A Hold a hetedik házban

Ma megnéztem három romantikus vígjátékot. Első nyilvánvalóan az Igazából szerelem volt, a második nagyon gagyi volt, középpontjában azzal a folyamattal, ahogy a csaj évek után ad egy második esélyt a régi szerelmének, a harmadik pedig a Serendipity, amit sokan ismernek, de aki nem, annak kedvéért: ez arról szól, hogy létezik-e a sors keze, és vannak-e emberek, akiket egymásnak szánt az ég. Mindezt megkoronáztam Rakovszky Zsuzsának A Hold a hetedik házban c. novellájával. Azonos című kötetét apának adtam karácsonyi ajándéknak, ami nagyon jól eltalált ajándéknak bizonyult, de nem bírtam ki, hogy el ne olvassam a címadó darabot. Az eddigi legtökéletesebb írás a szerelemről (hibáival együtt), és nagyon magamra ismerek benne.

Vissza kéne mennem Pestre, mert itt ingerszegény a környezet és túl sokat agyalok. Bár élvezem most a családom, főzünk, viccelődünk, zenélünk, filmezünk. Jó, hogy mindenki itthon van és van kedvünk egymáshoz. Az ajándékaim, amiket kiagyaltam is nagyon jól sikerültek, és amit a Jézuska nekem hozott, annak is nagyon örülök. De akkor is, a felnőttszerű életem itt pang és túlpörgetem az agyalást.

Hirtelen felindulásból rákerestem Baccio Bandinelli portréjára. Művészettörténetből művelt ismerőseimnek nem lesz ismeretlen ez a név, de nekem nem a szobrai miatt különleges ez az ember, hanem a portréja miatt, amit három évvel ezelőtt a reneszánsz kiállításon láttam Nórival. Azonnal megragadott az arca, a vonásai, az erő, az érzékenység, ami áradt belőle - Nóri mikor meglátott, rögtön leoltott, hogy nyilván tetszik nekem, mert úgy néz ki, mint egy zenész expasim 16. századi kiadásban, de én megjegyeztem Baccio Bandinelli nevét, bár hiába kerestem a Google képek közt, nem találtam. Ma, több mint két évvel az utolsó keresés után, újra megpróbálkoztam vele, és most azonnal ráakadtam. Van ez így néha, hogy csak akkor ugrik elő valami, ha nem görcsösen keressük. Most mindenesetre nagyon elégedett vagyok magammal.

Sylwiával is így volt. Már volt róla szó, de most úgy döntöttem, írok is róla. A 2009-es KarMUN-on találkoztunk, mellettem ült az Enivronmental Committee-ben, Japánt képviselte. Halványzöld indás szemüvegtok és egy apró Yves Rocher ajakbalzsam jelezte mindig ottlétét. Lengyel volt, és maga a tökéletesség. Magas, vékony, sápadt bőrű és vörös hajú lány volt, kicsit art deco-s, kicsit klasszikus-kézműves, kicsit mégis hihetetlenül trendi atmoszféra lengte körül, ahogy a Karinthy folyosóit járta. Az embernek az volt az érzése, mikor őt látta, hogy ez a csaj egy hercegnő, de valami hihetetlenül bájos módon nem tud róla. Kicsit félénk, érdeklődő szemmel leste a többi KarMUN-résztvevőt, de velem (nem tudom, miért) azonnal beszélgetésbe elegyedett. Hihetetlen volt. Úgy éreztem, mikor őt láttam és vele beszélgettem, mintha magamat látnám, csak egy sokkal tökéletesebb kiadásban. A külseje, az alakja, a kisugárzása, a stílusa pontosan olyan, amilyenről én mindig is álmodtam, okos, szellemes, varázslatos anélkül, hogy hisztis vagy tolakodó vagy béna lenne, és ebből a hihetetlenül imádnivaló egyéniségből olyan természetesség sugárzik, hogy mindenkit levesz a lábáról. A sztárvilágban talán Cate Blanchetthez hasonlítanám.

Tehát Sylwia. Akivel olyan hamar és mélyen összebarátkoztam, mintha ez mindig is egyértelmű lett volna, csak épp még nem tudtunk róla. Nem tudom, hogy ő is őszintén így érezte-e, vagy csak az alapvetően nyitott természetéből adódott, de az tény, hogy leginkább velem szeretett lógni. Beszélgettünk környezetvédelemről, történelemről, matekról, művészetekről, mindenféle idióta dologról, amiről 18 éves lányok nem szoktak, nálunk mégis természetesen jött. Az a típusú lány volt, aki mellett muszáj kihúznom magam és megválogatnom a szavaimat. A KarMUN 3 napja alatt rengeteg szép percet okozott nekem a sok beszélgetéssel, összenevetéssel, vagy akár csak azzal, hogy ott volt mellettem, olyan mély megtiszteltetésnek éreztem.

Sylwiával KarMUN után is kapcsolatban maradtam néhány hosszú e-mail keretében. Mikor még együtt dolgoztunk, megemlítette, hogy elmehetnék hozzá Lengyelországba, de mivel e-mailes levelezésünk pár üzenet után meghalt, erre nem került sor. Kapcsolatunk megszakadt, és hiába mentem a 2010-es KarMUN-ra (amit nagymértékben azért vállaltam el, mert reméltem, hogy újra látom őt), nem volt ott. Nem láttam többé, és hiába kerestem facebookon, nem tudtam beazonosítani.

Egészen pár hónappal ezelőttig, amikor is úgy mellesleg megemlítettem őt Csabának, és csak úgy mellesleg rákerestem újra facebookon, hogy Sylwia Burza. Az első találat ő volt. Azonnal ráismertem. Amíg Csabával folytatnom kellett volna a nem különösebben mélyreszántó beszélgetést, én egy érzelmi és időbeli hullámvasúton mentem keresztül. Több mint három év után újra itt a bizonyíték, hogy a világ legtökéletesebb lánya létezik...! Egészen megrázó volt. Még most, hogy írok róla és újra rákeresek, ugyanolyan melengető érzés, hogy egy ilyen lény létezik a Földön.

Valószínűleg soha többé nem látom, de ennyi sors-izés művészeti alkotás után egy kicsit most jobban reménykedem benne, hogy talán hátha mégis.

Ne haragudjatok ezért a teljesen ok nélküli ömlengésért. Jó érzés volt újra feleleveníteni Sylwiát. Jó érzés tudni, hogy valóban létezik az az állapot, hogy meglátod, és tudod, hogy ő kell. Nincs mese. Nincs más. Lehet, hogy nagyon jól éled az életed nélküle (ahogy én is remekül megvagyok Sylwia nélkül), de soha, senki nem lesz olyan, mint ő.

Mellesleg szerintem a világ legkielégítőbb érzése tudni azt, hogy ez kölcsönös. Hogy akárhol, akárkivel van, ő valahol, valamilyen mértékben mégiscsak az enyém. Nyilván ez fordítva is így van.

A Hold a hetedik házban.