Ti emlékeztek a horrorra?
Én emlékszem a horrorra.
A háború első napján nem is igazán fogtam fel, hogy mi történik. A második-harmadikra esett le, hogy basszus, ez most komolyan itt van, ez a helyzet, a szomszédos ország megpróbálta lerohanni egy másik szomszédját.
Tisztában vagyok vele, hogy senkit sem érdekel egy cseppet sem, hogy mit gondolok a háborúról. De ez az én blogom, úgyhogy akkor is leírom, legfeljebb becsukod és nem olvasod el.
Ahogy haladt előre az év, úgy lett minden egyre szörnyűbb. Nem, mondjuk ez nem igaz, hiszen Ukrajna felszabadította Bucsát, Irpinyt, Csernyihivet, a harkivi területet és Herszont is. Nem beszélve a nem kevés epikus pillanatról, illetve arról, hogyan vált az orosz vezetés egyre kétségbeesettebbé.
Illetve a Nyugat is összefogott, jobban, mint gondoltam volna.
De ez az évforduló nagyjából arról szólt, hogy mindenki újra erőteljesen kinyilatkoztatta, hogy ki mit gondol, és bár rengeteg katasztrófa nem történt meg, rengeteg viszont megtörtént, a háború elhúzódott, és a frontvonalak beálltak éppúgy a csatamezőn, mint a fejekben. És ezt most nagyon megviselt látni.
Magyarország miatt annyira szégyellem magam, hogy el sem tudom mondani. Orbán Viktor a háború elején még gondolkodott, hogy pontosan mit is csináljon, de most már határozottan letette a voksát az oroszok mellett. Hála neki, a magyarok többsége az oroszok pártján áll, a maradék pedig nem tudja, mit gondoljon. Nagyítóval kell keresni azt, akit egyáltalán érdekel, hogy mi folyik Ukrajában, akihez egyáltalán képes eljutni az a horror és az a pusztítás, amit az oroszok csinálnak. A legtöbb, amit csinálnak, az az, hogy eltartott kisujjal elemezgetik a nagy orosz lelket és hangsúlyozzák az érme két oldalát.
A marikkal nem tudom, mit csináljak. Amennyit látok a dologból, az az, hogy valahogyan az orosz vezetés ezt a napot "a honvédelem napjává" avanzsálta, úgyhogy néhány mari ismerősöm ennek alkalmából köszöntötte a hős honvédeket és köszönte meg önfeláldozó harcukat. Persze tudom, hogy nem mindazösszes gondolkodik így, de ettől belegondolok, milyen mély szakadék alakult ki köztünk, amit valószínűleg soha nem fogunk tudni áthidalni. Ennyit az én mari álmaimról, ennyit az emberekről, akiket megszerettem, ennyit arról, ami eddig az életem középpontjában volt. Újra kellett tervezni, de az, hogy emiatt ment tönkre az a rengeteg minden, amit az életemben ettől reméltem - Putyin, az agymosás, a frontális háború miatt -, attól kiborulok. Láttam már agymosást közelről, tudom, milyen, és valahol tudom azt is, hogy ezek az emberek is szerencsétlen áldozatai egy lelketlen rendszernek, de ez a kettő egyszerre, nevesint hogy Magyarország ÉS az oroszországi finnugorok válnak áldozataivá, miközben az utóbbiakat mellesleg ezrével küldik meghalni a frontra, na ez a kettő együtt kicsit kikészített az élmúlt évben.
De most már senki senkit sem tud meggyőzni.
Többen is írták az elmúlt évben, hogy úgy érzik, az életük megállt, csak léteznek tovább. Bár az elmúlt év egy cseppet sem volt eseménytelen, valahol egy kicsit én is úgy érzem, hogy egy részem meghalt. Ott maradt egy tömegsírban egy ukrán kisváros határában, tatárok, csecsenek és burjátok lőtték le, és bár a többi, a nagyobbik részem él tovább, lakást néz, macskát pásztorol, finnt tanít, kocsmákban beszélget, online vásárol és edzőterembe jár, egy darab belőlem ott maradt a fronton, és aligha jön vissza.
Ezeket a sebeket az én életemben már nem fogjuk tudni feldolgozni.
