~~~~~~~

Ülök a szobámban és végigpörgetem magamban az elmúlt egy-két napot.

Az elmúlt három-négyet.

Az elmúlt három-négy hetet.

Nincs mit mondanom magamnak, és a világnak sem. Nincs kedvem sem levelet írni, sem olvasni, sem zenét hallgatni. Legszívesebben aludnék, eldobnám magamtól a tudatomat, de ez igen olcsó menedék lenne.

Felkelek, mászkálok, rendezkedek, eszembe jutnak a dolgok... hát nem mindegy? A szobám ugyanúgy itt lesz, a világ eddig sem szűnt meg, most sem fog... néha ijesztő belegondolni, mennyire nem számít (vagy csak nagyon keveseknek számít), hogy mit teszek.

Körülvesz a némaság. Valahol a tudatomban felrémlenek a meg nem értett viccek, az erőltetett mosolyok, a fásult esték, a kurta reggelek. Ugyanaz az illat, ugyanazok a fények, ugyanazok a mondatok. Ezt megpróbálom kizárni magamból, befutok a négy fal közé, kifutok a pesti utcákra, és közben mélységesen szégyellem magam. Ez a szégyenérzet rág hónapok óta, és már lassan kizárólag úgy érzem jól magam, ha senki nincs a közelben. Még csak nem is hibáztathatok senkit és semmit.

Tompán körbenézek a szobámon. Mit mit sikerült ebből a sok történetből valaha elmondanom? Miért nem éreztem szükségét, hogy megpróbáljam?

Némán nézek a világba. Lugasom falai fölém borulnak.