2011. november 28., hétfő

"vagy imádod olvasni, vagy imádod utálni"

Rendhagyó bejegyzés lesz, de már nagyon böki a csőröm, így lesztek szívesek elolvasni, ahogy védelmembe veszem a Twilightot.

Szerencsére nem foglalkozom vele annyit, hogy kiakadjak rajta, de ami azt illeti, minden újabb és újabb támadás dühít, már csak azért is, mert ahogy annyi utálat-trend, ez is olyan dolgon érzi marha okosnak és kifinomultnak magát, amit nemhogy nem ismer, de teljesen fölösleges szidnia, mert baromi ártalmatlan.

Ha megnézzük, a nagy Twilight-ellenesség az első film nagyobbfajta sikere után indult be. Ismerjük ezt a folyamatot, kijön egy film, az első nézők elájulnak tőle, a második generáció már úgy ül be rá, hogy "na mit kell ezen annyira imádni", és juszt se fogja szeretni. Erre rátett egy lapáttal az is, hogy a film első nézői és a sztori első rajongói már olvasták a könyvet, és voltaképpen az fogta meg őket, ők álltak szemben a filmet később látó, "intellektuálisabb-vagyok-minthogy-ez-engem-meghasson" bagázzsal. Akik ugyebár NEM olvasták a könyvet.

Emlékszem, én jóval a magyarországi megjelenése előtt hallottam már a könyvről, irodalom-fakultáción még én reklámoztam a többieknek, mondván, hogy nem a legmagasabb színvonal, de tök jó, mindenkinek ajánlom, nagy valószínűséggel villámgyors bestseller lesz.
Megjegyzem, ha valami ekkora népszerűséget ér el, annak általában oka van. Lehet egy könyv kommersz, könnyű olvasmány, szegényes szókinccsel és klisékkel teletömve, de valaminek akkor is kell lennie benne, ha ennyi embernek ekkora élményt nyújtott, ráadásul bőven a tinilányok társadalmán kívül. Utánam a húgom kezdte olvasni, majd rendkívül művelt és halálosan finnyás anyám, aki kb. nulla felé konvergáló angoltudásával nekiállt végigolvasni az Eclipse-t és a Breaking Dawn-t, mert nem bírta ki, míg megjelenik magyarul. Azt is megjegyezném, kissé személyesebben, hogy felőlem aztán Harlekinruhába öltözött krampuszok is lehettek volna, akikhez Bella így vonzódik, és tökéletesen hidegen hagyott, hogy történetesen csillognak-e vagy sem. Nehéz is megmagyaráznom, mi tetszett annyira a könyvben (főleg az elsőben, a másodikkal és a negyedikkel kifejezetten nem voltam megelégedve). A stílusa, a szerkesztése, a történet lendületessége, főleg azok a részek, amelyek valami értéket mutatnak a nagy misztifikáció függönyén keresztül, egy régebbi, sziklaszilárd, bátorságon, lojalitáson, önismereten, önmegtartóztatáson alapuló értékrendet, illetve a "bepasizás" folyamatának egy olyan tiszta, őszinte, elbagatellizálás és elutasítás nélküli bemutatását, ami úgy kellett a lányoknak, mint egy csepp víz, még nekünk is, pedig mi még szerencsés helyzetben vagyunk sok kortársunkhoz képest. A hithű, értelmes, tapasztalt keresztyén értékrendről nem is beszélve. Ebbe is persze bele lehet kötni, szól erről egy rakás más könyv is, de ez valahogy úgy adja ezt a többletet, hogy igazán nem vártuk volna, nem is lett volna kötelessége, de haláli őszinte, és persze ebbe is bele lehet kötni, de haláli jó jellemek vannak benne, szinte nem is a sztori a fontos, az egyenes következménye csak annak, amilyenek.

Ha valaki egy kicsit is utánaolvas a Twilight társadalmi hatásának és pszichológusok vagy egyebek által elemzett erejének, ilyesmiket fog találni. Persze, mormon hittérítő könyv, rá lehet húzni teljes mértékben, csakhogy ez sem érdekel. Legyen, ha valaki ettől mormon akar lenni, legyen, ha a mormonok így jól érzik magukat, tegyék. Nem ők teszik a legnagyobb kárt a társadalomban.

Így aztán ahogy sok Harry Potter rajongónak a filmek csak úgymond "illusztrációk" a könyvekhez, melyek az igazi élményt adták nekik, a Twilight-rajongók többségének is csak ennyit jelentenek a filmek. Bár nekem személy szerint az első kifejezetten tetszett (ahogy az első könyvet is tartom a legjobbnak), egy pillanatig sem voltam hajlandó komolyabb figyelmet szentelni nekik, csupán szórakoztattak/borzasztottak. Viszont a filmgyártás nem véletlenül indult el, a Harry Potteren és Hannah Montanán nevelkedett konzumergenerációból egyenesen következett a hihetetlen mértékű merchandise-ipar, tulajdonképpen fel lehet öltöztetni egy kiscsajt úgy, hogy tetőtől talpig Twilight-ban van, Twilight-ban alszik és Twilight süt minden iskolaeszközéről. Nem csodálom, hogy megcsömörlött tőle a laikus társadalom. Erről pillanatok alatt annyi bőrt lehúztak, amennyit szerintem még soha semmiről, és persze azt felerősítve, amit ilyen termékeken mutatni lehet: a látványt. Szerencsétlen Robert Pattinson (aki egy rendkívül érzékeny lelkű művész is amellett, hogy itt Edwardot játszik) milyen legyen, ha nem jóképű, ha egyszer arra utasítja a könyv, és Taylor Lautner kockahasa éppoly fontos kellék a történethez, mint Alice Cullen jövőbelátása. Ez van. A második film (ahogy a második könyv is) ultragáz, a harmadik is csak nehezen magyarázható (bár szerintem nem rossz). De annyira nem jók, hogy bármerre is fordíthatnák az azóta abszolút ellenük fordult közvéleményt. Ugyanakkor az abszolút ellenük fordult közvéleménynek észre kellene vennie, milyen beszűkülten és ostobán viselkedik.

Először is meg kéne érteni, hogy a két oldal teljesen elbeszél egymás mellett. A Twilight-rajongók érvei a könyvekben vannak (amiket az utálók csupán töredéke olvasott, már csak elvből is), az ellenzőkéi pedig a filmekben (amikkel a rajongók nem is igazán tudnak mit kezdeni, mert nem veszik őket komolyan). A grafikailag béna farkasfalkával és a szereplők gyenge játékával érvelni egy értelmes, könyveket olvasott rajongónak kb. annyira értelmes, mint egy hithű keresztyénnek azt magyarázni, hogy "dehát evolúció volt, nem fogod fel?!".

Erre persze rátesz egy lapáttal a vámpírrajongók hatalmas tiltakozása, hogy milyen gáz, ez megszégyeníti a vámpírirodalmat, és az idióták többségének Edward Cullen jut eszébe a vámpírokról, Lestat vagy Drakula gróf helyett. Most tegyék a szívükre a kezüket: ha valaki ilyen komolytalan, akár twilighter, akár nem, eszükbe jut egyáltalán foglalkozni vele? Az ilyenje úgyis hamar kihullik (és bár kicsi voltam akkor, lefogadom, hogy az Interjú a vámpírral és a Van Helsing filmek megjelenése után is meg kellett küzdeniük a tiszavirág-lelkesedésű, mérsékelten intellektuális újdonsült vámpírszakértők dömpingjével), azon meg aztán végképp értelmetlenség kiakadni, hogy "nademiazmár, hogy egy vámpír csillog?!" Szerencsétlen Stephenie Meyer hiába szajkózza vég nélkül, hogy egy kib*szott ÁLOM ihlette őt a vámpíros koncepció megalkotásában, teljesen magának írta és álmában sem jutott eszébe, hogy vérmes vitákat kell folytatnia az ortodox vámpírrajongókkal a vérszívók fiziológiát illetően, láthatóan a fent említett réteg képtelen lemondani erről a sérelméről. Azt pedig kifejezetten csúnya dolognak tartom, hogy ha valaki éppenséggel a Twilight hatására ismerte meg a régebbi, konvencionálisabb vámpírirodalmat és belészeretett, sosem lesz olyan, teljes értékű tag, mintha Anne Rice vagy Bram Stroker vezette volna ugyanoda. Ráragad a Twilight-stigma, mintha csak ez egyfajta rasszizmus lenne.

És mindezt úgy, hogy őrületek voltak és lesznek, és a Twilight sokkal több jót tett, mint rosszat (barátságokat, közösségeket hozott létre, formálta egy egész generáció gondolkodását, talán jobb irányba, mint mondjuk a Tom&Jerry). Aki ostoba módon áll hozzá a Twilighthoz, az más esetben máshoz állna ugyanilyen ostobán, erről nem Meyer tehet.
Teljes mértékben végig lehet olvasni a történet mind a négy könyvét annak a szellemében, hogy ez egy merő felszínes, íróilag középszerűen kivitelezett cselekmény, klisékkel dobálózó, sőt néhol buta történetalakítás, szegényes szókincs, szájbarágós mondatok, és nem kell csalódni.

De lehet máshogy is. És guess what, lehet, hogy megéri.