(a címet Szonja ihlette, aki így nevezte el a threadless-pólót, amit tőlem kapott karácsonyra :) )
Mily' jó lenne évösszefoglalót írni. De nem biztos, hogy sikerülni fog.
2012 tovasuhant mindenféle szépségével és jóságával, örömével és bánatával. Szebb lezárása nem is lehetett volna, mint az elmúlt pár nap.
Az elmúlt pár nap, karácsony után (mely a lehető legjobb karácsonyi ajándékkal, egy reménybeli unokatestvérrel zárult), másról sem szólt, csak szívemnek nagyon kedves emberekkel való találkozással. Éjszakai ökörködések Gyerekkel, néhány nagyon-nagyon szép óra Cinegével, városozás és könyvtárazás Vivivel, ebéd a Borsban, csajos beszélgetés Esztivel a Szatyorban, majd az ír kocsmazene-koncert Zsuzsiékkal a Silenusban, az ajándékaim átadása (amik jól sikerültek ^^), borozás Szonjával majd NAPRA koncert, kibékülés Kálmánnal, tánc Katona Dáviddal, random sörözés Z. Mátéval, fetrengős-csajos ökörködés Nórival (és a java még hátravan!), teaházas beszélgetés Ankalimonnal, majd egy váratlanul becsúszó év végi mise a jezsuita templomban. Egy kis random, egy kis tervezettség, fiúk, lányok, gasztro, régiek, újak, zene, kultúra, buli, lazulás. Alig van gond, ami most épp nyomaszt vagy bosszant, de ami van, azt is elfeledteti ez a hatalmas év végi pozitívélmény-dömping, melynél szebb lezárást nem is tudnék elképzelni ennek az izgalmas, sokszínű évnek.
A miséről kifelé menet újra megszállt a hatalmas nyugalom, hogy minden szép és jó, minden úgy alakul jól, ahogy van, és nem is vagyok olyan szörnyen rossz arc. Pedig azelőtt a teázóban Ankalimonnal erre a konklúzióra jutottunk. Kicsit megszállt a széptündérország olyan juhászgyulásan (biztos a hipszter-vászontáska teszi, amit Esztitől kaptam :D), és végiggondoltam, milyen gyakran voltam bunkó és elviselhetetlen az elmúlt évben és arra gondoltam, legszívesebben mindenkitől üvöltve bocsánatot kérnék, akinek bármikor is indokolatlanul kellemetlenséget vagy szomorúságot okoztam. Ezt hazaérve egy-két esetben abszolváltam is, és most már tényleg megnyugodott a lelkem.
Ja, sok új élményt hozott 2012, megint sokat keményedett a fejem az a bizonyos lágya, a felnőttség érzésével talán az egyik legerősebb tanulság, ami ért, a kicsiség-érzés. Kicsit kiszabadultam a Bogi-univerzumból, és jobban átéreztem, mennyire is vagyok jelentéktelen, vagy egyszerűen vannak emberek, sokan, akik számára nem vagyok egy jelentős szereplő. Ez nem baj, nem megbántottságból írom ezt. Mondjuk inkább úgy, hogy most már ezt el tudom fogadni és vidáman tudom kezelni. Sokat tanultam figyelemről, együtt töltött időről, szükséges és szükségtelen beszédről. Talán az egyik legérdekesebb élmény volt rájönni a Cinegével folytatott beszélgetések során, hogy valóban mennyit változtam és fejlődtem. (Ő is.) 19 éves korom óta legalábbis, de talán rövidebb idő alatt is. Nagyon örülök ezeknek az élményeknek. A legszomorúbb pedig nyilván Mamika volt, akivel bár az utolsó hónapokban újra virágba borult a kapcsolatom, sajnos a sírja fölött kénytelen vagyok szembesíteni magam azzal, hogy ő eddig is itt volt, eddig is szívesen mesélt, és bár a végén okoztunk pár szép percet egymásnak, sajnos többet nem tudunk. Fuj, giccs, tudom, akkoris. De talán most már tudom mivel vigasztalni magam, és fel tudom dolgozni a halálát.
Nem volt problémamentes abszolválni az év tanulságait, pl. ezt sem, de abszolút megérte. Ki tudom jelenteni magamról, hogy elfogadtam, amit el kellett, és tetszem magamnak. Jó volt felnőttnek lenni, amikor újra belevágtam a kapcsolatomba Csabával, mely gyökeresen különbözött az eddigiektől, amikor hetekig tartó intenzív pokoljárás után lediplomáztam, amikor egyedül felügyeltem Gyerekre Toszkánában, amikor őszintén és teljes meggyőződéssel kijelentettem, hogy más véleményen vagyok az élet pár dolgát illetően, mint édesanyám, amikor frufrut vágattam magamnak, amikor szomorkodások és próbálkozások után nyugodt szívvel elengedtem a párkapcsolatomat, amikor az utcára vonultam és demonstráltam az országomért. Új, jelentős és felszabadító érzések voltak ezek.
Ritkán van, hogy év végén valóban úgy érzem, hogy vége az évnek. Most így van, bár nyilván ez is egy életszakasz, nem valami átmenet, de most úgy érzem, jobbkor nem is jöhetne egy olyan ünnep, amikor megünneplem az elmúlt párszáz nap eredményeit.
Ma megnéztem három romantikus vígjátékot. Első nyilvánvalóan az Igazából szerelem volt, a második nagyon gagyi volt, középpontjában azzal a folyamattal, ahogy a csaj évek után ad egy második esélyt a régi szerelmének, a harmadik pedig a Serendipity, amit sokan ismernek, de aki nem, annak kedvéért: ez arról szól, hogy létezik-e a sors keze, és vannak-e emberek, akiket egymásnak szánt az ég. Mindezt megkoronáztam Rakovszky Zsuzsának A Hold a hetedik házban c. novellájával. Azonos című kötetét apának adtam karácsonyi ajándéknak, ami nagyon jól eltalált ajándéknak bizonyult, de nem bírtam ki, hogy el ne olvassam a címadó darabot. Az eddigi legtökéletesebb írás a szerelemről (hibáival együtt), és nagyon magamra ismerek benne.
Vissza kéne mennem Pestre, mert itt ingerszegény a környezet és túl sokat agyalok. Bár élvezem most a családom, főzünk, viccelődünk, zenélünk, filmezünk. Jó, hogy mindenki itthon van és van kedvünk egymáshoz. Az ajándékaim, amiket kiagyaltam is nagyon jól sikerültek, és amit a Jézuska nekem hozott, annak is nagyon örülök. De akkor is, a felnőttszerű életem itt pang és túlpörgetem az agyalást.
Hirtelen felindulásból rákerestem Baccio Bandinelli portréjára. Művészettörténetből művelt ismerőseimnek nem lesz ismeretlen ez a név, de nekem nem a szobrai miatt különleges ez az ember, hanem a portréja miatt, amit három évvel ezelőtt a reneszánsz kiállításon láttam Nórival. Azonnal megragadott az arca, a vonásai, az erő, az érzékenység, ami áradt belőle - Nóri mikor meglátott, rögtön leoltott, hogy nyilván tetszik nekem, mert úgy néz ki, mint egy zenész expasim 16. századi kiadásban, de én megjegyeztem Baccio Bandinelli nevét, bár hiába kerestem a Google képek közt, nem találtam. Ma, több mint két évvel az utolsó keresés után, újra megpróbálkoztam vele, és most azonnal ráakadtam. Van ez így néha, hogy csak akkor ugrik elő valami, ha nem görcsösen keressük. Most mindenesetre nagyon elégedett vagyok magammal.
Sylwiával is így volt. Már volt róla szó, de most úgy döntöttem, írok is róla. A 2009-es KarMUN-on találkoztunk, mellettem ült az Enivronmental Committee-ben, Japánt képviselte. Halványzöld indás szemüvegtok és egy apró Yves Rocher ajakbalzsam jelezte mindig ottlétét. Lengyel volt, és maga a tökéletesség. Magas, vékony, sápadt bőrű és vörös hajú lány volt, kicsit art deco-s, kicsit klasszikus-kézműves, kicsit mégis hihetetlenül trendi atmoszféra lengte körül, ahogy a Karinthy folyosóit járta. Az embernek az volt az érzése, mikor őt látta, hogy ez a csaj egy hercegnő, de valami hihetetlenül bájos módon nem tud róla. Kicsit félénk, érdeklődő szemmel leste a többi KarMUN-résztvevőt, de velem (nem tudom, miért) azonnal beszélgetésbe elegyedett. Hihetetlen volt. Úgy éreztem, mikor őt láttam és vele beszélgettem, mintha magamat látnám, csak egy sokkal tökéletesebb kiadásban. A külseje, az alakja, a kisugárzása, a stílusa pontosan olyan, amilyenről én mindig is álmodtam, okos, szellemes, varázslatos anélkül, hogy hisztis vagy tolakodó vagy béna lenne, és ebből a hihetetlenül imádnivaló egyéniségből olyan természetesség sugárzik, hogy mindenkit levesz a lábáról. A sztárvilágban talán Cate Blanchetthez hasonlítanám.
Tehát Sylwia. Akivel olyan hamar és mélyen összebarátkoztam, mintha ez mindig is egyértelmű lett volna, csak épp még nem tudtunk róla. Nem tudom, hogy ő is őszintén így érezte-e, vagy csak az alapvetően nyitott természetéből adódott, de az tény, hogy leginkább velem szeretett lógni. Beszélgettünk környezetvédelemről, történelemről, matekról, művészetekről, mindenféle idióta dologról, amiről 18 éves lányok nem szoktak, nálunk mégis természetesen jött. Az a típusú lány volt, aki mellett muszáj kihúznom magam és megválogatnom a szavaimat. A KarMUN 3 napja alatt rengeteg szép percet okozott nekem a sok beszélgetéssel, összenevetéssel, vagy akár csak azzal, hogy ott volt mellettem, olyan mély megtiszteltetésnek éreztem.
Sylwiával KarMUN után is kapcsolatban maradtam néhány hosszú e-mail keretében. Mikor még együtt dolgoztunk, megemlítette, hogy elmehetnék hozzá Lengyelországba, de mivel e-mailes levelezésünk pár üzenet után meghalt, erre nem került sor. Kapcsolatunk megszakadt, és hiába mentem a 2010-es KarMUN-ra (amit nagymértékben azért vállaltam el, mert reméltem, hogy újra látom őt), nem volt ott. Nem láttam többé, és hiába kerestem facebookon, nem tudtam beazonosítani.
Egészen pár hónappal ezelőttig, amikor is úgy mellesleg megemlítettem őt Csabának, és csak úgy mellesleg rákerestem újra facebookon, hogy Sylwia Burza. Az első találat ő volt. Azonnal ráismertem. Amíg Csabával folytatnom kellett volna a nem különösebben mélyreszántó beszélgetést, én egy érzelmi és időbeli hullámvasúton mentem keresztül. Több mint három év után újra itt a bizonyíték, hogy a világ legtökéletesebb lánya létezik...! Egészen megrázó volt. Még most, hogy írok róla és újra rákeresek, ugyanolyan melengető érzés, hogy egy ilyen lény létezik a Földön.
Valószínűleg soha többé nem látom, de ennyi sors-izés művészeti alkotás után egy kicsit most jobban reménykedem benne, hogy talán hátha mégis.
Ne haragudjatok ezért a teljesen ok nélküli ömlengésért. Jó érzés volt újra feleleveníteni Sylwiát. Jó érzés tudni, hogy valóban létezik az az állapot, hogy meglátod, és tudod, hogy ő kell. Nincs mese. Nincs más. Lehet, hogy nagyon jól éled az életed nélküle (ahogy én is remekül megvagyok Sylwia nélkül), de soha, senki nem lesz olyan, mint ő.
Mellesleg szerintem a világ legkielégítőbb érzése tudni azt, hogy ez kölcsönös. Hogy akárhol, akárkivel van, ő valahol, valamilyen mértékben mégiscsak az enyém. Nyilván ez fordítva is így van.
Anya megkért arra, hogy írjak neki egy "komolyzenés" és egy "könnyűzenés" CD-t olyan dalokkal, amiket én szeretek.
Nos, nagyon sok zenét és előadót szeretek, ezekből igyekeztem egy kivonat-szerűséget adni, lehetőleg úgy, hogy a legkedvesebb előadóim szerepeltetve legyenek benne, de ne legyenek nagy stílustörések. Gondoltam, megosztom a végleges listát. (Jól látszik rajta a női ének iránt vonzódásom....)
És a komolyzene-szerűség, ami sokkal kapkodósabb keresgélés és rendezgetés eredménye, és nyilván nem lehet megmondani, mit a komolyzene benne és mi nem, de hát valaminek el kellett nevezni. Sok benne a hegedű és a zongora, és áram nélkül is ugyanúgy szól.
Tény, hogy a hiúság múló szenvedély, bóvli vásár és még Lewis Carroll, J. M. Barrie vagy akár Tuomas Holopainen sincs körülöttem, hogy ingyen és bérmentve halhatatlanná tegyen.
Mégis, pont ilyen folyamatos, ilyen visszatérő... nem tudom, hogy ez normális-e.
A városligeti műjégpályán nincs menetirány-változás, mint Pécsett, az emberek 4 órán keresztül keringenek körbe-körbe, míg bele nem szédülnek és bele nem fájdul az összes izmuk, még olyan is, amiről eddig nem is tudtak. Mindig vissza ugyanoda. Mindig vissza a koripályára.
Egyszer majd biztos el kéne felejteni, csak nem megy és nem akarom. :)
Ha nem lenne, akkor is boldog lennék, de most így még sokkal boldogabb vagyok. Elégedett sóhajjal hátradobom magam az ágyban és csak vigyorgok, mint egy retardált. Egy jó zenélés, néhány nagy röhögés, egy nagyon kellemes beszélgetés, egy új felső, egy üveg nagyon finom bor, kellemes zene és a nap máris tökéletes.
Ne haragudjatok, de imádom kiírni magamból, hogy jól érzem magam. Még mindig nem tudok betelni vele... el sem hiszem, mennyit éltem szomorkodás és kétségek között.
Zuhany, bőrradír, testápoló, kencék, ruhapróba, smink, parfüm.... mialatt Emilie Autumn Marry Me-je szól, barokk hercegnőnek érzem magam és nyakig merülök a szépítkezésben. Ilyenkor annyira nőnek érzem magam...
Már csak a randi hiányzik... XD
Ez a legmenőbb az egészben. Senki és semmi nem várja el tőlem, hogy kiglancoljam magam, mert egyáltalán nem randizni megyek és baromira nem függ semmi sem attól, hogy le van-e borotválva a lában vagy nincs... csak jobban érzem magam tőle. Gyarló női entitás vagyok, ruhák, gyémántok és drága élvezetek bűvkörében... igen, köszönöm a rózsacsokrot, jól mutat a kávézóasztalon a pezsgő mellett...
Van valami nagyon dekadens a szépítkezésben. Kár, hogy nincs egy jóvágású koponya, amit ilyenkor kitehetnék a budoáromra (akarommondani a koliszoba mosdókagylója fölötti szánalmas piperepolcra), hogy emlékeztessen, mire föl ez a rengeteg cécó. Valaki megint gazdagabb lett egy kicsivel, amiért én azt hiszem, hogy a hidratálókrém valóban ragyogóbbá varázsolja az arcomat, és én dobok neki egy csókot az ajakfilccel kihúzott számmal, ami "igazi innováció a szépségiparban".
Egyébként is elég dekadens hangulatban keltem. Reggel óta Emilie Autumn-t hallgatok, a pragmatika beadandómmal jottányit sem haladtam, ellenben végigzongoráztam a wikipédián viktoriánus és századeleji múzsák, különleges személyek életén, akik művészeket inspiráltak. Közben újra és újra Szerb Antal jutott eszembe, aki egész könyvet írt a halálvágyról.
Múzsák, Vénuszok, Lenórák... mind ugyanoda jutnak,
mégis tovább élnek Lewis Carroll és J. M. Barrie álmaiban.
A nagykörúton sietős léptekkel követtem a dobolást, és a tömeg mellett haladva fürkésztem egy harsánypiros kötött sapkát. Érdekes érzés volt kicsit félig kívülállóként szemlélni a tömeget és elnyargalni mellettük, ahogy az is kicsit furcsa, ahogy a zaj, a láthatóságis rendőrök, a jól ismert skandálások (és továbbfejlesztéseik), az ismerős látvány kezd meghitté válni. A néha hálás, néha felemelő, néha unalmas, néha kicsit ijesztő tüntetések hosszú órái mindig kicsit hasonló hullámzást mutatnak: néha megjön a nagy lelkesedés, néha apad, néha újra lángra kap. Lassan az arcokat is megjegyzem, a HaHás aktivisták némelyikének nevet is generáltunk (persze közülük a legfontosabb Kófic ^^), a menetelők közt is rendre tűnnek fel ismerős arcok és ismerős transzparensek.
Szeretek tüntetni. Jó érzés vonulni az utcán, sokan lenni, együtt valamilyen célért. A többiek szimpatikusak, van, hogy szóba elegyedünk egymással, az egyetemista humor meg ilyenkor kifogyhatatlan. Jó látni a nekünk integető-dudáló "civileket", akik támogatnak minket (bár sokan meg idegesek ránk és pörölnek velünk, de ezt is könnyebb elviselni együtt), a HaHa profizmusát, a szellemes molinókat. Skandálni is elég jó dolog (kivéve azt, hogy szabadegyetem, mert annak nincs értelme). Kicsit "necces helyzetben" lenni is jó.
Na nem mintha buliból járnék tüntetni, félreértés ne essék. Akkor is kimennék, ha nem lenne ilyen hangulatos. Valamivel kibebaszottul nem vagyok elégedett, és jelenleg ezt tartom a leghatékonyabb demokratikus eszköznek, hogy kifejezzem - mint pár napja is kifejtettem, kötelességemnek érzem. És talán már minden joggal elmondhatom, hogy volt értelme. De ha emellett azt mondanám, hogy nem jó buli, hazudnék.
Talán még mindig a legelső, a Petőfi-híd volt a legjobb. Sosem vettem még részt hallgatói fórumon, de mikor ez megtörtént az ELTE-n, nagyon élveztem, és egészen elámultam azon, milyen profin és gördülékenyen lehet egy ilyet lebonyolítani. A Petőfi-híd elfoglalásáról szóló vita majdnem megölte minden lelkesedésemet, de végül mégis határoztunk és ez volt a legjobb: nem tudtuk, mi történik, mikor kiléptünk az utcára, nem tudtuk, menjünk-e vagy maradjunk, meddig folytathatjuk ezt, az első kiérkező rendőr oszlat-e, vagy csak kísér, egyáltalán, milyen reakciót kapunk. A HaHások pillanatok alatt átváltottak józan moderátorokból lánglelkű vezetőkké, folyamatosan mozgásban tartva a tömeget.
Az eredmények felülmúlták a várakozásainkat. Tüntetések kezdődtek mindenhol, egyre több szervezet fejezte ki a szolidaritását, egyre több hallgató kapott kedvet a demonstrációkon való részvételhez. Bár én a Deák térnél lecsatlakoztam a tüntetőkről, mégis euforikus állapotban mentem haza. Álmomban sem gondoltam volna, hogy végre szolidarítanak velünk.
A szerdai tüntetésre már jött apraja-nagyja. A HÖOK viszont nem fórumot, hanem demonstrációt tartott, sok, változó minőségű felszólalóval, majd egy sokkal kevésbé karban tartott menettel a Parlamenthez. Sokezer embert megmozgatott, ami megint nagyon jó érzés volt, de Szonjával nem győztük hangsúlyozni, hogy a hétfői minden szempontból sokkal jobb, felemelőbb esemény volt. A szerdai nap egyértelmű fénypontja Ábrahám Máté megismerése volt, illetve a Parlament előtti roham, amikor egyszercsak azt láttuk, hogy az emberek ugrálnak át a virágládákon és szaladnak a főbejárathoz. Ott viszont megfeneklett a dolog. Az üresjáratot a Nemzetgazdálkodási Minisztériumhoz, a teljesen idióta fáklyás ötletet, a tömeg teljesen értelmetlen kivezetését a rakpartra a fütyülő szélbe nem fogom megköszönni a HÖOK-nak. Mégis, elértünk a parlamentig, a demostrációk folytatódtak.
Orbán Viktor nem jól reagálta le az eseményeket. A hétvégi ál-egyeztetése a fidelitasosokkal olyan ügyetlen volt, hogy szinte hálás vagyok neki, hogy ennyire bohócot csinált magából. Hétfőn a Humán Platform tüntetése pár szempontból bénácska, de jó volt, a java viszont egyértelműen ezután következett. Itt már többször is pengeélen táncoltak az események. A tüntetések alapvető "protokollja" ilyenkor már nagyjából kialakult, a skandált rigmusok közt kialakultak kedvencek és kevésbé kedvencek, de a felvonulók közt megjelent szép számmal pár futballistadrukker-szerű elem és 40-50 közötti kivénhedt Che Guevara is, akik azt hitték, hogy most majd jól megmondják a tutit a "kicsiknek". A HaHások emberfeletti erővel és az új fegyverrel, a kidekorált kicsikocsival igyekeztek egyben és békében tartani a tüntetőket a Magyar Rádió épületéig, közben a rendőröknek is megköszönve az együttműködést.
A Rádiónál nagyon elöl álltam, így nem tudtam, mennyire volt effektív a tömeg moderálása, de én annak éreztem. A felszólalók elismételtették velünk azt, amit a megafonba mondtak, hogy mindenki hallja. Egyszer az egyiküknek véletlenül túl hosszúra sikeredett az egyik mondat, és az elismétlése morajlásba fulladt. "Ez egy kicsit hosszúra sikeredett, bocsi!" mondta utána a srác. "Ez egy kicsit hosszúra sikeredett, bocsi!" ismételte utána a tömeg, mielőtt általánosan kitört mindenkiből a röhögés. :) A szónokok egy alkalommal azt is elérték, hogy egy percig mindenki néma kussban legyen, és azt is megoldották, hogy a 9 órás hírek a kicsikocsi erősítőiről mindenki számára hallhatóan szóljanak.
Az eredmények ismertek. Eredetileg 3 embert akartunk volna bevinni, hogy azonnal, élőben olvassák be a 6 pontot, ebből végül 1 ember lett és a 9 órás hírek, de a pontokat nem olvasták be. Mashall-erősítőkről szólt, ahogy a Rádió előtt lévő diákok arcába köpnek. A kiérkező csaj arról számolt be, hogy a pontok be-nem-olvasását a hírolvasó hibájának nevezték, és a 10 órás hírekben benne lesznek szó szerint. A Hazudtok-hazudtokat skandáló tömeget a HaHások gyorsan bevezették a filmművészetire, de ekkor mi már Szonjával hazamentünk. Otthon, a kolibüfében hallgattuk végig a tízórás híreket, melyekben utolsó hírként közölték, hogy demonstráltak hallgatók, de a követeléseiket nem adták át. Szonjával nem hittünk a fülünknek. Bár nagyon elkeserített ez a húzás, személyes véleményem szerint nem kellett volna hazudniuk, mert ezzel csak még jobban magukra haragították a hallgatókat, és az internetes médián pillanatok alatt elterjedt az igazság. A szolidarító demonstrációk száma meg egyre csak nőtt.
Hétfő és szerda közt sok víz lefolyt a Dunán, sok döntés és tervezet született, sokat ígért a kormány és sok egyeztetés-szerűség történt, 4-kor mégis demonstráltak, nem is kevesen. A Margit-hídig minden rendben is volt, utána viszont valahol a Lánchíd környékén kicsúszott a HaHa kezéből az irányítás. Értelmetlen volt megállni, és nagyon kár, hogy nem bírták kordában tartani a bajkeverő, izgága elemeket. A demonstráció viszont minden topaságával együtt zárulhatott volna normálisan, ha a rendőrök nem visznek el teljesen indokolatlanul néhány HaHást. Az nem indokolatlan, hogy bevitték őket - mármint felfogás kérdése, tulajdonképpen szabályt sértettek, de ennek ellenére szerintem mindenki jobban járt volna, ha békén hagyják őket, egyrészt mert eddig is békések voltunk és nem bántottak, másrészt az épp szétoszlani készülő tüntetés új erőre kapott és új célt nyert: irány kiszabadítani a társainkat. Nem tudom, mi volt a rendőrség célja ezzel, megfélemlítés vagy provokálás, de nem nagyon járt sikerrel. Bár én már rég hazajöttem, egy-kétszáz ember még ebben a percben is virraszt a rendőrség előtt és köszönik megvannak.
A pártok nyilván rárepültek a megmozdulásokra, Gyurcsány egy sértett kamasz logikájával vagdalkozik, jobbikosok, DK-sok vegyülnek a tömegbe, a Népszava üres címlappal szolidarít. Ez nyilvánvalóan szánalmas, a HaHások nem győzik lerázni őket, de talán elkerülhetetlen, hogy így legyen. Minden ellenzék megpróbálja a saját eredményének beállítani az eseményeket. Ugyanúgy, ahogy a kormánypárt ott ferdít és ott ködösít, ahol csak tud. Nincs kommentálnivalóm az eseményekre: aki kicsit is tovább lát az orránál (hogy Fannit idézzem a mai napról), az látja, mit és hol manipulálnak. Kérdés, hogy ki lát tovább.
Egészen a mai előállításokig bizonytalan voltam abban, hogy akarok-e tovább tüntetni. Most viszont már biztos, hogy igen, mert újra okot adtak rá. Sokan, sokféleképpen írták meg, hogy a hosszas kushadás és széthúzás után milyen felszabadító egy egységes, szolidáris, bátor tömeget látni az utcán, aki nem kér a demagógiából és a hatalmaskodásból. Bár nagyon büszke vagyok, erről felesleges ódát zengenem. Viszont tudni kell abbahagyni is: a kormány ígéreteket tett, amelyekkel nekünk kedvezett. Kicsi az esélye, hogy be is tartja őket, vagy összeszedettebbek lesznek a reformok az eddigieknél, de egyelőre nem tudni, mi lesz. Az erőszak, az viszont más. Ez az akció indokolatlan és buta volt, pontosan olyan hatalmaskodó, mint a reform, amely ellen kirobbant a tüntetés: és mi folytatjuk.
Mert tüntetni jó, tüntetni fontos, és nagyon is van értelme.
"I'm through accepting limits
'cause someone says they're so.
Some things I cannot change
But 'till I try I'll never know!
Too long I've been afraid of
Losing love I guess I've lost
Well, if that's love, it comes at much too high a cost!
Most, hogy itthon ülök, és az elmúlt másfél napot olyan emberek társaságában töltöttem, akik életszemlélete messzemenően kompatibilis az enyémmel (lévén a családom, és rajtuk keresztül tanultam meg szocializálódni), több dologra is rájöttem. Meg nem csak ezért, és nem csak rájöttem. Volt pár dolog, ami szimplán eszembe jutott.
Nem igazán érzem át ezt a karácsonyt. Valahogy nincsenek elsöprően király ötleteim, és nem is nagyon van kedvem belevetni magam az embertömegbe. Persze anya mellett mindig minden ember visszataszítóbbnak tűnik, de amikor a halálra zsúfolt Claire's-ben válogatunk Hello Kittys kacatok közt, rákiabálnak a tömegben anyámra, hogy "ne lökd már fel a lányom!" (esküszöm, olyan anyai ösztön-szerű agresszió bugyogott fel bennem ilyenkor a saját anyám védelmében, hogy azt hittem, nekimegyek ököllel ennek a parasztnak, aki be mert szólni az én anyukámnak), a boltban a mellettünk lévő vásárló minősíthetetlen hangnemben nyafog az eladónak, hogy nincs-e más színben az adott termék.... és az a rengeteg fölösleges és nagyon drága dolog! Egyrészt a kreativitásom a haját tépve zokogott a karácsonyi ajándékkínálat láttán, másrészt felmerült bennem az a kérdés, ami ruhavásárlás során is gyakran előjön: kinek_van_ennyi_pénze?? Ez kicsit prolisan hangzik, de én a mi családunkat jó anyagi helyzetűnek tartom. Amire kell, van pénz, nagy házban lakunk, el tudunk tartani 5 gyereket, van pénz szép ruhákra, gondtalan budapesti egyetemista életre, nyelvtanulásra, zenére, sportra, és a nővérem kisegítő iskolájának támogatására is. De ilyen szintű pazarlásra... ennyi méregdrága, fölösleges holmira... azt hittem, sírógörcsöt kapok, és a mindig racionális, mindig a használhatóságot néző anyám mellett ez az érzés szinte meghatványozódott. Én hiú vagyok és szeretek pénzt költeni, de ezt még az én gyomrom sem vette be. Esküszöm Pécsett szánalmasabb a karácsony, mint Pesten.
"5 dolog, amit a pasik először megnéznek a lányokon", "Celebek, akik megúszták a félredugást"... kénytelen vagyok azt is belátni, hogy az internetes ettől-leszel-valaki típusú okosságok egyre kevésbé tudnak megmozgatni. Bármily furcsa, hogy magamról mint határozott, támogatásra nem szoruló egyéniségre tekintsek, mégis leginkább ezt az érzést erősítik bennem az ilyen cikkek. Fura, mert elvileg azért vannak, hogy én általuk megvilágosodva jobban tudjak élni, valahogy mégis inkább azt érik el, hogy banalitásukon megrökönyödve saját magamról jobb véleményem legyen, amiért baromira nem hatnak meg.
Hát, van ez így. Bár a player.hu még indig jó: kénytelen vagyok belátni, hogy a kor előrehaladtával egyre inkább hasonlítok a bölcsész-hipszter huszonévesre (főleg mióta intenzíven főzök), de azért talán valahogy elkerülöm a skatulyát - ez mégiscsak az egyik lételemem.
Furcsa, de most sokkal nyugodtabb és elégedettebb vagyok az életemmel. Nem vagyok se szebb, se sikeresebb, se menőbb, mint eddig, csak most jobban élvezem azt, ami van. A férfiakkal az lesz, ami lesz. Érdekes, mindig úgy éreztem, hogy a Csabával való szakításom nem fog egy kis külső "megtámasztás" nélkül menni, és talán nem is tévedtem. Itt nem egy "settenkedő harmadikat" kell érteni, inkább váratlan és ahhoz képest meglehetősen sokat adó kapcsolatot. Ami nagyon-nagyon jó - kicsit helyreálltavilág-érzésem lesz tőle. És egyébként is. Talán sosem voltam még ilyen nyugodt. Végre leráztam magamról azokat a szellemeket és nyomasztó gondolatokat, amik miatt folyamatosan elégedetlenkedtem magammal. Talán ezért is nem megy jól most a karácsonyi vásárlás. Nem érzem azt a motivációt, hogy valami új szerzeménnyel jobb lesz az élet. Jön, ami jön, minden igazodik, és örülök annak, ami azért mégiscsak van. Általában nagyon jellemző rám, hogy párkapcsolaton kívül nagyon rosszul érzem magam, de ennek most nyomát sem látom. Örvendezek és drukkolok együtt a barátaimmal, érdekel, ami történik velük, minden irigység vagy szomorúság nélkül. Tele vagyok örömforrással, és jól érzem magam.
Kicsit bennem van ez a kozmikus egész. Egyelőre nem érzem magam felkészültnek arra, hogy erről rendesen írjak, bár nagyon szeretnék, de most megint úgy érzem, hogy minden mindennel összefügg, Saussure párbeszédet folytat Eco-val, aki pedig Thomas Szasz-szal és az egyházi spiritualitással, ami nekem az egyik legelemibb tapasztalatom, és csak most jövök rá, milyen mélyen formált. Az angolszász individualizmusnak mennyi köze van a protestáns neveltetésemhez, az általa alakított pszichológia iránti affinitásomnak az alapvető emberképemhez, az alapvető értékek kereséséhez, az irodalmi ízléshez, és bár a háló már rég rácsatlakozott önmagára, újabb és újabb irányokba bomlik, melyek egyre árnyaltabban festik le a személyiségemet, motivációmat, ízlésemet, ameddig teljesen fel nem oldódok az egymással összefüggő hálózatok kozmikus igazságában - mert mindenben, amibe belekaptam, amiben megláttam a szépet, valahol valami metafizikai igazságot fedeztem fel, és mint ilyen, egymással összefüggésben adja meg azt, miért és mi célból vagyok ilyen.
Jó, tudom, felszállt a filozófiai hőlégballon, és már a sztratoszféra külső rétegeit hasítja, de jólesik. :)
Azt hiszem, be is fejezem. Holnap újra egy kis Hobbit, majd néhány örömteli találkozás, pár jó sztori és egy kis izgulnivaló. :) Jó is ez bizony.
És a Hobbit. Arról, hogy milyen a film, majd talán írok... ez most nem annak az ideje. Talán nem is az a lényeg. Hanem az MTT. Iszonyú fáradtan érkeztem meg a rendezvényre, elkésve, és egy kicsit vegyes érzelmekkel is. A legkevésbé sem bánom, ha most egy kicsit a szakítás miatt hanyagolnom kell az MTT-s közeget, hiszen az egyének önállóan mindig is sokkal többet számítottak nekem, és az életemet köszönöm, MTT nélkül is kvázi teljesnek érzem. De a mostani dolgok azért mégis az MTT legszebb, legelevenebb, legnemesebb vonásai voltak, és a legjobb formánkat mutattuk. Nagyon nagy megtiszteltetés volt ez a társaság tagjának nevezni magam a premier estéjén. Ami meg a szervezést illeti, bár kicsit elbizonytalanodtam abban, hogy rám mennyire is van szükség, úgy érzem, hogy ami az én dolgom volt, az jól ment, és élveztem is csinálni. Nagyon várom már a következő fordulót, a Corvinban. És ez minden ellenére tök jó volt.
Egyébként meg bőven van más is, olyasmik, amik máskor bőven lekötnek. Például a politika. Talán itt is egyszerűbb pontokban beszélnem. Ami azt illeti, ez a téma érzelmileg most nagyon fölzaklat, de azért igyekszem "csak úgy" írni róla.
1. Nagyon örülök a tüntetéseknek. Először érzem azt, hogy ennek az országnak aktív állampolgára vagyok, nem pedig csak "elszenvedője", ha már ide köpött ki a föld és ide fűznek érzelmi szálak. Nagy helyen könnyű elveszni, Goethe nem véletlenül írta, hogy falun jobban gazdálkodnak az emberek, mint városban, és városból is jobban gazdálkodnak a kicsiben, mint a nagyban - mert látják a struktúrát és valakinek érzik magukat. Na, most én először tapasztaltam meg, hogy talán valaki vagyok ebben a szerencsétlen politikai manifesztumban, ami Magyarország. És jólesett. Jó volt látni a reakciókat is, amiket kiváltott. Nyilván a Fideszét nem, de hát no, mit vártunk.
2. Sokat tudnék mesélni a tüntetésekről, nagyon sok gondolatom van velük kapcsolatban, de most nincs kedvem. Azt viszont kicsit bánom, hogy nagyon heves érzelmek kezdtek fűzni az "ügyhöz", és veszítek a tárgyalóképességemből, mert nem vagyok elég tájékozott, annál inkább elkötelezett. Most épp lánglelkű-üzemmódban vagyok, ami kicsit rossz, mert könnyen leszek ideges és rosszkedvű, mert most van valami, amire büszke vagyok, és érzékenyen érint a kritikája.
3. A HaHa ötvenszer többet ér, mint a HÖOK, ami egy reprezentatív pojácakollekció. Előbbi szívből csinálja a dolgot, utóbbi arcból. A hétfői tüntetés, bárki megmondja, aki ott volt, ezerszer színvonalasabb és emberibb és átélhetőbb volt, mint a szerdai, amin ugyan éreztük a hatalmunkat, mégiscsak egy nagyszabású hallgatókínzás lett belőle különösebb eredmény nélkül - ellentétben a hétfőivel, amikor jóval kevesebben voltunk, de egy egység részének érezhettük magunkat. Amikor kivonultunk a Petőfi-hídra, nem tudtuk, mi lesz, legázol-e minket az autó vagy nem, vagy az első érkező rendőrautó oszlat-e (amit simán megtehetett volna), vagy nem. A HaHások úgy vezették végig a tömeget, rekedtre ordítva magukat a megafonokba, hogy nem ők tervezték vagy kezdeményezték a megmozdulást. Úgy hallgattak meg minden trollt a fórumon, hogy megtartották az esemény formális és tiszteletteljes keretét, és úgy koordinálták a népet, hogy senki sem érezhette, hogy ők minket kihasználva arcoskodni kívánnának. Ezek hihetetlenül nagy dolgok egy olyan hallgató életében (aka én), aki eddig csak azt hallotta, hogy kuss, és ha nem kuss, akkor is mi megmondjuk, hogyan tiltakozz.
4. A nihilistáktól ments meg Uram minket. Nyilván ez összekapcsolódik ez a 2. ponttal, nem nagyon tudok érzelem nélkül vitatkozni, de amikor ad hoc kimegyek a Petőfi híd csúcsforgalmába blokkolni azt, ellógom az óráim, egymás arcába lógva hallgatom a végtelen beszédeket, hosszú kilométereket gyalogolok a röpködő mínuszokban, rekedtre üvöltöm magam, kockára fagyok a süvítő szélben a Duna-parton, szabálysértést követek el, nekimegyek a Parlamentnek, saját magamtól veszem el az időt amikor már rég a Hobbiton kéne lennem, akkor könyörgöm, térden állva, hogy. Olyan emberek, akik nem tájékozottak, nem követik figyelemmel a dolgot, otthon ülnek a melegben és az Indexről tájékozódnak az eseményekről, legyenek szívesen és mellőzzék az elnéző mosolyokat meg a buksisimiket, hogy milyen cuki kis szánalmas droid voltam, hogy szétfagyattam magam a nagy büdös semmiért. Ne bizonygassák nekem, hogy ezt valahol fent már úgyis rég eldöntötték és tök értelmetlen az egész. Nem is igazán az igazságtartalom érdekel. Az érdekel, hogy én egy felelős állampolgár vagyok, aki egy országban lakik, ahol van véleménynyilvánítási joga. A közgazdász anyám és az üzletember apám ma este számolgatták, hogy nem fogják tudni megengedni maguknak a három kistestvérem továbbtanulását, pedig mi nem is élünk rosszul. KÖTELESSÉGEMNEK érzem, hogy kimenjek és tiltakozzak. Aki ezután lenéző mosollyal szemléli (anélkül, hogy valaha látta volna közelről, milyen egy tüntetés), hogy milyen kis hülye vagyok, és közben kurvára bölcsnek hiszi magát, az a legmélyebben megsért, és nagyon kérem, kíméljen meg a véleményétől. Cserébe én is megkímélem a sajátomtól. Nem nagy áldozat. Gondolhat, amit akar, csak legyen szíves, ne kényszerítsen olyan érzelmekre, amiket nem akarok érezni se iránta, se más iránt.
Úgy volt, hogy ezeket a dolgokat egy bejegyzésbe szánom, de az áttekinthetőség érdekében háromba szedtem.
Először is a kötelező kör.
"Te akkor már megint szakítottál Csabával?!" mondta egy igen magas érzelmi intelligenciájú MTT-s egyén nekem a telefonba. Amellett, hogy kikérem magamnak a "már megint" szintagmát, igen, de nem igazán akarok beszámolni róla, két okból:
1. nincs mit. Csabával nagyon jól és nagyon intelligensen megbeszéltük (szerintem), amiért nagyon hálás vagyok, és őszintén szólva nem sok elmélkednivalóm maradt róla.
2. nem érzem a szavaimat hitelesnek, ameddig egy kis idő el nem telik. Én nyilván tudom, mennyire vagyok elhatározva a döntésem mellett, de nyilván ezt az idő bizonyítja, addig meg kurvafölöslegesnek érzem, hogy bármit is bizonygassak.
A fiatalság dolga szerelmesnek lenni. A világba, abba, hogy él, az eszméibe, egymásba, a szerelembe, a hitbe, hogy okkal és céllal él, és ezt meg is tudja valósítani. Szerelmes a lehetőségekbe és a tapasztalatokba. Szerelmes abba, amit kap, és amit neki is hatalmában van adni. Szerelmes a saját létezésébe.
Pár napja én is újra szerelmes vagyok. Újra fiatal vagyok és tudok hinni - magamban és a kapcsolatomban a világgal. És ez már szerelem.
Amikor teljes nyugalommal vonulok végig a Petőfi-híd úttestjén több száz társammal, amikor hosszú gondolkozás után nem tudom megbánni az érzelmeimet, amikor mindenféle szándék nélkül jól tudom érezni magam egy random valakivel, csak mert ott van és jó fej, mikor nem bánt már az egyetem, és mikor nyakamba kapom a várost a kis barátnőmmel és megmutatom a hétköznapok kis csodáit, vagy nekem mutatják meg egy erkélyről integetve, egy váratlan látogatással, egy lattéba rajzolt virággal... amikor új zenére tombolok és elengedem a fantáziám, és alig bírom visszatömködni magamba a tüncögést és elöntenek a szép-furcsa emlékek, és elnyúlok az ágyon, mintha egy kis bűnös szenvedélymorzsát, úgy szippantanám magamba a szerelem érzését.
Mindez nem érdemel sok szót és nem is akarom belemélyeszteni magam, az érzés, a szabadság, a tettre való képesség azonban igenis megér ennél sokkal többet is. Tény, hogy aligha találom/találjuk fel a spanyolviaszt. De akkor is csodálatos.
Érdekes hullámvasút a tények és az érzelmek terén, amin átmentem, mégsem tudom rosszul érezni magam.
Nem, ha ilyen sok minden kijött belőlem és ennyiféle szeretetet kaptam. Sétáltam és mutogattam, kaptam infarktust és éreztem magam a pokol fenekén, hagytak egyedül az Ibolyában és táncoltam szólóban az üres parketten, beszélgettem a szobámban hajnali 2-kor és küldtem dalt annak, akinek eddig sosem (csak ő nekem)... és valahogy jó volt. Őszintén nem bírom megbánni. Sem a délelőttöt, sem a délutánt, ahogy az estét és az éjszakát sem.
Szeretek őszinte lenni. Szeretek tudni dolgokat és átadni azokat másoknak. Szeretem látni a lelkesedést, a felismerést. Szeretem igaznak érezni, amit mondok, még ha fáj is.
Nagyon szeretek olyasvalakivel táncolni, akit már ismerek. Egész más, mint egyedül vagy körben vagy új emberrel - olyan, mint a beszélgetés. Jó megismerni és szimpinek tartani valakit, de más kényelmesen érezni magam és a kis poénjainkat is bevetni. Hihetetlenül élveztem.
És mindennél jobban szeretek beszélgetni. Újjal, régivel, komolyan vagy viccesen.
Hajnali fél 4-ig. Mintha újra felpumpálták volna a szívemet.
Ülök a szobámban és végigpörgetem magamban az elmúlt egy-két napot.
Az elmúlt három-négyet.
Az elmúlt három-négy hetet.
Nincs mit mondanom magamnak, és a világnak sem. Nincs kedvem sem levelet írni, sem olvasni, sem zenét hallgatni. Legszívesebben aludnék, eldobnám magamtól a tudatomat, de ez igen olcsó menedék lenne.
Felkelek, mászkálok, rendezkedek, eszembe jutnak a dolgok... hát nem mindegy? A szobám ugyanúgy itt lesz, a világ eddig sem szűnt meg, most sem fog... néha ijesztő belegondolni, mennyire nem számít (vagy csak nagyon keveseknek számít), hogy mit teszek.
Körülvesz a némaság. Valahol a tudatomban felrémlenek a meg nem értett viccek, az erőltetett mosolyok, a fásult esték, a kurta reggelek. Ugyanaz az illat, ugyanazok a fények, ugyanazok a mondatok. Ezt megpróbálom kizárni magamból, befutok a négy fal közé, kifutok a pesti utcákra, és közben mélységesen szégyellem magam. Ez a szégyenérzet rág hónapok óta, és már lassan kizárólag úgy érzem jól magam, ha senki nincs a közelben. Még csak nem is hibáztathatok senkit és semmit.
Tompán körbenézek a szobámon. Mit mit sikerült ebből a sok történetből valaha elmondanom? Miért nem éreztem szükségét, hogy megpróbáljam?
Némán nézek a világba. Lugasom falai fölém borulnak.
A kolesz ablakának szürke függönyt rajzolt az eső. A közepesen rumlis belső tér csak azért volt közepesen rumlis, mert a szoba bal oldalán pedáns rend uralkodott, jobb oldalt viszont hajszálakban fuldoklott pár felesleges papírdarab, néhány jobb sorsra érdemes harisnya és egy-két hanyagul odavetett cipő. A mosatlan kistányér mellé egy zöldtea-foltos bögre asszisztált és egy használaton kívüli értesítő valamiről (átvételi elismervény? Orvosi lelet? TO-nyomtatvány?) Lali és Rudolf morcosan konstatálták, hogy az ágy és a fal közti lyukba szorultak néhány pizsamának nevezett ruhadarab mellé, miközben fölöttük gyűltek a könyvtári könyvek. Az örökké teli íróasztal alatt állandó kék fény jelezte a zene örök lehetőségét, összekötve a világot jelentő laptoppal, mely diadalmasan terpeszkedett saját mindenhatóságának tudatában.
Szürke füst kavargott a tűzlépcsőn is, a mindennapok eseményeivel együtt. Zajos-bulis vagy csendes-csajos körítéssel suhantak tova a szavak és a parázs a cigarettán, miközben a galambok egy megmagyarázhatatlan, egyezményes jelre mind felröppentek és tettek egy huszadik kört is a Dürer kert teteje fölött. A csikk sisteregve landolt a tálka vízben, a szereplők lecserélődtek, a tűzlépcső új eseményekhez tanúskodott.
A mindig csak mérsékelten zajos folyosók megnyugtató színeikkel és megszokott fordulataikkal próbálták ráhangolni az őket rovó fiatalokat az egyetemi hangulatra. A nyugodt, diadalmas, zaklatott vagy szorongó nebulók nem akarták tudni azt, amit ezek a sokat látott falak: hogy minden gondjuk-bajuk, minden örömük-csodálkozásuk megtörtént már ezerszer másokkal, és meg fog történni még legalább ezerszer, az utánuk következőkkel. A lemaradandóbb, amit tehetnek, az, hogy írnak valamit, amit talán megszerez a nyelvészkönyvtár, és talán elkér valaki a szúrós szemű, de segítőkész könyvtáros néniktől. Máskülönben pedig legyenek hálásak, hogy bokáig gázolhatnak a tudomány mély tengerében, és így megszentelt lábikrával lépjenek ki a mocsok profán világba.
Fagyhalál szélén senyvedő begóniák díszítették a dohányosok örömére kint hagyott asztalokat és székeket. Az egyetlen helyen a világon, mely soha nem változik, a megszokott arcok konstatálták a megszokott érzelmekkel, hogy megérkeztünk. Miután felakasztottam a szokott fogasra a kabátomat, leültem a szokott asztalhoz és kértem egy szokásos korsó Sopronit, gondolkozom adok kivételesen igazat Goethének: az ember azt élvezi igazán és mélyen, amihez hozzászokott. Mégis, valahogy, ha mi ott vagyunk, a hely kicsit más. Világosabb, bearanyozottabb, mintha merném remélni, hogy itt talán mégiscsak szeretnek minket.
Valahogy nem nyugtat meg a gondolat.
Kulcs fordul megannyi zárban, és én már bent is vagyok ebben a nagyon tipikus, mégis annyira különleges lakásban. A négy helyiség olyan kézreálló, olyan praktikus, hogy az ember pillanatok alatt érzi magát otthonosan. Ledobom magam a szeretett ágyra, lenyomom a rakoncátlan kenyérpirítót. Furcsán felemelő, mennyire tudnak örülni itt mindennek. A félotthonosság-érzet úgy telepszik rám, mintha csak a falból áradna, néha felzaklat, mégis marasztal minden egyes alkattal a maga keresetlen, semleges, kiszámítható lényében. Szervusz Bogi, szeretjük, hogy jössz, de tudd, miért jöhetsz. Oké, értem.
Szemek jutnak eszembe. Szemek, melyeket látok vagy elképzelek, és annyi mindent jelent nekem, amit látok bennük.
Derűs, kék szem egy sima arcról, ami keresetlenül konstatál mindent, ami körülötte van, és békésen fogad mindent, ami éri. Néha flegma, néha érdeklődő, ahogy állandóan valamit csinál a semmiből, és a semmi is jólesik, ha az ő szeméből árad.
Művészien kiemelt, örökmozgó hatalmas barna szem, mely gyorsabban jár, mint bármelyik másik, és szinte a retináján fogalmazódik meg az ezer új gondolat. Minden nevetőránc egy mosolyt is rejt magában, mely olyan természetesen ragad rá, hogy álmában is mosolyognia kellene.
De barna az ő szeme is, ami mindig előre örül a szórakozásnak, mely másodperceken belül érni fogja, és örök érdeklődéssel monitorozza, amit mondanak neki, és a hálás megértés sem marad el, némi jellegzetes nevetéssel.
Talán nem is az ő szemének kékeszöld színe marad meg bennem, hanem sűrű szempillái, jellegzetes vágása, az, ahogy nem bír arckifejezés nélkül nézni semmire sem, örökös figyelme pedig szúrósabban hatol át mindenen, ami elnyeri azt. Ami nem könnyű.
Annál tisztább kék az apró arcról virító, tussal kihúzott szempár, mely állandó kópésággal ragyog a vicc aktuális célpontja felé. Ha ragyog, akkor ragyog, és mindenki vidámabb lesz körülötte, ahogy az most is történik.
A szürreálisan magas homlok alól néző olajzöld szempár pont olyan éles, érzékeny, ugrásra kész, ahogy megismertem. Nehéz volt a szemébe néznem és néha most is nehéz, pedig látom, ahogy az évek nyugalmat érlelnek belé. Sziklaerős, szinte agresszív energiájával arra késztet, hogy húzzam ki és kapjam össze magam, miközben lágy szeretetét úgy bugyoláljam magamba, mint egy segélyadományt, pedig tényleg nem annak szánja.
Nyilván barna a szeme, mint mindenkinek, engem kivéve. Őszinte örömöt sugároznak, pedig ma már megbántottam őket. Csak reménykedem benne, hogy valóban őszinte az öröm, és tudok ugyanolyan bizalommal nézni beléjük és az extrém vastag lencse mögé, ahogyan mindig is tettem.
Kicsit riadt, közel ülő szemei mint egy farkaséi. Mondtam is ezt neki gyakran. Sosem tudni, mit néznek, mit gondolnak, mégis kifejezőek. Kéken virítanak egy rakás haj mögül, és én néznék beléjük, ha nem félnék a kudarctól, vagy mi... ami már lényegtelen, mégis kísértenek.
Egy kisfiú bizalma sugárzik a hosszú szempillák mögül, a csokibarna szemből. Sokkal többet nézek engem, mint én őket, és ez nem fair, mert nagyon szépek. A napfényt tükrözik a sötétben és a bánatban is, a nyugalmat és az értelmet a zavarban és a feldúltságban. Annak a fényét, hogy a világ egyben marad, bármi történik. És befogad, ha én is őt.
Tekintetek és hangulatok kavarognak bennem, és én felfekszem a belőlük áradó érzelmekre és megpróbálom nyugalomba ringatni magam, mert lépni és nézni már olyan jó, hogy álmomba és ébrenlétembe is magammal vinném őket, miközben a kettő közt már nem is tudom, hol járok.
Számomra is ijesztő, mennyire régen nem írtam ide semmi "értelmeset". Még ijesztőbb az, hogy most sem igazán van mit.
Nem tudom, mikor vagyok őszintébb magammal. Ha azt írom, hogy tudom, miért akarok hallgatni, vagy ha azt írom, hogy nem tudom.
Tudom, mert tudom, mi bánt, és mi bénít meg. Nem akarok erről sokat beszélni, mert minek. Kicsit sámánisztikusan érzem magam, attól tartok, ha kimondom, mit akarok kezdeni magammal, elvész a lelkesedésem.
A lelkesedésem, ami eddig is annyira előre vitt...
Az frusztrál, hogy most sincsenek a dolgok annyira másképp, mint eddig, most mégis iszonyúan zavarni kezdett, hogy így vannak. De ha ezeket kimondom, akkor meg az elevenedik meg előttem, hogy mennyire könyörtelenül azok a tények, amik.
És ezek akkor is így lennének, ha nem jött volna ez a néhány csalódás az életembe.
Őszintén tudom, mire lenne szükségem, mégsem bírom meglépni. Vagy csak azért nem bírom, mert valójában nem is ez kellene nekem? Nórinak van igaza ebben, ha nem jön magától, akkor nincs itt az ideje? Akarok valamit, pedig nem az kellene? Azt hiszem, hátradőlök és lófaszt sem csinálok, amikor igenis az a baj, hogy erőlködök? Odie mama hozzám is beszél?
(ő lenni Odie mama, és ez a dal nagyon zseniális)
Ha itt teremne egy dzsinn, most bátorságot kérnék, hogy ne legyek olyan kozmikus mértékű üregi nyúl, amekkora most vagyok.
Mégis, hogy egy kicsit jobb kedvre derüljek, megpróbálom összeszedni a szépet, a jót ebben a furcsán rossz egy-két hétben. (be kéne vezetnem a "Kálmán előtt" (B.K.) és a Kálmán után" (A.K.) terminusokat)
~ újra hegedülés, kottázás, és Szonja meglepett arca, mikor szerenád formájában előadtam a tudásom
~ random nap Vivivel, a Szabó Ervin újrafelfedezése
~ a befont hajam, az alapozás reggae-partira, a minden elképzelést meghaladó random atmoszféra
~ vigyorogni azon, hogy B úr pont olyan hibbant Esztivel, mint ahogy reméltem :D
~ hip-hop táncot ropni, és felfedezni, hogy ez nekem megy! =)
~ a Momentán társulat pszichológiás előadása, hogy ez mennyire hihetetlen módon érdekes és hasznos tud lenni
~ Nóri állandó mosolya, amivel minket minden napszakban fogadni tud
~ Tibor a büfében, aki mindig egy kicsit megsimogatja a lelkem
~ az az elképesztő egyenesség és egyszerűség, amivel ki tudom fejezni magam B-nak (eddig csak Metával sikerült ilyen egyenesen beszélnem)
~ a gyönyörű jegyzetem a magyar nyelv román elemeiről
~ BANG! Ildi szülinapján
~ értelmes beszéd J (akarommondani D) urasággal
~ rájönni Szonjával egy pszichológiai előadás után, hogy mégiscsak jó nekünk, hogy nyelvészetet tanulunk ("annyira vágytan egy nyelvtörténeti szótárra vagy névtani könyvre!" :D)
... nah nah, nem volt ez olyan rossz hét. :)
Csak most majd legyen jobb. Kicsit hátradőlök és hagyom magam motiválni. Talán jobb is lesz.
Dudorászok magamban, felkúszik az agyamban a Pentatonix énekesnőjének hangja, ahogy angyali hangon énekli, hogy "now and then I think of all the times you screwed me over". Óh, igen, és ennek ellenére sem akartam mást látni, mint ennek a szerencsétlennek a fejét, hogy tudjam, mi van. Mert most nem tudom, ésss továbbra sem. Pedig vártam volna... fasza.
Persze minek is, ha nekem épp LEP-megbeszélésen van dolgom. Arra be kell szólni, hogy én hogy akarok egyszerre előadásokat koordinálni és hegedülni egy performanszban (BIZTOS nem megoldható...........), de ha más akar multifunkciós lenni, akkor arra már nem... értem én a hierarchiát, csak valahogy... meh. Ahhoz nem vagyok eléggé arc, hogy komolyan hozzá tudjak szólni a dolgokhoz, annyira meg nem vagyok munkás, hogy ne anyázzanak rám, ha nem jövök el a megbeszélésre. Nyilván kezdők nehézsége, nem is akarok nagyon műsort csinálni belőle, csak nem tett jót a lelkemnek. Bocs a világtól... áhh, mindegy.
A kolibüfében (óh, csak egy beszélgetést akartam a csajokkal, egyedül! De... nem.) felidéztük, mikor mennyire aláztak meg a szüleink a kishitűségükkel minket. Magasan vezettem a licitet. Jó volt. Emlékeim közt szignifikáns mennyiségben képviseltették magukat a "ronda vagy lányom, készülj fel rá" típusú megjegyzések. Azt hitték, nem fogok emlékezni rájuk... ha ha.
Piliscsabán a Pázmány kihalt, unalmas, döglött. Legalábbis ilyen volt ezen a hétfő délutánon. Az eső undorítóan csöpögött, egyetlen örömöm az a volt, hogy hamar és egyedül megtaláltam a termet, melyet kerestem. Az előadás sokkal hosszabb és sokkal unalmasabb volt, mint amit vártam, a tanár elfelejtette, hogy jövök, egy kollégáját szalajtotta el velem az irodába, hogy adjon már egy könyvet nekem. Ő legalább kedves volt. A felhős, sötétedő, esős ég alatt vártam a buszra, ami nyilván húsz percet késett. A sötétben, a dugóban, a kontaktos fülhallhatómat bűvölve Budapest határában egészen apokaliptikus hangulat fogott el.
Na nem mintha ez nem passzolt volna az egyébkénti lelkiállapotomhoz is. Mert mégis, mi a fene vagyok én, hogy itt teszem az agyam ezen a blogon és úgy csinálok, mint aki rendkívül okos és érett és intelligens.
Jó, tudom, időnként elkap a depresszió, de az a fokú ignorancia, amit magammal szemben tanúsítok, lassan megbetegít. Na majd kilábalok belőle.
Csak most legszívesebben elmennék remetének. Ott legalább nem bántok senkit és ők sem engem, há há.
Komolyan, legszívesebben elbújnék a barátaim és mindenki elől is. Több rossz dolgot nem tud befogadni az agyam.
Na mindegy, ha már a bőrömből nem bújhatok ki, a tudatomat elhajthatom. Úgyhogy irány az ágy. (másra gondoltatok, mi?!) Igen, ez egy nagyon rosszkedvű és nagyon szükséges bejegyzés volt, egy várva várt nap margójára, amin végül az volt a siker, ami nem fulladt katasztrófába.
Ülök a gép előtt, újra és újra ugyanazt a 40 számot hallgatom, görgetem lefelé a 9gag-et, és Ratatics Kálmánra várok, akiről fingom sincs, hogy jön-e, és épp nem hajlandó szóba állni velem.
Ejj, a fene gondolta volna, mennyire lefárasztanak az emberek.
Oké, hogy KÖMT-ön sem nagyon álltam neki nagyokat lelkizni, és azóta sem sok MTT-ssel interakcióztam, IHB-kon sem voltam (de sok hülye rövidítés van MTT-s közegben, hinnye), szóval jó volt és jólesett a tegnapi Melian buli, de azért erre a töménységű felvert kakára nem számítottam (márelnézést).
Mikor Budakalászon Orsie-val beszélgettem, úgy éreztem, franc, miért is nem beszélgetek többet új emberekkel, tele vagyunk jó arcokkal, de én lusta vagyok hozzájuk szólni. Melian bulira nagy kedvvel és lelkesedéssel készültem, és igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem, de mégis kb. ilyen hangulatban értem haza belőle:
Mikor a pasim nyilvánosan fogdossa a s*ggemet, a másik nekem szegezi a kérdést a társalgás közepén, hogy jó-e a mellem és vajon lóg-e, majd lealkoholistáz, a harmadik odahajol és lefényképezi az említett testrészemet (és nem ez az első eset, már nyáron is ezt játszotta és akkor is meglehetősen megalázónak tartottam), ráadásul fennhangon alázzák a barátnőimet (akiket épp ott hatszor különbnek éreztem náluk), akkor elgondolkodom, hogy mennyi volt ebből a napból a fun, és milyen arányban állt a dögöljetekmeg-faktorral.
Csak az a kellemetlen, amikor már épp eldönteném, hogy XY nem is olyan rossz arc, és beszélgetni kéne vele, aztán lassan de biztosan rájövök, hogy nem, nem kéne, mert nem jó arc.
Nyöh.
És még ha csak ennyi lett volna, még nem is lett volna olyan gáz. Hallgattam az épp beszélgető embereket, akik épp egy lányt szidtak, amiért gondolkodási időt kért a kapcsolatában, mert nem tudta eldönteni, hogy mi legyen, és óhatatlanul elképzeltem, hogy ugyanezek az emberek kb. ugyanígy, ugyanilyen szavakkal szidtak engem anno (talán még most is szidnak), amikor én voltam bizonytalan Csabával kapcsolatban. Nota bene, fogalmam sincs a most zajló dráma részleteiről, amit épp kitárgyaltak. De az emberek többségének, aki engem (vagy más, hasonló helyzetben lévő embert) véleményez, fogalma sincs arról, hogy tulajdonképpen ki mit miért csinál. És tudom, 100%-ig biztos vagyok benne, hogy nem is érdekes, mert attól kezdve, hogy én vagyok a "kezdeményező", nekem támadnak kételyeim, akármit csinálok, úgyis én leszek a szemét, a szívtelen, a gyenge jellem.
És a tököm kivan vele. Kivan azzal, hogy szerelmi életem másfél éve nettó magyarázkodás. Hol ezért, hol azért, de az emberek egy része még mindig gúnyos félmosollyal kérdezi, hogy "akkor ti most együtt vagytok Csabával?!" (április óta kibaszottul igen, bazdmeg), meg olyanokkal jön, hogy "jaj hát tudom, ti néha együtt vagytok, néha nem..." (egyszer (1x) szakítottunk. Nem többször. Egyszer. Ennyi!), és látom, hogy bármit mondok, hiteltelen. Minket egyszerűen képtelenek értelmes kapcsolatként kezelni. És ebből következően ha bármi problémánk akad, ami értelmes kapcsolatokban adódni szokott, mindenki már húzza fel a száját, hogy ja, Bogi már megint következetlenkedik és hisztizik.
Nem tudom, mit kéne csinálnom. Egyszerűen nem tudom ezt az egészet lekommunikálni a publikumnak. El vagyok ásva, le vagyok írva. Nem tudom megmondani az embereknek, hogy nem vagyok szemét, nem az a kedvenc hobbim, hogy Csaba lelkét bántom, az én cselekedeteimnek is vannak okai, én is lehetek szomorú, tanácstalan, és én is törekedhetek arra, hogy a rosszból is kihozzam a jót, hiába nem látják (érdekes módon a hozzám közelebb állók igen). Nem hiszik el nekem!
Úgy érzem magam, mint akit elhasználtak. Eddig tartott a jó hírem, ettől kezdve csak arra számíthatok, hogy megüzenik nekem, hogy "megvan a véleményük" rólam. Kösz.
Elegem van. Hányingerem van ettől az egésztől, a legjobban mégis az kavar fel, hogy az emberek megpróbálják elérni, hogy hányingerem legyen saját magamtól.
És igen, egy szép napon megtanulom teljes mértékben ignorálni a külvilág rosszindulatát, és akkor egy boldogabb ember leszek, csak még nem megy. De minden erőmmel ezen leszek...
