fighter

Hát nem unatkozom. Mondjuk ez király, ez volt a cél vagy mi. Érdekes kis koktél volt ez a hét, bár még nincs vége, történhet még sorsfordító esemény vagy fejemre eshet egy féltégla vagy eladhatnak emberkereskedők... nem is tudom, mit meséljek.

Nagyon érdekes élményem volt csütörtökön a táskás nénivel az egyetemen. A táskás néni jellemzően az A épület nagyelőadója előtt árusítgatja a táskáit/kézműves termékeit, és én már rég nagy haverságban voltam vele, viszont már nem láttam december óta. Most vigyorogva szaladtam hozzá, de ő pár másodpercig csak bambán állt, utána ragyogott fel az arca. Megöleltük egymást, aztán mint jó pletyis barátnő, megkérdezte, mi van azzal a fiúval, akivel anno kezdtek alakulgatni a dolgok, és én úgy odavoltam érte. Dióhéjban elmagyaráztam neki szerelmünk tragikus (és tragikusan kettőnél több szereplős) történetét, elhűlve hallgatta, első reakciója:

-Ó! Tehát azért nem ismertelek meg a kisugárzádosról!

Pislogtam kettőt, de teljesen helytállónak tartottam a megállapítását. Mikor anno összejöttem Mátéval, mindenki odajárt sütkérezni a közelembe, erőművet lehetett volna rám kötni. Ankalimon is megerősítette az este, hogy bizony a Bogis kisugárzásom megcsappant, de attól még az egyéniségemből nem veszítettem. Ami viszont jólesett: azt mondta, kicsit jobban megismert, mióta felhősebb lett az életem, és úgy érzi, kicsit jobban belém lát, és nagyon tetszik neki, amit lát. Én is néha mérlegelem magam, figyelgetem, mi motivál, hogyan viselkedek, és időnként megengedem magamnak, hogy elégedett legyek magammal. Majd ha egyszer vége lesz ennek az egész őrületnek, és minden kedély megnyugszik, talán még hálás is leszek az életnek ezért a pofonért. Mint Christina Aguilera Fighter c. számában (jesszus de rühelltem én azt anno, de a szövege már akkor is megfogott), mindenképp sokat lendített a felnőtté érésemben. Sok mindent átgondoltam, meg átformáltam, aztán most nagyon okosnak érzem magam, tobzódik bennem a csí.

De most már elég volt. Nem akarok folytatást, nem akarok megint feldolgozni egy rakás fájdalmas igazságot. Azt már nem tudom, mit tudhatok még meg a múltból, ami überelheti az eddigieket, de hát ne kiabáljuk el, mindig van lejjebb.

De a jövő sem érdekel.

Nem akarom, hogy ezek ketten visszajöjjenek Stockholmból.

Félek. Úgy érzem magam, mint akit kikötöztek valahova és folyamatosan dobálnak. Most épp egy pillanatig nem dobálnak, de aztán folytatódik az egész. Biztos egy idő után majd le tudom szarni, de rég nem voltam ilyen jól, és ha visszajönnek, biztos kezdődik valami újabb rémálom. Amit majd persze feldolgozok, mint az eddigieket is, csak a fenébe, a helyzet az, hogy kivan a faszom.

Gyűlik bennem a harag és ez nem jó. Nem akarok én visszaütni (nem is tudnék, csak nevetségessé tenném magam), erőt ad nekem az önuralom, és ahogy Ankalimonnal beszéltük is, ennél csak rosszabbul tudnám csinálni.

Ha úgy tetszik, magamtól félek.

Hm, nem is erről akartam írni. De valahogy a délutáni relax mintha kiradírozta volna az agyam. Majd megjön az ihlet a többihez is, de egyelőre befordulás van.

Az azért abszolút boldogság, amikor este 11 körül Ankalimon megáll a Mosoly utcában, megölel a kocsiban, és még ki sem szálltam, amikor Csaba megjelenik az erkélyen és lemosolyog ránk. Ilyenkor igazán semmi okom a panaszra.