Ez jött szembe velem épp.
Meg egy csomó emlék vele.
Az ilyen feltételes megbocsátások. Megbocsátok, de nem felejtek. Brr. Ajánlom a fenti írást.
Kedves nagyérdemű, akit valaha megbántott egy számodra kedves ember!
Közölni, hogy megbocsátasz, de utána úgy kezelni a sérelmedet, mint afféle zsebbicskát, amit előránthatsz, ha kedved szottyan egy-kettőt szúrni a másikon, az kérem a legnagyobb álszent undorító viselkedés.
Közölni, hogy megbocsátasz, de utána úgy kezelni a sérelmedet, mint afféle zsebbicskát, amit előránthatsz, ha kedved szottyan egy-kettőt szúrni a másikon, az kérem a legnagyobb álszent undorító viselkedés.
Mert:
1. lefegyverzed szegény bocsánatkérőt azzal, hogy de-hát-te-megbocsátottál
2. konzerválod a bűntudatát azzal, hogy bármikor emlékeztetheted rá.
És tudod, mit fog érezni a bocsánatkérő?
Azt, hogy megkeseríted az életét, de ezzel együtt meggyőződése, hogy soha többet nem érdemelheti ki más ember megbecsülését és bizalmát, hiszen lám milyen eget lehasogató disznóságot csinált, hogy megsebzett téged.
Ez, kérlek, kihasználása és gyáva módon magadhoz láncolása a másik embernek. Na ez az, amit nem lehet megbocsátani, kéremszépen.
Én sem tudom, 5-6 év után sem. Durva. Most jövök csak rá.
Milyen evidencia ez most, és ahhoz képest annak idején mégis milyen felkészületlenül ért és igaznak hatott ez a sok kifordított érvelés!
~~~
Ember, ki olvassa eme blogot, óvakodj a lelki terror jeleitől, mert álcázza magát és bizony kicsontoz, mielőtt kettőt pislogsz!
Én pedig még fogok ilyen tipikus lelkiterror-tünetekről írni, mert rosszul vagyok annak a gondolatától, hogy valaki esetleg azt hiszi, hogy az ő készüléke rohadt le, pedig úristen dehogy, csak egy lelkileg instabil ember pszichózisának áldozata lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése