Fél 12 van, végeztem a tanítással, a holnapot tervezgetem és egy finnugor playlistet állítgatok össze épp a csütörtök esti rendezvényre, ami persze irgalmatlan veszélyes, mert végtelenül messze tud vinni az érzelmi hullámvasúton.
Holnap Világkongresszus. Újra látok néhény kollégát a tanszékről, és ez vegyes érzésekkel tölt el. Fel kell lépnem a nyitóünnepségen, ami határozottan negatív érzésekkel tölt el. Egyértelműen igyekeztem távol tartani magam ettől a kongresszustól, erre Kersti Kaljulaid meg a mindenféle helyettes államtitkárok stb. előtt kell népdalt énekelnem. Mi a rohadt életnek.
Illetve ott van a csütörtök este is, aminek a megszervezését rásózták a szervezetünkre, majd előálltak egy csomó kéréssel és elvárással. Mindemellett erősen kérdéses, hogy egyáltalán ott lesz-e bárki.
Holnap megjelenik a cikkünk, aminek a szerzőségébe a mai napig nem hiszem el, hogy lehettem olyan hülye, hogy beleegyeztem. De beleegyeztem, én gyökér. Őszintén, visszacsinálnám ha tudnám, de most már nincs mit tenni. Lehet, hogy le leszek fejezve érte.
Miután bejártuk a Loodusmaját, Antival lerogytunk a Küüni utcában egy sörre, és elszidtuk jól az egész hóbelebancot, amennyire csak a fáradt fejünktől kitelt. De a végén mégis arra jutottunk, hogy valamilyen szinten mégiscsak ezért élünk, és a legjobb élmények azok, amelyek során az ember rohadtul kifárad és baromi kényelmetlenül érzi magát.
Már megint itt vagyok.
Még mindig itt vagyok.
Sosem lesz vége. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése