32

Tegnapelőtt volt a szülinapom.

Szeretem a szülinapomat.

Van, akinek nem olyan fontos vagy nem szívesen gondol rá, hogy basszameg öregszik, de nekem jólesnek a köszöntések, az ajándékok, meg az, hogy ez a nap valamiért speciális. Semmi bajom a hétköznapokkal, de az ünnepek arra valók, hogy az ember ne azt csinálja, amit minden nap csinál.

Én például a szülinapomon reggel 6-kor keltem, Tibu ugyanis jó hangosan lefosta a falat. Fostakarítás után kicsit nehezen aludtam vissza, mert forgott a gyomrom - a kései reggeli viszont egy torta volt, amit Anti tegnap manifesztált haza a Prismából, és most - szülinapi gyertyák nem lévén - teamécsesekkel rakta körbe ötszöget formálva, mintha szülinapozás helyett démonidézésre készülnénk. De finom volt - ezután elnyargaltunk a Lõunakeskusba megajándékozni önmagamat, és Antitól is kaptam ajándékot: az első Minu-könyvemet, a Minu Karjalát, és egy mari nyelvű szülinapi üdvözlőlapot! ^^

Délután aztán fogtuk Anti szüleinek a gumicsónakját és lehajtottunk vele Szetuföldre. Kicsit késő volt, és engem nagyon vonzott gondolatban Obinitsa (már megint, igen), így végül újra a Taarka Tarõ-ban ért minket a vacsoraidő, és már megint megismerkedtünk Anti egy szegről-végről szetu rokonával. :) Nem tehetek róla, imádom azt a helyet. A házbelsőt, a házat, a kertet, a konyhát, a tulajdonosokat, mindent.

Lehajtottunk utána az obinitsai tóhoz, és vízre eresztettük a gumicsónakot. A romantikus csónakázásba kissé bezavart, hogy 1) iszonyatos bögölyjárás volt, 2) a csónak lyukas volt, így lassan de biztosan ázott el minden cuccunk az aljában, úgyhogy kényszerpartraszállást hajtottunk végre, Anti kiöntötte a vizet, majd visszaültünk és nagy erőkkel visszalapátoltunk a kiindulóhelyre. Így is csodálatos volt persze: az obinitsai tó, bár mesterséges, gyönyörű.

aaahhhh

Anti persze még tett egy hurkot autóval Szetuföldön mert miért ne, aztán hazahajtottunk - így is este 11 volt, mire visszaszolgáltattuk a csónakot. Anti szüleitől is kaptam virágot és ajándékot, aztán otthon végre kettesben is pezsgőztünk egy kicsit. Éjjel 1 volt már, mire végre válaszoltam mindenkinek, aki írt nekem, és kiírtam magamból, amit szerettem volna.

Magamnak meg azt ajándékoztam, hogy végre nekikezdtem valaminek, amiről már több mint két éve álmodoztam, és meghirdettem egy hula táncolást a folyópartra a tartui külföldiek csoportjában. Ezermillió éve szerettem volna már ilyet, csak persze sosem volt önbizalmam hozzá. Nagyon örültem neki! :) Ehhez kapcsolódott a fizikai ajándék is, egy bluetoothos hangszóró: ebből fogom veretni a kahiko és auana táncokat jövő szombaton. :)

Hát így telt a 32. szülinapom. Tökéletesen. Leszámítva a fosós macskát.

Az éveim száma egy cseppet sem zavar. Általában már június elején elkezdem szoktatni magam az új számhoz, és az utolsó napokban inkább az tud összezavarni, hogy még nem vagyok annyi éves, mint amennyit mondogatok magamnak. :)

Nemrég visszapörgettem az instagramomat évekkel ezelőttre: hát, nem úgy nézek ki, mint 2018-2019-ben. De még mindig szép vagyok, és kétszer ennyi idősen is szép leszek. Öregedni kiváltság, mely nem mindenkinek adatik meg.

Különösen ennyi szeretetben. <3

IFUSCO Prága

Három éve nem volt normális IFUSCO.

Aztán most végre volt. :)

De hogyan lehet újraéleszteni egy alapvetően diákoknak szóló konferenciát 3 év kihagyás után? Ennyi idő alatt az ember elvégez egy alapszakot. Hogyan lehet relevánssá tenni egy ilyen intézményt, amikor Oroszországból évek óta senki nem jöhet (most meg aztán pláne nem), a szakmaibb jellegű rendezvényekre meg ott vannak a COPIUS/REMODUS programok, a téli iskola, a nyári workshopok, az online továbbképzések. Kinek való, kinek kell az IFUSCO?

Nem tudom, erről talán érdemes lenne azokat megkérdezni, akik most voltak először IFUSCO-n. Adott-e nekik valami mást.

Nekem ez inkább visszatérés volt a megszokott, kellemes kis varázsvilágomba, ahol én vagyok a protouráli unikornis.

Imádtam IFUSCO-n lenni, mert szeretem azt az embert, aki ilyenkor vagyok. Nyílt, mosolygós, mindenkivel barátságos, vicces, mindenkit ismer, akit nem, ahhoz odamegy... jó volt énekelni, előadásokat hallgatni és előadni, a várost járni, zöldkönyvet kezekbe adogatni, táncot tanítani, sörözni, lejárni a lábam, keveset aludni és várni a holnapot. A résztvevők közül többeken is látszott, hogy eltökéltek abban, hogy revitalizálják azt az érzést, amit az IFUSCO adni tud. Azt a... random, kiszámíthatatlan, kicsit ripsz-ropsz, ilyen-olyan, kicsit kényelmetlen de semmivel össze nem hasonlítható sugrimugri indokolatlan bulihangulatot, amit az okoz, hogy soknyelvűek az előadások, vannak régi klasszikusok, vannak új dolgok, van közös néptáncolás, van zöld könyv, ezerféle téma és és együtt lehet orítani újra a Marjamol'-t, ami csoportkohéziós tevékenység. Ezúttal a Károly-hídon.

De ez az IFUSCO most elég kényelmes volt.

Kényelmes, mert leginkább a visszatérő vendégek igényeinek kielégítéséről szólt. A főszervező látott három IFUSCO-t korábban, és ebből próbálta kitalálni, hogy mi lehet népszerű. Ez nagyrészt sikerült neki, a többit megtámogatta a rutin.

De az a kényelmetlenség, az az izgalom, az az újdonság, az a szorongás...

...nem igazán volt jelen...

...persze könnyebb dolgom is volt: ezúttal a párommal mentem, aki nem is akárki, hanem Anti Lillak. Nem voltam soha magányos, nem kellett soha azon gondolkoznom, hogyan töltsem az estémet. Meg senkinek nem kell semmit sem bizonyítanom. Timár Bogáta vagyok, az isten szerelmére, ha valaki nem ismer, majd a többi résztvevő képbe helyezi. Nehogymár nekem kelljen.

Emlékszem, amikor az első nap a regisztrációra mentünk, és belenéztem a tükörbe. Azt hittem, kész vagyok, pedig alig tettem bármi energiát a megjelenésembe. Leálltam egy pillanatra: Bogi, ennél azért többre vagy képes! Kinyitottam a neszesszeremet újra és normálisan elkészítettem magam.

Kicsit mégiscsak felrázott ez az IFUSCO. És egyedül eljátszottam az Ördög Útját az ugri-mugri esten, és betanítottam a táncot is. Ez sokat jelentett. Egyrészt mert imádok vezetni és parancsolgatni lol, másrészt meg mert sokat jelentett, hogy egyedül, Imar nélkül is képes voltam rá. A hegedüléssel kapcsolatos komplexusaim száma végtelen ugyanis.

Péntek éjjel értünk haza. Vasárnap este, éles kontrasztként, Aleksei Ivanovval, Anton Smirnoffal és barátnőjével, Sasha Khudyakovával ültünk a Püssirohukerderben, és azon tanakodtunk, hogyan szerezzünk letelepedési engedélyt a politikai okokból menekülésre kényszerülő Alekseinek, meg közvetve Ortem Jorginak. A beszélgetés során szóba került nemcsak a finnugor világ jelenlegi skizofrén helyzete, hanem a protestáns vallás, Fukuyama elmélete a történelem végéről, és egyéb érdekes dolgok is.

Az a helyzet, hogy ez a finnugor világ most.

Nem a Marjamol'-éneklés Prágában.

Felnőttünk és politikai menekültek lettünk.