if you find another, maybe you'll discover...

Sűrű hét volt, és ennél sűrűbb lesz.

Szép hét volt, és ennél csak szebb lesz.

Eszembe jut, amikor megérkeztem Budapestre Grazból. Rögtön leintettem egy taxit, hogy elvigyen Szonjáék új albijába. Először szólt, hogy ne csukjam be ilyen erősen az ajtót, majd panaszkodott, hogy már épp haza akart menni, és egyébként is az úticélom épp az ellenkező irányba van, és ez így most tök kényelmetlen, és ha már felhívtam Szonját, akkor miért nem házhoz vitetem magam, miért a buszmegállóba, ha ez a logikus, és ez az ország lop-csal-hazudik egyébként is ám, nem elkeseríteni akar, hanem ezek a tények. Puff, dirr.

Szonja fáradtan de még mindig ragyogó büszkeséggel vezetett körbe az új lakásukon. Kicsit úgy éreztem magam, mint az anyuka, akinek kirepült a csemetéje. Az én kis tündérbogaram felnőtt és... nemzeteket ment meg...! Jó volt így látni őt.

Eszti holtfáradt arccal lezuhant a Kamarába. Talán valaki meg is érkezik és fizet is nekünk egy kör rövidet. Ránk fér, mi jómunkásemberekre... szinte beszélgetni sem volt kedvünk, csak néztünk egymásra, és mindent tudtunk...

Első hét a FU tanszéken. Remek marióra, kevésbé remek orosz. Bonyodalmak, ambivalencia, gyakornokoskodás. Kyllä tai ei? Inkább kyllä, ha arra gondolok, hogy legszívesebben az egész napomat ott tölteném... segítség, Antalgergővé változtatnak embertelenül!!!

Minccel borozunk. Finomat. Mint a hölgyek. Kicsit tájidegen ez nekünk, a pénztárcánknak is, de ugyan kit érdekel, ha ilyen jól szórakozunk. :) Összehozó projekt? Összehozó projekt!

Zsolti, régi témák, közös emlékek. Én igen, ő is holtfáradt. De olyan szép arra gondolni, mennyi barát milyen közel került most egymáshoz, a nyár végi bulik, főleg Felsőgöd után... konkrétan kialakult egy új baráti társaság. Ami király. És beletartozunk. :)

A nap milyenségét közben egy elmosódott pacás sötét fej változtatja jobb vagy rosszabb irányba, ahogy késő este igyekszik átütni a Skype pixelein, a hangja pedig szaggatottan adagolódik a hallójárataimba.

Telnek a napjaim szépen.

„Bogi, hát nem igaz! Te csak ülsz a gépnél, nem mondasz semmit, pedig ilyen izgalmas az életed!” – ezt a nagybátyámnak sikerült mondania, amikor kicsit meséltem a családnak a névnapi ünnepségünkön (szept.15 a névnapom egyébként, csak azért írom le, mert máshonnan ezt úgysem tudnátok meg). Kicsit nevettem. Ja, az életem izgalmas ám! :D A család elbűvölve hallgatta a történetemet, hogyan találkoztam a párommal. Vicces, hogy épp Vali (anya legjobb barátnője) kattant rá legjobban, főleg miután meglátta a fényképét. :D

A mai nap felét karjalanpiirakka-készítéssel töltöttem. Zsófi húgom közben maga rakosgatta be a Haloo Helsinki-számokat, öcsém a kedvenc finn szavát (vapaudesta) ismételgette, Gyerek és anya pedig igyekeztek memorizálni a szeretlek kifejezést hindiül.

Gyerek beszólt.

- Hogy lehet valaminek ilyen neve, hogy piirakka?

- Ez egy ilyen nyelv, Gyerek. Most megmondom neked a két kedvenc szavamat.

- Ajaj.

- Az egyik: pippurimylly. Azt jelenti, hogy borsszóró. A másik pedig: tutkimusretkikunta. Ez pedig a tanulmányi kirándulás.

Gyerek kétségbeesetten hátrapillantott.

- Anyaaa, már megint furán beszél!

:D

Idill, idill, idill. Szinte giccs.

És tegnap még a Scrabble-meccset is megnyertem.

Fura volt otthon lenni a családdal. Fura volt, hogy furán éreztem magam. Pedig nyáron minden olyan remekül ment, minden egyes hazajövetelemkor alig győztem bulizni a tesóimmal. Most pedig kicsit bambán néztem a rokonaimat a pezsgő mellől, a szaladó húgomat, az olvasgató öcsémet.

Most, mikor otthon voltam, előástam a régi, kézzel írt naplómat. Azt hittem, szörnyű lesz a 16-17 éves énemmel szembenézni, de nem volt olyan borzasztó. Fiatal voltam, kicsit ártatlan, tapasztalatlan (most éreztem át, milyen hatással is volt rám az, hogy 16 éves korom óta a „felnőttek játékát játszom”, tehát egyetemistákkal lógok, és tulajdonképpen sosem voltam gimis), de első körben nem az jött le az írásaimból, hogy úristen, hanem az, hogy ez a csaj cuki. És néha sajnáltam az én kicsi, ártatlan, tapasztalatlan fejemet, hogy miken sodort át az élet. Legszívesebben beleugrottam volna a naplóba, mint Harry Potter, és megölelgettem volna a régi önmagamat, és megmondtam volna neki, hogy nem vele van a baj, és minden jó lesz majd, ne sírjon.

És persze elképedtem azon, mennyi minden vagyok túl így, a kis 24 évemmel.

Most minden jó, minden egyben van. Még sosem volt ennyire minden a helyén. A tanulmányaim csodálatosan haladnak, a munka is jól megy, hatékony vagyok, a párkapcsolatom szép és büszkeséggel tölt el (csak az a párezer jelentéktelen kis kilométer ne lenne…), minden barátom a helyén, ráadásul nekik is rendben van az életük, nem kell aggódni senkiért, egy csomó csodás tervem van a jövőre nézve, és úgy érzem, lezárult az életemben az útkeresés.

Ha valaki 6-8-10 évvel ezelőtt megkérdez, hogy milyen életet szeretnék, kb. olyat vázoltam volna fel neki, mint amilyet most élek.

Ez általában erővel tölt el, most azonban ellenkezőleg.

Most, ahogy a vonaton ülök, sötétebbnél sötétebb képek pörögnek előttem, váratlan betegségekről, küszöbönálló háborúról, súlyos balesetekről, egy telefonról az éjszaka közepén azzal, hogy valakivel valami történt…

Mint egy paranoiás nagymama. Mégis, ez van: úgy érzem magam, mint a sárkány a kincsen, folyamatosan rettegek, kit vagy mit vesztek el váratlanul. A boldogságtól most valahogy nagyon sebezhetőnek érzem magam.

Valaki rúgjon oldalba. Nem vagyok én túlérzékeny terhes anyukajelölt…