hämmästyttävä

Oh my my.

Hideghívások. Angolul, finnül. Sales. Amit minden áron megpróbáltam elkerülni, miután elkerültem a Szövitől (sőt akkor is, amikor ott dolgoztam). Úristen, hogy kerültem én már megint ide, és hogy szerezhettem egy olyan munkát, amiben legfőként azt kell csinálnom, amitől a világon a legjobban rettegek.

(Fun fact: a legtöbb ember a nagyközönség előtti beszédtől retteg a legjobban - nos, nekem ezt a félelmet pont sikerült leküzdenem, hála Ed, gimis angoltanárom soha eléggé meg nem köszönhető munkájának. Maradt a telefon és az idegenek leszólítgatása. Brrr.)

Közben pedig látom ezeket a lányokat, alig idősebbek Gy húgomnál, hívogatnak, jókedvűek, szeretnek itt dolgozni, szeretik egymást, nagyon jó a munkamorál, M kisasszony, az irodavezető kicsit Nórira hasonlít és máris imádom, a külföldi partnerek nagyon elégedettek a munkájukkal, és ők maguk is értelmes, kedves emberek (legalábbis annak tűnnek. M kisasszony lelkesedése ragadós). Jövő hét után érkezik a finn főnököm, nagyon kíváncsi vagyok rá, és januártól kezdődik a finn hadjárat. Furcsa, de már csak az, hogy finn neveket láttam a crm-ben, már meghozta a kedvem a dologhoz.

Érdekes, hogy egyszerre rettegek az egésztől, és közben egyszerre szeretnék jelentkezni, hogy a következő hívást hadd vállaljam én. (Nyilván még egy hívást sem vállaltam.)

Reggel fél 7-kor kelni, a még alvó Csabát magam mögött hagyni olyan élmény, amiről rossz emlékeim vannak. Most viszont, mikor csörög az óra, felkelek, összekapom magam, kint vagyok az ajtón, fogom a bicajt, és hiába fél óra tekerés az út, mindig borzasztóan élvezem. Mi változott? Ennyire más, hogy egy kellemesebb lakásba költöztünk? Vagy hogy mehetek biciklivel és nem kell bkv-zni? Vagy a munka lenne jobb, amiért ijesztő dolgot, de jó fejek közt kell csinálni (ellenben a Veeva-féle, könnyű sőt kellemes, de rossz arcok közt végzett munkával)?

Nem tudom, de egyelőre kifejezettem élvezem a dolgot. Vagy az elején a Veevát is élveztem?

Közben meg érzem, ahogy felpörög az eddig teknősbéka-tempójú életritmusom (ami azért lássuk be, nagy luxus volt). Ma találkoztam L. Tanárnővel, akit továbbra is aranyba akarok önteni és pótanyukám és imádom, és közben konferenciát szervezünk, konferenciára készülődöm Szegeden (jaj jaj), és készülődni kell Pikkujoulura is, és máris eszembe jut, milyen jó érzés hatékonynak lenni. Mert igen, ezt is el lehet felejteni...

Abbahagyom itt, mielőtt belekezdek az esti, Ankalimonnal folytatott teológiai továbbképzésünkbe (avagy ha az ember jegyesoktatásra készül, akkor jól jön az ex-szerzetesjelölt szinkretista teológus haver/mentor akit imádsz), inkább elteszem magam, holnap hosszú nap lesz, és már a legelején úgy kell tennem, mintha tudnék hegedülni...