Hogy én mennyire utálok repülni.

Mégis itt gubbasztok már megint egy Finnair-járaton Budapest és Helsinki között. Mögöttem egy pánikbeteg lányt próbálnak nyugtatni a stewardessek, mellettem egy hongkongi pár vizsgálja a Budapesten készített képeiket. Néhány finn az utastérben úgy döntött, ivással üti el az időt, de ezt a személyzet gondolom már megszokta.

Talán egy kicsit túl szép is lett volna, hogy est 7-kor Pesten felszállok egy repülőre, és még aznap Tartuban leszállok. Anti vár az Ülenurme reptéren és 20 perccel később már a saját ágyamban vagyok a cicáimmal. Nem, az oroszoknak be kellett kavarni a GPS-jelbe, úgyhogy törölték a járatot. Így tehát az éjszakát Helsinkiben töltöm Dorkánál – végül is az ő macskáinak egyike, Puuma is pár héttel ezelőttig még az enyém volt. Meglátogatom. Aztán kelhetek reggel 5-kor, hogy elérjem a reggeli első kompot Tallinnba.

Utálok utálok utálok utazni.

Magyarország ez alkalommal szép volt és meleg, feltöltődtem a napsütéssel és a zöldellő fákkal, a családdal közös lustálkodással, az aranyos kutyákkal és macskákkal, a finom ételekkel. De egy cseppet sem bánom, hogy már nem itt lakom. Magyarország káoszos, szélsőséges, büdös, modortalan és állandóan kompenzál.

A kedvencem mindenképpen a Szózat. A Himnusz sem semmi, de a Szózat vegytiszta lelki terror. A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell… hát jól van akkor. A Nagy Lajos gimnáziumból jól öltözött konzervatív családok sétáltak ki egymás után. Ők biztos rendületlenül hívei a hazájuknak. Én, az elvált, református, liberális emigráns pedig úgy lapulok meg köztük, mint egy idegen ügynök. Általában sikerül közömbösnek maradnom mások iránt, de őket nehezemre esik nem irigyelni vagy sajnálni.

Tudom, hogy a fizikai tér elvileg nem kéne, hogy számítson, de mégiscsak más ember vagyok Magyarországon, és nem tudok úgy dolgozni, vagy önmagam lenni, mint Tartuban. Pár nap után elkezdem bosszantani magam, és ezáltal másokat is. Elfáradok és minden ruhám kényelmetlen lesz.

És miután végre hazaértem, utálom, hogy azonnal bele kell vetnem magam a munkába és az elmaradt feladatokba, mintha nem lennék jetlages, kialvatlan, dehidratált, hátfájós és túlstimulált a rengeteg mászkálástól és cipekedéstől.

Utálok, utálok, utálok utazni.