A fiatalság dolga szerelmesnek lenni. A világba, abba, hogy él, az eszméibe, egymásba, a szerelembe, a hitbe, hogy okkal és céllal él, és ezt meg is tudja valósítani. Szerelmes a lehetőségekbe és a tapasztalatokba. Szerelmes abba, amit kap, és amit neki is hatalmában van adni. Szerelmes a saját létezésébe.
Pár napja én is újra szerelmes vagyok. Újra fiatal vagyok és tudok hinni - magamban és a kapcsolatomban a világgal. És ez már szerelem.
Amikor teljes nyugalommal vonulok végig a Petőfi-híd úttestjén több száz társammal, amikor hosszú gondolkozás után nem tudom megbánni az érzelmeimet, amikor mindenféle szándék nélkül jól tudom érezni magam egy random valakivel, csak mert ott van és jó fej, mikor nem bánt már az egyetem, és mikor nyakamba kapom a várost a kis barátnőmmel és megmutatom a hétköznapok kis csodáit, vagy nekem mutatják meg egy erkélyről integetve, egy váratlan látogatással, egy lattéba rajzolt virággal... amikor új zenére tombolok és elengedem a fantáziám, és alig bírom visszatömködni magamba a tüncögést és elöntenek a szép-furcsa emlékek, és elnyúlok az ágyon, mintha egy kis bűnös szenvedélymorzsát, úgy szippantanám magamba a szerelem érzését.
Mindez nem érdemel sok szót és nem is akarom belemélyeszteni magam, az érzés, a szabadság, a tettre való képesség azonban igenis megér ennél sokkal többet is. Tény, hogy aligha találom/találjuk fel a spanyolviaszt. De akkor is csodálatos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése