2011. november 28., hétfő

"vagy imádod olvasni, vagy imádod utálni"

Rendhagyó bejegyzés lesz, de már nagyon böki a csőröm, így lesztek szívesek elolvasni, ahogy védelmembe veszem a Twilightot.

Szerencsére nem foglalkozom vele annyit, hogy kiakadjak rajta, de ami azt illeti, minden újabb és újabb támadás dühít, már csak azért is, mert ahogy annyi utálat-trend, ez is olyan dolgon érzi marha okosnak és kifinomultnak magát, amit nemhogy nem ismer, de teljesen fölösleges szidnia, mert baromi ártalmatlan.

Ha megnézzük, a nagy Twilight-ellenesség az első film nagyobbfajta sikere után indult be. Ismerjük ezt a folyamatot, kijön egy film, az első nézők elájulnak tőle, a második generáció már úgy ül be rá, hogy "na mit kell ezen annyira imádni", és juszt se fogja szeretni. Erre rátett egy lapáttal az is, hogy a film első nézői és a sztori első rajongói már olvasták a könyvet, és voltaképpen az fogta meg őket, ők álltak szemben a filmet később látó, "intellektuálisabb-vagyok-minthogy-ez-engem-meghasson" bagázzsal. Akik ugyebár NEM olvasták a könyvet.

Emlékszem, én jóval a magyarországi megjelenése előtt hallottam már a könyvről, irodalom-fakultáción még én reklámoztam a többieknek, mondván, hogy nem a legmagasabb színvonal, de tök jó, mindenkinek ajánlom, nagy valószínűséggel villámgyors bestseller lesz.
Megjegyzem, ha valami ekkora népszerűséget ér el, annak általában oka van. Lehet egy könyv kommersz, könnyű olvasmány, szegényes szókinccsel és klisékkel teletömve, de valaminek akkor is kell lennie benne, ha ennyi embernek ekkora élményt nyújtott, ráadásul bőven a tinilányok társadalmán kívül. Utánam a húgom kezdte olvasni, majd rendkívül művelt és halálosan finnyás anyám, aki kb. nulla felé konvergáló angoltudásával nekiállt végigolvasni az Eclipse-t és a Breaking Dawn-t, mert nem bírta ki, míg megjelenik magyarul. Azt is megjegyezném, kissé személyesebben, hogy felőlem aztán Harlekinruhába öltözött krampuszok is lehettek volna, akikhez Bella így vonzódik, és tökéletesen hidegen hagyott, hogy történetesen csillognak-e vagy sem. Nehéz is megmagyaráznom, mi tetszett annyira a könyvben (főleg az elsőben, a másodikkal és a negyedikkel kifejezetten nem voltam megelégedve). A stílusa, a szerkesztése, a történet lendületessége, főleg azok a részek, amelyek valami értéket mutatnak a nagy misztifikáció függönyén keresztül, egy régebbi, sziklaszilárd, bátorságon, lojalitáson, önismereten, önmegtartóztatáson alapuló értékrendet, illetve a "bepasizás" folyamatának egy olyan tiszta, őszinte, elbagatellizálás és elutasítás nélküli bemutatását, ami úgy kellett a lányoknak, mint egy csepp víz, még nekünk is, pedig mi még szerencsés helyzetben vagyunk sok kortársunkhoz képest. A hithű, értelmes, tapasztalt keresztyén értékrendről nem is beszélve. Ebbe is persze bele lehet kötni, szól erről egy rakás más könyv is, de ez valahogy úgy adja ezt a többletet, hogy igazán nem vártuk volna, nem is lett volna kötelessége, de haláli őszinte, és persze ebbe is bele lehet kötni, de haláli jó jellemek vannak benne, szinte nem is a sztori a fontos, az egyenes következménye csak annak, amilyenek.

Ha valaki egy kicsit is utánaolvas a Twilight társadalmi hatásának és pszichológusok vagy egyebek által elemzett erejének, ilyesmiket fog találni. Persze, mormon hittérítő könyv, rá lehet húzni teljes mértékben, csakhogy ez sem érdekel. Legyen, ha valaki ettől mormon akar lenni, legyen, ha a mormonok így jól érzik magukat, tegyék. Nem ők teszik a legnagyobb kárt a társadalomban.

Így aztán ahogy sok Harry Potter rajongónak a filmek csak úgymond "illusztrációk" a könyvekhez, melyek az igazi élményt adták nekik, a Twilight-rajongók többségének is csak ennyit jelentenek a filmek. Bár nekem személy szerint az első kifejezetten tetszett (ahogy az első könyvet is tartom a legjobbnak), egy pillanatig sem voltam hajlandó komolyabb figyelmet szentelni nekik, csupán szórakoztattak/borzasztottak. Viszont a filmgyártás nem véletlenül indult el, a Harry Potteren és Hannah Montanán nevelkedett konzumergenerációból egyenesen következett a hihetetlen mértékű merchandise-ipar, tulajdonképpen fel lehet öltöztetni egy kiscsajt úgy, hogy tetőtől talpig Twilight-ban van, Twilight-ban alszik és Twilight süt minden iskolaeszközéről. Nem csodálom, hogy megcsömörlött tőle a laikus társadalom. Erről pillanatok alatt annyi bőrt lehúztak, amennyit szerintem még soha semmiről, és persze azt felerősítve, amit ilyen termékeken mutatni lehet: a látványt. Szerencsétlen Robert Pattinson (aki egy rendkívül érzékeny lelkű művész is amellett, hogy itt Edwardot játszik) milyen legyen, ha nem jóképű, ha egyszer arra utasítja a könyv, és Taylor Lautner kockahasa éppoly fontos kellék a történethez, mint Alice Cullen jövőbelátása. Ez van. A második film (ahogy a második könyv is) ultragáz, a harmadik is csak nehezen magyarázható (bár szerintem nem rossz). De annyira nem jók, hogy bármerre is fordíthatnák az azóta abszolút ellenük fordult közvéleményt. Ugyanakkor az abszolút ellenük fordult közvéleménynek észre kellene vennie, milyen beszűkülten és ostobán viselkedik.

Először is meg kéne érteni, hogy a két oldal teljesen elbeszél egymás mellett. A Twilight-rajongók érvei a könyvekben vannak (amiket az utálók csupán töredéke olvasott, már csak elvből is), az ellenzőkéi pedig a filmekben (amikkel a rajongók nem is igazán tudnak mit kezdeni, mert nem veszik őket komolyan). A grafikailag béna farkasfalkával és a szereplők gyenge játékával érvelni egy értelmes, könyveket olvasott rajongónak kb. annyira értelmes, mint egy hithű keresztyénnek azt magyarázni, hogy "dehát evolúció volt, nem fogod fel?!".

Erre persze rátesz egy lapáttal a vámpírrajongók hatalmas tiltakozása, hogy milyen gáz, ez megszégyeníti a vámpírirodalmat, és az idióták többségének Edward Cullen jut eszébe a vámpírokról, Lestat vagy Drakula gróf helyett. Most tegyék a szívükre a kezüket: ha valaki ilyen komolytalan, akár twilighter, akár nem, eszükbe jut egyáltalán foglalkozni vele? Az ilyenje úgyis hamar kihullik (és bár kicsi voltam akkor, lefogadom, hogy az Interjú a vámpírral és a Van Helsing filmek megjelenése után is meg kellett küzdeniük a tiszavirág-lelkesedésű, mérsékelten intellektuális újdonsült vámpírszakértők dömpingjével), azon meg aztán végképp értelmetlenség kiakadni, hogy "nademiazmár, hogy egy vámpír csillog?!" Szerencsétlen Stephenie Meyer hiába szajkózza vég nélkül, hogy egy kib*szott ÁLOM ihlette őt a vámpíros koncepció megalkotásában, teljesen magának írta és álmában sem jutott eszébe, hogy vérmes vitákat kell folytatnia az ortodox vámpírrajongókkal a vérszívók fiziológiát illetően, láthatóan a fent említett réteg képtelen lemondani erről a sérelméről. Azt pedig kifejezetten csúnya dolognak tartom, hogy ha valaki éppenséggel a Twilight hatására ismerte meg a régebbi, konvencionálisabb vámpírirodalmat és belészeretett, sosem lesz olyan, teljes értékű tag, mintha Anne Rice vagy Bram Stroker vezette volna ugyanoda. Ráragad a Twilight-stigma, mintha csak ez egyfajta rasszizmus lenne.

És mindezt úgy, hogy őrületek voltak és lesznek, és a Twilight sokkal több jót tett, mint rosszat (barátságokat, közösségeket hozott létre, formálta egy egész generáció gondolkodását, talán jobb irányba, mint mondjuk a Tom&Jerry). Aki ostoba módon áll hozzá a Twilighthoz, az más esetben máshoz állna ugyanilyen ostobán, erről nem Meyer tehet.
Teljes mértékben végig lehet olvasni a történet mind a négy könyvét annak a szellemében, hogy ez egy merő felszínes, íróilag középszerűen kivitelezett cselekmény, klisékkel dobálózó, sőt néhol buta történetalakítás, szegényes szókincs, szájbarágós mondatok, és nem kell csalódni.

De lehet máshogy is. És guess what, lehet, hogy megéri.


2011. november 23., szerda

dancing on tiptoes in my own secret ceremonials

Ezt a postot már csakazértis kirakom, akármit is írok bele! X(

Mert mindig az van, hogy napközben járkálok fel-alá és blogbejegyzés-vázlatokat pörgetek az agyamban, amiket le akarok írni, utána meg beülök a gép elé és mégsem születik meg a dolog.
Talán mert most ilyen stagnálós-belülkavargós-kivárós korszakban vagyok. Vagy talán lassan vége annak.
Szól az új Florence és én végigszaladok képeken az agyamban, melynek végeredménye egy határozatlan törékenységű idill.

Nóri anakondaszerű ölelése egy meghitt beszélgetés után.
Gyerek tüncögő vigyora, ha meglát egy 16-os buszt, vagy ahogy gyönyörködő tűnődéssel válogat két ékszer közt.
Eszti mélyen a szemembe nézve koncentrál arra, hogy megértse, amit mondok.
Kálmán kikísér a villamoshoz, miután annyi félreértést és meg nem beszélt gubancot köztünk kibogoztunk.
16 hallgató tanárostul felröhög az órai beszólásomon.
A másik tanár reménykedve vár arra, hogy maradjak óra után és beszélgessünk még.
Ankalimon az egész Altairt megrengetve kacag egy hasonlatomon.
Csaba a kocsiban az ölembe hajtja a fejét és a kezemet is az arcára húzza, hogy így aludjon.
A társaság felsorakozik rituális fényivásra.
Zsófikával Szépség és a Szörnyeteg főcímdalt éneklünk és táncolunk az ágyon hozzá.
A pozor.hu címoldalán feszítek.

Zúzmarás varázsvilág a nagyárpádi dombokon.
Édes teaillat a Potalában és az Altairban.
Kolbászvacsi a mosolyuccában.
Családi összröff kriminális mennyiségű étellel.
Csípős hideg a BTK és a Szabó Ervin közti útvonalon.
Zavart nevetés táncórán.
Hegedűszó a kolibüfében.
Cigifüst a Kamara Caféban.

Szorongás és idegenségérzet filharmónia koncerten.
Fojtott düh órán.
Büszkeség, hogy ilyen jól sikerült Gyerek pesti hétvégéje.
Izgatott koncentrálás az Artemisznek címzett leveleimet írva.
Kétségbeesés és megbántottság TLV írása közben.
Csalódás és megbékélés az Accord caféban.
Zsánerképbe illő gyönyörködés a legózó páromban.
Lali magamhoz ölelése egy tétlen negyedóra alatt.
Lelkes várakozás az eljövendő talikra.
Látszólagos semmiségek okozta búrohamok.
Sok-sok nevetés Facebookon.
Növekvő félelem a szakdolimtól.


Ezek mind kifejtésre érdemes, esetenként egymással összefüggő események/érzések, de éppoly impresszionisztikusak bennem is, mint ahogy itt leírtam őket, így hát maradjanak meg ebben a villanásnyi benyomás-szerű formájukban, bennem meg gyűlögethet tovább az átélni- és gondolnivaló.

2011. november 3., csütörtök

~ ~ ~ ~

Érzem a késztetést, hogy blogoljak.

Érzem az estét, érzem a száraz villányit, érzem a stresszt, érzem azt, hogy nem akarom elfojtani, mégsem akarok róla beszélni.

Érzem az erőt magamban, érzem a józan belátást, érzem az örök higgadtságot, érzem azt, hogy túlélek mindent.

Érzem a bizalmat, a szeretetet, az állandóságot, a megnyugvást, egész máshogy, mint eddig.

Kockulást, indokolatlan poénokat, kná-t, szaladást, ágyra vetődést, hajnali motyogást, hogy "édesem", tudatos mozdulatokat, melyektől tudom, hogy tetszem neki, büszkeséget irányomba, és büszkeséget irányába, önmagam legyőzését, hogy talán hagyhatnám a dolgokat igazodni, ahogy mindig is mondták nekem, hogy tegyem.

Tehetetlenség? Valóban? Ilyenkor ugranak az agyamba anyám szavai: "Mit tehetnél? Szeresd! Másra sem vágyik az a szerencsétlen!"

Erről rögtön eszembe jut a párbeszéd Líthason.
Ankalimon: Csaba, te egy nagyon szerencsés ember vagy!
Csaba: Én egy nagyon szerencsés ember vagyok. Miért?
Válasz helyett Ankalimon magunkra hagyott minket.

Nem olyan fából faragtak, hogy féljek vagy vergődjek.

And I'm ready to suffer and I'm ready to hope.

2011. november 2., szerda

There's a place downtown...

KÖÖÖÖMT!!!!! =)

Avagy próbájunk meg írni róla.

A tavalyi KÖMT nekem egy kellemes, bizonytalan, laza, egészen különleges hangulatú összeröffenés volt, félig tábor, félig a fúziója az összes bulizás-fajtának, amit a különböző társaságok produkálni szoktak maguknak. Amilyen ijedt és szomorú voltam gyakran, annyira mély nyomot hagyott bennem az összes beszélgetés és sok, számomra jelenleg fontos emberrel akkor kezdődött "minden". (Itt most nem kifejezetten Csabára gondolok, akármennyire is gyakran emlegeti fel, olyan sokat nem beszéltünk akkor, és rám nem is tett különösebben jó benyomást.) Most meg persze már minden egész más... maga a KÖMT is más volt, egész máshogyan szervezve, meg az én hozzáállásom is... nem akarom bő lére ereszteni, olcsó megoldással a különösen jó és különösen rossz pillanatokat emelném ki.


HIGHS

-Szervezés. Tájékoztattak arról, hogy a csapat új, de ez maximum azon látszott meg, hogy rendkívül precíz és minőségi vezetést láttunk, tele voltunk programokkal, mindig tájékoztatva voltunk mindenről, a keretjáték sem volt buta, remek ötlet volt az összes buli, meg a lebonyolítása is, a kaja is szuper volt, és főként, ha kérdésem/problémám volt, türelmes, pontos választ kaptam rá, nem hülyére vételt vagy egy odavatett bazdmeget.
-Zebegény. Mert ez a falu még mindig imádnivaló, főleg a hamburgerese, ahol a stresszes csajszi minden stresszessége ellenére is nagyon szeretnivaló. És a suli, ahol minden helyiségről tudni lehet, melyik tűzveszélyességi osztályba tartozik.
-Társaság. Ez valamelyest saját magam legyőzésének érdeme is, hogy kevésbé bújtam el a csigaházamba, de ettől függetlenül is király volt érezni, hogy néha nemcsak nekem van szükségem az emberekre, hanem alkalomadtán nekik is rám. Külön köszönet ickéék társaságának, ahol nagyon sok új arccal sikerült beszélgetnem és az királyság volt, és Pillangónak, hogy ilyen jó fej volt egész KÖMT alatt, néha nagyon sokat jelentett egy-egy mosoly vagy összenézés.
-Kibékülés Peredhillel. Win.
-Musical rend. Kicsit a vándor komédiásokra hajazott, csak nagyobb elvárásokkal (merthogy zenéséneklős amellé, hogy mindenki egy nagy röhögést vár tőlünk), de már megint egy őrületes baromságot sikerült összeraknunk, abszolút sikerrel.
-Alkohol. Köszönet a próbálkozásért, hogy az alkesz vonulatot nem próbálták száműzni a suliból, ellenben megpróbálták kulturált és ellenőrizhető mederbe terelni ezt a jelenséget. Koktélok by Yzak FTW!
-Beszélgetés Ankalimonnal. Nem annyira, mint tavaly, de így is borzasztó jól esett, mint mindig.
-Karaoke és Halloween-party. Mindkettő pusztulatosan jól sikerült, külön élmény volt a sok jelmez (meg a 10 perces MTT Farsang az eredményhirdetés után). Mellesleg már én s tűkön ültem, hogy mikor húzhatom már fel a jó kis JRockos szegecses miniruhámat (köszi Nóri, hogy rábeszéltél anno a turiban!).
-Sok-sok tánc. Gót hastánc Esgallal, bollywoodi kalimpálás Narbbal, musical-koreográfia, meg a záróbuli. Már megint nem bírok a lábammal.
-Csaba látogatása. Megbeszéltük, hogy az egészre most nem jön le, de hétfőn nagyon jó volt látni, meg jól esett, hogy megnézte a műsorunkat.
-Egy új kaja megszerettetése Metával. Nevezetesen a majonézé. (icke "sörre" szoktatása is menő volt, de ez kifejezetten az én érdemem.)
-Kvíz és clubfighting győzelmek. Bár az előbbi éppenséggel mehetett volna Metának is, utóbbit meg konkrétan az döntötte el, hogy Seli a röhögéstől nem tudott megmaradni a padon.
-Oregánó a Celebrom-féle sajtossonkás melegszendvicsben. Olyan finom volt..... *.*


LOWS

-Hideg. Oké, hogy nem volt olyan indokolatlanul jó idő, mint tavaly, de azért kicsit fűthettek volna (jobban).
-Musical rend. X db darabban szerepeltem már az MTT-ben, de soha egyik sem volt ilyen stresszes (még a tábori sinda előadás sem), nem volt ennyire feszültségekkel teli, igazságtalan, nem vettek még ilyen hülyére, nem éreztem még ennyire az arrogaciát, mint itt. Persze ennek a fő oka az időhiány, így is az erdő legvastagabb fáját vágtuk ki ezzel a heringgel, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy igazán jól éreztem magam benne.
-Időhiány. Lejött Csaba és alig tudtam vele lenni, főként a musicales előadás miatt. Meg az, hogy Ankalimonnal sem tudtam beszélni annyit, amennyit szerettem volna.
-RZP-ék trollkodása. Igazából nem ér meg ennyi gondolatot, de szó ami szó, nem esett jól.
-Az a jelenség, amikor nagy elánnal rákészülünk egy karaoke produkcióra és az olyan lehetetlen hangnemben van, hogy nem tudjuk normálisan elénekelni.
-Elszakítottam Artemisz polifoamját. Épp csak egy kis csücsök vált le belőle, még teljesen használható, de borzasztóan zavar, hogy jófejmód odaadta, én meg erre elszakítom.
-Az a tény, hogy a menő szegecses ruhám szétkarcolta a felkaromat. Fáj. :(
-Minden reggeli kakaóban fahéj volt. MIÉÉÉÉÉÉÉRT............
-Állandó rosszullét. Naponta kb. ebédig várni mire összegyűlik a normál működéshez szükséges energiám. Valamit sürgősen kezdenem kell az emésztésemmel....
-Az a bizonyos botrány utolsó estén. Ehhez nekem nincs közöm, de mint annyi embert, engem is idegesít, hogy megtörtént.


Asszem minden lényegeset leírtam, vagy ha nem, hát kisnyúl még bővítem. Nagyon jól éreztem magam, kellett is már az életembe, és nem okozott csalódást egyetlen oldalról sem. Bizonyos szempontból rájöttem, hogy jobban is szeretem a KÖMT-öt, mint a tábort. Van valami egészen egyedi hangulata, amikor látom, hogy mindenki szabadon és kötetlenül azt a sportot/táncot/kreatívkodást/művészkedést csinálja, nyomás nélkül, amihez épp kedvet érez - vagy csak sétál ebben a gyönyörű faluban, nagyokat beszélget, és billeg az általa megszokott civilizáció és az MTT-s, saját-magát-hátrahagyós énje közt.
Most nem poszt-szociális sokkban vagyok, most csak feltöltődtem önbecsüléssel és kreativitással ahhoz, hogy több türelemmel folytassam a kis megszokott életemet.

Köszönöm az élményt mindenkinek!