31

Anti adta az ötletet, hogy Palamuséba biciklizzek a szülinapomon, miután az A terv, nevesint a Lai bandával való kinti grillezés nem jött össze. De a B terv tökéletesnek bizonyult.

Miután háromszor újraterveztem az utamat és kétszer visszarohantam (jött a futár virággal! Felhívott a család!), elindultam. Imádtam újra az úton lenni. A gondolataim az elmúlt hét kedves beszélgetéseibe és meghitt pillanataiba kúsztak vissza. Időnként megálltam és válaszoltam a jókívánságokra, vagy cseteltem a random rám író emberekkel. Úgy éreztem, körülvesz a szeretet és a gondoskodás.

Tabiverében csobbanás. Rövid kitérő Luuában, mert az erdő annyira szép. Palamuséban ebéd és egy jól megérdemelt sör. Majd még kb. 5 km Kaareperébe, és vonatra szállás. A teljes út kb. 40-50 km lehetett, de nekem most így éppen elég volt.

Miközben róttam a kilométereket, a napom szervezte önmagát: a volt szomszédaim meghívtak magukhoz (főleg miután megtudták, hogy szülinapom van), így miután landoltam Tartuban, az összes hely közül az Emajõe 6 kertjében találtam magam, pont mint tavaly. Kristiina Ehin ezúttal nem látogatott meg váratlanul, de legalább Imar sem volt jelen. A volt szomszédaim azonban fantasztikusan kedvesek, és pillanatok alatt elém varázsoltak egy tortát, némi bort, limonádét és rágcsálnivalót. Adtak egy törölközőt megmosni a csapzott fejemet, és lekezelték a csúnyán leégett hátamat. Esküszöm, olyan rég gondoskodott rólam valaki, hogy ettől a néhány apró gesztustól teljesen meghatódtam.

Aztán az éjjel még mindig nem ért véget. :)

De talán nem is ez a lényeg.

Hanem hogy a szeretetet, amit a szülinapomon kaptam, őszintének és feltétlennek éreztem. És elhittem, hogy valódi és megérdemlem. Itteni, tartui emberektől is. 

Hosszú idő után először úgy érzem, hogy jól vagyok.

pára a folyóparton

Késő éjszaka volt, mikor hazaindultam a Lai-ból, de még nem volt kedvem aludni menni. Jaani éjszakája van, és ilyenkor víz mellett kell lenni, nagyokat szippantani a hűvös, vibráló, nyári levegőből, érezni a lecsapódó párát a bőrön, a talajt a mezítlábas talpakon. Felkaptam egy Alexandert a hűtőből és elindultam újra kifelé.

Syksy úgy döntött, hogy jön velem, így a biciklis kisuhanásból igen lassú tempójú közös ballagás lett. Syksy szedte a pici lábait mellettem, itt-ott megállt szaglászni vagy levadászni egy éjjeli pillangót. Sorban elhagytuk a Meloni, majd a Piiri kereszteződéseket, amikor is egy hirtelen fordulat során arra figyeltem fel, hogy egy fiatal gyöngytyúkot zavartunk fel pihenőjéből az útpadkán. Syksy és a madár is meglehetősen összezavarodva méregették egymást, aztán mikor Syksy úgy döntött, hogy mégiscsak levadássza, megjelent egy kocsi az utcán, így fedezékbe vonult. A gyöngytyúk továbballagott, Syksy pedig folytatta velem az útját az ellenkező irányba.

A Piiri utolsó utcájában egy lompos, teknőctarka macska haladt át előttem. Egy pillanatra megállt a szívem, mert nagyon hasonlított Shebára, Imar elveszett cicájára, de sajnos nem ő volt. Viszont nagyon barátságosan, szinte szeretethiányosan dörgölőzött hozzám. Amikor azonban meglátta Syksyt, világossá vált, hogy nincsenek jóban. Syksy meghátrált, így én elbúcsúztam tőle és végre nyeregbe pattanva tettem meg a hátralevő utat a supilinni strandra. Az úton világossá vált, hogy az állatoknak most buliidő van, itt-ott macskák lapultak a fűben, a békák és a rovarok teli torokból zengtek, a madarak tobzódtak a fákon.

A partra érve letelepedtem a homokba és csak csodáltam a folyóból áradó párát, ahogy lassabban-gyorsabban, laposabban-magasabban szálldogál a víz felett. Másodszor vagyok itt két napon belül. Mellettem egy kacsacsalád alszik. Élvezem a természetet és a gondolatokat, amiket ez a hely, idő és hangulat idéznek elő bennem.

Valami van, ami korábban nem volt. 

Talán.

:)

Twitter mob

Történt egyszer, hogy a Fidesz-kormány meleg- és transzellenes elemeket épített be az eredetileg a pedofília megfékezésére előterjesztett törvénymódosításba.

Volt ekörül botrány bőven, mindenkinek szivárványos lett a Facebook-avatara, tüntetések szerveződtek, szivárványosan akarták kivilágítani a müncheni Allianz Arénát a magyar meccs idején, írók és jogvédő egyesületek hosszú-hosszú bejegyzéseit osztották meg, melyekben mindenki elmagyarázta, hogy ez az egész kirekesztő, abszurd és mindenkinek csak rosszabb lesz tőle. Én úgy döntöttem, hogy miután korábban is írtam ilyesmiről Twitteren (mikor valamikor ősszel véletlenül beszédet mondtam egy melegpárti tüntetésen Tartuban), most is írok egy rövid összefoglalót.

Amire nem számítottam, az az, hogy futótűzként retweeteli nemcsak a meleg és transz közösség, hanem a homofób és transzfób közösség is, köszönhetően Imar valamelyik arabista haverjának, meg még ki tudja milyen algoritmusoknak és véleményvezéreknek.

Az áttörés valószínűleg akkor történt meg, amikor a közkedvelt észt széljobbos piim idézte a tweetemet egy számomra nehezen kibogozható szöveggel, de ezzel bekerültem nemcsak a széljobbosok, hanem a finnugor/turáni/nacionalista felhasználók látómezejébe.

Amin már őszintén meglepődtem, az az volt, amikor rákerestek a profilomra, és felfedzvén, hogy finnugristaként, illetve a Volga-vidéket kedvelő/ismerő emberként melegeket támogató tweetet írok, teljesen leolvadt az agyuk. Valahogy összekapcsolták a finnugrista életemet a melegjogi aktivista énemmel (ami nem vagyok), meg az oroszországi kis népek kihalásával, és pillanatok alatt azon kaptam magam, hogy bizonyára homoszexuális propagandával mételyezvén a finnugorok agyát, elősegítem azok kihalását.

A helyzet abszurditásán jól szórakozva kb. egy hétig bírtam ki, hogy ne válaszoljak piimnek, aztán végül mégiscsak úgy döntöttem, hogy küldök nekik egy képet az udmurtiai haknimról, amin a karszasuri suliban mesélek a gyerekeknek Magyarországról.

Trollkodás volt, és hergelés persze, tisztában vagyok vele, és nem feltétlenül a legbölcsebb lépés tőlem, de annyira abszurdnak éreztem a logikát, hogy nem bírtam ki, hogy ne oltsam őket egy kicsit. Az én hibám az volt, hogy álmomban sem képzeltem volna, hogy ezek az emberek komolyan azt hiszik, hogy itt a suliban homoszexuálisokról beszélek a gyerekeknek.

Egyébként ezen a képen épp azt kérdezem, ki tudja megmutatni Magyarországot a térképen. A karszasuri hakniról a blogomban is írtam részletesen, nagyon jó volt, meséltem a gyerekeknek Magyarországról, a nyelvrokonságról, mutattam pár nyelvtörőt és népdalt, és megmondtam a nevük "magyar verzióját". Melegpropaganda nem volt benne. :)

Na de a Twitteren megőrült mindenki. :D Először csak azt kaptam meg, hogy a magamfajta megkapja, amit megérdemel. Érdekes módon még piim volt az, aki a "védelmemre kelt". :D

Tegnap estére azonban megjelentek a tweetidézések, amikben az emberek szörnyülködve osztották meg a képemet, tárgyi bizonyítékként, hogy népromboló tevékenységet végzek ártatlan, veszélyeztetett udmurt gyerekek közt. Illetve megjelent néhány csúnyább komment is, például hogy amit csinálok, az genocídium, csak rosszabb.

Szóval izé, népirtok, meg be kell tiltani a magyar nőket, bár egy-két helyen kicsit furi irányba indult el a beszélgetés.

Hát na.

Őszintén, nem gondoltam volna, hogy az az egy szem tweetem ide fog juttatni, de most legalább tudom. Nyilván ezekre a reakciókra nem fogok már reagálni, az egész Twitter-spirál lényege az, hogy az emberek egymást hergeljék és képtelenek legyenek szó nélkül hagyni a hergelést, de tapasztalatom szerint mindez hamar a feledés homályába kerül, ha valaki igenis szó nélkül hagyja. Meg egyébként is, minek! :D

De ez az asszociációs lánc figyelemre méltó volt.

Eldobom magam.

Utószó: újra belegondolva az esetbe, most már valószínűleg nem küldtem volna el azt a választ a képpel. Egyszerűen azért, mert a gyerekek, főleg úgy, hogy némelyeknek az arca is látszik, nem érdemlik meg, hogy ilyen baromságokba belekeveredjenek illusztrációként. Megváltoztatnám utólag, ha tudnám, de a képet sajnos már nem tudom, törölni pedig nem szeretném a hozzászólást, legalábbis egy pár napig még, amíg teljesen el nem vész a süllyesztőben. Az örökkévalóságnak azonban nem szeretném megőrizni.

maailmakongress

 Eh.

Minden ellenkező irányú igyekezetem ellenére mégiscsak részt vettem a VIII. Finnugor Világkongresszuson. És ez összességében jó dolog.

Elég világosan közöltem Kadi Raudalainennel, hogy nem szívesen veszek részt a nyitóceremónia finnugor üdvözlőműsorában, és az előkészületek során többször is próbáltam kihátrálni a projektből. De aztán végül Toivo és Maria profizmusa engem is meggyőzött és a projektet is összefogta, és bár izzadva-szenvedve, kölcsönkötényben és erőteljes agyfasszal álltam a színpadra, végül jól sikerült és hálás voltam azért, hogy részt vehettem ebben a performanszban.

Ahogy kúsztak a delegációk a nyitóceremóniára, úgy lettem egyre izgatottabb. Ismerős arcok. Színek és formák. Ő itt Oliver Loode otepää-i népviseletben. Az ott Rieka Hõrn szetu népviseleben. Maria Korepanova és Anna Mišina Makeev lenyűgözőek a beszermján és uráli mari ruháikban. Paša egy cseppet sem változott. Tiina, Eda és Käbi (meg Uku a babakocsiban) úgy vonultak be, mint a három párka. Kadi Raudalainen sugárzó mosollyal üdvözölt mindenkit. Anti mellet úgy álltam, mint aki soha többet nem akar sehova menni. Valentina nagy örömmel elhalmozott mari újságokkal. A magyar delegáció rég látott tagjait végső soron jó érzés volt látni. Jó pár ember ide-oda rángatott, hogy fotózkodjon velem (merthogy magamon hagytam a népviseletem). No hát no. Ez a finnugor világ, az én világom. Az is a legünnepibb, legemelkedettebb állapotában. Éreztem, ahogy kihúzom magam és az elemembe kerülök.

Tulajdonképpen már nagyon régóta nem voltam az elememben. Tulajdonképpen 2019 májusa, a bécsi IFUSCO óta. Talán esetleg egy kicsit a 2020-as Rokon Népek Napján.

A nyitóceremóniánál is jobban vártam a második nap esti kultúrprogramot, amit mi szerveztünk a Kännu Peal Käbi csapatával. Tulajdonképpen nem is azért mentem már 5-re oda a helyszínre, mert annyira sok volt a teendő, hanem mert annyira szerettem volna a zenekari kollégáimmal lenni. Mégis hol máshol lennék.

Az este maga sajnos nem sikerült nagyon jól, de Sami és Patrick összedobták a helyszínre hozott söreiket, a politikafilozófiai intézet professzora mosolyogva koccintott velem, felnyaláboltuk a könyvbemutatókról hozott tiszteletpéldányainkat, és kezdetét vették a hosszú, lelkes beszélgetések a sok-sok szeretett emberrel.

Pillanatok és benyomások.

Amelyeket talán inkább megtartanék magamnak.

Az este elszabadult, és mire észbe kaptam, a figyelem középpontjában találtam magam.

Hajnali 5 körül értem haza, és bár biztos voltam, hogy hölgy lévén fel fogok kelni a reggel 7-es finnórámra, végül elaludtam. Az ébresztőóra ellenére is. Rettenetesen szégyelltem magam.

A kongresszus hátralevő részén képtelen voltam részt venni.

De szeretve éreztem magam. Hosszú-hosszú hónapok, évek óta feltétlenül, őszintén szeretve éreztem magam. És hosszú-hosszú hónapok óta én is őszintén képesnek éreztem magam a szeretetre, végpont és feltétel nélkül. Az elmúlt pár nap több tartós szép emléket adott, mint azelőtt sok-sok ideig bármi.

És némi összezavarodást. Összezavaróan megszerettem embereket, akiket korábban nem, és csalódtam emberekben, akikben korábban nem.

A hétvégét Värska-ban és Szetuföld északi részén töltöttem, de lélekben a világkongresszuson, a csütörtök éjszakában és a rég nem látott, szeretett, drága, új és régi emberek okozta érzésekben maradtam.

Mindig rájövök, hogy végső soron semmi sem igazán releváns az én életemben a FU világhoz képest.

muraltena mo vara, kustaltena mo vara

Fél 12 van, végeztem a tanítással, a holnapot tervezgetem és egy finnugor playlistet állítgatok össze épp a csütörtök esti rendezvényre, ami persze irgalmatlan veszélyes, mert végtelenül messze tud vinni az érzelmi hullámvasúton.

Holnap Világkongresszus. Újra látok néhény kollégát a tanszékről, és ez vegyes érzésekkel tölt el. Fel kell lépnem a nyitóünnepségen, ami határozottan negatív érzésekkel tölt el. Egyértelműen igyekeztem távol tartani magam ettől a kongresszustól, erre Kersti Kaljulaid meg a mindenféle helyettes államtitkárok stb. előtt kell népdalt énekelnem. Mi a rohadt életnek.

Illetve ott van a csütörtök este is, aminek a megszervezését rásózták a szervezetünkre, majd előálltak egy csomó kéréssel és elvárással. Mindemellett erősen kérdéses, hogy egyáltalán ott lesz-e bárki.

Holnap megjelenik a cikkünk, aminek a szerzőségébe a mai napig nem hiszem el, hogy lehettem olyan hülye, hogy beleegyeztem. De beleegyeztem, én gyökér. Őszintén, visszacsinálnám ha tudnám, de most már nincs mit tenni. Lehet, hogy le leszek fejezve érte.

Miután bejártuk a Loodusmaját, Antival lerogytunk a Küüni utcában egy sörre, és elszidtuk jól az egész hóbelebancot, amennyire csak a fáradt fejünktől kitelt. De a végén mégis arra jutottunk, hogy valamilyen szinten mégiscsak ezért élünk, és a legjobb élmények azok, amelyek során az ember rohadtul kifárad és baromi kényelmetlenül érzi magát.

Már megint itt vagyok.

Még mindig itt vagyok.

Sosem lesz vége. :)

rock bottom és egyéb földrajzi helyek

Éjfél van, én egy sehogy sem álló posztert hegesztek öt és fél óra tanítás és egy Fenno-Ugriás megbeszélés után, és töltögetem tele a naptáram mindenféle akart és nem akart teendőkkel.

Érzem, ahogy a munka jót tesz az önbecsülésemnek. Még akkor is, ha nehéz. Igenis át tudom rágni magam a szakirodalmon.

A communicated assumption that embeds the propositional content ofthe utterance under such higher-order description is called a higher-level explicature (see e.g. Carston 2002:377).

Mindemellett tudok zsonglőrködni hét magántanítvánnyal és egy csoporttal, egy közelgő világkongresszus által előidézett két fellépéssel, rám záporozó baráti (és nem csak baráti) megkeresésekkel és az általános létfenntartással. Mondtam már, hogy fél év múlva le kell adnom a disszertációmat?

Az életem egy háborgó tengeren hánykolódó vitorlás. És néha jólesne, ha tudnék érezni egyfajta biztonságot, hogy van kihez hazajönni. Van ki megért, van kiben bízhatok és van ki átölel akkor is, ha nem épp én vagyok a legszebb, legmagabiztosabb és legstabilabb. Ennek az érzésnek az emlékei olyan halványak, mintha egy másik világból származnának (tulajdonképpen így is van).

Tartuban nindzsaként járom a várost. Imar elkerülésében az a trükkös, hogy nem tudom, valóban elkerülöm-e a belefutást (hiszen nem történik meg), vagy csak feleslegesen nehezítem a saját életem. Ennek ellenére a múlt hétvégén minden áldott nap sikerült belefutnom, egyszer a karjaival Laura Vilbiks körül, gyengéden csókot nyomva az arcára. A lakása felé bandukoltak. Én tettem egy jól irányzott balkanyart.

Le vagyok selejtezve, kukába vagyok téve, nem vagyok már releváns.

Az egyetlen, amit Imar megérdemel, az az ignorálás. Csak ez nagyon nehéz, ha egyszer valamikor nem voltál ignorálva.

Utoljára húszévesen vágtam a földhöz a telefonom úgy, hogy maradandó nyoma maradt. Péntek éjjel, a földön saját könnytócsámban fekve, egyik sarokban a zúzódást szenvedett telefonnal, másikban a riadt macskámmal, úgy döntöttem, jobb, ha nem maradok egyedül éjszakára, mert még tényleg kárt teszek valamiben (mondjuk magamban). (És hangsúlyozom, amúgy járok terápiára.)

Munka. Fókusz. Kevesebb alkohol. Időben kelés. Testedzés. Kávé és víz. Csend a könyvtárban. Óbazmeg, valamikor régen pont itt egyszer belefutottam Laura Vilbiksbe.

Dolgozom ezerrel, de nem bírom túltenni magam rajta, egyszerűen nem bírom. Nincs fény az alagút végén.

Triinu

Megmondtam Saminak, hogy ne menjünk az Irish Embassyba, mert valószínűleg folk est lesz ott.

A Pühastébe menet kiszúrtam Triinut a Krepp teraszhelyiségében. A rohadt életbe. Lefékeztem a bicajomat és inkább megkerültem a helyet. Samihoz érve még mindig hiperventilláltam, köptem a szavakat és nagyon nehezemre esett lenyugodni. Hogy megnyugtasson, azt javasolta, hogy inkább bent üljünk le.

Másfél óra alatt kellően ellazult az agyunk, és elég bátorságot szedtünk össze ahhoz, hogy a nyakunkba kapjuk az élet kihívásait újra. Megmondtam Saminak, hogy ha van rá lehetősége, kukkantson be az Irish Embassy folk estjére.

Kimenvén a pincehelyiségből, amint eloldoztam a biciklit, megláttam Triinut közeledni a fiával és David Ilmarral együtt. Mindezidáig nem mentek el a folk estre, csak pont akkor, amikor Sami és én is végeztünk. Satufék, sarkon fordulás, még egy kör kerülés. Szinte olyan érzésem volt, hogy az univerzum azt akarja, hogy beléjük botoljak. Mindenesetre nem tettem. És hazafelé tekervén folyamatosan azon gondolkoztam, jól tettem-e.

De szerintem igen. Mégis mit mondtam volna Triinunak.

Azaz lenne bővem mit mondanom neki, de ahhoz nem az utcán kellene belebotlanom.

Hazaérvén végre-végre elővettem a hegedűmet újra. A dallamok szinte az ujjaimra kéretőztek. Sokkal tovább és több dalt játszottam, mint gondoltam volna. Mini folk-est önmagamnak.

A zene, a közös zenélés, a jammelések és az ehhez köthető programok messze a legnehezebb dolgok, amiken túl kell tennem magam. Nagyon szerettem volna ehhez a közösséghez tartozni. És emlékszem, akkor vettem először fontolóra, hogy Imart komolyan vegyem, amikor elször láttam zenélni. Azonnal lenyűgözött, és ez a varázslat azóta sem múlt el. Triinu pedig, mindig arra emékeztet, amikor ott volt Imar mellet, amikor ő a bécsi éve során beleszém szeretett - a 2018 novemberi, a 2019 októberi táncházak, a bécsi IFUSCO, a márciusi látogatás, a júniusi drámai este, a 2020 februári elszállásolás, a "varázslatos hónapok"... amikor még mindketten azt hittük, hogy egymásnak vagyunk teremtve, és Triinu ehhez teljes szívvel asszisztált. Szinte minden fontos pillanatban ott volt Imar mellett.

Mindez ma már egy marék homok, amit elfújt a szél.

És nekem nincs okom jelen lenni sem a folk jam esten, sem Triinu társaságában.

De azért, mint kiderült, a dalokat még mindig tudom. :)