“I no longer have patience for certain things, not because I’ve become arrogant, but simply because I reached a point in my life where I do not want to waste more time with what displeases me or hurts me. I have no patience for cynicism, excessive criticism and demands of any nature. I lost the will to please those who do not like me, to love those who do not love me and to smile at those who do not want to smile at me. I no longer spend a single minute on those who lie or want to manipulate. I decided not to coexist anymore with pretense, hypocrisy, dishonesty and cheap praise. I do not tolerate selective erudition nor academic arrogance. I do not adjust either to popular gossiping. I hate conflict and comparisons. I believe in a world of opposites and that’s why I avoid people with rigid and inflexible personalities. In friendship I dislike the lack of loyalty and betrayal. I do not get along with those who do not know how to give a compliment or a word of encouragement. Exaggerations bore me and I have difficulty accepting those who do not like animals. And on top of everything I have no patience for anyone who does not deserve my patience.”
Igen, van ilyen is. Mert nyilván ha valakinek az első vagy, akkor az valószínűleg az életben nem szeretett senkit annyira, mint téged. Ha nem így lenne, nem használná ezt érvként.
Légy büszke magadra. Király vagy.
Hihetetlenül gazdaggá tetted egy ember életét.
És a továbbiakban ezt ne vedd a válladra.
Kinek a döntései voltak ezek?
Mindenki a saját döntéseiért felelős. Ha ő úgy döntött, hogy meglép veled egy nagy lájf-íventet, akkor annak a következményeit ő viseli.
Értsd: nem te.
Mert ez nem a te életed. A te életedbe még annyi minden sok dolog belefér, hogy húha. És neked is lesznek új első élményeid.
Az pedig, hogy neki te voltál az első, nem ró rád semmilyen kötelezettséget. Nem kell azért megerőszakolnod magad, mert ő téged választott valamilyen nagy első lépéséhez. Amennyiben nem használtad ki őt, marhára nincs miért kárognia.
Lesz majd másik.
Neked meg nem kell bocsánatot kérned azért, mert olyan vagy, amilyen.
És azért sem kell bocsánatot kérned, amiért nem működött, vagy nem váltottátok be egymáshoz fűzött reményeiteket, vagy bármilyen okból kifolyólag nem úgy halad a közös utatok, ahogy azt megálmodtátok.
Ő nem a gyereked. Akkor sem, ha bizonyos új élményeket te mutattál meg neki.
Ezt a bejegyzést hagytam a végére, mert általában ez az egyik utolsó érve annak, aki már tudja, hogy a legtöbb ember már réges-rég elhagyta volna őt. Ebben már van egy kis "szánj meg".
Kutatók Éjszakáján minden egy kicsit más, mint általában. Emlékszem, ahogy tavaly Szonjával barangoltunk a helyszínek között, és mindenhol egy-egy érdekes kiállításba, előadásba botlottunk. Kicsit megnyílik éjjel az egyetem, az emberek előbújnak, és a szokásos tudományos-bezárkózó megközelítés helyett örömmel fogadják a lelkes érdeklődőket. Gyere, nézd meg, mivel foglalkozunk: meg tudjuk mutatni, mennyire érdekes!
Ez egy kicsit furi, mert nem tudományos, de mégis az, és sok ember jön, akiknek a fele már nagyon képzett, fele semmit sem tud. És égnek a hívogató mécsesek, és a kezdők is szakértőnek érzik magukat, és örömmel mutogatják körbe a dolgokat és adják el a könyveket és válaszolnak a kérdésekre, és érzik ide tartozónak magukat. Mindig meg lehet figyelni, melyik tanszékek igazán jók: amelyek Kutatók Éjszakáját rendeznek.
És a legnagyobb élet a Finnugor Tanszéken volt.
Kutatk Éjszakáján elég korán van a tanévkezdés lendületéhez, és elég későn ahhoz, hogy minden már a helyén működjön. A legmegfelelőbb éjszaka arra, hogy a hangya Holdra szálljon, és régóta dédelgetett affinitások-érdeklődések előbújjanak barlangjukból.
Örülök, hogy anyukám így látta először a tanszéket.
Sajnálom, hogy nem lehettem úgy részese, ahogy akartam volna.
De nem baj, mert ez egy olyan éjszaka, ami csak varázslatos lehet.
Igen, tudom, milyen rázós téma ez. Sokáig szöszöltem is ennek a megírásával. Bár tulajdonképpen az összes bejegyzésem egy kicsit a féltékenységgel kapcsolatos.Hosszú lesz, tagoltam is.
A féltékenység, amit sokan jó tulajdonságnak tartanak.
A féltékenység, amit egyesek szinte el is várnak a partnerüktől. ("Szinte"!) A féltékenység, amely olyan, mint az AIDS: elkapni lehet egymástól, kigyógyulni belőle aligha. És lappang, és terjed, és addig nem áll meg, amíg mindent tönkre nem tesz. Mégis, mintha nem lenne elég markáns az irányába a népharag.
Arról a féltékenységről beszélek, amikor a másik morog, ha egy ellenkező nemű emberrel találkozol.
Amikor nem hiszi el, hogy túl vagy az exeden.
Amikor bosszantja, hogy a hétvégén a családoddal vagy a barátaiddal tervezel programot.
Amikor nem akar egyedül elengedni egy buliba.
Amikor nem akarja, hogy kicsinosítsd magad.
Amikor nem örül a sikerednek.
Amikor fennakad a hanghordozásodon, a szóhasználatodon, a testbeszédeden.
Amikor nem hiszi el, hogy tényleg nincs semmi bevallanivalód.
Amikor ugrásra készen várja, hogy mi az, amin kiakadhat, amit leleplezhet, ami igazolja szörnyű sejtéseit, miszerint te egy jó nagy dög szemét vagy, és megcsalod, vagy ha nem, ő akkor is csak egy huszadrangú ember az életedben, és leszarod őt, te pondró.
Éééééés kezdődik az a kellemetes játék, amikor úgy érzed, levegőt sem vehetsz anélkül, hogy gyanút ne ébresztenél a másikban, vagy szimplán ki ne akasztanád őt. Itt nem csak arról van szó, hogy akkor most tényleg elmehetsz-e nélküle sörözni a cimbikkel, hanem arról is, hogy miért késtél 5 percet, számolj be az egész napodról, miért szükségesek neked barátok, biztos kibeszéled a párodat velük és az undorító... és az, aki így viselkedik, az pontosan tudja, hogy egyre elviselhetetlenebb, és hites társának egyre több okot szolgáltat arra, hogy legalábbis angolosan távozzon az életéből, és ettől persze még szorosabbra kell markolnia a fojtópórázt.
A féltékenykedőnek:
"De én csak szeretem biztonságban tudni, ami az enyém." Tudod, mi a tiéd, öregem. Ami bemegy az emésztőrendszeredbe, és ami kijön belőle, az. Nem pedig a másik önálló emberi lény. Attól pedig nem lesz biztonságban, hogy visszatartod vagy bepoloskázod. Attól bizonytalan, letört és ideges lesz. Ez a biztonság-dolog már az ÁVO idején sem működött.
Tehát. Egyszer és mindenkorra. A féltékenység SEMMILYEN SZINTEN nem tolerálható. El lehet felejteni az egészséges aggodalmat meg szerelemféltést meg a satöbbit. Féltékenynek lenni nem szabad, értsd nem szabad, soha, értsd soha.
Egy rendes kapcsolatnak az ütőere a bizalom, és ez messze túl értékes ahhoz, hogy féltékenységgel gyepáld. A bizalomra nagyon kell vigyázni. El kell fogadni ezt az egyszerű tényt:
Ha meg akar csalni, akkor úgyis meg fog.
Ha nem akar megcsalni, akkor meg minek gyötröd.
Tudom, hogy nem ez a világ legvigasztalóbb gondolata, de a helyzet bizony ilyen egyszerű. Ha nem tudsz bízni partneredben, akkor teljesen fölösleges, hogy ilyen hosszú és kínokkal teli haláltusának tedd ki a kapcsolatotokat, mely a végén őt is és téged is felemészt.
Mert a féltékenység idővel beszivárog a hétköznapokba, a nappaliba, a konyhába, a fürdőbe, a baráti összejövetelekbe, a családba, az ebédbe, amit a párod eléd rak, a pénztárcátokba, az internetes imágótokba, ruhásszekrénybe, a reggeli pusziba és az esti beszámolóba, az időbeosztásba és közös döntésekbe, a hallgatásba és a nézésekbe, bejut a bőröd alá, és idővel mindent csak a féltékenység szemüvegén keresztül látsz, hallasz vagy ízlelsz, mint egy krónikus beteg, aki cipeli magával a betegségét, és betegsége tudatát.
Áttéteket képez, szövődik, terjed, és ami a legrosszabb, fertőz.
Láttam már nem féltékeny embert, akit a féltékeny partnere féltékennyé tett, olyat azonban aligha, aki féltékeny természet volt, de a nem féltékeny párja kigyógyította belőle. Ez egy veszélyes dolog. Úgy kell tekinteni rá, mint egy boltban kapható méregre, egy gyúlékony anyagra, egy korlát nélküli szakadékra.
Az a jó nagy helyzet van, hogy a megcsalás esélyét sosem tudod 0%-ra lecsökkenteni. Mert egyszerűen nem. És igen, olyan embereket is ismerek, akik aztán totál bíztak a párjukban, mégis fel lettek szarvazva jócskán. De a szenvedés-basztatás-cseszegetés-zsarolás jelentősen megnöveli annak az esélyét, hogy te is így járj, akármilyen szupik vagytok egyébként.
Mert ez egy önbeteljesítő jóslat.
Mert állandóan eszébe juttatod ezt a lehetőséget.
Mert egyre inkább bezárva érzi magát, amiből egyre inkább szabadulni szeretne.
Mert egyre nagyobb szüksége lesz valakire, aki megérti és elfogadja őt, te ugyanis 1-esre vizsgáztál ebből.
Ilyenkor szépenésjól gondolkodj el, mit tudsz neki adni, amitől megéri neki veled lenni.
"...és nem vagy féltékeny???"
Főleg fiatalabbak közt, főleg lányoknál, társaságban figyeltem meg, hogy egymás közt úgy beszélnek a féltékenységről, nevetve, mintha az egy megszokott kis párkapcsolati fogás lenne, ami teljesen normális és legális, sőt, szinte vágyott. Mert féltékenység okán egy kicsi hatalmat gyakorolhatnak egymás felett, van egy ilyen kis cuki +4-es UNO kártyájuk, amit időnként lecsaphatnak az asztalra, és mindenki máris úgy viselkedik, ahogy azt őt szeretnék.
"ne is mondd, múltkor is, hallod, aaaannyira féltékeny voltam...."
#@&##>@#!%W'+!
*jobbegyenes, balhorog, meg még egy jó kis hasbarúgás*
Nem, kisanyám, ez nem játék. Nem tudod, milyen fegyvert használsz, úgyhogy teddszépenle, és viselkedj önmagadhoz méltóan.
És még egy utolsó gondolat
Tudom jól, hogy társadalmilag nem arra vagyunk berendezkedve, hogy olyan könnyen jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ez egy kicsit ilyen magyar dolog, de valamiért szokás azt hinni, hogy minél jobban utálod magadat, mások annál jobban szeretni fognak. Szinte mindenki egy kicsit önbizalomhiányos, és nyilván az ilyenek, mint a féltékenység, is abból fakadnak, hogy a delikvens nehezen hiszi el, hogy ő egy értékes és szeretetre érdemes lény. Jó nagy hiba, de ez van.
De az önbizalomhiányodat ne viseld már koronaként a fejeden, könyörgöm. Ez baj, ez nem kéne, hogy legyen neked. Lassan, lépésenként, meg lehet tanulni szeretni magadat, és meg is kell. Mert ez a felnőtté válás része: megtanulni elfogadni és kedvelni magunkat. Ha ez nincs meg, akkor még valami nincs a helyén: nem lehetsz olyan lusta és önző, olyan gyerek, hogy ezt megspórolod, mert csak.
És pláne nem lehetsz álszerény, aki igazából pontosan tudja, hogy szeretetreméltó, de továbbra is lelkesen pocskondiázza magát, mert... azzal demonstrálja valahogy a lelki nagyságát, vagy a nemtommijét... hát nemár. Ez ráadásul még gerinctelen is, mert jól átveri magát és a többieket is. Nem, kurvára nem igaz, hogy azt jobban szeretik, aki utálja magát. Ellenkezőleg, basszus. Csak az tud adni, akinek van miből. Aki ragyog, annak szeretnek a közelében állni.
Nőj föl. Fogadd el magad. Szeresd magad. Király vagy. Ez az útja annak, hogy jót tegyél másokkal is, és egész biztosan ne legyél az elmúlt bejegyzésekben leírtakhoz hasonlatos, nyomorult zsarnok.
Aki ismer engem, az tudja, hogy soha nem eszem halat. Meggyőződésből. Kicsi korom óta (kb. 15-16 éve).
Hosszú lenne elmondani, hogy miért... a lényeg, hogy nem.
Ma az ELTE menzán már szinte teljesen befaltam a rántott csirkémet, amikor is rádöbbentem, hogy ez bizony hal volt. A konyhás arc nem mondta, hogy amikor csirkét kérek, az nem csirke. Evés közben meg csak a bundát éreztem. In jor féjsz, 15 év.
„Ugye tudod, hogy senki más nem fog tudni elviselni?”
Ahaha-hahaha-hahaha.
Jaj de amatőr.
Ami az első mondatot illeti, Nóri barátnőmet tudnám felhozni
példának, akinek nincs is annyi ujja, mint ahányszor ezt hallotta. Húha, akkor
most ki mondott igazat?
Hadd ne kelljen ecsetelgetnem, hogy ez mennyire gáz. Talán
mintha látná a jövőt, vagy eleve, a szerelem afféle skála lenne, amin mindenki
szépen belövi magát egy értékre, hogy ő ennyire és ennyire szereti a másikat.
Tessék szépen nem kiröhögtetni magunkat.
Ami a másodikat illeti, az már keményebb. Mindenkiben ott
lappang a gyerekkori hisztik, a családi veszekedések, az elvesztett barátok, az
iskolai lebőgések és a visszautasított közeledések riasztó emléke által tüzelve
a félelem, hogy ő valójában egy kiállhatatlan, elviselhetetlen, totálisan
nyomorék helikopter. Ezt kijátszani pedig eléggé övön aluli húzás.
De ez nem a „csúnya vagy, buta és gázos, de én szeretlek”
típusú szatíra, kérem szépen! Azok, akikkel súrlódtál, de még az életedben
vannak, azok mind-mind elviselnek, és még jobb, hogy ezt a téged épp zsarolni
próbáló embert egyszer annyira levetted a lábadról, hogy kénytelen ilyen olcsó
eszközöket is latba vetni a megtartásodért, annyira retteg, hogy elveszít!
(Remélhetőleg joggal.)
Vágjuk el a szárnyát, akkor nem fog tudni elröpülni. Remek
politika egy párkapcsolathoz.
Az élet összes tapasztalata azt mutatja, hogy ha valakivel
nem működik, működni fog valaki mással. Tökre el fog tudni viselni,
valószínűleg sokkal jobban, mint ez a kis zsarnokjelölt. Ő az, aki kurva
elviselhetetlen.
Ha pedig történetesen egyedül maradsz, akkor meg legalább
nem kötöd az életed egy hozzád nem illő, kisebbségi komplexusos diktátorhoz,
aki energiavámpírként funkcionál majd minden egyes napod során.
Hidd el, ennél jobb az egyedüllét. Én is megerősítem, de
bárki más is. Legalább szabad vagy, és adsz esélyt a hozzád illőbb
embereknek/dolgoknak, hogy bekopogtassanak az életedbe…
Van a nyelvészetben egy kifejezés: prototípuselvnek nevezik.
Arra a mentális képre (jelölt) vonatkozik, mely egy bizonyos kimondott szó (nyelvi jelölő) hatására a fejben képződik. Lehet, hogy tudományosan nem az a legjobb példa, de a nyelvész számára lesz a prototipikus fogalom.
A mai nap a prototipikus vasárnap volt.
Napfénnyel, rózsaszín álommal a Kamarában, lustán nyújtózással a fonott székeken, lassan forgó aggyal, és emberekről való beszélgetéssel, a tegnap este átbeszélésével (hehh, majdnem nem otthon aludtam! :D ), otthoni nyújtózással, munka befejezésével, ebédfőzéssel, teával az ágyban, hosszú kalapálással a billentyűzeten.
Napos, nyugodt, lassú, és persze egy kicsit tompa, mint minden vasárnap.
Bárcsak lett volna erőm blogolni az elmúlt hétről, a finnugor délutánról, a főzdefesztről, a rengeteg eseményről, ingerről. De talán nem is ezek voltak a fontosak.
Hanem a random jövő, hosszú csetelések, a tervezetlen hazaséta Minccel, a kedves pincérlány kérdése a Zoskában, L. Tanárnő levele nekem (holnap találkozunk!!! ^^), a Kamarában megölelő ismerősök, a lopott másfél órás skype a CCC-ben, a sör, amit Tücsi vett nekem, és nem akarom sorolni tovább, mert nagyon sok minden van még.
Ha kedves vagy vele, ha az elképzeléseinek megfelelően
működsz, ha kb. ki tudja számítani, hogy hogyan fogsz viselkedni, és persze
remélhetőleg ha rá vagy utalva valamiben, akkor önmagad vagy.
Ha pedig neki nem tetsző, esetleg, horribile dictu, váratlan
dolgot teszel, ha akaratodon kívül megbántod, vagy hirtelen nem tud mit kezdeni
veled, akkor bizony te nem az az ember vagy, akit ismer és szeret.
Akkor önmagad torz, gonosz, sötét Frankenstein-szüleménye
vagy, előbújt belőled a Mr. Hyde, vérfarkassá változtál az éjszaka.
És ez ugye a te hibád. Hogy sérthetted meg drága párod
bársonyos önérzetét azzal, hogy más oldala is van a személyiségednek, mint amit
ő szeret, és esetleg meglepetésekkel is tudsz szolgálni?
Hát hogy fog így kontrollálni?
Hogy fog uralkodni fölötted és vállon veregetni
megértően, hogy „jól van kicsim, te ilyen vagy”?
Hogy fogja elvenni az összes önbizalmadat azzal, hogy
lám, megfejtett, és minden lépésedet fölényes bólogatással nyugtázni?
Hogy fogja felvértezni magát az esetleges
kellemetlenségektől és fájdalmaktól?
Aki ilyen ember, hogy kiteszi őt ilyen aknamezőnek, mint saját,
tőle független egyéniség, az semmiképp nem lehet az ő kis párja! Hát ez kínzás!
Mert itt van elásva az a drágalátos blöki.
Hogy őneki halálosan ijesztő, hogy te egy szuverén entitás
vagy. Olyan szintű az önbizalomhiánya, hogy előtört belőle a
Napóleon-komplexus. Ő a kisebb, de uralkodni akar, pattogni, mint egy dühös
csivava, lekötözni, bezsákolni, bedugni egy vitrinbe, és lenyelni a kulcsot.
Tudja, pontosan tudja, hogy remek vagy: és nem bír veled. Így megpróbál
megmetszeni egy általa kezelhető méretű és formájú lénnyé. Legjobban annak örülne,
ha lenne rajtad ON/OFF gomb, és lehetőleg üzemmód-szabályozó is.
Nem, nem árultad el vagy szúrtad hátba vagy csaltad meg őt
azzal, ha saját magadnak megfelelő, neki azonban kevésbé tetsző módon
viselkedtél. Nyilván ettől még fontos alkalmazkodni a másikhoz, de ha úgy
érzed, a másik az egyéniséged egy prominens szegletének létét tagadja vagy nem
fogadja el, akkor, az a helyzet, hogy neki nem kellesz egészben.
Ahogy nem lehet úgy élni, hogy csak az arcodat vagy csak a
hátadat mutatod folyamatosan a másiknak, úgy nem élhetsz úgy sem, hogy csak a
neki megfelelő tulajdonságaidat „használod”.
Ilyenkor szembesülni kell vele, hogy valakinek itt
birtoklási kényszere van, és nem akar téged „jóban-rosszban”.
Én tökre nem akartam másfél órát ott maradni a foteleknél és torkom szakadtából kacagni és felzabálni a fél csomag kekszet és asztalátugrást nézni, és farsangi jelmezeket kitalálni és az agyam hülyébbik 99%-át használni, és vinnyogni 20 percen keresztül mint egy idegbeteg, és hagyni elillanni azt a rengeteg értékes percet és szerb-horvát rapcsatát vizionálni, meg a Finnugor Tanszéket tisztítótűzként, és gólyafos-üzemmódnak nevezni a gólyák tanácstalan ténfergését a folyosón, és jelentkezni piirakkaszakácsnak a tervezett Finnugor Büfébe, és megrongálni a vakolatot a puszta hangommal, de... nem bírtam abbahagyni. :D
Eszembe jut, amikor megérkeztem Budapestre Grazból. Rögtön leintettem egy taxit, hogy elvigyen Szonjáék új albijába. Először szólt, hogy ne csukjam be ilyen erősen az ajtót, majd panaszkodott, hogy már épp haza akart menni, és egyébként is az úticélom épp az ellenkező irányba van, és ez így most tök kényelmetlen, és ha már felhívtam Szonját, akkor miért nem házhoz vitetem magam, miért a buszmegállóba, ha ez a logikus, és ez az ország lop-csal-hazudik egyébként is ám, nem elkeseríteni akar, hanem ezek a tények. Puff, dirr.
Szonja fáradtan de még mindig ragyogó büszkeséggel vezetett körbe az új lakásukon. Kicsit úgy éreztem magam, mint az anyuka, akinek kirepült a csemetéje. Az én kis tündérbogaram felnőtt és... nemzeteket ment meg...! Jó volt így látni őt.
Eszti holtfáradt arccal lezuhant a Kamarába. Talán valaki meg is érkezik és fizet is nekünk egy kör rövidet. Ránk fér, mi jómunkásemberekre... szinte beszélgetni sem volt kedvünk, csak néztünk egymásra, és mindent tudtunk...
Első hét a FU tanszéken. Remek marióra, kevésbé remek orosz. Bonyodalmak, ambivalencia, gyakornokoskodás. Kyllä tai ei? Inkább kyllä, ha arra gondolok, hogy legszívesebben az egész napomat ott tölteném... segítség, Antalgergővé változtatnak embertelenül!!!
Minccel borozunk. Finomat. Mint a hölgyek. Kicsit tájidegen ez nekünk, a pénztárcánknak is, de ugyan kit érdekel, ha ilyen jól szórakozunk. :) Összehozó projekt? Összehozó projekt!
Zsolti, régi témák, közös emlékek. Én igen, ő is holtfáradt. De olyan szép arra gondolni, mennyi barát milyen közel került most egymáshoz, a nyár végi bulik, főleg Felsőgöd után... konkrétan kialakult egy új baráti társaság. Ami király. És beletartozunk. :)
A nap milyenségét közben egy elmosódott pacás sötét fej változtatja jobb vagy rosszabb irányba, ahogy késő este igyekszik átütni a Skype pixelein, a hangja pedig szaggatottan adagolódik a hallójárataimba.
Telnek a napjaim szépen.
„Bogi, hát nem igaz! Te csak ülsz a gépnél, nem mondasz
semmit, pedig ilyen izgalmas az életed!” – ezt a nagybátyámnak sikerült
mondania, amikor kicsit meséltem a családnak a névnapi ünnepségünkön (szept.15 a
névnapom egyébként, csak azért írom le, mert máshonnan ezt úgysem tudnátok
meg). Kicsit nevettem. Ja, az életem izgalmas ám! :D A család elbűvölve
hallgatta a történetemet, hogyan találkoztam a párommal. Vicces, hogy épp Vali
(anya legjobb barátnője) kattant rá legjobban, főleg miután meglátta a fényképét.
:D
A mai nap felét karjalanpiirakka-készítéssel töltöttem.
Zsófi húgom közben maga rakosgatta be a Haloo Helsinki-számokat, öcsém a
kedvenc finn szavát (vapaudesta) ismételgette, Gyerek és anya pedig igyekeztek
memorizálni a szeretlek kifejezést hindiül.
Gyerek beszólt.
- Hogy lehet valaminek ilyen neve, hogy piirakka?
- Ez egy ilyen nyelv, Gyerek. Most megmondom neked a két
kedvenc szavamat.
- Ajaj.
- Az egyik: pippurimylly. Azt jelenti, hogy borsszóró. A
másik pedig: tutkimusretkikunta. Ez pedig a tanulmányi kirándulás.
Gyerek kétségbeesetten hátrapillantott.
- Anyaaa, már megint furán beszél!
:D
Idill, idill, idill. Szinte giccs.
És tegnap még a Scrabble-meccset is megnyertem.
Fura volt otthon lenni a családdal. Fura volt, hogy furán
éreztem magam. Pedig nyáron minden olyan remekül ment, minden egyes
hazajövetelemkor alig győztem bulizni a tesóimmal. Most pedig kicsit bambán
néztem a rokonaimat a pezsgő mellől, a szaladó húgomat, az olvasgató öcsémet.
Most, mikor otthon voltam, előástam a régi, kézzel írt
naplómat. Azt hittem, szörnyű lesz a 16-17 éves énemmel szembenézni, de nem
volt olyan borzasztó. Fiatal voltam, kicsit ártatlan, tapasztalatlan (most
éreztem át, milyen hatással is volt rám az, hogy 16 éves korom óta a „felnőttek
játékát játszom”, tehát egyetemistákkal lógok, és tulajdonképpen sosem voltam
gimis), de első körben nem az jött le az írásaimból, hogy úristen, hanem az,
hogy ez a csaj cuki. És néha sajnáltam az én kicsi, ártatlan, tapasztalatlan
fejemet, hogy miken sodort át az élet. Legszívesebben beleugrottam volna a
naplóba, mint Harry Potter, és megölelgettem volna a régi önmagamat, és
megmondtam volna neki, hogy nem vele van a baj, és minden jó lesz majd, ne
sírjon.
És persze elképedtem azon, mennyi minden vagyok túl így, a
kis 24 évemmel.
Most minden jó, minden egyben van. Még sosem volt ennyire
minden a helyén. A tanulmányaim csodálatosan haladnak, a munka is jól megy,
hatékony vagyok, a párkapcsolatom szép és büszkeséggel tölt el (csak az a
párezer jelentéktelen kis kilométer ne lenne…), minden barátom a helyén,
ráadásul nekik is rendben van az életük, nem kell aggódni senkiért, egy csomó
csodás tervem van a jövőre nézve, és úgy érzem, lezárult az életemben az
útkeresés.
Ha valaki 6-8-10 évvel ezelőtt megkérdez, hogy milyen életet
szeretnék, kb. olyat vázoltam volna fel neki, mint amilyet most élek.
Ez általában erővel tölt el, most azonban ellenkezőleg.
Most, ahogy a vonaton ülök, sötétebbnél sötétebb képek
pörögnek előttem, váratlan betegségekről, küszöbönálló háborúról, súlyos
balesetekről, egy telefonról az éjszaka közepén azzal, hogy valakivel valami
történt…
Mint egy paranoiás nagymama. Mégis, ez van: úgy érzem magam,
mint a sárkány a kincsen, folyamatosan rettegek, kit vagy mit vesztek el
váratlanul. A boldogságtól most valahogy nagyon sebezhetőnek érzem magam.
Valaki rúgjon oldalba. Nem vagyok én túlérzékeny terhes anyukajelölt…
Ez egy kicsit a megbocsátáshoz kapcsolódik, de azért külön érdemel pár gondolatot.
Tehát jön a probléma, tegyük fel, hogy valami problémád van a másikkal. Pl. ne csámcsogjon társaságban. Mire jön a válasz: "Na te nekem ne beszélj, te pedig mindig hintázol a széken, helyetted is ég a fejem!"
Ez egy triviális példa, de a dolog igen sokszínű.
"- Nem tetszik nekem ez a film.
- Mert aztán a te kedvenc filmed az egy korszakos remekmű, mi?!"
"- Basszus, fél órát vártam rád, és még a telefont sem vetted fel!
- Csönd, a múltkor ott hagytad nekem rendetlenül a házat!"
"- Ne haragudj, de nem tudnánk olyanról beszélgetni, amihez én is hozzá tudok szólni?
- Miért, azt hiszed, te jobb vagy, amikor mindig az életedről rinyálsz?!"
And so on, and so on.
Először is a kezdeményezőnek, mielőtt ártatlan áldozatnak hiszi magát: soha, sohasohasoha ne haragból mondj kritikát. Éppen váratlan támadást készülsz indítani egy szeretett ember tükörsima egója ellen, rá akarsz tapintani egy észre nem vett, vagy titkolt és fájdalmasan váladékozó sebre, hibára, amire nem szívesen tereli gondolatait. Finoman! Már csak azért is, hogy elkerüld a "Mi ez a tapló hangnem?" típusú visszavágásokat.
Viszont ha úgy érezted, mindkettőtök érdekében biztonságosan fel mered nyitni a heget, és szépen tudod mondani a bajod, akkor elvárhatod a másik együttműködését. Ami sohasem lehet az, hogy a másik is tíz körömmel nekiesik a lelki békédnek, hogy legalább szimmetrikusan gennyeddzetek.
Nem csoda, hogy úgy érzed pár pillanatig, hogy valóban kuss a neved. De ha kicsit visszanyerted az egyensúlyodat, nyugodtan kösd az ebet a karóhoz.
Akármit csináltál ellene a múltban, most nem az a téma. Most egy egész más dolog a téma. Még ha nagyon fájt is, amit épp az arcodba kaptál, akkor is higgadtan és nyugodtan meg kell mondani, hogy szívesen visszatérsz erre a kérdésre, ha a másik ezt fontosnak tartja, de most egyelőre nem ez van napirenden. Hanem az, amit az imént mondtál, mert úgy érzed, hogy ez nagyon zavar benne, és aggódsz, hogy ha ezen nem változtat, akkor nem bírsz olyan kapcsolatban maradni vele, amilyenben most vagytok, de ezt szeretnéd elkerülni. Ezért hoztad fel. Hogy megoldjátok.
Ilyet szabad.
Csúsztatni az érvelésben pedig nem szabad, mert késdobálás lesz a vége, és úgy fog hangzani, mint a kisgyerekek veszekedése, illusztrálom:
"- Te vagy a hülye!
- Nem, te!
- Nem, te!
- Te!
- Te!
- Te!
- Te százszor!"
...nem kell magyaráznom.
Tehát nyugi.
És türelem.
És gyengéden tereld vissza.
És ha nem képes szembenézni a hibáival, csak dobálni vissza rád a kakát, akkor legyints egyet, és kezdj el gondolkozni, hogy megéri-e neked folytatni megbeszélőképesség nélkül.
Blogolnék, és annyi mindent leírnék, de nincs már erőm. Gyász.
Pedig volt jó és rossz, izgalom és csalódás, öröm és bánat. Meg tök jó reggelek, nappalok és esték.
Hogy egy kicsit kiszakítsam magam a felém záporozó szavak rengetegéből, sok idő után újra kikerestem kedvenc dalomat. A zenehallgatás még mindig szent.
"Always, always, always", jut eszembe, amit párom mindig mond nekem, ha fel akar vidítani. Akkor ezzel a tudattal most megyek és lefekszem aludni.
Vagyis mindenképpen úgy viselkednél, ahogy az az ő gondolataiban fel van építve.
Ha szeretnéd, akkor elmosogattál volna, vele maradnál este, nem felejtetted volna el, lefeküdnél vele, nem azt a ruhát vetted volna fel, nem akadékoskodnál, megértenéd, hogy ő fáradt, bántották a munkában, elment előtte a busz, sajt nélkül hozták a pizzáját, hülye vele az anyós, és egyébként is...
...hogy_lehetsz_vele_ilyen.
Mert ha szeretnéd, nem_így_viselkednél. De mivel így viselkedsz, nyilván nem szereted őt, tehát hazugságban tartod, amikor vele vagy vagy vele élsz, és átbaszod, és játszol az érzelmeivel, és érdekből vagy vele, és tönkreteszed az életét, hogy így kihasználod, holott ő valóban szeret. Pfuj!
Mintha lenne a szeretetnek egy olyan, mindenki által ismert kódexe, amit minden rendes ember kívülről fúj, kizárólag te voltál olyan önző rohadék, hogy derogált elolvasni.
Mert különben tudnád, hogy mit csinál az, aki szeret.
Bár most, ahogy belegondolok, valóban van egy ilyen, így szól:
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, az örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.
Az elmúlt 2000 év toronymagas bestselleréből idéztem, ennél jobb hivatkozást az általános műveltségre nemigen találhatnék.
Ember, akit ilyen "ha szeretnél, akkor" kezdetű lófaszokkal zsarolnak!
Erre nem lehet mit mondani, mint megkérni a kedves illetőt, hogy most csukja be a kis száját, gondolkodjon el, és majd akkor nyissa ki legközelebb, ha átgondolta, mit mondott.
Mert ha nem hiszi el, hogy szereted, akkor egy dolgot garantálok:
Soha nem nem fogsz neki megfelelően viselkedni.
Ez olyan, mint a féltékenység vagy a harag. Ha féltékeny vagy dühös akarsz lenni valakire, akkor úgyis találsz okot rá, hogy az legyél. Ez nem probléma.
Tehát ha valaki a saját szereteteddel zsarol, az valószínűleg egy súlyosan önbizalomhiányos egyén, aki egyszerűen maga nem hiszi el, hogy bárki szeretheti. Vagy esetleg ő nem szeret téged, és projektál, mert az olyan jó.
Menekülj, bébi. Az életben nem fogod meggyőzni, téged viszont újra és újra megbénít és elgyengít. Tartozol annyival magadnak (és neki is!), hogy ha valaki vagy valami leszívja belőled az életerőt, akkor azt leszakítsd magadról, mert te is és a környezeted is tönkremegy.
Az ilyen feltételes megbocsátások. Megbocsátok, de nem felejtek. Brr. Ajánlom a fenti írást.
Kedves nagyérdemű, akit valaha megbántott egy számodra kedves ember! Közölni, hogy megbocsátasz, de utána úgy kezelni a sérelmedet, mint afféle zsebbicskát, amit előránthatsz, ha kedved szottyan egy-kettőt szúrni a másikon, az kérem a legnagyobb álszent undorító viselkedés.
Mert:
1. lefegyverzed szegény bocsánatkérőt azzal, hogy de-hát-te-megbocsátottál
2. konzerválod a bűntudatát azzal, hogy bármikor emlékeztetheted rá.
És tudod, mit fog érezni a bocsánatkérő?
Azt, hogy megkeseríted az életét, de ezzel együtt meggyőződése, hogy soha többet nem érdemelheti ki más ember megbecsülését és bizalmát, hiszen lám milyen eget lehasogató disznóságot csinált, hogy megsebzett téged.
Ez, kérlek, kihasználása és gyáva módon magadhoz láncolása a másik embernek. Na ez az, amit nem lehet megbocsátani, kéremszépen.
Én sem tudom, 5-6 év után sem. Durva. Most jövök csak rá.
Milyen evidencia ez most, és ahhoz képest annak idején mégis milyen felkészületlenül ért és igaznak hatott ez a sok kifordított érvelés!
~~~
Ember, ki olvassa eme blogot, óvakodj a lelki terror jeleitől, mert álcázza magát és bizony kicsontoz, mielőtt kettőt pislogsz!
Én pedig még fogok ilyen tipikus lelkiterror-tünetekről írni, mert rosszul vagyok annak a gondolatától, hogy valaki esetleg azt hiszi, hogy az ő készüléke rohadt le, pedig úristen dehogy, csak egy lelkileg instabil ember pszichózisának áldozata lett.
Zötyög velem a vonat… egy nagyon idegesítő osztrák
nyugdíjaspár ücsörög velem, a nőci felváltva mustrálja a dekoltázsomat és a
toucscreenes laptopomat… nyilván mindkettő az ördög találmánya. Nemsokára
befutunk Bécsbe.
Tervezés és hirtelen döntések, futás és várakozás, futás és
várakozás… aggodalom és nevetés az előbbitől, nagy beszélgetések az utóbbitól.
Graz szépsége valahogy mintha csak ködösen jutott volna el
hozzám. Pedig mennyire gyönyörűek voltak a mélyzöld hegyek, a furán tömpe
tornyok, festett utcafrontok, lélegzetelállító kiállítások, apró belső udvarok…
közben licitálunk, ki fog hamarabb megtanulni németül. Én megállapítom, hogy
bár elvileg nem tudok, hozzá képest igenis tudok, sőt, minden magyar tud.
Múzeumlátogatás, pávák egy gyönyörű parkban. El kell
magyaráznom, mik azok az apostolok, és miben különböznek a prófétáktól és a
szentektől… Bio vega burger zabálása, miközben a térképünk elázik a főtér
szökőkútjában, minek hatására jól el is tévedünk hazafelé.
A parkban egy nőci elkezdett hozzánk beszélni, elmondta, mi
a molnárka németül, majd levette a szemüvegét, és megállapította, hogy nagyon
jó kiállású, jóképű pasit fogtam, gratulál. Hát… köszönöm. :D
Kalandozás, közös közelharc a motel becsekkoltató
rendszerével, az osztrák menetrendekkel, a jegyautomatákkal és a bolti
pénztárakkal… fulladozós viccelődés, hosszú órák egy tetőn, beszélgetve, majd
csa-csa-csa tanítás egy rózsakertben, és hazadöcögés, ripsz-ropsz szendvicsek
gyártása a kihalt közös helyiségben, és sok-sok sikeres igazodás… hát ezek
történtek velünk, és örültünk, hogy ezek megtörténtek.
Most van vége a nyárnak. Most, miközben beérünk a bécsi
pályaudvarra, és otthon még Szonjáéknál megiszom egy sört, és reggel vár a
skype, délután meg az első egyetemi órák.
Vége van a hosszú és izgalmas és felemás nyárnak, az
átmeneti szállásoknak, az izgulásnak, a gondolkodásnak és vacillálásnak, a
nagyon felnőtt életnek, a saját szervezésű utaknak, az idegenvezetésnek, a
rétestésztaként nyúló éjszakáknak.
A dolgok el vannak rendezve. A koliszobám berendezve vár, az
óráim fel vannak véve, az elvárt munkaóráim le vannak csökkentve, az emberek
meg vannak ismerve, sőt már néhány kellemes esti találkozó is meg van beszélve
a hétre… és igen, a párom pedig Grazban van hagyva. Ez van és kész.
De azért jó érzés arra gondolni, így a vonaton, hogy az
otthon ilyen tárt karokkal vár. Egy-két ismerős mozdulat, közösen ismert
szófordulat, összenevetés, és máris mennyivel jobb minden! :)
Ülök egy csodálatos új helyen, bennem egy rántotta, egy doppio, egy eperszörp. Mégis gyengének érzem magam és tehetetlennek. A naptáram Damoklész kardjaként lebeg fölöttem.
Órákig szöszölök, ameddig értelmes emberi fejet varázsolok magamra. Remegek azonban, amikor kilépek az utcára, miközben tekerem a pedált, vagy betoppanok egy kávéházba.
Gyötör a bűntudat a munka miatt. De nem bírok odafigyelni, segítség, valaki ragasszon oda, mert egyébként nem fog menni! Ne gyertek e-mailek, ne gyertek munkaóra-számláló, feladatrendező szoftverek, hagyjatok békén! Buta vagyok és béna, nincs mit mondanom nektek.
Megláttam a csodálatos kilátást a koliszobából, és nagyon örültem neki. Mégis az én kis birodalmam pillanatok alatt egy másik ember cucchalmába fulladt, és én hiába végeztem már a kipakolással, nem éreztem a régi hangulatot, nem láttam azt a megszokott, boldog látványt, amiben eddig éltem. Közben beszéltek hozzám. Beszéltek, beszéltek, beszéltek.
Energiát szeretnék. Barátok szavaiból, barna szemekből, ősz hajszálakból, egy sötétbarna kézből, érkező üzenetekből, segítő emberekből, közelgő programokból. Mégis, mintha most nem tennék mást, csak szétosztogatnám magamat.
