~ ~ ~

Valaki mondja már meg, mi van velem.

Nincs kedvem sehova menni, ha mégis van, rövid úton hazamegyek, döglök itthon, tanulni nem tudok, a gondolataimban nem akarok kurkászni, blogolni sem sikerül, beszélgetésekből és agyalásokból áll a napom, soha nem fáradok el, forr bennem az adrenalin, mégsem tudok nekikezdeni semminek, és szalad az idő tétlenül, én meg vagyok, hátradőlök és nézek nagy szemekkel, hogy mi van.

Persze, ezek a szerelem tünetei. Pszeudoszerelmes vagyok.

Tegnap berúgtam, mint a szemét. A Városligetből hazafelé jövet egy frizbi landolt a lábam előtt. Egy srác lengette a karjait érte, megpróbáltam visszadobni, de elég csúfos kudarcot vallottam, végigkacsázott az Ajtósi Dürer soron. A frizbis srác lecseszett, milyen béna vagyok, és nekiállt megtanítani, hogyan kell frizbit dobni. Eldobálóztunk a koli bejárata előtt, majd bement velem az előtérbe beszélgetni.

-És most kérdezz! Mindenféle ökörséget, amit csak akarsz! - mondta.

Kérdezgettük egymást, csevegtünk, nevetgéltünk. Megkérdezte, hogy ha nem lennék ilyen részeg, előfordulhatna-e, hogy megdugjon. Közöltem vele, hogy nem vagyok az a könnyen megdugható fajta, és beszélgettünk tovább. Megegyeztünk abban, hogy kár, hogy így találkoztunk, mert valószínűleg józanul is bírnánk egymás fejét. Még megkérte a biliárdozó portást, hogy üthessen egyet a dákóval, aztán elköszönt és hazament.

Kár, hogy többet nem látom.