Nem igazán volt időm vagy ihletem az elmúlt napokban írni, sajnos.
Még mindig itthon vagyok Pécsett a családommal, és még pár napot maradok is. Egyszer hideg van, aztán meleg, Zsófi szeme dagadt, piros a kötőhártyagyulladástól, Gyöngyike vizsgára tanul és édesdeden duruzsol anyukánk fülébe, Andris napszaktól függően síugrást vagy dartsot néz (mi pedig csajos filmeket), apa néha próbál lépést tartani anyával, folyton sütünk és főzünk és eszünk, és beengedjük Mázlit a nappaliba, Csaba néha meglátogat, tespedünk, éldegélünk, mászkálunk, élvezzük a szünetet. Visszaolvastam a tavalyi bejegyzéseket inspirációszerzés céljából, azokból úgy vettem ki, hogy tavaly hamar meguntam ezt, hát idén nem.
A karácsony mindig érzékeny időszak nekem, ilyenkor mindig ráfeszülök a családi életre, a szentestére való minél alaposabb felkészülésre, és minél teljesebb átélésére. Ezt most úgy hangzik, mint egy recept az ünnep tökéletes elrontására, de nem, varázslatos karácsonyaink szoktak lenni, és idén is minden csodálatosan alakult. Nem tudom, valószínűleg a család nagy létszáma segít oszlatni/tompítani az egyes emberekben lévő feszültségeket. Ha egy kaja nem ízlik, lehet venni a másikból. Ha túl hangos a társalgás, odébb lehet sunnyogni, és még a kistesó sem érzi magát egyedül a legójátéka építése közben, mert biztos mindig lesz egy ember, akinek pár percig magyarázhat. A család ráadásul gyarapodik, soha nem volt még ilyen jó, senkinek semmi oka a panaszra. Nekem legalább nincs.
Épp ezért szenteste előtt nem tudtam aludni.
Olyan jó most minden, de sosem aggódtam még ennyire, és nem éreztem ilyen bizonytalannak a jövőt. Nem feltétlenül éppen 2016 viselt dolgai miatt, hanem mert, nem is tudom, most olyan valószínűtlenül idilliek ezek a pezsgőízű, csillagszóróillatú karácsonyok, hogy tudom, és megrémít, hogy ez nem lesz mindig így. Nem mindig fogunk így, kb. 20-an összegyűlni a Nagyi nagyszobájában a közös karácsonyfánál, így, boldogan és egészségesen, és lesz idő, amikor ezekre a napokra fogok visszagondolni sóhajtós nosztalgiával, mint valami eltűnt aranykorra, hogy bizony, ezek voltak az igazikarácsonyok. Új dolgok jönnek és nekem lesz új családom, a tesóim is elköltöznek a nagyárpádi házból, a szüleim megöregszenek, nem fog úgy várni itthon a család, ahogyan 7 éve kiköltöztem belőle, és a jövő súlyos döntései egyre inkább az én gondjaimmá válnak (meg Csabáéivá, meg a testvéreiméivé). (lol micsoda agglutinációszörny)
Tudom, hogy nem bölcs dolog félni a jövőtől, de ezek a gondolatok, amíg itthon vagyok, minden este elszorítják a torkomat. Semmi mást nem tudok tenni, mint hálás lenni ezekért a napokért, évekért.
"The world is indeed full of peril, and in it there are many dark places; but still there is much that is fair, and though in all lands love is mingled with grief, it grows perhaps the greater."
Leültem a táncteremben és Dittával azon tüncögtem, hogy, sehol máshol sem lennék szívesebben, mint ezek az emberek közt, és mennyire imádjuk a tanszéket. Sóhaj.
A Pikkujoulun összesen 4 műsorszám volt, ebből kettőt én/mi találtunk ki, egyben szerepeltem, egyet pedig reggel Outi rakott össze finnórán a hallgatóival. Mindemellett tegnap tudtam meg, hogy házigazdának kell lennem Petrával, aki még egy ilyen rendezvényen sem volt, és kb. éppen annyira fogalma sem volt arról, mi fog történni, mint nekem. Nagyon nem akartam házigazda lenni, de mégsem hagyhattam őt ott egyedül, hogy oldja meg.
Dél óta folyamatosan próbáltam a többiekkel, igyekeztem egyben maradni, menedzselni a szituációt, és az agyam hátuljába söpörni azt, hogy most akkor tényleg semmi más nem lesz?! Az észtesek, illetve Eszter és Anett nagyon drágák voltak, hogy segítettek a dolgok megvalósításában, és végül nagyon jó érzés volt "lenyomni" a műsort, és tudni, hogy megcsináltuk. De hogy 4 műsorból 3-szor felkonferáltam saját magam? Ott voltak az agyam hátuljában a nagynéném szavai, miszerint mindent megbocsát nekem, de a kicsi koromban gyakran játszott "színházi előadásokat" nem, melyekre odarángattam a felnőtteket. Hát nem ezt csinálom most megint? Mindenféle ötleteim vannak, és békés, normális embereket rángatok ki énekelni mások elé, amikor ez maguktól eszükbe sem jutott volna. Miért csinálom ezt. Főleg úgy, hogy Leila, akinek az észt dallal készültünk hetek óta, végül el sem jött.
Túl soknak éreztem magam. Határozottan így éreztem, és szörnyen szégyelltem magam.
Amikor minden lement, és csökkent az adrenalin, jó volt nézni a sürgő-forgó embereket és beszélgetni a közelembe sodródókkal. Legalább megtörtént a Pikkujoulu. Mégis, én voltam az egyetlen, akit a doktoranduszok végül nem hívtak meg sörözni a buli után, pedig az orrom előtt beszélték meg a részleteket, és azon kaptam magam, hogy Q tanárnő a maga tényszerű módján próbálja vigasztalni az én pityergő fejemet a 014-ben, amitől nyilván még hülyébben éreztem magam, és még jobban hüppögtem. Persze, biztos csak elfelejtettek. Meg hogy csak így tovább... de nem tudtam mást érezni, mint iszonyatos zavart.
Annyi van még bennem, hogy ezt a bejegyzést megírjam róla, aztán befogom a pofám, tényleg.
Szóval Nórival visszamentünk a Golden Rose-ba, hogy remélhetőleg lezárjuk a menyasszonyi ruhavásárlás problematikáját. Nem is igazán azt a procedúrát akarom elmondani, ahogy adott ruha a markomban landolt, hanem azt, mi mindent tapasztaltam a ruhavadászat során.
Az én esetem speciális volt, mert érzelmi okokból én egy bizonyos márkához ragaszkodtam, és mást nem is szívesen akartam volna felpróbálni (végül nem is kellett). Ez lehet, hogy nagyon sznobnak hangzik elsőre, de tényleg inkább csak szentimentalizmus. Már nem emlékszem, hogyan kezdődött az egész, de Nórival egyszer rákattantunk a Maggie Sottero-ra, éveken keresztül nézegettük a kollégiumban az új kollekciókat, kritizáltuk, lestük a beküldött képeket igazi menyasszonyoktól, és arról ábrándoztunk, mi állna jól rajtunk. Izgatott voltam, amikor megtudtam, hogy van Budapesten szalon, amely forgalmaz ilyen ruhákat, és anno mikor Ildi volt menyasszony, őt is ide vittem, és végül egy olyan ruhát varratott magának, amit itt talált. Mikor először láttam élőben ezeket a ruhákat, a bolti eladókat teljesen kiakasztottam, mert sorban tudtam a modellek nevét. :) (A legtöbb menyasszonyi ruhának saját neve van.)
Szóval nekem ez ilyen speciális eset volt, és nagyjából tisztában voltam azzal is, hogyér' adják ezeket a darabokat. Mondhatni, átlag szalonáron, ami 80-180 000 Ft-ot jelent, marha sok minden függvényében. Egy külföldi márka (pl. Mori Lee, Demetrios, vagy az enyém, a Maggie Sottero) hivatalos partnerüzlete kb. ilyen áron ad kölcsönzésre, a régebbi modelleket igyekeznek kiárusítani. Emellett nyilván vannak outlet üzletek, meg saját ruhákat árusító szalonok, ezekből a kevésbé ismertek (pl. Emma, Lili) olcsóbbak, az ismertebbek (Daalarna, Héjja) nyilván ordas módon drágák is lehetnek, meg hát persze a határ a csillagos ég, volt már a Menyasszonyi Börzében, hogy 450 kilóért árultak egy egyedi Zuhair Murad ruhát(!), ami eredetileg nyilván lazán hétszámjegyű összegbe került, ha nem nyolcba. Az ilyen adásvételi csoportokban minden teljesen lutri. Én nem vagyok híve annak, hogy az ember pont a menyasszonyi ruháján akarjon spórolni, de az ilyen csoportokban igazi gyöngyszemeket lehet kifogni őrült jó áron. Mindezek mellett külön kasztot képeznek az Aliexpress és társaival kacérkodó menyasszonyok: ezek fele örvendezve mutogatja csodás ruháját, ami "olyan mint a képen", másik fele könnyek közt keres sos ruhát egy szalonban, mert "nem olyan, mint a képen". Hogy pont te melyik leszel, az vagy a szerencsén, vagy nagyon alapos utánanézésen múlik.
Összességében ez mondható el a teljes esküvői előkészületre. Szokták kérdezgetni tőlem, hogy mennyi pénz meg mennyi idő kell egy esküvő/lagzihoz, de erre nyilván lehetetlen válaszolni, mert minden elképzelés, kapacitás és büdzsé kérdése.
Én szalonból vásároltam a ruhám, mert 1) ehhez kötött valami, 2) ebbe szerettem bele, 3) hálistennek van rá pénzünk.
A meghívót mi magunk csináljuk, mert 1) van kapacitásunk ezzel pepecselni, 2) vannak barátaink, akiket segítségül hívhatunk.
A helyszínt magunk meszeljük ki, mert 1) nem vagyunk normálisak, 2) nem vagyunk normálisak, de találunk még néhány nemnormálist, hogy segítsen. :D
De a fotósért, zenekarért fizetünk mint a katonatiszt, mert nincs olyan ismerősünk, és mert biztosra akarunk menni. A meghívó még lehet kicsit csálé, de ha nekem elrontják a bulit, vagy tokás leszek a képeken, én gyilkolok.
Szóval a menyasszonyi ruha. Nagyon jó nekem, hogy Nórival tudtam kiválasztani, mert mégiscsak vele tüncögtük szét kollégista korunkat ezekre a ruhákra, és olyan jó volt tudni, hogy van valaki mellettem, aki jól ismer, és bízhatok a véleményében! ^^ Azért általában az ember nem úgy indul neki ezeknek a vadászatoknak, hogy van egy barátnője, akivel éveken át már több tíz esküvői ruhakollekciót kielemezett (tudom tudom, mikre nem volt időnk)...
Én konkrétan felpróbáltam az első, általam kinézett ruhát, abszolút nem tetszett, aztán felpróbáltam két tök másmilyet, azok jobbak voltak, aztán ezt, ami végül a befutó lett. Elmentem a Golden Rose másik szalonjába Nóri társaságában, ott is felpróbáltam asszem... 4? ruhát, az egyik nagyon bejött, de nem győzött meg igazán teljesen. Nóri szkeptikusan jött velem felpróbálni megint az első szalonban a nagy esélyest, és teljesen levette a lábáról. Még 2 ruhát felpróbáltunk utána, gyönyörűek voltak, nem álltak rosszul, de abszolút egyértelmű lett, ki a győztes. Még azt is megkérdezték, igent mondok-e a ruhára. És csodálatos volt. :)
Van valami durva abban, hogy leteszem a voksom egy menyasszonyi ruha mellett, és azt mondom, hogy életem egyetlen (tervezett) esküvőjére az és nem más lesz a ruhám, és az ebben készült képeket fogom mutogatni a reménybeli leszármazottaimnak mostantól életem végéig. (Bogáta ne drámázz már, ez csak egy ruha.) De ezzel is az van, hogy ha az ember "lelkére ragad" (ez egy mari kifejezés... azt jelenti, megszereti) egy ruha, akkor nem is kíváncsi többre, még akkor sem, ha elvileg/statisztikailag talán létezne jobb. Mikor kitöltöttem az űrlapot és kifizettem az előleget, egy cseppet sem éreztem, hogy húúúha micsoda mindent eldöntő lépés. A világ legegyértelműbb dolgának éreztem, és egy cseppet sem gondolkoztam azon, hogy jól tettem-e.
Már csak az van vissza, hogy férjhez menjek benne. :) Buta voltam, hogy eldicsekedtem vele facebookon, valószínűleg nem is mutogatom többet, bár én magam naponta többször is megnézem. Az esküvőszervezésből még nagyon sok van vissza, de olyan jó, hogy ez már egy fix pont benne. :)
- járt a Mikulás a munkahelyemen is, hozott minikuglófot
- átestem a tűzkeresztségen: lebonyolítottam kb. 9 hideghívást dán cégekkel, nagy örömömre nem is ment rosszul, és szereztem jó kis cégeket, pedig bizony rettegtem.
- Tanja kézrátétellel megpróbálta gyógyítani a fejfájásomat (sajnos Laura épp közbelépett)...
- ...azzal, hogy közös itsenäisyyspäiväi (finn állam függetlenségének 99. évfordulója) kávézásra hívjon minket, melyre többek sütöttek sütiket, pl. Finnország alakú mézeskalácsot, és jót csevegtünk mind, akik éppen a tanszéken tartózkodtunk.
- Ja, és nem én kaptam, de én is annyira örülök neki, hogy Q tanárnő kapott egy csokor virágot hálából egy finn írótól, akinek a könyvét lefordította, most itt díszeleg az irodában. :)
A nap hátralevő fele tartalmazott egy kirándulást a Honvédségre (nem lesz a kedvenc helyem, bár tény, hogy a világ legudvariasabb férfiai találhatók ott), egy kevéssé eredményes, ámde lelkileg annál biztatóbb plázázást (=nem távoztam fölösleges ruhadarabbal), továbbá egy kifejezetten bosszantó 3 órás KRESZ oktatást (igen, csinálom a jogsit, igen, megvisel de legalább MTT-sekkel vagyok). Itthon várt egy nagy adag brokkolikrémleves, amire Csaba majdnem ránézett, így ebédre és vacsorára is ez jutott nekem (persze nyilván finom), holnap reggel pedig kivételesen nem kell korán kelni.
...azaz Bölcsészdoktoranduszok Országos Konferenciája, Szegeden. Itt voltam az elmúlt két napban, és abszolút úgy csináltam, mintha ez valami hú de nagy dolog lenne, nyilván nem az, de nekem ez volt az első igazi doktoranduszkonferenciám, úgyhogy nekem mégis kicsit az volt. (dat jólformált mondat)
A belem is lógott ezen a héten, így elhatároztam, hogy Szegeden "pihenek": amint megtartom az előadást, egyedül azzal leszek elfoglalva, hogy kiélvezzem a kis kirándulást, jókat beszélgessek és sétálgassak, stb.
Na de addig az előadásom.
Bármennyire is volt nagyon lelkes és támogató a környezetem PP tanár úr és Tücsi is, egyszerűen nem tudtam rábírni magam, hogy kellő figyelmet szenteljek az neki. Most kaptam új munkát, most kezdem a jogsit, járok jegyesoktatásra, a hátam közepe még ez a hülye maris cucc! Nyögvenyelősen, szájamat húzogatva, vonaton végül valahogy mégis összekalapáltam egy ppt-t, és miután megérkeztem Szegedre, a kevéssé felkészültek jól megérdemelt szorongásával vártam, hogy sorra kerüljek. Ja amúgy mondtam már, hogy ez egy elméleti nyelvészeti konferencia, és az én előadásom cseppet sem elméleti nyelvészeti témájú, és amúgy alig volt uralista közel s távol? (Mondjuk ez nem biztos, hogy baj.)
Szóval én hallgattam a hihetetlenül szakmai előadásokat, amiknek a felét sem értettem, meg néztem a szebbnél szebb ábrákat, amik többet mondtak volna Csabának mint nekem, és egyre csökkent bennem a remény, hogy nem fogok totális amatőrnek tűnni. Egyetlen örömöm az volt, hogy csapódhattam HR kisasszonyhoz (azaz inkább ő csapódott hozzám), megismerkedtünk ebéd alatt kedves és jó fej és értelmes egyéb előadókkal, és olyan üdítő volt ilyen jó társaságban (nyelvészek ^^) tölteni az időt, hogy mikor kiléptem a pulpitusra, nem egy sereg villogó szemű szakembert láttam, hanem sorstársakat, amiket érdekel, hogy sikerül nekem az előadás.
Amúgy nem sikerült zseniálisan jól. Éreztem, hogy túl keveset foglalkoztam a prezentációmmal, néha nem jutott eszembe a megfelelő szó, dadogtam, elakadtam. Az előadás felében a kivetítőre pislogtam, amíg le nem esett, hogy előttem van egy monitor, onnan látom, mi folyik épp a kivetítőn. De belefértem az időbe, a mari nyelv iránti lelkesedésem így is átjött, az egyéniségem is (remélem nem zavaró mértékben), az emberek mosolyogtak, és bár nem nagyon tudtak hozzászólni, akik igen, azok nagyon támogató módon tették. És még Kálmán László sem szedett szét, mint ahogy többeket korábban - hátradőlve mosolygott, mintha inkább cuki lennék, mint érdekes/komolya vehető.
Én voltam a szekciómban az utolsó, és hihetetlenül megkönnyebbülve mentem ki a teremből. Szintet léptem! Előadtam egy doktoranduszkonferencián! Az előadásom nem valószínű, hogy eljut a publikációig, de beválogattak, megcsináltam, és nem égtem kiemelkedően nagyot. A szünetben többen odamentek hozzám, beszélgettünk a finnugor nyelvekről, sokkal jobban erőre kaptam, és csendben nagyon örültem, hogy nem a második napra vagy még későbbre osztottak be, hanem túl vagyok rajta máris.
nincs előadás hörcsögpofa nélkül
jajajj csak ne kérdezz nagyon nehezet!
Az előadásom után jött még egy szekció, aztán a Másával való találkozás volt tervben. Fél7-kor azonban rájöttem, hogy ő 8 előtt nem ér rá, így nyugodtam elmehetek a Gringo's Barba a nyelvészekkel, ahol a közös vacsi volt. Igen ám, de a közös vacsira mindenki már délelőtt leadta a rendelését, így negyed 8-kor gőzölgő frissensültekkel várták a vendégeket - kivéve engem, aki egyedül ücsörögtem kajátlanul, tantaluszi kínokat kiállva, mert külön rendelni már nem lett volna időm. Megmagyaráztam a helyzetet a környező asztaltársaságnak, mire kaptam egy kedves embertől egy szelet pizzát. Aztán, ahogy haladt előre az evés és laktak jól az emberek, jött egy tál sültkrumpli. Egy negyed lepény. Néhány csirkefalatka. Valaki nem kérte a salátáját. Összesen négyféle főételt ettem, teljesen ingyen, abszolút jóllaktam, és közben mindenki jót mulatott rajtam. :D Még ittam egy tósztot a frissen megismert pázmányos számítógépes nyelvészekkel, és kilőttem Másával találkozni. Kb. 20 méter után rájöttem, hogy ottfelejtettem a kesztyűmet, de már nem akartam visszafordulni, így is késésben voltam.
Mását eléggé imádom, és nagyon jó volt újra látni. Úgy terveztük, hogy nála alszom, de előtte még sétálgattunk egy kicsit Szeged nagyon szépen feldíszített belvárosában, ittunk egy forralt bort, rengeteget beszélgettünk, és örültünk a karácsonyi hangulatnak.
vidámkodás IFUSCO szatyorral és Másával :)
ettől a póztól majdnem begörcsölt a térdem... nagyon picik az udmurtok!!
Mása valahogy az a csaj, akivel végtelen mennyiségűt tudunk beszélgetni, és soha nem unjuk meg. Ő is elég eleven, animált, mint én, nagyon értjük egymás problémáit meg élethelyzeteit, és hasonló módon tud hallgatni és reagálni, mint én, és persze mindketten nagyonnagyon imádjuk a FU világot. :) Így hosszú ideig ácsorogtunk az egyre hűlő forralt borral a kezünkben, majd elrobogtunk Másáék lakására Szeged külvárosában. A panellakás egyszerű, szinte lepusztult volt, mégis én szörnyen jót aludtam a friss ágyneműben és az apró szobában, a csendben, egy igazi udmurt gyógynövénytea után, és abszolút kipihenten ébredtem. Kaptam megint teát reggelire, beszélgettem egyéb udmurtokkal, és minden kicsit olyan volt, mintha megint Udmurtiában lettem volna. :)
Bementem megint a konferenciára, ahol örömmel láttam, hogy a kesztyűmet valaki elhozta a Gringo's Pubból. A maradék két szekció sokkal közelebb volt az én... felfogóképességemhez(?), illetve örömmel hallgattam K. Rebeka udmurt evidencialitásos, nagyon magas színvonalú, nagyon érdekes előadását. Az utolsó előadó épp HR kisasszony volt, aztán ezzel lezárult a konferencia, kalap-kabát, irány a pályaudvar. A hazautazó nyelvésztanárok mellé szólt a jegyem, igyekeztem nem tudomást venni róluk, ez könnyen ment, miután rosszul lettem a pályaudvaron vett pogácsától. A laptopom lemerüléséig írtam a vonaton ezt a bejegyzést, csak most, a Kamarában fejeztem be, de örülök, hogy sikerült a végére érni. Remélhetőleg sokszor visszakeresem majd, mint "életem első komoly konferenciájának élménybeszámolóját"... :)
Hideghívások. Angolul, finnül. Sales. Amit minden áron megpróbáltam elkerülni, miután elkerültem a Szövitől (sőt akkor is, amikor ott dolgoztam). Úristen, hogy kerültem én már megint ide, és hogy szerezhettem egy olyan munkát, amiben legfőként azt kell csinálnom, amitől a világon a legjobban rettegek.
(Fun fact: a legtöbb ember a nagyközönség előtti beszédtől retteg a legjobban - nos, nekem ezt a félelmet pont sikerült leküzdenem, hála Ed, gimis angoltanárom soha eléggé meg nem köszönhető munkájának. Maradt a telefon és az idegenek leszólítgatása. Brrr.)
Közben pedig látom ezeket a lányokat, alig idősebbek Gy húgomnál, hívogatnak, jókedvűek, szeretnek itt dolgozni, szeretik egymást, nagyon jó a munkamorál, M kisasszony, az irodavezető kicsit Nórira hasonlít és máris imádom, a külföldi partnerek nagyon elégedettek a munkájukkal, és ők maguk is értelmes, kedves emberek (legalábbis annak tűnnek. M kisasszony lelkesedése ragadós). Jövő hét után érkezik a finn főnököm, nagyon kíváncsi vagyok rá, és januártól kezdődik a finn hadjárat. Furcsa, de már csak az, hogy finn neveket láttam a crm-ben, már meghozta a kedvem a dologhoz.
Érdekes, hogy egyszerre rettegek az egésztől, és közben egyszerre szeretnék jelentkezni, hogy a következő hívást hadd vállaljam én. (Nyilván még egy hívást sem vállaltam.)
Reggel fél 7-kor kelni, a még alvó Csabát magam mögött hagyni olyan élmény, amiről rossz emlékeim vannak. Most viszont, mikor csörög az óra, felkelek, összekapom magam, kint vagyok az ajtón, fogom a bicajt, és hiába fél óra tekerés az út, mindig borzasztóan élvezem. Mi változott? Ennyire más, hogy egy kellemesebb lakásba költöztünk? Vagy hogy mehetek biciklivel és nem kell bkv-zni? Vagy a munka lenne jobb, amiért ijesztő dolgot, de jó fejek közt kell csinálni (ellenben a Veeva-féle, könnyű sőt kellemes, de rossz arcok közt végzett munkával)?
Nem tudom, de egyelőre kifejezettem élvezem a dolgot. Vagy az elején a Veevát is élveztem?
Közben meg érzem, ahogy felpörög az eddig teknősbéka-tempójú életritmusom (ami azért lássuk be, nagy luxus volt). Ma találkoztam L. Tanárnővel, akit továbbra is aranyba akarok önteni és pótanyukám és imádom, és közben konferenciát szervezünk, konferenciára készülődöm Szegeden (jaj jaj), és készülődni kell Pikkujoulura is, és máris eszembe jut, milyen jó érzés hatékonynak lenni. Mert igen, ezt is el lehet felejteni...
Abbahagyom itt, mielőtt belekezdek az esti, Ankalimonnal folytatott teológiai továbbképzésünkbe (avagy ha az ember jegyesoktatásra készül, akkor jól jön az ex-szerzetesjelölt szinkretista teológus haver/mentor akit imádsz), inkább elteszem magam, holnap hosszú nap lesz, és már a legelején úgy kell tennem, mintha tudnék hegedülni...
Mikor beléptem a kissé kihalt-szürke irodaházba, ahol téglák voltak kiállítva, mint szobrok vagy műtárgyak, kicsit gombóc nőtt a torkomba. Még jó, hogy szépen szépen kicsíptem magam az állásinterjúra, mert hamar kiderült, hogy ez már nem a jó kis mocsár.
Egy tetőtől talpig ultrahatékony és kifogástalan sales-úriemberrel ültünk be a raktár-sufniba, és rögtön kiszúrt egy elgépelést az önéletrajzomban. Még jó, hogy odaírtam az erősségeim közé a precizitást. És akkor elkezdett mesélni a cégről és a pozícióról. Határozottan beijedtem a rám zúduló információmennyiségtől és komolyságtól, első megilletődésemben ne tudtam mit csinálni, csak okos fejet vágni és bólogatni. Nem voltam még ilyen alapos interjúztatáson. Az úriemberen látszott, hogy a zsebében van az emberekkel való ismerkedés és a hasznos információ kiszűrésének képessége, és egy cseppet sem díjazza a barokk körmondatokat. Elém tolt egy papírt, amin különböző márkák szerepeltek (pl. Rexona, Pedigree, Duracell, Coldrex), és az anyavállalatukhoz kellett társítanom őket (pl. P&G, Nestlé, Henkel, Bayer). Minden anyavállalthoz két márka tartozott. Hát hogy mondjam, nem éppen ez az erősségem, alaposan zavarba is jöttem, de hát ha ez a feladat, akkor ez, nincs mese, hajrá én. Nem is sikerült valami jól, de az úriember és asszisztense nem keseredtek el, elpakolták és elkezdték analizálni az önéletrajzomat.
Cseremisz?! Rákerestek Google-ben, de mi is ez? Irtó zavarban voltam, hogyan mondjam el nekik baromi röviden anélkül, hogy komplett holdkórosnak tűnnék, de szerencsére ebben már pont van gyakorlatom, és érdeklődéssel hallgatták is. Megkockáztatom, hogy tetszett is nekik, hogy valami specifikusat csinálok nagy erőbedobással, bármi legyen is az. Aztán hirtelen angolra váltottak, hogy leteszteljék a nyelvtudásomat, és ez egy tök jó alkalom volt arra, hogy szóhoz is jussak. Kicsit meséltem magamról, ilyenkor persze mindegy, mit, de igazából mégsem, sebaj, legalább megtudtak valamit rólam. Az angolommal meg voltak elégedve, így jött a fekete pálya: telefonos beszélgetés a finn saleses hölggyel, aki alá kéne dolgoznom.
Telefonon eleve utálok beszélni, de finnül különösen. Azért, mert a gesztikuláció, tekintet, stb. a legtöbb esetben a kommunikációm 60%-át adja ki, és a visszajelzéseket is innen szerzem be arról, hogy vajon megértették-e, mit mondtam. Továbbá, a finnek többsége eléggé motyogva beszél, ráadásul tájszólásban meg puhekieliben, vagyis a finn beszélt verziójában, ami tök más, mint amit itt tanulunk az egyetemen. Jó bénának is éreztem magam, illetve 100 éve nem beszéltem hosszabban finnül, de nem volt mit tenni, igyekeztem állni a sarat.
Miután a saleses hölggyel kidumáltuk magunkat, az asszisztens kiment megbeszélni vele, hogy teljesítettem, közben az úriember újra az orrom alá tolta a márkás csoportosítós feladatot. Na puff dirr. Hát, úgy éreztem, nem javítottam rajta sokat, az 5 helyes megoldást 9-re tornáztam fel (kb. 22-ből), ennek ellenére rendkívül elégedettek voltak velem. A kellemes meglepetésre érkezett a másik örömhír, miszerint a finn hölgy szerint tök jó vagyok, és alkalmasnak tart a munkára. Ami amúgy főként finnekkel való telefonos kapcsolattartásból állna, mellesleg.
Szóval mindenki egyre jobban örült. Az úriember beszélt a további teendőkről, meg hogy mikor érnénk rá, mit engednek meg, mit nem, hogyan szoktak dolgozni, mit jelent itt a diákmunka. A feszengés lassan enyhült, de lassan tényleg mindent átbeszéltünk, és az is kiderült, hogy jó nagy mákjuk volt velem, korábban se svéd, se dán diákmunkást nem találtak, és a finnben sem volt nagy bizodalmuk. De lám!
Ekkor, szinte csak mellékesen, újra az orrom alá tolták a márkás feladatot. Nagyon untam már a saját műveletlenségemmel való szembenézést, de harmadszorra már egy csomó minden megmaradt a fejemben, és így rövid idő alatt 17 helyes válasszal nyújtottam vissza a lapot az úriembernek.
Ő ekkor megkérdezte, tudom-e, miért csináltatta ezt velem. Hogy megnézze, milyen gyorsan tanulok? Nem, azért, hogy megnézze, hogyan gondolkozom rendszerben, és hogyan reagálok ismétlődő stresszhelyzetre. Visszagondolva ez az egy feladat tényleg zseniálisan sok mindent mért egyszerre: azt is, hogyan fejlődik a teljesítményem, leblokkolok-e, kiakadok-e, magyarázkodok-e, mennyire frusztrál az ismétlődés, milyen logika szerint oldom meg a csoportosítást (pl. nagy szám volt, hogy alapul vettem, hogy minden anyavállalathoz két márka tartozik), és igazából mindegy is volt, mennyire jó eredményt mutattam fel, a lényeg a növekvő teljesítmény, és a megoldás módja volt. És az úriember velem abszolút elégedett volt, amiért én most emberileg is büszke vagyok magamra. ^_^
Szóval már csak a felsőbb engedély és a papírmunka hiányzik, aztán mehetek dolgozni. :)
Érdekes lesz megint munkahelyre járni és korán kelni, de bizakodom benne, hogy jobb élmény lesz, mint anno a Veevánál. Kisebb a cég, és olyan a munka, ami ad némi önbecsülést is (=nem mindenki alkalmas rá, még azok közül sem, akik rendelkeznek a megfelelő nyelvtudással). Itt azért simán kirúgnak valakit, ha nem megfelelő a munkamorálja, és ez engem abszolút motivál. Végre nem a félórás csocsószüneteket és a pampogást látom, hogy fujfuj meló, mintha erőszak lenne ott dolgozni, ahol (Veevás tapasztalat).
Persze, nyilván nem ez lesz az a munkahely, ahol a leginkább kibontakoztathatom az egyéniségemet, itt inkább az engedelmességnek és precizitásnak örülnek, de sebaj. Tudok olyat is, minden másra ott az ELTE. És hát alapvetően kell ennél jobb? Úgyis aggódtam, hogy visszaromlik a finn nyelvtudásom, hát most nem fog, és még pénzt is kapok érte. :)
Ilyen örömteli események történtek a mai napon, plusz még a kangoo edzés, amire végrevégre elmentem. (Évek óta nem kangooztam, és a közelben most végre van egy hely, amivel hónapok óta szemezek, de most végre rászántam magam.) És nagyon jó volt! És bár szúrt az oldalam, és kicsit bonyolultabb volt a koreográfia, mint amire számítottam, mégis: végre egy terem, ahová nem cicababák járnak, hanem normális lányok, és az edző is egy kedves normális lány, és jó a hangulat, és nem csak a fancység meg a picsulás meg a mutiarucid megy, hanem jó kis edzés.
És most olyan jó itthon ülni, felfrissülten, egy pohár vörösborral, miközben a sütőben sül a quiche... :)
Gépelek, amíg szárad a körömlakkom. Aztán indulni kell világzenei koncertre, yiss.
(Ez az új kattanásom, felfedeztem a körömlakkokat.)
Az elmúlt napok politikai eseményei 8 napon túl gyógyuló sérüléseket okoztak nekem. Persze, egyre jobban vagyok, és majd elmúlnak az apokaliptikus gondolataim (mert ezeken amúgy is minek rágódni), de nem tudom letagadni, hogy nagyon félek. Nem is tudom, valaha féltem-e ennyire nemzetközi hírek hallatán.
Magyarországon kevéssé cikkeznek róla, de Észtországban kormányválság van. Európa leggyorsabban fejlődő, NATO-tagállam országában egy oroszbarát párt kerül éppen a hatalom közelébe. A napokban orosz vadászgépek megint észt légtérbe repültek, szövetségi gépek kísérték ki őket onnan. Nem először.
Az orosz titkosszolgálat pedig azt erősítette meg, hogy végig kapcsolatban voltak a Trump-kampánnyal. Tudjátok, azzal az arccal, aki közölte, hogy nem biztos, hogy segít a NATO-szövetségeseinek egy esetleges háború esetén.
A balti államokban jelentős orosz (nem éppen történelmi) kisebbség él, Oroszország pedig imád "aggódni" értük. Az EU pedig épp mostanában lesz/lett gyengébb egy Nagy-Britanniával.
Szóval értitek. Félek. Mert az életem eddig túl békés, szinte álomszerű volt, és felnőtt két (lassan három) generáció, ami még csak a tévében látott háborút, és legfeljebb azt veszi észre, hogy néha sok a pénz és olcsó az olaj, néha meg kevés és drága. Ellenben rég megunhatták az EU színeiben pompázó, öltönyös, csúnya, inkompetensnek kinéző idiótákat, akik folyton csak akadékoskodnak, ahelyett, hogy odacsapnának és jól megvédenék a hazát. Vagy mittomén, elegünk van Brüsszelből, sose jártunk ott.
Félreértés ne essék, nem próbálom előadni a zöldtea-szürcsölgető újlipótvárosi liberális értelmiségi fejemmel, hogy jobban tudom mindenkinél. Sokakkal ellentétben azonban én nem a napokban kezdtem pl. Trump szavazóbázisának tanulmányozását, és én kb. értem, hogy mi motiválja őket (már amennyire érthetem), de meggyőződésem, hogy ők sem azt akarják, ahová ez vezethet.
Mert Putyint aztán a Jóisten sem állítja meg, ebben biztosak lehettek. Nem arra szerződött ő ebben a földi életében, hogy ne vigyen véghez korszakalkotó dolgokat. Az orosz nép pedig egy emberként isteníti őt, erre gondja van.
Az egyetlen dolog, amiben még bízom, az az amerikai demokrácia. De nem tudom, mire elég az, képviselőházi és szenátusi republikánus többséggel, akik éppen autokrácia-pártiak, és pont olyan türelmetlenül fogják rávetni magukat a hatalomra, mint a Fidesz 2010-ben, miközben eddigi tevékenységük kimerült szó szerint minden együttműködés ellehetetlenítésében.
Szóval félek.
De közben meg... mit tudok csinálni?
Azon kívül, hogy fogom Csabát és gyorsan elköltözünk egy eldugott svájci völgybe. Az egyikben elvileg úgyis hunok laknak, az meg köztudottan rokon. Elbeszélgetünk majd a jó öreg levédiai időkről, Csabának meg biztos megengedik a bankok a home office-t.
De mást nem nagyon lehet. Valóban az segít a legjobban rajtam, ha a tanszéken hallgatom mások nyelvi revitalizációs terveit, meg doktori védését, meg filmet feliratozok, verset fordítok, meg jegyzőkönyvet vezetek, meg adatbázist hegesztek, és otthon megy a házimunka meg a főzés, és új dalt tanulok hegedűn, és belakkozom a körmömet.
A cím ebből az örök klasszikusból. Nem szoktam reklámozni, csak Csabának, de eléggé aktívan követtem az egész amerikai elnökválasztást, egészen a legelejétől (kb. tavaly nyártól). Egyenként érdekelt minden elnökjelölt, Jeb Bush kapitális elhasalása, Marco Rubio kiszenvedése, Ted Cruz mint egy jelenség, Bernie hősies ellenállása, és persze Trump bácsi meg Clinton néni. Sőt, Paul Ryan kálváriája, Obamáék hozzáállása és az alelnökjelöltek is. Sok-sok videót néztem meg ezt-azt, támogató, demokrata és republikánus szavazókról. Nagyon érdekelt, mi hajtja őket. Ez egy esettanulmány, ami itt történt, hihetetlen sokat elmond Amerikáról, és valószínűleg az életben nem értettem volna meg, hogy ki a fene szavazna Trumpra, ha magam nem jártam volna Amerikában.
Na mindegy.
Csak tudtam elmenni szó nélkül a dolog mellett, ha már sok-sok időt és energiát áldoztam a megértésére. Ebből a nagy emberkísérletből, amit még Zimbardo is megirigyelhetne, lassan egy rémálom lett, ami remélem, lassan véget ér.
"Trump's unstoppable rise is a symptom of a distinctly American disease. In no other democracy in the world could voters be so openly motivated by greed, share so little concern for less privileged citizens, and can be so politically ignorant. Only in hate-filled, under-educated ‘Ami-land’ could someone like Trump be successful." (forrás)
UPDATE Hajnali 3:48 óta fekszem álmatlanul és gyomorgörccsel az ágyamban (most már a kanapén... lassan reggel 6 lesz) és nem hiszem el, mi a kurva élet folyik itt. I literally just can't. Emlékszem, hogy Csaba nyugtatgatott, hogy mindenki Clinton győzelmét jósolja, nyugi-nyugi, ne aggódjak már. De ebben az évben láttunk már nagyon-nagyon rossz dolgokat történni szavazásokon, és egy cseppet sem voltam megnyugodva. De erre aztán tényleg nem számítottam. Engem most a padlóról sem lehet felmosni.
Belegondolva, hogy majdnem el sem mentem, hát elég buta voltam. De aztán szerencsére kezdtek jönni a jó előérzetek a KÖMT-tel kapcsolatban, illetve Fox rámugrott lesből valamikor a héten, hogy gyeregyeregyere, és akkor végül jöttem, és ajj de jó volt! :)
Az a helyzet, hogy legutolsó tényleg kellemes hosszabb MTT-s élményem konkrétan a 2013-as KÖMT volt, mert a 2014-es nem nagyon tetszett, 2015-ben kihagytam, nyári táborból pedig csupán a 2015-ösben voltam, de abban is minek. Szóval nem voltam meggyőzve arról, hogy ez az alkalom most tetszeni fog, még úgy is, hogy tudtam, hogy jelen lesz egy csomó ember, akit én egyenként is nagyon kedvelek, és kényelmesen érzem magam a közelükben.
Ehhez képest egy háromnapos lenyűgöző menőségfesztivált kaptam, amitől abszolút feltöltődtem, és megint iszonyú hálássá tett, hogy egy ilyen közösség tagja lehetek. Tudjátok, az a csodás érzés, amikor az ember ül az aula szélén, jelmezben, vagy a délutáni műhely nyomait viselve magán, mellette egy jó barátja, és csendben mosolyogva nézi a többé-kevésbé ismerős arcokat, hogy milyen szépek, boldogok, milyen különlegesek, és izé, csoda van. Többször is a büfébe voltam beosztva, és esküszöm, ez volt az egyik legjobb része az egésznek: csak nézni a sürgő-forgó embereket. Egy csomó embert még sosem láttam, de nagyon jó fejnek tűnnek (még akkor is, ha nyilván én alig beszélgettem velük).
Alapvetően a KÖMT azért menő, mert lehet olyan dolgokat csinálni meg nézni meg hallgatni, amiket az ember magától nem szokott, és valóban, ez is meg is volt, de különösen örültem a musicales projektünknek Angwennel, ami, bár nem sikerült olyan zseniálisan, mint amennyire azt reméltem, azért még így is elég menő volt, és Angwennek ezzel egy régi álma vált valóra, én pedig konkrétan sosem gondoltam volna, hogy ezt emberek előtt mikrofonba valaha eléneklem. Mindennél jobban vágyom egy videós vagy legalább képi dokumentációra az esetről, de úgy tűnik, hiába. :(
Szóval köszönöm az éneklést, meg a jó kis projekt-hangulatot, amit Pók és Pillangó és a többiek segítségével csináltunk, nagyon szeretem az ilyeneket, és csodajó volt x év után újra együtt dolgozni ezekkel az emberekkel. Ahogy szintén tök jó, és nagyon informatív volt az Alus vezette látás-műhely, meg Silnél a filcdísz-készítés, miközben szénné röhögtük magunkat a portrérajzoló foglalkozás fejleményein, és persze Esztur zseniális műhelyvezetésén. ^^ A börleszk nekem konkrétan fájt, de közben meg őrült jó buli volt, és leverte a plafont a görlpávör, és még ami nagyon jó volt, az a 2. esti kocsmázás Zsoltival és Szonjával és Foxszal, akiket úristen de imádok, és annyira jól éreztük magunkat, hogy Zámbó Jimmyvel kellett elüldözni minket a kocsmából.
Nyilván imádtam a halloweeni bált is (pedig azt hittem, hogy nem fogom - de igen!), meg a beöltözéseket és cigiszüneteket, de különösen azt, hogy végre (végre!) igazán otthon éreztem magam az MTT-ben. Nem féltem már annyira az emberektől, mint régebben, és irtó jólesett minden beszélgetés meg közös ücsörgés-ácsorgás. Tudom, hogy mindig vannak, akiknek jobban, meg akiknek kevésbé jól sikerül a tábor/KÖMT, és hát ja, én most határozottan a jobbik végét fogtam ki, de közben úgy tűnt, a többség így van ezzel. :) Úgy gondolom, ebben azért közrejátszott erősen Esztergom mint helyszín is: egyrészt a suli tökéletes volt a célra, másrészt, bár biztos Zebegényben is jól sikerült volna ez a KÖMT, az új helyszín adott még egy kis izgalmat és varázst az eseménynek.
Jaj de szeretem ezeket a csütörtök estéket a tanszéken.
Mikor utoljára kint voltam, emberek ültek a foteleknél, de most már elmentek ők is. Lassan kiürül a tanszék, hazamennek a tanárok, de én még ülök a könyvtárban, bújom a mari leíró nyelvtanokat, mert tipológiai adatbázist kell hegesztenem. A vaskos Abondolo-kötet mögül a rénszarvasszőrrel díszített hanti papírfigura vigyorog az arcomba, kicsit krípi. Balra a mari eposz. Hátramegyek a raktárba, ott van minden, azt veszek le, amit akarok, hálistennek már tudom, hol van az, amit én keresek. Nyikorognak a sínek, ahogy nekifeszülök a keréknek, mely odébbtolja a könyvespolcot.
A konyhában teát és kávét iszunk a közösből, elrakom a megmaradt ebédemet, holnap jó lesz, Tücsivel pletykálunk egy kicsit, nevetgélünk, jaj de jó, minden héten kéne legalább egy ilyen nap.
Este nekem kell mindent bezárnom, nincs már sehol senki, a fények is csak nekem világítanak a folyosón. Van valami különleges hangulata a tanszéknek, amikor kihalt. Na nem mintha azt nem szeretném, ha vannak ott emberek... :D De ilyenkor csak egyedül vagyok itt, esetleg Tücsivel és Tanjával, és persze a plafonig érő tudománnyal.
Az én családom olyan, hogy maguk kitesznek egy fél házasságkötő termet, meg persze megtöltik a templom első 5-6 sorát. Nagy lelkesen puszizkodnak, vigyorogva szemeznek egymással, ha a gyűrűfelhúzás megható alkalmához pont a Let Her Go-t játssza a dj aláfestő zenének, és persze mindenkinél van zsepi a meghatott rokonoknak és náthás gyerekeknek.
Az én családomat onnan lehet megismerni, hogy már mind lehúztak egy pálinkát, amikor a többiek még le sem pakoltak, és szabályosan körbekerítik az italospultot. Sörrel a kezükben mennek a csoportos fényképezésre is, és legalább kétszer koccintanak mindenkivel, mert már rég elfelejtették, kivel koccintottak már.
Az én családom az, amelyik elsőként szabadul a táncparkettre, formálja a kört meg a vonatost, kéri le a menyasszonyt, és termeli ki azokat a lányokat, akikkel a piától felbátorodó "kívülállók" elsőként akarnak táncolni, vagy akiket leggyakrabban hívnak a kör közepébe diktálni a ritmust. (Mondjuk Zsófit a 10 évével. Hát ő most alaposan kivette a részét a hepajból, azt a mindenit.)
Az én családom tagjai ütik a fémlavórt egy túlméretezett fakanállal hajnali fél egykor, azt üvöltve, hogy eladó a menyasszony, feltehetőleg egy családtag kezében landol (cseppet sem előre eltervezve) a menyasszonyi csokor (igen ez én voltam), és legalább 1-2 tag lesz, aki egészen hajnalig bírja. Meg legalább egy, aki "kicsit túltolja".
A reggeli során egészen biztosra vehető, hogy az én családom, tehát a Vágner-Timár-Bosnyák konglomerátum, illetve az egyre gyarapodó "csatolt részek" társasága foglalja be a terem kellős közepén a legnagyobb asztalt, és kezd el sztorizni az este eseményeiről, tapsolja meg az újonnan felkelt tagokat, és szórakoztatja a környező asztaltársaságokat, mint egy rögtönzött morning show, akik rendszeresen félrenyelik a reggeli szenyót és teát, mert nem tudnak nem fülelni.
Én persze csúnya vagyok, mert minden dologról már csak az jutott eszembe, hogy "na majd az én esküvőmön hogy lesz". Hát ez már csak így van, de ahogy Csaba a múlt heti műhelytakarítástól lelkesült fel nagyon, úgy én most Andi unokatesóm lagzijától: húha, ezzel a családdal, ezzel lesz a legjobb esküdni és bulizni, mert az én családom messze a legmenőbb, és úristen de imádom őket. ^^
Nyilván úgy kell menni megtartani 3 rendhagyó udmurtiai élménybeszámolós előadást, hogy az ember késésbe kerül, és 50 perc alatt pedálozza le a 13 km-es utat Újlipótvárostól Kőbánya-Halálfaszáig, csak azért, mert nyilván csatakos-izzadtan sokkal professzionálisabbnak és komolyan vehetőbbnek fog tűnni. Ja és a gondosan, diáról diára lebontott jegyzetét is otthon kell hagynia, mert különben mi a kihívás.
Oh well.
Aztán meg eljöttem onnan, toltam egy picit a bicómat, mert még remegett a lábam, felhívtam anyámat, azt' mégis felpattantam a kerekekre és komótosan hazatekertem. Szúúú-szááá.
És tudatosítottam magamban, hogy ez ennyi volt. Nem több. Meséltem ezeknek a gyerekeknek az udmurtokról, a reményeim nagyrészt beváltak azzal kapcsolatban, hogy nem unták magukat halálra, kaptam egy csomó, különböző komolyságú kérdést, és talán jobban jártak velem, mint egy sima irodalom/életvitelórával (bár nem kérdőjelezem meg Kriszti képességeit). Remélhetőleg valamennyi megmaradt az emlékezetükben az előadásomból, de az sem nagy baj ha nem, de egy átlag magyar embernek kb. ennyi "udmurt" fér bele az életébe, és ennél több nem kérhető, nem várható el senkitől.
Ilyenkor persze befurakodik az ember agyába a "volt értelme?" mint logikus kérdés, de hát hogyne lett volna. Ha ennyit nem teszünk, akkor... ne tegyünk semmit? Nem az én stílusom sokat gyötörni a nagyközönséget azzal az irreális elvárással, hogy maguk érdeklődjenek a finnugrisztika iránt, sokkal inkább "én" akarok érdekes lenni nekik azzal, amit mondok. Egy esélynél többet nem várok el senkitől.
Sikerként könyveltem el ezt a délelőttöt-délutánt, bár nagyon eltérő osztályoknak adtam elő, és nagyon furcsa volt, hogy ugyanaz a mondandó mennyi különbözőképpen csapódik le három külön helyzetben, még akkor is, ha a három társaság ugyanaz a suli, ugyanaz a korosztály volt. Valahogy más hangulatok jönnek elő negyedik és hatodik órában, kis teremben, nagyban, sok fiúval, kevéssel, Kriszti vezette osztállyal, vagy nem, és sosem tudod megjósolni, hogy melyik szófordulatodra, poénodra, információdra lesz ez hatással. Természetesen a buranovói nagyik, azok mindig ütöttek. Sajnálom, hogy egyszer vagy kétszer elvesztettem a türelmemet és indulatból válaszoltam (igazából csak egyszer, amikor már sokadszor kérdeztek bele úgy, hogy nem vártak választ, csak röhögtek meg engem túráztattak), de nagy katasztrófa nem történt, és alapvetően pozitív hozzáállást kaptam. És igen, ha Kriszti pluszpontokat ígér azoknak, akik kérdeznek az előadás során, akkor mindig lesz egy srác, aki ezt azzal maxolja ki, hogy rákérdez minden létező ruha- és cipőmárkára Udmurtiában, hogy az van-e, és az, és az, és az... Az élet ilyen. :)
Le kéne vonni a megfelelő tanulságokat, de három olyan különböző élmény volt, hogy nem nagyon tudom. De ha legközelebb lesz megint ilyen, megyek - hiába félek, hiába remeg a térdem közben, és hiába hagy csak egy nagyon picike nyomot.
Köszönöm Krisztinek a kedvességet és a gondoskodást. Én nagyon meglepődtem, mennyire kimerültem a nap során, de ő a világ összes megértésével kezelt.
A 25-ös terem felé fordulva egy óriási Észtország-térkép bámul az ember arcába.
S. tanárnő a kezembe nyomott egy retro mari térképet (mármint egy poszter méretűt), hogy vigyem haza. Úgy be fogom keretezni, hogy csak na.
Este negyed 8-ig dolgoztam az egyetemi teendőkön, kész egy absztrakt, egy háromnegyed cikk, egy fél diavetítés, és egy csomó tanszéki segítség. KK tanárnővel egy irodában dolgozni majdnem olyan érzés, mintha fontos ember lennék, nem vagyok az, de nagyon élvezem.
Tanjával elkezdtük a Jugorno-t fordítani. Ez maga volt a csoda. Emberek, hallani fogtok még a Jugorno-ról! Itt és helyben megesküszöm, hogy lefordítom nektek.
Jaana arca a Kamarában olyan, mint a Napba bámulni. Vigyorog, örül, sikít, ugrál, röhög, himbálózik, és én minden fenntartásom ellenére felveszem azt a felszabadult vidámságot, ami abból fakad, hogy ő épp Budapesten tartózkodik. Bekönnyezett a szeme, mikor átölelt engem, és én az ősz eddigi két legvidámabb estéjét töltöttem vele és Pirita barátnőjével.
És nem, nem azért dolgoztam magam ma rommá, mert a reggeli levélről akartam elterelni a figyelmem. Őőőő nem.
Azazhogy... szóval a megindulás hajtotta a mai produktivitásomat, az a lassan csituló érzelmi cunami, melynek elején úgysem tudna az ember semmi értelmeset válaszolni, aztán lassan megindul valami a fejében, és miután elvégzett 5-6, fontos és kevésbé fontos dolgot, visszanyerte végre az egyensúlyát ahhoz, hogy érdemben nyilatkozni tudjon. Válaszolni. Esetünkben.
Eh.
Két év után egy töredelmes bocsánatkérés. Egy ilyen "mindenben igazad volt és őrültem sajnálom" jellegű. Wat. Mi. Szedjetek le a plafonról mert én ezt nem bírom.
A vészcsengőknek kuss. Nem, szerintem nem azt csinálta, mert vissza akarná kuncsorogni magát hozzám. Nem, azért sem, hogy mostantól ráakadjon az életemre, vagy igazából az én bocsánatkérésemet akarta volna kierőszakolni az első lépés megtételével. Én elhiszem neki azt a történetet, hogy nyomasztotta eddig, ahogy elváltunk, és komoly munkája volt abban, hogy írjon nekem végül.
És akkor már itt jegyzem meg, hogy fityisz az orrára mindenkinek, aki kigúnyolja ezért. Hallgatom, mikor kértek ők őszintén bocsánatot egy két évvel ezelőtti veszekedésért egy emberrel, akit azóta sem láttak. W, akit ismerek, mindezt azért tette, mert jobb ember akar lenni, mellyel már önmagában is többet tett, mint sokan (akik pl. most kigúnyolták).
Nekem is lenne kitől bocsánatot kérni. Sok ideje gondolkozom is rajta, legalább fél éve.
Nem azért, hogy visszatolakodjak az életébe.
Nem azért, hogy feltépjek sebeket.
Vagy mert nem bírom elengedni. Rég elengedtem.
Hanem mert ha van lehetőség letenni ezt a terhet, letenném. És talán... neki is jólesne?
Néha úgy érzem, hogy a Finnugor Tanszék egy magányos szigetke egy szál világítótoronnyal a háborgó tengeren.
A legközelebbi levél azt fogja tartalmazni, hogy XXX. jogszabály értelmében a Rákóczi úti épületet alá kell aknázni 77 szent kézigránáttal (made in Antiochia), fel kell robbantani, majd felszántani a betont és sóval behinteni. Majd leforgatni A Lovasíjász 2-t.
"Szerintem ez őrült nagy állatság, de tudom, hogy nem számít a véleményem."
Ezek családtagok véleménynyilvánításai a helyszínre nézve.
Szóval nekem annyira jó esküvőm lesz! :)
Egyrészt marha jó férjem lesz, aki már most marha jó vőlegény, aki gondol mindenre, amire én nem, tehát miközben én menyasszonyi hajdíszeket mentegetek a pinterest boardomra, ő a lagzihelyszín kimeszelését tervezi. Meg izé... a betonozást.
Másrészt iszonyú jó fej barátaink vannak, akik simán beáldozzák a hétvégéjüket azért, hogy nálunk építőmunkást játsszanak, pedig csak káposztában és sörben és meghívásban tudunk fizetni.
Meg amúgy is, a helyszín! Biztos vagyok benne, hogy király lesz. És annyira mi! Senki nem tartja értelmes ötletnek, de mi csakazértis megcsináljuk, és a végén mindenki csak ámulni és bámulni fog! Már most, az első lépés után sokkal kevesebb a szkeptikus hang. Amúgy meg pont ettől a DIY jellegtől még közelebb kerül a szívünkhöz.
Amúgy meg nekem vannak a leglelkesebb, legkedvesebb koszorúslányaim, és itt külön kiemelném Nórit, akivel tényleg minden szellemi/érzelmi vadhajtásomat megoszthatom ("én is a világ közepe vagyok!!!"), és partner benne és érdekli, de amúgy is mindenki szuper-proaktív, mindenben felajánlotta a segítségét, és segít is, ha kérem.
...de nem ám csak az én barátnőim, hanem anyáméi is! Konkrétan jelentkeztek pincérkedni, meg dekorálni, meg satöbbi, és úristen. :D Ja és akkor még nem beszéltünk a nagyanyámról, aki segít a koszorúslányruhák varrásában, és lehet, hogy a menyasszonyi ruhámból is kiveszi a részét, és lelkes ruhakritikusom is. :)
És amúgy a segítőkész klánból nem hagyható ki a Sebestyén-ág is: após is, anyós is lelkes úttörőkként várják, hogy hasznossá tehessék magukat, és ettől az elképzelhető legjobb "választott családdá" nőtték ki magukat nálam.
És lesznek a násznép közt MTT-sek, és lesznek finnugristák, és kockák és külföldiek és régi barátok is, meg az őrült nagy család-konglomerátum, amitől szinte lehetetlen lesz rosszul mulatni, még akkor sem, ha a műhely jelenlegi állapotában tartanánk meg a lagzit.
De én már tudom, honnan lesz a ruhám, milyen lesz a hajam, van elképzelésem a dekorról, a programokról, sminkesről, lánybúcsúról, tutira megvan a menyecskreuhám <3, és a kaját is tudom, honnan fogjuk hozni, és zseniális lesz. És még október sincs. :3
Felöltözöm, eltekerek az egyetemre, lelkesen felugrálok a lépcsőn...
...és megállok, mert nincs is igazából itt dolgom.
Mármint van, de most izé, épp nincs órám, és nincs kulcsom, és nincsenek itt a többiek, és a "szobámba" sem tudok bemenni, mert még ahhoz sem másoltam kulcsot.
Leülök a fotelekhez, vagy besurranok a konyhába, felcsapom a laptopot, matatok, köszönök egy-két arrajárónak, subidú, igen én elvileg itt vagyok doktorandusz, ja és hogy mit csinálok, háááát.....
Mármint tudjátok, az a fajta hideg, amikor az ember este csobban bele, és a levegő már elkezdte hűteni a legfelső 1 milimétert.
Drage ugyanolyan gyönyörű volt, mint tavaly és tavalyelőtt, nem hiányzott egy sziget sem, és a tenger is ugyanolyan kék volt reggelente. Éjszaka már furcsa indigószínűre változott.
Még sosem voltam ősszel itt. És mint olyan, furcsa volt megtapasztalni, hogy bizony a horvát tengerparton is elkezdődik az ősz. Névnapomon még bougainvilleával köszöntött Csaba, és szeptember 18-án is bérelt hajóról csapódtunk bele a tengerbe, fagyiztunk és csevapot grilleztünk, de néha bizony már elkapott minket a zápor, és hidegen fújt a szél az esti kártyaparti közben. A két dragei kocsma egyike már bezárt, gyerekek sem nagyon szaladgáltak már a köves strandon, sőt, egy nap egy helyi kislányt láttunk hazabattyogni, sporttáska méretű iskolatáskával a hátán. Nahát, Dragéban van, aki suliba jár...!
Szóval úsztunk a halak közt, gyűjtöttünk kagylókat, ugráltunk a hajóról, felmásztunk a Velebit hegyeire, korzóztunk Zadar sikátorain, hallgattuk a tengeri orgonát, meg felmásztunk a toronyba, ahol lefújta a fejünket a szél (illetve megsüketített minket a harang), és lőn este és reggel, és lórumoztunk és gyűlöltük egymást, aztán megint imádtuk, de az a hurrányaralunk-lendület már csak nyomokban volt ott az élményben.
Most meg már hideg van és kabátot kell vinni magunkkal, és Csabával csak pislogunk, hogy nahát, mikor lett ősz.
Ez a nyár mintha végtelen lett volna. Már el is felejtettem, hogy létezik más, mint meleg és utazás.
