volna-e maradni, illetve meddig. Sok tanulsága van ennek az egésznek. Azt viszont tudom, hogy az én életem azóta csakis jó irányba változott, és egy cseppet sem bánom, hogy így döntöttem, mert minden más lehetőség ennél csak sokkal rosszabb lett volna, és mikor ez kiderült, igyekeztem a számomra elképzelhető leghelyesebben kezelni - lehet, hogy mások még helyesebben tudták volna, de nekem így ment.

Ha valaki nem tudja elfogadni a döntéseimet és a tetteimet, megértem. Az valószínűleg így is marad, és csak abban reménykedhetek, hogy van jobb dolga is, mint rajtunk agyalni. De utánaolvasni, megérteni az egyes álláspontokat sohasem időpocsékolás. Azt is tudom, hogy a dolgokat leegyszerűsítve könnyebb értelmezni és következtetéseket levonni: ki az ork, ki az Aragorn. Eszmékbe, eskükbe, ígéretekbe kapaszkodni is könnyebb, mint megérteni a valódi okokat.

Ennél többet már nem tudok mondani. 

koronavírus és kudarckerülés

Oké, egyértelműen le kell szállnom a közösségi médiáról.

A maradjotthon-feliratoktól már komolyan a fejfájás kerülget. Tudom. Tudom, hogy otthon kell maradni. Felfogtam, hogy járvány van. Nem kell, hogy minden ismerősöm egyenként elmondja, akár többször is. Esküszöm, otthon maradok, már csak azért is, mert mégis hova a frászba mennék.

A hírek azok, amik kevésbé zavarnak. Persze ami épp történik a világban, az baromira zavar, de a hírek csak hírek.

Egy ideig még érdekeltek a hosszas Guardian- és Atlantic-cikkek, amelyekben kellemesen szellős, hatsoros bekezdésekben elmélkednek nyugati kortársaim arról, hogy mostantól mi minden lesz más és kinek a hibája is ez az egész. Aztán meguntam őket.

Esküszöm mindenki tök hülye.

Rengeteg ingyenes online edzés van, de ezek csak nyomasztanak. Arra jók, hogy pénzt ne akarjak kiadni a fizetős edzésekért, az ingyenesekhez viszont sohase legyek elég motivált.

Hasonlóképpen érzek a rengeteg kulturális program iránt is, amely most hirtelen elérhetővé vált. Nagyon kedves mindenkitől, hogy meghív a Scalába és a Bolsoj Tyeatr-ba (tavaly, mikor volt pár napom Moszkvában, el akartam menni egy előadásra), de a napi öt kihagyhatatlan program kihagyásától csak rosszul érzem magam. A legtöbb embernek nem lett sokkal több szabadideje, csak kisebb tere az ugyanannyi (vagy több) teendő elvégzésére.

Nagyon könnyen szétfolynak a napok. Mire felkelek, a Nap már nem is a délkeleti oldalon süt be lakásba, a reggelek gyakran morcosak, az éjszakák aggodalommal és szégyenérzettel teliek. Ezt sem sikerült megcsinálni, ezt sem, ezt sem...

Tudom, a csapból is ez folyik, hogy igyekezzünk megtartani a napirendet és egy megszokott rutint a karantén ideje alatt, de nekem eddig sem volt olyanom. Sajnos nem tartozik az erősségeim közé sem a rendszeresség, sem a fegyelem. Improvizálni szeretek, meg azt, ha a dolgaimat a nap során történő eseményekhez tudom igazítani. De eddig legalább a helyszínek, ahol jártam, többé-kevésbé meghatározták, hogy mit csinálok (kávézó, egyetem, edzőterem, könyvtár, otthon...), na most ez sincs. Marad a nagy, szürke, jellegtelen massza, melyben ide-oda botorkálva próbálom fejben tartani, mennyi mindent kezdtem már el, és rangsorolni, melyikkel vagyok éppen torkig a legkevésbé.

A ruháimat kezdem kihízni. Ezen nincs semmi meglepő. Én is igyekszem relatíve nyugodt maradni, de valamit bazdmeg tenni kell. Mikor Tartuba költöztem, néhány hétig heti 3-4-szer jártam edzeni, és nagyon szerettem, na ennek most annyi. Itthon tornázni nagyon utálok, de muszáj lesz, mert meghízni, kéremszépen, nem buli. (Imárka persze örülne neki. Itt falja a csokit meg a fagyit az orrom előtt, és még mindig egy szál bél.)

Ezt a viselkedésmintát kudarckerülésnek hívja a pszichológia. Az a fajta ember, aki a csillagos eget is kitűzi maga elé, ameddig a rengeteg teendő el nem lehetetleníti akár egynek is a normális elvégzését - de legalább akkor rá lehet kenni a többi teendőre. A kudarckerülő ugyanis nem kerüli el a kudarcot, csak eltávolítja magától a kontrollt az élete felett, így kevésbé fáj.

Valamit tenni kell.

Például reális célkítűzéseket magam elé.

COVID - helyzetjelentés Tartuból, és néhány (egyáltalán nem releváns) gondolat

A konyhaasztalnál ülünk Imárkával, száraz vörösbort szürcsölgetve, és dolgozunk. (Azazhogy én blogolok.) A mi életünk tekinetében ez a kép semmiben nem tér el egy normál hétfő estétől. A különbség a minket körülvevő extra mennyiségű gyümölcs: nem szeretünk betárazni, de ma eljött ez a nap is. (Igen, még vécépapírt is vettünk. De nem sokat.)

Szóval, mi a helyzet Tartuban.

A múlt héten szép fokozatosan bezárt minden. Először az egyetemek és könyvtárak, aztán a szaunák, uszodák, színházak, mozik, majd az iskolák, majd az edzőtermek, és a legtöbb bolt is bezárt. Jelenleg a kávézók, éttermek, bárok délután 3-ig maradhatnak nyitva, az országba a ki- és beutazás megszűnt, leszámítva a teherforgalmat.

Minden nap egyszer kimegyünk a lakásból, vagy együtt, vagy külön. Boltba megyünk, vagy csak sétálgatunk, ha egyedül vagyok, akkor teszek egy kört a bicajjal. Az autós- és gyalogosforgalom is lényegeseb kisebb, Tartu utcái szinte teljesen kihaltak, ahogy a plázák, áruházak is. Mivel azonban mi a folyóparton lakunk, sokan sétálgatnak a házunk előtt az utcán, főleg kisgyerekesek és kutyások, úgyhogy tegnap is, mikor Imar kiült a stégre kávézni, legalább három ismerősébe futott bele. Tetszik ez a századeleji, korzós hangulat.

Jüri Ratas miniszterelnök és Mart Helme belügyminiszter azt javasolják, hogy igenis mozduljunk ki, főleg a természetbe, sétáljunk, kiránduljunk, csak ne érjünk egymáshoz, ne fogdossunk dolgokat. Kersti Kaljulaid köztársasági elnök kezdeményezésére minden hétfő este 8-kor a telefonok zseblámpafényeinek lengetésével az ablakban fejezhetjük ki szolidaritásunkat a most is értünk dolgozó emberekért (taxisok, fuvarosok, rendőrök, stb.). (Én is lengtettem, és láttam máshol is fényeket.)

Szeretném leszögezni, hogy nekünk van a legeslegkönnyebb dolgunk az egész karantén-dolog alatt.

- A jövedelmünk biztos, a kirúgás veszélye nem fenyeget,

- minden további nélkül tudunk otthonról dolgozni - persze Imarnak órákat kell tartania, de Bradley úr segített neki felkészülni a távoktatásra,

- nekem egyetlen egy, kéthetente megrendezett doktori órán kívül nincsenek óráim,

- egészségesek és fiatalok vagyunk,

- ketten vagyunk a háztartásban, nem vagyunk rendszeres kontaktusban sem idős hozzátartozóval, sem kiskorúval, akiről most gondoskodnunk kell,

- mindkettőnk családja egy másik országban él, nem jelentünk veszélyt rájuk,

- nemrég költöztünk egy nagyobb lakásba, van külön dolozószobánk,

- egy se nem túl nagy, se nem túl kicsi városban élünk, ahol meglehetősen normálisan kezelik a válságot: követik az utasításokat, nincs nagy áruhiány, pánik,

- meglehetősen szeretjük egymást, nincs itthon veszekedés, feszültség, duzzogás. Elég nagy egyetértésben élünk így kettesben. Mindketten nagyon örülünk, hogy úgy kerültünk bele ebbe az egészbe, hogy már együtt lakunk.

Persze nyilván őt is, engem is érint a karantén. Hiányoznak a barátaink, a kávézóban dolgozás, Imarnak az irodája, a barátaink, a sörre beülés és házon kívüli vacsorázás, mikor hazaérkezik Tallinnból. Imarnak ugrott a családi síelés, valószínűleg én sem megyek haza húsvétkor. Nagyon bánt, hogy most, hogy végre megbarátkoztam egy edzőteremmel, és kialakult egy edzésrutinom, ez megszűnt, ahogy az is, hogy amint csatlakoztam egy kórushoz, egy próbára sikerült eljutnom, és már be is szüntették őket.

De, hála a jóságos égnek, a családdal tartjuk a kapcsolatot mindketten, mindannyiunk jól van, és a barátainkkal is folyton kommunikálunk.

Ami pedig az életet illeti:

Tudom, hogy most azán különösen oda kellene figyelni arra, hogy fenntartsuk a munkaturint, de leválasszuk a magánéletről. Ebben nekünk sokat segít a dolgozószoba léte, hiszen ide bármelyikünk bebújhat, ha magányra vágyik, illetve a másik elől is elrejtőzhet, ha az a többi szobában akar egyedül lenni (pl. amikor én itthon edzek, és nem akarom, hogy Imar láb alatt legyen). Nem mondom, hogy könnyen megy. Folyton azon kapom magam, hogy ide-oda kapok, főzök, mosogatok, pakolászok, beindítok egy YT-videót, elkapcsolok, nekiesek egy szakirodalomnak, lepattanok róla, megnyitok egy excelt, írni kezdek egy levelet, azt' már megint a FB-ot pörgetem. Tudom, hogy ez rossz, és igyekszem kordában tartani magamat, de sajnos nem vagyok nagyon fegyelmezett. Nem is az a baj, hogy sok időt töltök mesenézéssel és kikapcsolódással, hanem hogy ezt teljesen összekutyulom más tevékenységekkel, így minden legalább háromszor annyi ideig tart.

Egy égetnivaló gyökér vagyok, de az alábbiak szoktak segíteni:

- számláló. Jelenleg a Forest appot és egy online stoppert használok. A COPIUS-hoz eleve mérnem kell, mennyi időt töltök vele.

- napi max. háromszor nézek híreket, de inkább csak kétszer. Nyilván egész nap olvasgathatnék a koronavírusról, de jobb, ha nem teszem, mert minek. Bradley úr az egyik legtájékozottabb ember ebben a kérdésben, és ő minden fontosabb infót megoszt velünk.

- nem megyek Twitterre, nem posztolok FB-ra, nem írok kommenteket, nem oktatok ki embereket. Vannak olyan ismerőseim, akik nálam sokkal kompetensebbek a témában, ők örülök, ha nekiállnak vitatkozni - de ez a ritkábbik eset.

- zene. Jelenleg a La Belle Musique és klasszikus zenei válogatások a kedvenceim. Régebben a relaxdailyt is sokat hallgattam. Igyekszem őket a munkához kötni, tehát akkor hallgatom őket, amikor dolgozom. (Aztán ez vagy sikerül, vagy nem.)

- edzés. Az, hogy karantén előtt sokat jártam edzeni, most sokat segít: igényleg a mozgást, és igenis sokat jelent, hogy egy nap legalább 10 percet valamilyen edzésnek nevezhető kalimpálással töltök. Most épp a blogilates edzéstervét követem éppen, keverve az edzőtermi órákon tanult gyakorlatokkal. Illetve nem fáj a hátam.

- párhuzamos munka Imárkával. Ha azt látom, hogy ő egy délarab szótárt búj, akkor én is motiváltabb vagyok, hogy előkapjam a saját teendőimet. Szeretek vele csendben, egy asztalnál dolgozni.

- és egyébként a zene is sokat segít a mentális egészségünk megőrzésében. Hegedülünk, ő sokat gitározik, néha engem kísér, néha énekelünk hozzá.

Hát így vagyok. A biztos, hogy ha most nem fejezem de a cikkeimet és haladok értelmesen a disszertációmmal, akkor tényleg nincs remény számomra. Hiszen komolyan, most aztán tényleg mi más dolgom lehetne.

Tehát magam miatt szorongok, illetve a gazdaság miatt. Mármint a gazdaság így is, úgy is iszonyatos recesszióba fog dőlni, csak az a kérdés, hogy emellett még meghalnak-e egy csomóan és kitör-e a hisztéria vagy nem. Mindenesetre határozottan aggódom ennek a következményeiért.

Sokan abban reménykednek, hogy a járvány elmúltával talán majd valami megváltozik az emberekben. Talán jobban tudjuk értékelni azt, amink van, talán kevesebbet vásárolunk, kisebb mértékben pusztítjuk a bolygót.

Ebben én nem nagyon reménykedem. Szerintem ebben az értelemben az emberek memóriája meglehetősen rövid. Ha valaki eddig ruha- vagy cipőmániás volt, vagy imádott össze-vissza fapadosozni a kontinenesen, az alig várja majd, hogy újra vásárolgathasson, illetve utazgathasson. Ha a legjobb forgatókönyv valósul meg, és az emberek a többségének az életében a járvány nem okoz maradandó veszteséget, akkor amint elmúlik, azon lesznek, hogy az élet visszabillenjen minél hamarabb a rendes kerékvágásba.

Talán lesz pár dolog, ami tényleg megváltozik. Valami mindig megváltozott, ha világméretű válsághelyzet lépett elő (2008-as válság, 9/11, stb). De hogy pontosan mi, azt nem tudom, sőt, lehet, hogy csak évekkel később lesz érzékelhető. (Najó, az e-ügyitézés megváltozhat azonnal is. Az e-tananyagnak és a távoktatásnak én személy szerint nem vagyok nagy rajongója.) Az emberi természet biztos nem fog megváltozni. El tudom képzelni, hogy a most fiatal (a formative years-t töltő) generációra ez az élmény hosszútávú hatással lehet, meg persze azt is, hogy 9-10 hónap múlva állati sok gyerek születik (ahogy a válások száma is megugrik: Kínában ez már mérhető). Azt is el tudom képzelni, hogy sokan felvesznek most olyan új szokásokat, hobbikat, amik a járvány után is megmaradnak. (Remélhetőleg nem az alkoholizmust.)

Jó érzés hátralépni egy lépést, és annak örülnünk, amink van. Azt hiszem, mindannyiunkra ráfér, hogy egy kicsit kevesebb dolgot tartalmazzon az élete.

Másféle megközelítésnek értelmét jelenleg nem látom.

én egy egyedi kis hópihe vagyok

Ha még egyszer úgy jön oda hozzám valaki bemutatkozni, hogy "Oh I heard so much about you", annak belelépek a szájába.

Nem tudom, emberek, csak szerintem udvariatlan így indítani egy ismeretséget? Pláne utána még tovább ragozni azzal, hogy "úgy érzem, mintha már ismernélek is", vagy olyasmiket mondani, mint pl. "ahogy Imar beszél rólad, valószínűleg te vagy a tökéletes lány", stb.

Mármint én értem, hogy 1) nem akarnak rosszat, 2) valóban sokat hallottak rólam, és azt gondolják, ez jó társalgásindító, de ez engem baromira feszélyez. (Csak engem?) Azon kaptam magam, hogy ha valaki így indít nálam, a továbbiakban ösztönösen kerülöm a tekintetét, és nem szívesen beszélgetek vele. Azt hiszem, olyan érzést kelt bennem, mintha ennek az embernek már lenne egy Bogi-képe a fejében, aki fogalmam sincs, hogy néz ki és miből áll, és most jól összemér vele engem (a hús-vér Bogátát). Szervusz, örülök, hogy megismerhetlek, nézd mekkora elváráshorizontot építettem fel csak itt, csak neked.

Tudom, hogy ezek az emberek csak meg akarnak ismerni, és azoknak is vannak elváráshorizonjaik, akik ezt nem közlik velem, és nem tudom pontosan, hogy várhatom-e valakitől hogy gondoljon arra, hogy zavarba hoz-e engem ezzel, mikor találkozik velem (vagy bárkivel), mindenesetre engem rohadtul zavar.

Ami persze nyilván az én egyéni szociális problémám, úgyhogy ahelyett, hogy vinnyognék, ki kéne találnom rá működő stratégiákat. Eddig olyasmiket mondtam, hogy "mindent tagadok!", de azt hiszem, legközelebb megpróbálom azt, hogy "ó, én is rengeteget hallottam ám rólad!"

Ne aggódj Bogáta,

ez csak a téli egyetem eleji szorongás, amikor elveszve érzed magad a kávészüneti zsibongásban, a szalvétákban és a ropogós műanyagpoharakban, a sokféle nyelvben, amit majdnem beszélsz, és a sokféle emberrel, akit majdnem ismersz.

Persze, nehéz, ha a permjákórákon nem vagy bent, a te területed a tea és a kávé, és a lefordítandó diasorok, amikbe bele-beleszundítasz, ameddig az el nem végzett munkák menetrend szerint izzadós pánikrohamban nem ütköznek ki hajnali 3 környékén, és nincs igazán időd senkire, de mindenkire szeretnéd, hogy időd legyen, de az élményeknek csak a felében vettél részt.

Majd jobb lesz.

konferencián

Ha még egyszer végig kell hallgatnom egy fátyolos hangú, összecsapott kérdőívvel lekérdezett, riogató statisztikákat mutogató elefántcsonttoronyba zárt, Sajnovicsot idéző tudóst, aki megállapítja, hogy a magyarok nem fogadják el a FU nyelvrokonságot és ennek az az oka, hogy nem értik, és mostanában különösen sok az alternatív nyelvrokonság-magyarázat, kihajítom magam az Akadémia 2. emeletéről.

illetve itt is

Zseniális ötlet volt elvállani, hogy felügyeljem a professzorok "bevezető tananyagának" összeállítását. Most itt van az arcomban 9 egyetem minden tudása, és szembesülés mindennel, amit nem tudok.

Lehetek ennél nyomorultabb?

Sebaj, a Mon Chéri kapucsínójánál is jobban esik a távol-keleti padszomszédom elhivatott jegyzetelése, melynek köszönhetően én is megírtam a világ legnehezebb leveleit, és végül befejeztem a kérdőívfeldolgozást. Persze ostoroztam magam korábban, hogy miért nem végeztem vele előbb, de hát na, annyira nem is volt kicsi munka.

Csak értelmetlen. Na mindegy.

Jelenleg semmi más nem tud nekem önbecsülést adni, csak a munka.

Az se mindig.

Oké, hogy tudtam, hogy ez lesz, de miért voltam ilyen naiv hülye? Miért vagy ilyen hülye, Bogáta?