lelkiterror-kalauz 6.

A féltékenység.

Igen.

Igen, tudom, milyen rázós téma ez. Sokáig szöszöltem is ennek a megírásával. Bár tulajdonképpen az összes bejegyzésem egy kicsit a féltékenységgel kapcsolatos.Hosszú lesz, tagoltam is.

A féltékenység, amit sokan jó tulajdonságnak tartanak.

A féltékenység, amit egyesek szinte el is várnak a partnerüktől. ("Szinte"!) A féltékenység, amely olyan, mint az AIDS: elkapni lehet egymástól, kigyógyulni belőle aligha. És lappang, és terjed, és addig nem áll meg, amíg mindent tönkre nem tesz. Mégis, mintha nem lenne elég markáns az irányába a népharag.

Arról a féltékenységről beszélek, amikor a másik morog, ha egy ellenkező nemű emberrel találkozol.

Amikor nem hiszi el, hogy túl vagy az exeden.

Amikor bosszantja, hogy a hétvégén a családoddal vagy a barátaiddal tervezel programot.

Amikor nem akar egyedül elengedni egy buliba.

Amikor nem akarja, hogy kicsinosítsd magad.

Amikor nem örül a sikerednek.

Amikor fennakad a hanghordozásodon, a szóhasználatodon, a testbeszédeden.

Amikor nem hiszi el, hogy tényleg nincs semmi bevallanivalód.

Amikor ugrásra készen várja, hogy mi az, amin kiakadhat, amit leleplezhet, ami igazolja szörnyű sejtéseit, miszerint te egy jó nagy dög szemét vagy, és megcsalod, vagy ha nem, ő akkor is csak egy huszadrangú ember az életedben, és leszarod őt, te pondró.

Éééééés kezdődik az a kellemetes játék, amikor úgy érzed, levegőt sem vehetsz anélkül, hogy gyanút ne ébresztenél a másikban, vagy szimplán ki ne akasztanád őt. Itt nem csak arról van szó, hogy akkor most tényleg elmehetsz-e nélküle sörözni a cimbikkel, hanem arról is, hogy miért késtél 5 percet, számolj be az egész napodról, miért szükségesek neked barátok, biztos kibeszéled a párodat velük és az undorító... és az, aki így viselkedik, az pontosan tudja, hogy egyre elviselhetetlenebb, és hites társának egyre több okot szolgáltat arra, hogy legalábbis angolosan távozzon az életéből, és ettől persze még szorosabbra kell markolnia a fojtópórázt.

A féltékenykedőnek:

"De én csak szeretem biztonságban tudni, ami az enyém." Tudod, mi a tiéd, öregem. Ami bemegy az emésztőrendszeredbe, és ami kijön belőle, az. Nem pedig a másik önálló emberi lény. Attól pedig nem lesz biztonságban, hogy visszatartod vagy bepoloskázod. Attól bizonytalan, letört és ideges lesz. Ez a biztonság-dolog már az ÁVO idején sem működött.

Tehát. Egyszer és mindenkorra. A féltékenység SEMMILYEN SZINTEN nem tolerálható. El lehet felejteni az egészséges aggodalmat meg szerelemféltést meg a satöbbit. Féltékenynek lenni nem szabad, értsd nem szabad, soha, értsd soha.

Egy rendes kapcsolatnak az ütőere a bizalom, és ez messze túl értékes ahhoz, hogy féltékenységgel gyepáld. A bizalomra nagyon kell vigyázni. El kell fogadni ezt az egyszerű tényt:

Ha meg akar csalni, akkor úgyis meg fog.

Ha nem akar megcsalni, akkor meg minek gyötröd.

Tudom, hogy nem ez a világ legvigasztalóbb gondolata, de a helyzet bizony ilyen egyszerű. Ha nem tudsz bízni partneredben, akkor teljesen fölösleges, hogy ilyen hosszú és kínokkal teli haláltusának tedd ki a kapcsolatotokat, mely a végén őt is és téged is felemészt.

Mert a féltékenység idővel beszivárog a hétköznapokba, a nappaliba, a konyhába, a fürdőbe, a baráti összejövetelekbe, a családba, az ebédbe, amit a párod eléd rak, a pénztárcátokba, az internetes imágótokba, ruhásszekrénybe, a reggeli pusziba és az esti beszámolóba, az időbeosztásba és közös döntésekbe, a hallgatásba és a nézésekbe, bejut a bőröd alá, és idővel mindent csak a féltékenység szemüvegén keresztül látsz, hallasz vagy ízlelsz, mint egy krónikus beteg, aki cipeli magával a betegségét, és betegsége tudatát.

Áttéteket képez, szövődik, terjed, és ami a legrosszabb, fertőz.

Láttam már nem féltékeny embert, akit a féltékeny partnere féltékennyé tett, olyat azonban aligha, aki féltékeny természet volt, de a nem féltékeny párja kigyógyította belőle. Ez egy veszélyes dolog. Úgy kell tekinteni rá, mint egy boltban kapható méregre, egy gyúlékony anyagra, egy korlát nélküli szakadékra.

Az a jó nagy helyzet van, hogy a megcsalás esélyét sosem tudod 0%-ra lecsökkenteni. Mert egyszerűen nem. És igen, olyan embereket is ismerek, akik aztán totál bíztak a párjukban, mégis fel lettek szarvazva jócskán. De a szenvedés-basztatás-cseszegetés-zsarolás jelentősen megnöveli annak az esélyét, hogy te is így járj, akármilyen szupik vagytok egyébként.

Mert ez egy önbeteljesítő jóslat.

Mert állandóan eszébe juttatod ezt a lehetőséget.

Mert egyre inkább bezárva érzi magát, amiből egyre inkább szabadulni szeretne.

Mert egyre nagyobb szüksége lesz valakire, aki megérti és elfogadja őt, te ugyanis 1-esre vizsgáztál ebből.

Ilyenkor szépenésjól gondolkodj el, mit tudsz neki adni, amitől megéri neki veled lenni.

"...és nem vagy féltékeny???"

Főleg fiatalabbak közt, főleg lányoknál, társaságban figyeltem meg, hogy egymás közt úgy beszélnek a féltékenységről, nevetve, mintha az egy megszokott kis párkapcsolati fogás lenne, ami teljesen normális és legális, sőt, szinte vágyott. Mert féltékenység okán egy kicsi hatalmat gyakorolhatnak egymás felett, van egy ilyen kis cuki +4-es UNO kártyájuk, amit időnként lecsaphatnak az asztalra, és mindenki máris úgy viselkedik, ahogy azt őt szeretnék.

"ne is mondd, múltkor is, hallod, aaaannyira féltékeny voltam...."

#@&##>@#!%W'+!

*jobbegyenes, balhorog, meg még egy jó kis hasbarúgás*

Nem, kisanyám, ez nem játék. Nem tudod, milyen fegyvert használsz, úgyhogy teddszépenle, és viselkedj önmagadhoz méltóan.

És még egy utolsó gondolat

Tudom jól, hogy társadalmilag nem arra vagyunk berendezkedve, hogy olyan könnyen jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ez egy kicsit ilyen magyar dolog, de valamiért szokás azt hinni, hogy minél jobban utálod magadat, mások annál jobban szeretni fognak. Szinte mindenki egy kicsit önbizalomhiányos, és nyilván az ilyenek, mint a féltékenység, is abból fakadnak, hogy a delikvens nehezen hiszi el, hogy ő egy értékes és szeretetre érdemes lény. Jó nagy hiba, de ez van.

De az önbizalomhiányodat ne viseld már koronaként a fejeden, könyörgöm. Ez baj, ez nem kéne, hogy legyen neked. Lassan, lépésenként, meg lehet tanulni szeretni magadat, és meg is kell. Mert ez a felnőtté válás része: megtanulni elfogadni és kedvelni magunkat. Ha ez nincs meg, akkor még valami nincs a helyén: nem lehetsz olyan lusta és önző, olyan gyerek, hogy ezt megspórolod, mert csak.

És pláne nem lehetsz álszerény, aki igazából pontosan tudja, hogy szeretetreméltó, de továbbra is lelkesen pocskondiázza magát, mert... azzal demonstrálja valahogy a lelki nagyságát, vagy a nemtommijét... hát nemár. Ez ráadásul még gerinctelen is, mert jól átveri magát és a többieket is. Nem, kurvára nem igaz, hogy azt jobban szeretik, aki utálja magát. Ellenkezőleg, basszus. Csak az tud adni, akinek van miből. Aki ragyog, annak szeretnek a közelében állni.

Nőj föl. Fogadd el magad. Szeresd magad. Király vagy. Ez az útja annak, hogy jót tegyél másokkal is, és egész biztosan ne legyél az elmúlt bejegyzésekben leírtakhoz hasonlatos, nyomorult zsarnok.