32

Tegnapelőtt volt a szülinapom.

Szeretem a szülinapomat.

Van, akinek nem olyan fontos vagy nem szívesen gondol rá, hogy basszameg öregszik, de nekem jólesnek a köszöntések, az ajándékok, meg az, hogy ez a nap valamiért speciális. Semmi bajom a hétköznapokkal, de az ünnepek arra valók, hogy az ember ne azt csinálja, amit minden nap csinál.

Én például a szülinapomon reggel 6-kor keltem, Tibu ugyanis jó hangosan lefosta a falat. Fostakarítás után kicsit nehezen aludtam vissza, mert forgott a gyomrom - a kései reggeli viszont egy torta volt, amit Anti tegnap manifesztált haza a Prismából, és most - szülinapi gyertyák nem lévén - teamécsesekkel rakta körbe ötszöget formálva, mintha szülinapozás helyett démonidézésre készülnénk. De finom volt - ezután elnyargaltunk a Lõunakeskusba megajándékozni önmagamat, és Antitól is kaptam ajándékot: az első Minu-könyvemet, a Minu Karjalát, és egy mari nyelvű szülinapi üdvözlőlapot! ^^

Délután aztán fogtuk Anti szüleinek a gumicsónakját és lehajtottunk vele Szetuföldre. Kicsit késő volt, és engem nagyon vonzott gondolatban Obinitsa (már megint, igen), így végül újra a Taarka Tarõ-ban ért minket a vacsoraidő, és már megint megismerkedtünk Anti egy szegről-végről szetu rokonával. :) Nem tehetek róla, imádom azt a helyet. A házbelsőt, a házat, a kertet, a konyhát, a tulajdonosokat, mindent.

Lehajtottunk utána az obinitsai tóhoz, és vízre eresztettük a gumicsónakot. A romantikus csónakázásba kissé bezavart, hogy 1) iszonyatos bögölyjárás volt, 2) a csónak lyukas volt, így lassan de biztosan ázott el minden cuccunk az aljában, úgyhogy kényszerpartraszállást hajtottunk végre, Anti kiöntötte a vizet, majd visszaültünk és nagy erőkkel visszalapátoltunk a kiindulóhelyre. Így is csodálatos volt persze: az obinitsai tó, bár mesterséges, gyönyörű.

aaahhhh

Anti persze még tett egy hurkot autóval Szetuföldön mert miért ne, aztán hazahajtottunk - így is este 11 volt, mire visszaszolgáltattuk a csónakot. Anti szüleitől is kaptam virágot és ajándékot, aztán otthon végre kettesben is pezsgőztünk egy kicsit. Éjjel 1 volt már, mire végre válaszoltam mindenkinek, aki írt nekem, és kiírtam magamból, amit szerettem volna.

Magamnak meg azt ajándékoztam, hogy végre nekikezdtem valaminek, amiről már több mint két éve álmodoztam, és meghirdettem egy hula táncolást a folyópartra a tartui külföldiek csoportjában. Ezermillió éve szerettem volna már ilyet, csak persze sosem volt önbizalmam hozzá. Nagyon örültem neki! :) Ehhez kapcsolódott a fizikai ajándék is, egy bluetoothos hangszóró: ebből fogom veretni a kahiko és auana táncokat jövő szombaton. :)

Hát így telt a 32. szülinapom. Tökéletesen. Leszámítva a fosós macskát.

Az éveim száma egy cseppet sem zavar. Általában már június elején elkezdem szoktatni magam az új számhoz, és az utolsó napokban inkább az tud összezavarni, hogy még nem vagyok annyi éves, mint amennyit mondogatok magamnak. :)

Nemrég visszapörgettem az instagramomat évekkel ezelőttre: hát, nem úgy nézek ki, mint 2018-2019-ben. De még mindig szép vagyok, és kétszer ennyi idősen is szép leszek. Öregedni kiváltság, mely nem mindenkinek adatik meg.

Különösen ennyi szeretetben. <3