Spontán kjútnessz, az volt a napom. Imádom, ha egy nap spontán kjútnessz. A kissé felhős délelőttöt beragyogta Nóri napsárga ruhájában és töretlen vidámságával. Körbetüncögött, ölelgetett, bennem is felpislákoltatott valamit.
Mostanában újra orrbaszájba Nightwish-t hallgatok. Tarjás Nightwish-t. Felfedeztem pl. a Sleepwalker egy tisztább verzióját, és totál rákattantam. Felpattanok ilyenkor mindenhonnan és lebeg a lelkem. Minden egyes sort valahogy rá tudok illeszteni az életemre, beindítja a fantáziámat, előhozza a múltamat, és a szépséget, amit anno megláttam magamban, és a lendület egyszerűbbé teszi minden fájdalom feldolgozását. Körbepörgök, megcsinálok olyan dolgokat is, amiket régen meg kellett volna.
Némi szorongással érkeztem dialektológia zh-ra, de az elsők közt beadott dolgozatomat látván Bárth János (az a tündér! Jaj de mennyivel szexibb volt hátrafogott hajjal!) gratulációját fejezte ki, milyen szép zh-t írtam ilyen gyorsan. Még azt is elnézte, hogy a dogámat nem adtam még le. Nos igen, a dialektológia mindig is jól ment, csak a körülmények valahogy eddig mindig kisiklattak valahol, így nem tűnhettem igazán jónak.
A campus előtt Laliba botlottam (nem tévesztendő össze a plüsslovammal, ő egy nagyon drága szinttársam, félig a ló nevének ihletője), aki megkínált egy galagonyás kínai cukorkával, majd Kálmán is ott termett (és nem pofozott fel és nem nevezett hülye naiv picsának pedig megkértem rá), ellenben elkísért engem a Fővám térre libát venni. Liba nem volt, ellenben vettem egy egész kacsát (Prágában olyan jól sikerült megsütnöm a moldáv srác fél libáját, hogy Nórival kedvet kaptunk az itthoni hússütéshez is), meg még ezt-azt, aztán némi kerülővel hazaevickéltünk, lelkesen kirekesztve a külvilágot.
Drágalátos szegecses tűsarkúm egy tündérbogár, de még szoknia kell a cipőként való funkcionálást, és úgy feltörte a lábam, hogy a Városliget szélén szimplán levettem, behajítottam a kacsa mellé és mezítláb trappoltam el a koliig a füvön. A szobában aztán ablakot nyitottam, kipakoltam a lavórt, megtöltöttem langyos vízzel, beledobtam Nóri körömvirágos szappanját, csináltam Pick szalámis szendvicset, kibontottam egy üveg barna Kozelt, felgyűrtem a felsőm és a hátamat süttetve, fájós lábamat áztatva How I Met Your Mother-t néztem.
Ölni tudtam volna egy kangoo edzésért, úgy ugráltam megint, mint egy megszállott, és így is alig fáradtam el. De hajj de jó volt. Többet kéne sportolnom. Meg is kértem anyát, hogy tartogasson nekem egy kis kerti munkát, ha hazaérek.
Anyám egyébként kiröhögött. Közölte velem, hogy a kérésemre két kedves, szeretetreméltó és egyébként elfoglat férfi is szaladt hozzám lelket ápolni, az egyik ráadásul az éjszaka közepén, csudajó zh-t írtam, hétvégén Prágában lazultam, a szobatársam tündér, és én nyifogok az exemen, aki csupán a hiúságomat sérti. Háthát. A beszélgetésből csipkelődés lett, abból közös vihorászás. Anyalánya-effekt, mind lélekösszerázás, mind lányos csacsogás terén.
"Mit mosolyogsz?" kérdezték ma tőlem többen. És valóban, szinte végigmosolyogtam a napot. A szokásosnál is intenzívebben gondolok az életemre, minden részletére, ami csak ér engem, és ettől az állandó gondolkozástól mindig mosolyra áll a szám. Mert valahol, a végtelen megbántottság és keserűség fölött nagyon jól érzem magam. Van miért. Sírtam is ma, nem is keveset, de végül mégsem kétségbeesésben fogok lefeküdni. Továbbra is fáj, szaggat, rág engem Máté, de ha mélyen magamba nézek, maradt bennem béke és optimizmus.
Zavarba ejt, mennyire jó véleménnyel vannak rólam egyesek. Félreértés ne essék, szeretem én magam, de amikor olyanokat mondanak, melyeket magam sem láttam magamban, és így rámutatva sem igazán tudom megfogni, mégis arra alapozzák a személyiségemet, meg hogy milyen nagyszerű, akkor az azért zavarba ejt. Bár valószínűleg így a jó. Belülről melegít az ilyen és nem hagy kihűlni akkor sem, amikor a saját önbizalmam már mind elpárolgott belőlem.
Hát így vagyok. Szomorú, kétségbeesett, megbántott, és emellett vidám, kiegyensúlyozott, derűlátó. A két réteg alig érinti egymást, az egyikbe zuhanok megállíthatatlanul, a másikon dolgozom örökösen. Alig-alig látom, hogy egyik hatással lenne a másikra, de hát... küzdök. Az vigasztal, hogy más út nincs előttem, mint hogy kigyógyuljak ebből és túltegyem magam rajta. Tehát valahol egyszer majd elérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése