Eh.
Minden ellenkező irányú igyekezetem ellenére mégiscsak részt vettem a VIII. Finnugor Világkongresszuson. És ez összességében jó dolog.
Elég világosan közöltem Kadi Raudalainennel, hogy nem szívesen veszek részt a nyitóceremónia finnugor üdvözlőműsorában, és az előkészületek során többször is próbáltam kihátrálni a projektből. De aztán végül Toivo és Maria profizmusa engem is meggyőzött és a projektet is összefogta, és bár izzadva-szenvedve, kölcsönkötényben és erőteljes agyfasszal álltam a színpadra, végül jól sikerült és hálás voltam azért, hogy részt vehettem ebben a performanszban.
Ahogy kúsztak a delegációk a nyitóceremóniára, úgy lettem egyre izgatottabb. Ismerős arcok. Színek és formák. Ő itt Oliver Loode otepää-i népviseletben. Az ott Rieka Hõrn szetu népviseleben. Maria Korepanova és Anna Mišina Makeev lenyűgözőek a beszermján és uráli mari ruháikban. Paša egy cseppet sem változott. Tiina, Eda és Käbi (meg Uku a babakocsiban) úgy vonultak be, mint a három párka. Kadi Raudalainen sugárzó mosollyal üdvözölt mindenkit. Anti mellet úgy álltam, mint aki soha többet nem akar sehova menni. Valentina nagy örömmel elhalmozott mari újságokkal. A magyar delegáció rég látott tagjait végső soron jó érzés volt látni. Jó pár ember ide-oda rángatott, hogy fotózkodjon velem (merthogy magamon hagytam a népviseletem). No hát no. Ez a finnugor világ, az én világom. Az is a legünnepibb, legemelkedettebb állapotában. Éreztem, ahogy kihúzom magam és az elemembe kerülök.
Tulajdonképpen már nagyon régóta nem voltam az elememben. Tulajdonképpen 2019 májusa, a bécsi IFUSCO óta. Talán esetleg egy kicsit a 2020-as Rokon Népek Napján.
A nyitóceremóniánál is jobban vártam a második nap esti kultúrprogramot, amit mi szerveztünk a Kännu Peal Käbi csapatával. Tulajdonképpen nem is azért mentem már 5-re oda a helyszínre, mert annyira sok volt a teendő, hanem mert annyira szerettem volna a zenekari kollégáimmal lenni. Mégis hol máshol lennék.
Az este maga sajnos nem sikerült nagyon jól, de Sami és Patrick összedobták a helyszínre hozott söreiket, a politikafilozófiai intézet professzora mosolyogva koccintott velem, felnyaláboltuk a könyvbemutatókról hozott tiszteletpéldányainkat, és kezdetét vették a hosszú, lelkes beszélgetések a sok-sok szeretett emberrel.
Pillanatok és benyomások.
Amelyeket talán inkább megtartanék magamnak.
Az este elszabadult, és mire észbe kaptam, a figyelem középpontjában találtam magam.
Hajnali 5 körül értem haza, és bár biztos voltam, hogy hölgy lévén fel fogok kelni a reggel 7-es finnórámra, végül elaludtam. Az ébresztőóra ellenére is. Rettenetesen szégyelltem magam.
A kongresszus hátralevő részén képtelen voltam részt venni.
De szeretve éreztem magam. Hosszú-hosszú hónapok, évek óta feltétlenül, őszintén szeretve éreztem magam. És hosszú-hosszú hónapok óta én is őszintén képesnek éreztem magam a szeretetre, végpont és feltétel nélkül. Az elmúlt pár nap több tartós szép emléket adott, mint azelőtt sok-sok ideig bármi.
És némi összezavarodást. Összezavaróan megszerettem embereket, akiket korábban nem, és csalódtam emberekben, akikben korábban nem.
A hétvégét Värska-ban és Szetuföld északi részén töltöttem, de lélekben a világkongresszuson, a csütörtök éjszakában és a rég nem látott, szeretett, drága, új és régi emberek okozta érzésekben maradtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése