Ülök egy csodálatos új helyen, bennem egy rántotta, egy doppio, egy eperszörp. Mégis gyengének érzem magam és tehetetlennek. A naptáram Damoklész kardjaként lebeg fölöttem.
Órákig szöszölök, ameddig értelmes emberi fejet varázsolok magamra. Remegek azonban, amikor kilépek az utcára, miközben tekerem a pedált, vagy betoppanok egy kávéházba.
Gyötör a bűntudat a munka miatt. De nem bírok odafigyelni, segítség, valaki ragasszon oda, mert egyébként nem fog menni! Ne gyertek e-mailek, ne gyertek munkaóra-számláló, feladatrendező szoftverek, hagyjatok békén! Buta vagyok és béna, nincs mit mondanom nektek.
Megláttam a csodálatos kilátást a koliszobából, és nagyon örültem neki. Mégis az én kis birodalmam pillanatok alatt egy másik ember cucchalmába fulladt, és én hiába végeztem már a kipakolással, nem éreztem a régi hangulatot, nem láttam azt a megszokott, boldog látványt, amiben eddig éltem. Közben beszéltek hozzám. Beszéltek, beszéltek, beszéltek.
Energiát szeretnék. Barátok szavaiból, barna szemekből, ősz hajszálakból, egy sötétbarna kézből, érkező üzenetekből, segítő emberekből, közelgő programokból. Mégis, mintha most nem tennék mást, csak szétosztogatnám magamat.
Hogy fogom bírni, ha már az elején roskadozom?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése