Nils Holgersson és Szmöre, a gonosz vörös róka

Lady Gaga Telephone c. száma lüktetett a fülemben (valamiért Gaga feszes elektronikus lüktetései különösen alkalmasak arra, hogy nyelvpolitikát magoljak éjnek évadján), amikor éjfél körül megcsörrent a telefonom. Ó jesszus, na, ember, mit akarsz te tőlem? Miután pont itt nyígtam, hogy a világ megrekedt velem... persze, találkozzunk holnap.

Ó, rohadjál ketté, de jól nézel ki. Na mindegy, szia, menjünk büfé, rendeljünk, üljünk le kint... na mi szél hozott?

A világ is megbocsátja nekem, hogy nem akartam, hogy visszajöjjetek Stockholmból. Nem utálatból, ha egy kicsit is belegondoltok, egyszerűen azért, mert ott nem voltatok konstans szem előtt, élhettem a saját kis életem, és nem ütköztem belétek lépten-nyomon. Guess what, ti is csináltatok már olyat, ami nekem fájt.

Mesélj. Ne kerülgess itt tabukat, mesélj, sokat javultam, sok minden történt velem, én sem maradok örökre érzékeny és idegroncs, kérlek, légy őszinte, látod, nem akaszt ki, csak érdekel, mi van.

Kissé zavarban ülünk egymás előtt. Hogy folytassuk a dolgot, amikor világéletünkben együtt jártunk, csak úgy ismertem, hogy fénypontja vagyok az életének és megkérdőjelezhetetlenül a legfontosabb szereplő? Aztán meg hirtelen felporszívózta az egészet és átrakta másra. A dolog egyszerű és paradox: ismerjem meg, tudjam meg, egyáltalán hogyan működik, amúgy, amikor már ismerem, ó de még mennyire!

De mi vagy te az irántam érzett szerelmeden kívül?  Bátran beszélgetek, tudom, hogy nem fagy be a dolog, és tegyük fel, hogy nem mondasz olyat, ami nagyon bőr alá vág.

Aránytalan ismeretek, érzelmektől túlfűtött racionális figyelem. Látom, hogy értesz, és drága vagy, hogy reagálni tudsz rá, csak annyira ismerem ezt a mosolyt...

MTT, pletyka, mint a vénasszonyok, meglepetések, eszmecsere, nem, nem jössz IHB-ra, amíg én ott vagyok. Persze, nem láncolhatlak falhoz, de ha így hátba támadsz... persze, szar ezt a kerülgetős témát játszani, de ha olyan frankón ki tudod műteni az érzelmeket belőlem is, mint magadból, akkor szólj, nem tiltakozom.

Jól vagyok, tényleg, ne aggódj értem. Támadtalak eddig, vagy esetleg nyomultam rád? Na látod. Persze, egyszer fent, egyszer lent. Azért olyan nagyon nem hisztiztem, akárhogy is nézem, bár tudom, hogy te elég érzékeny vagy erre. Igen, szét vagyok esve, igen, ezek történtek velem, engem is kiakasztanak, de eddig is felálltam, most is fel fogok. De jólesik, hogy aggódsz. Nem, ezt most tényleg el akartam kerülni, mindjárt összeszedem magam, igazán nem sírással akarom elcseszni a drága időnket.

Lassan eljutok odáig, hogy csak azt akarom, hogy boldog légy, de most mégis jólesik szomorúságot látni a szemedben, amikor a múltról beszélünk. Tán nem kéne, de most mégis létjogosulstágát láttam. Add a kezed... komolyan, nagyon sajnálom. Emlékszem ám rá, hogy van miért bűntudatot éreznem.

Filmekből idézünk, ugratjuk egymást, ökörségekre emlékszünk, túrok a hajába, nyomkodja az úszógumimat a derekamnál, bökő-csatát vívunk, üldözöm a vécéig, beleiszom a macifröccsébe, mint két kisgyerek, majd tovább... hol is tartottunk? Tényleg fogytam? Király, nem tudtam, hogy ilyen látványos. Te meg hülye vagy, hogy 35 fokban hosszúujjúban közlekedsz. Már nem Stockholmban vagy, E! Tényleg, nem olvadtál bele azt őslakosságba?

Nem mindenkivel tudok öt órán keresztül pofázni, az unalom legkisebb jele nélkül.

Örülök, hogy láttalak. Jó tudni, hogy bírjuk egymás fejét, amúgy, az összes idiótaság ellenére. Nem holnap akarok találkozni legközelebb, de mindenképp megnyugtató volt ez a délután/este. Szaladj hát, amerre vezérel a kis életed, én is folytatom a sajátom romjainak szedegetését, és köszönöm, hogy erősebben körvonalazódott az alakod a jövőmben, mint értékes, fontos, megőrzendő ember.

Jó volt? Jó volt.

Hol is tartottam az életemben? Ó, na ezt nem akartam látni.

ezt most nem kell érteni

Hol vagy, tegnapi jókedvem?

Miért érzem megint úgy, hogy pattanásig feszülnek az idegeim, pedig semmi nincs, semmi?

Mikor lesz már valami az életemben, amiben én vagyok a főszereplő?

Mikor borulok ki, szaladok neki valaminek, tépem darabokra és kezdek torkom szakadtából üvölteni? Válogatás nélkül, most kivételesen?

Istenem, történjen már valami velem, ne csak álljak a viharban, úgy, hogy egyetlen örömöm az, ha valaki azt mondja, felnéz rám, olyan szép egyenesen állok benne...

Random gondolatok a tegnapról

Ójesszus, alig aludtam előző nap. De túl vagyok rajta és istenkirály volt. Kikötözős sütizés, előtte egy vizsga, opera, IHB... én magam is úgy éreztem, hogy a nap egy háromfelvonásos opera, egy rövid nyitánnyal és végül egy nagyon hosszú spontán zárójelenettel. Nem hiszem, hogy nagyon értelmesen tudnék írni róla, így maradjunk csak gondolatfoszlányokban.

Személy szerint nagyon csinosnak éreztem magam, de a Károly-kertbe menet szinte seki nem figyelt rám, annyira be voltam fordulva a saját gondolataimba. Kicsit görcsös is maradt a délután.

Egyedül menni egy operaelőadásra poén. Még Chilit hallgattam, mikor beléptem az ajtón, 10 perccel később már a kórus nyitányát.

Manon Lescaut királyság. Végre igazán színvonalas előadást hallhattam, a szoprán és a tenor a belsőmet rengette.

A villamoson az IHB felé végre oldódni kezdett a görcs a gyomromban. Tudtam, hogy a többi már csak a jutalomjáték lesz.

Who Knew, énekelte Pink a lejátszómban (és az est folyamán többször visszatért a fejembe), mikor odaértem a Borpatikához, és azon vigyorogtam, hogy na, ezt is jókor dobta a shuffle. (bár lehet, hogy a So What még jobban odaillett volna)

Nagyon hiányoltam két embert IHB-ról.

Az este folyamán két pasi is átsegített egy fizikai akadályon ölbevéltellel. Dejódolgomvan. :)

Megöleltük egymást Minccel, leribancoztam, rácsapott a seggemre, én meg utána rúgtam. Tünc. ^^

Egyébként legközelebbi találkozásunkra alkotok neki egy adekvát összejövés-definíciót. (egy dolog már tuti benne lesz: monogámia :P)

Ja és bűnbánó nézésben is van még mit tanulnia. :D

Sissi jól csókol. Yzak meg perverz (akarommondani egészséges férfi :P). De egyébként beszélgetés rulz.

ickét prédikálni látni kellemes home, sweet home érzéssel tölt el.

Ahogy az is meglehetősen homely, ahogy Minc, aki mellettem épp mélytorkos smárolásban van Nidóval, arra az ártatlan kérésemre, hogy kiengednének-e a beülős boxból piáért, egy "menet közben" feltartott középsű ujjal válaszol.

Csabával karöltve elmenni Szürkebarát bort venni kjút.

Meglehetősen ijesztő, ha valaki azt mondja, miután bemutatkoztam neki, hogy "Á, te vagy a Bogi, nagyon sokat hallottam már rólad!"

Kincső "figyellek ám"-nézése az őrültebe kergetett. Még szerencse, hogy hamarabb lépett le, mint hogy leharaptuk volna egymás fejét. Tudom, hogy nemvoltszándékos, de... jajj.

Metát meg kell zabálni. De jó, hogy eljutottunk idáig, de jó de jó de jó! ^^

Rég énekeltem ennyit. Jó volt.

Deréktól lefelé tiszta kék-zöld vagyok. Mintha összevertek volna.

Hintáztam Pesten! Wiiiiiiin!!!!

Még sosem igazoltattak rendőrök. Ez is megvolt, poén volt.

Miért csak most jöttünk rá Lestattal, hogy baromira kíváncsiak vagyunk egymásra vagy 3 éve???

Tiszta puccban, sminkben, tűsarkúban indultam el otthonról. Szakadt szoknyában, Meta pulóverében, Artemisz zoknijában értem haza (Artemiszékhez).

-...Fényes bogarak. Sok bogár, ami valahogy felragadt arra a nagy, kékesfekete izére.
-Ó, a keservit! És én még azt hittem, hogy mindegyik milliárd fényév távolában izzó tüzes gázgömb!

-Pumba, szerintem a fejedben van a gáz...
XD

Azóta is vigyorgok. Újra erőművet lehetne rám kötni. Tartottam ettől a naptól, nagyon akartam, hogy sikerüljön, és sikerült. Hatalmas kövek potyogtak le a szívemről, és istenkirályság volt újra emtétézni.

Hahh, gyerekek, mindig így akarom érezni magam.

~ ~ ~

Valaki mondja már meg, mi van velem.

Nincs kedvem sehova menni, ha mégis van, rövid úton hazamegyek, döglök itthon, tanulni nem tudok, a gondolataimban nem akarok kurkászni, blogolni sem sikerül, beszélgetésekből és agyalásokból áll a napom, soha nem fáradok el, forr bennem az adrenalin, mégsem tudok nekikezdeni semminek, és szalad az idő tétlenül, én meg vagyok, hátradőlök és nézek nagy szemekkel, hogy mi van.

Persze, ezek a szerelem tünetei. Pszeudoszerelmes vagyok.

Tegnap berúgtam, mint a szemét. A Városligetből hazafelé jövet egy frizbi landolt a lábam előtt. Egy srác lengette a karjait érte, megpróbáltam visszadobni, de elég csúfos kudarcot vallottam, végigkacsázott az Ajtósi Dürer soron. A frizbis srác lecseszett, milyen béna vagyok, és nekiállt megtanítani, hogyan kell frizbit dobni. Eldobálóztunk a koli bejárata előtt, majd bement velem az előtérbe beszélgetni.

-És most kérdezz! Mindenféle ökörséget, amit csak akarsz! - mondta.

Kérdezgettük egymást, csevegtünk, nevetgéltünk. Megkérdezte, hogy ha nem lennék ilyen részeg, előfordulhatna-e, hogy megdugjon. Közöltem vele, hogy nem vagyok az a könnyen megdugható fajta, és beszélgettünk tovább. Megegyeztünk abban, hogy kár, hogy így találkoztunk, mert valószínűleg józanul is bírnánk egymás fejét. Még megkérte a biliárdozó portást, hogy üthessen egyet a dákóval, aztán elköszönt és hazament.

Kár, hogy többet nem látom.

lányok, lepkék, fellegek

Ültünk hárman kint a Roosevelt Széchenyi téren, néztük Budát, a várat, a kivilágított épületeket, söröztünk, beszélgettünk, nevetgéltünk, és közben mindhárman megfogalmaztuk magunkban, hogy nekünk van a legjobb dolgunk a világon. Eszti mellett mindig elkap egy kecses, lányos, széplelkű életérzés, melytől úgy érzem, már a puszta létem pozitívum a világnak.

A térről hazafelé menet nem akartam felszállni a 2-es villamosra, inkább gyalogoltam az Astoriáig. A langyos, Duna- és hársfaillatú esti szélben átszaladtam a rakparton, a szobor körüli füves részre, ott gázoltam a harmatban, míg a tutyim teljesen el nem ázott - ekkor levettem és mezítláb tipegtem tovább. Elsétáltam azon az útvonalon, amelyen anno néhány haramiával és barátnőjével tettem meg szinte pont egy éve, rápillantottam arra a klubra, ahol Tamás anno meghívott egy pofátlanul drága vodkanarancsra, beértem a Deák térre, a padon bandázó fiatalok közé, nem is volt kedvem bekapcsolni a zenét a telefonomon, egy darab Weöres-vers járt a fejemben, a Kaláka által megzenésítve.

Rózsa rózsa, rengeteg

Lányok, lepkék, fellegek

Lányok, lepkék, fellegek

Illanó könny, permeteg

Lángoló menny, alkonyat

Csupa vér az ajakad

Csupa vér az ajakad

Ha csókollak, védd magad

Minden árad, fut, remeg

Rád néz, aztán ellebeg

Rád néz, aztán ellebeg

Csak az Isten érti meg

Messze libben a hajad

Nevetésed itt marad

Nevetésed itt marad

Mint kendőd a szék alatt

Hatalmába kerített az egy évvel ezelőtti felszabadult lendület, keserédes érzelmek, agyalás, melynek értelme nincs, mégis izgat, boldoggá tesz, hogy létezik, és le tudom foglalni magam vele. Érzékek, érzések, logika, gondolat, belátás, indulat, megnyugvás, bölcsesség, emlékeztetés arra, hogy akármi is történik, továbbra is büszke maradhassak magamra.

Hirtelen minden problémám lényegtelennek látszott. A lényeg a derűlátó nyitottság, mellyel befogadom ezt a gyönyörű várost, a két lány, akit a villamosmegállóban hagytam, és még sokan mások, az önbecsülésem, az emberszeretetem, a szerencsém, hogy elsétálhatok a Roosevelt Széchenyi térről az Astoriára, ilyen gondolatokkal.

Bánthatsz, világ... de nem gyűrsz le.

Még sosem éreztem magam ilyen erősnek.

fighter

Hát nem unatkozom. Mondjuk ez király, ez volt a cél vagy mi. Érdekes kis koktél volt ez a hét, bár még nincs vége, történhet még sorsfordító esemény vagy fejemre eshet egy féltégla vagy eladhatnak emberkereskedők... nem is tudom, mit meséljek.

Nagyon érdekes élményem volt csütörtökön a táskás nénivel az egyetemen. A táskás néni jellemzően az A épület nagyelőadója előtt árusítgatja a táskáit/kézműves termékeit, és én már rég nagy haverságban voltam vele, viszont már nem láttam december óta. Most vigyorogva szaladtam hozzá, de ő pár másodpercig csak bambán állt, utána ragyogott fel az arca. Megöleltük egymást, aztán mint jó pletyis barátnő, megkérdezte, mi van azzal a fiúval, akivel anno kezdtek alakulgatni a dolgok, és én úgy odavoltam érte. Dióhéjban elmagyaráztam neki szerelmünk tragikus (és tragikusan kettőnél több szereplős) történetét, elhűlve hallgatta, első reakciója:

-Ó! Tehát azért nem ismertelek meg a kisugárzádosról!

Pislogtam kettőt, de teljesen helytállónak tartottam a megállapítását. Mikor anno összejöttem Mátéval, mindenki odajárt sütkérezni a közelembe, erőművet lehetett volna rám kötni. Ankalimon is megerősítette az este, hogy bizony a Bogis kisugárzásom megcsappant, de attól még az egyéniségemből nem veszítettem. Ami viszont jólesett: azt mondta, kicsit jobban megismert, mióta felhősebb lett az életem, és úgy érzi, kicsit jobban belém lát, és nagyon tetszik neki, amit lát. Én is néha mérlegelem magam, figyelgetem, mi motivál, hogyan viselkedek, és időnként megengedem magamnak, hogy elégedett legyek magammal. Majd ha egyszer vége lesz ennek az egész őrületnek, és minden kedély megnyugszik, talán még hálás is leszek az életnek ezért a pofonért. Mint Christina Aguilera Fighter c. számában (jesszus de rühelltem én azt anno, de a szövege már akkor is megfogott), mindenképp sokat lendített a felnőtté érésemben. Sok mindent átgondoltam, meg átformáltam, aztán most nagyon okosnak érzem magam, tobzódik bennem a csí.

De most már elég volt. Nem akarok folytatást, nem akarok megint feldolgozni egy rakás fájdalmas igazságot. Azt már nem tudom, mit tudhatok még meg a múltból, ami überelheti az eddigieket, de hát ne kiabáljuk el, mindig van lejjebb.

De a jövő sem érdekel.

Nem akarom, hogy ezek ketten visszajöjjenek Stockholmból.

Félek. Úgy érzem magam, mint akit kikötöztek valahova és folyamatosan dobálnak. Most épp egy pillanatig nem dobálnak, de aztán folytatódik az egész. Biztos egy idő után majd le tudom szarni, de rég nem voltam ilyen jól, és ha visszajönnek, biztos kezdődik valami újabb rémálom. Amit majd persze feldolgozok, mint az eddigieket is, csak a fenébe, a helyzet az, hogy kivan a faszom.

Gyűlik bennem a harag és ez nem jó. Nem akarok én visszaütni (nem is tudnék, csak nevetségessé tenném magam), erőt ad nekem az önuralom, és ahogy Ankalimonnal beszéltük is, ennél csak rosszabbul tudnám csinálni.

Ha úgy tetszik, magamtól félek.

Hm, nem is erről akartam írni. De valahogy a délutáni relax mintha kiradírozta volna az agyam. Majd megjön az ihlet a többihez is, de egyelőre befordulás van.

Az azért abszolút boldogság, amikor este 11 körül Ankalimon megáll a Mosoly utcában, megölel a kocsiban, és még ki sem szálltam, amikor Csaba megjelenik az erkélyen és lemosolyog ránk. Ilyenkor igazán semmi okom a panaszra.

speaking words of wisdom

Sokért nem adnám, ha átléphetnék ezek a hullámvölgyek fölött. Vannak és zavarnak. Hé, emberek, ez nem én vagyok!

Szerintem még elbeszélgettem volna ickével. Jó volt, jót tett nekem, még akkor is, ha úgy érzem magam most, mint akit lelkileg megkopasztottak. Nem azért, mert olyan sok dologra rávezetett. Nagyrészt inkább megerősített, hogy jól csinálom. Csak pont ezért, mikor azt mondom, hogy nem tudok mást tenni, mint hátra dőlni és várni, hogy múljon a fájdalom, és erre a másik, akire hallgatok, azt mondja, hogy igen, ennyit tehetek és többet nem, akkor még könyörtelenebbül rám szakad, hogy semmiben sem bízhatok, csak az időben és a saját tartásomban. Nem fog segíteni senki és semmi az égvilágon.

Tényleg jólesne ilyenkor egy ölelés és egy bátorító suttogás, hogy ne add fel róka, létezik még jó és szép és ez sem tart örökké...

És persze megint megtudtam pár dolgot, ami fáj. Mert miért is telne el nap nélküle. De ezért találkoztam ickével, mert ő legalább őszinte vagy mi. És ezúton is megkérek mindenkit: ne kerülgesse nekem a kását. Nem vagyok pelenkás, aki előtt titkolni kell, hogy nincs Mikulás. Sokkal rosszabb később megtudni, hogy mindenki falazott, tudom, hogy jó szándékból tettétek, de nézzetek rám és értsétek meg, hogy nekem nem ez kell. Őszinteség és barátok kellenek, akikben megbízhatok, nem pedig ingoványos játszmákat játszanak.

thenk jú for jor öttensön.

And when the night is cloudy, there is still a light, that shines on me, shine until tomorrow, let it be

"Biztos jó lesz ez neked?" A választ én sem tudtam, egyet tudtam: kell. Nem lehet tovább hallgatni és összerezzenni minden kis jelére, mintha tűvel böködnének. Tudnom kell, mi igaz, és mit képzelek be magányomban.

Látszott rajta, hogy nem akar belecsapni a lecsóba az indexfelvétel alatt, engem rágott az ideg, bájcsevegni nem volt erőm, szavaimat alig bírtam türtőzteni, mikor mégis kijöttek, kicsinyesnek éreztem magam, értetlennek, hisztisnek. Az általa elejtett kis elszólások mint a lepattanó parázs, égtek bennem. Ez lesz? Ezt mind sikerül elérnem a mai nap, beigazolódik, hogy senki sem vagyok már neki, max. ugródeszkának voltam jó, hogy rátaláljon a többiekre?

A koli felé menet már nem bírtam. Nézz rám! Látsz valamit? Mondd, hogy jelentek neked még valamit! Én nem haragszom... ami fáj, fáj, megoldom, ezért nőttem ilyen szép nagyra. De ha neked mindegy, hogy egyáltalán megoldom-e... ha neked minden mindegy... ha neked már megszűntem létezni, nem mint nő, mint ember...

Nem teheted ezt velem. Nem alázhatsz meg ennyire... egy ideig bírom a megaláztatást, de ez a kétségbeesés az őrületbe kerget... szerettél, vagy mi. Legalábbis azt mondtad. Bár mondtál sok mást is, és tetted az ellenkezőjét...

A sokat látott kolibüfében a sokat ivott macifröccs mellett egy égszínkék szempárt figyeltem, hogy eljutnak-e hozzá a szavaim. Tudtam, hogy ha nem vagyok teljesen egyenes, korrekt, adekvát, nem ér el semmit a mondandóm. Megfullad az érzelmekben, az érzelmes szóömléseimre meg egysezerűen immunis. De olyan nehéz szétválasztani a jogos neheztelést és a zsigeri fájdalmat... soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még ennyire meg tud bántani.

A háttérben egy Beatles válogatás szólt, épp a Yesterday zümmögött. Az álarcszerű mosoly végül leolvadt az arcáról, odahajolt hozzám és ő is kifakadt. Már hogyne sajnálná... próbálta úgy csinálni, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon nekem, de most látva belátja, hogy néhol tévedett.

-...na gyere ide, rókám!

A nyakába borultam, és először aznap végre szeretettel átölelt, egy ideig próbálta törölgetni a könnyeimet, de végül feladta. Mint egy gejzír, úgy törtem ki, a sok öngyőzködés és jólvagyok-mutatás után. Semmi más nem kellett, csak egy kis őszinte figyelem, egy sajnálom, egy pillanat, amikor biztos lehetek afelől, hogy maradt benne még szeretet irántam.

Sokáig maradtunk úgy, egymás karjaiban, már csak azért is, mert idő kellett ahhoz, hogy vállalhatóvá száradjon a szemem. Az azt követő lelkizés kigyomlálta belőlem a haragot, még valamennyire a féltékenységet is, majd átcsapott csevelybe, és a végén már jóízűen nevettünk a világon, az embereken, és lemorzsolódtak a kínos feszengések.

Pár dolgot megtudtam, amit nem jó, hogy így tudtam meg. Nem világvége, de jobb lett volna máshogy. Kiderültek olyan dolgok is, amiket megint meg kell emésztenem, és kissé visszacsúszattak a túllevés-falon. De végül is legalább már tudom, nincs több zsákbamacska (öhm, legalábbis remélem). És még milyen biztos voltam benne, hogy a Magyar Tolkien Társkeresőre én immunis vagyok! Naivitás nélkül nem tudok élni, de azért néha komolyan leütném magam egy LAPÁTTAL (áthallás neked, Szonja ;))... ilyenkor úgy érzem magam, mint egy Jenga-torony, melynek a legalsó rúdját húzták ki, úgy dőlt össze. Hódolatom, az, atyaég... na de most már mindegy. Ez volt a legkisebb része az érzelmeimnek.

Nem gondoltam volna, hogy ennyi időt töltök vele. Úgy kellett szaladnom Artemiszhez, így is elkéstem. Talán még maradtam is volna vele, úgy élveztem, hogy ilyen kötetlenségig eljutottunk, és nagyon reálisnak éreztem azt a veszélyt, hogy a rossz érzések ha nem is ugyanúgy és ugyanolyan mértékben, de visszatérnek, miután elválunk. Megkérdezte, mikor veszem vissza a kommunikációs csatornáimra, de ehhez még nem tartom magam elég késznek. Akármennyire is segített ez a találkozás a lelkemen, azt hiszem, ezek a sebek nagyon lassan fognak begyógyulni.

Az esőillatú bokrok közt Radlert iszogatva vihorásztunk Artemisszel a Gellérthegyen, felszabadultan, egyik témából a másikba csapongva, határozottan érezve magamon, hogy oldottabb vagyok. A hegyoldalból leereszkedve megálltunk egy kilátóban, könyökölve néztük, ahogy a lemenő nap a felhők közül kibújva sárgán megvilágítja az esőáztatta várost. Már-már giccses volt, mégis felemelő, néztük a buszokat, az embereket, a hajókat, ahogy suhannak alattunk. Csak azok, és a mögöttünk szóló rigócsicsergés (és a 30 m mélyből angolul felkiabáló kínai turisták) emlékeztettek arra, hogy nem állt meg az idő. Egyikünk sem szólalt meg. Nekem jártak a gondolataim, formátlanul, mégis éreztem, hogy keringenek bennem, keresik a helyüket, mielőtt még szavakká formálódnának a fejemben. Úgy éreztem, örökké ott tudtam volna maradni, míg minden egyes gondolat a helyére kerül, és a világ is más lesz, az idő is lendül egyet, elősegítve az elfogadást.

Majd elindultunk, le az Erzsébet-híd és a város felé, és én, vadrózsával a hajamban, utolsókat szippantva az üde gellérthegyi levegőből, úgy éreztem, belül is megtisztultam valamennyire.

What doesn't kill you...

...makes you wish it did!

/napi epic beszólás :D/

Itt Pécsett minden olyan más. Nyugodtabb, harmonikusabb... szeretem Pestet, ott van már az életem nagy része, a pörgést, a koliszobát... de a nagy ház, a virágillat, az őrült kutyám és furcsán imádnivaló családom, erkélyre kiülni, meggyborozni, Narancsot olvasni... a nagyárpádi ház megmaradt nekem úgy, mint az idill, a harmónia megtestesítője. Minél hosszabb idő eltelte után és kevesebb időre jövök, annál inkább.

Ezt az embert, ezt egyszerűen imádom. Nem igaz, hogy valaha megunom. Nem akarok nagyon belemerülni a tüncögésbe, mert még megvádolnak azzal, hogy felszínre kerültek mélyebb érzéseim irányában (bár egy kezemen meg tudnám számolni, hány ember iránti érzéseim olyan mélyek, mint a szeretetem iránta), de világgá akarom kürtölni, hogy boldogságosság volt minden perc, amikor az ő jellegzetes mozdulatait és észjárását figyelhettem. Cinegém, te valamit nagyon elraboltál belőlem.

Isten mindig akkora feladatot ad nekünk, amekkorát meg tudunk oldani, mondták nekem többen is a múlt héten. De én ezt nem tudom megoldani, küzdök, ideig-óráig javul, aztán zuhan vissza. Hát akkor segít egy kicsit, válaszolták.

Segített. Asszem segít éppen. Más kérdés, hogy újabb okot ad a hisztérikus röhögésre.

Érdekes, ahogy a zene hat ránk. Épp most olvastam Tolsztojtól a Kreutzer-szonátát, mely arról ír, milyen veszélyes eszköz is a zene. Átvetíti a zeneszerző érzelmeit a hallgatóra, de az csak az indulatot érzi, az okát nem, hiszen nincs is.

Szinte Nightwish-függő lettem, állandóan azt hallgatok, mint egy életerő-infúzió, olyan. Nórival kacsakészítés közben nekiálltunk Lady Gagát hallgatni, felcsapva botcsinálta popzene-szakértőnek, és valahogy olyan negatív hatással volt rám az egész (holott távolról sem utálom Lady Gaga muzsikáját), hogy teljesen depresszióba estem tőle egész estére, és másnap is szomorúan ébredtem és nyomott hangulatban vészeltem át majd' az egész napot (amikor nem volt alkalmam Nightwish-t hallgatni). Creepy. Mindenesetre most Tarja tolja a szopránt a fülembe konstans.

Fáradt vagyok már blogolni... folytköv, valamivel.

...and I'm gonna teach you how to live

Spontán kjútnessz, az volt a napom. Imádom, ha egy nap spontán kjútnessz. A kissé felhős délelőttöt beragyogta Nóri napsárga ruhájában és töretlen vidámságával. Körbetüncögött, ölelgetett, bennem is felpislákoltatott valamit.

Mostanában újra orrbaszájba Nightwish-t hallgatok. Tarjás Nightwish-t. Felfedeztem pl. a Sleepwalker egy tisztább verzióját, és totál rákattantam. Felpattanok ilyenkor mindenhonnan és lebeg a lelkem. Minden egyes sort valahogy rá tudok illeszteni az életemre, beindítja a fantáziámat, előhozza a múltamat, és a szépséget, amit anno megláttam magamban, és a lendület egyszerűbbé teszi minden fájdalom feldolgozását. Körbepörgök, megcsinálok olyan dolgokat is, amiket régen meg kellett volna.

Némi szorongással érkeztem dialektológia zh-ra, de az elsők közt beadott dolgozatomat látván Bárth János (az a tündér! Jaj de mennyivel szexibb volt hátrafogott hajjal!) gratulációját fejezte ki, milyen szép zh-t írtam ilyen gyorsan. Még azt is elnézte, hogy a dogámat nem adtam még le. Nos igen, a dialektológia mindig is jól ment, csak a körülmények valahogy eddig mindig kisiklattak valahol, így nem tűnhettem igazán jónak.

A campus előtt Laliba botlottam (nem tévesztendő össze a plüsslovammal, ő egy nagyon drága szinttársam, félig a ló nevének ihletője), aki megkínált egy galagonyás kínai cukorkával, majd Kálmán is ott termett (és nem pofozott fel és nem nevezett hülye naiv picsának pedig megkértem rá), ellenben elkísért engem a Fővám térre libát venni. Liba nem volt, ellenben vettem egy egész kacsát (Prágában olyan jól sikerült megsütnöm a moldáv srác fél libáját, hogy Nórival kedvet kaptunk az itthoni hússütéshez is), meg még ezt-azt, aztán némi kerülővel hazaevickéltünk, lelkesen kirekesztve a külvilágot.

Drágalátos szegecses tűsarkúm egy tündérbogár, de még szoknia kell a cipőként való funkcionálást, és úgy feltörte a lábam, hogy a Városliget szélén szimplán levettem, behajítottam a kacsa mellé és mezítláb trappoltam el a koliig a füvön. A szobában aztán ablakot nyitottam, kipakoltam a lavórt, megtöltöttem langyos vízzel, beledobtam Nóri körömvirágos szappanját, csináltam Pick szalámis szendvicset, kibontottam egy üveg barna Kozelt, felgyűrtem a felsőm és a hátamat süttetve, fájós lábamat áztatva How I Met Your Mother-t néztem.

Ölni tudtam volna egy kangoo edzésért, úgy ugráltam megint, mint egy megszállott, és így is alig fáradtam el. De hajj de jó volt. Többet kéne sportolnom. Meg is kértem anyát, hogy tartogasson nekem egy kis kerti munkát, ha hazaérek.

Anyám egyébként kiröhögött. Közölte velem, hogy a kérésemre két kedves, szeretetreméltó és egyébként elfoglat férfi is szaladt hozzám lelket ápolni, az egyik ráadásul az éjszaka közepén, csudajó zh-t írtam, hétvégén Prágában lazultam, a szobatársam tündér, és én nyifogok az exemen, aki csupán a hiúságomat sérti. Háthát. A beszélgetésből csipkelődés lett, abból közös vihorászás. Anyalánya-effekt, mind lélekösszerázás, mind lányos csacsogás terén.

"Mit mosolyogsz?" kérdezték ma tőlem többen. És valóban, szinte végigmosolyogtam a napot. A szokásosnál is intenzívebben gondolok az életemre, minden részletére, ami csak ér engem, és ettől az állandó gondolkozástól mindig mosolyra áll a szám. Mert valahol, a végtelen megbántottság és keserűség fölött nagyon jól érzem magam. Van miért. Sírtam is ma, nem is keveset, de végül mégsem kétségbeesésben fogok lefeküdni. Továbbra is fáj, szaggat, rág engem Máté, de ha mélyen magamba nézek, maradt bennem béke és optimizmus.

Zavarba ejt, mennyire jó véleménnyel vannak rólam egyesek. Félreértés ne essék, szeretem én magam, de amikor olyanokat mondanak, melyeket magam sem láttam magamban, és így rámutatva sem igazán tudom megfogni, mégis arra alapozzák a személyiségemet, meg hogy milyen nagyszerű, akkor az azért zavarba ejt. Bár valószínűleg így a jó. Belülről melegít az ilyen és nem hagy kihűlni akkor sem, amikor a saját önbizalmam már mind elpárolgott belőlem.

Hát így vagyok. Szomorú, kétségbeesett, megbántott, és emellett vidám, kiegyensúlyozott, derűlátó. A két réteg alig érinti egymást, az egyikbe zuhanok megállíthatatlanul, a másikon dolgozom örökösen. Alig-alig látom, hogy egyik hatással lenne a másikra, de hát... küzdök. Az vigasztal, hogy más út nincs előttem, mint hogy kigyógyuljak ebből és túltegyem magam rajta. Tehát valahol egyszer majd elérem.

lelkitünc

Mit csinál a hülyelány, ha vasárnap délután óta jóformán nem aludt, egész nap száz kilométereket zötykölődött kb. 10 kilót cipelve egy szakadt táskában, holnap zh-zik és két beadandót is meg kell írnia? Nyilván hajnali 1-ig Ankalimonozik...

De nem baj, mert jó volt. Utánam az özönvíz.

And you can't save me now, I'm in the grip of a hurricane

Tök sok mindenről akartam írni, és valószínűleg a vonatozás okozta fáradalmak miatt is, de most ezeket elhalasztom.

"I think my mask of sanity is about to slip", írta egy időben gimis legjobb barátnőm, Dalma. Most én érzem magam így.

Igazából mindegy. Megfogadtam, hogy nem vinnyogok többet a blogomon, nem segít az. De asszem még sosem voltam ilyen bizonytalan a saját szellemi egységemben.

Erre szoktam azt mondani, hogy nagylányvagyokmegoldom.

(ez a dal most jobban, mint az eddigiek)

Feküdjél le lányom leányágyadra, hajtsd le szép fejedet selyemnyoszolyádra

Nem tudom azt mondani, hogy mindenre tudok megoldást. Még azt sem, hogy mindig értelek, vagy hogy mindig megfelelően tudok reagálni a cselekedeteidre. De ha szomorú vagy és ellened van a világ, idebújhatsz és meghallgatlak. Ha elszaladsz és nem akarod, hogy lásson a világ, a helyemen maradok és nem látlak. Csinálok neked reggelit, hozok kakaót a boltból, hazajövök, hogy sütit süssünk együtt, ellógok óráról/edzésről, ha fontosabb, hogy beszéljünk. Nem anyáskodásból, hanem mert része vagy az életemnek. Szívemen visellek, mert odanőttél.

Tűzleány és vízleány. Minden probléma és különbség ellenére elválaszthatatlan és megismételhetetlen.

...and if the lights go out

Tele vagyok gondolatokkal, de valahogy nem tudom/akarom kifejezni őket. Úgy érzem, ha kiírom magamból, elszállnak belőlem. Hagyom inkább magamban, hogy belülről dagasszanak, mint egy lufit, és bármikor mosolyra fakasszanak. Mostanában mindenkinek annyi baja van körülöttem... az egyik a környezetével csatázik, a másik a párjával, a harmadik az iskolájával/munkahelyével... egész eddig nem éreztem úgy, hogy be tudom tölteni a támaszték szerepét a kapcsolataimban, de most még az is felemel, hogy erre használnak. Magam érzem többnek tőle, hogy lám, más alkalmasnak tart arra, hogy segítsek neki igazodni a világhoz. A legjobb pedig az, hogy ha ér is negatív impulzus (mert ér), vissza tudom verni. Kaptam egy lelki békét, melyből tudok táplálkozni és erőt tudok meríteni. Tudok ésszerűen és értelmesen cselekedni. Hahh.

Nagyon sok pozitív benyomás ért az utóbbi időben. Nem is akarom, hogy folytatódjon a hét. Vagy mondjuk legyen azonnal péntek és érkezzek meg Szonjához Prágába. =)

Ezennel megragadom az alkalmat, hogy őszinte hódolatomat fejezzem ki Fodor Viktória kisasszony iránt, és tájékoztassam, hogy heteroszexualitásomat megtartva a rajongója lettem. *virtuális kézcsók

Kinézek az ablakon, magamhoz ölelem Lalit, körbepördülök és felnevetek.