Már megint a Wernerben vagyok, élvezem a reggeli hangulatot, a friss süteményeket, a kávéra beeső egyetemi dolgozókat, a függetlenségnapi rendeléseiket fehér kartondobozban felvevő ügyfeleket. A február sokak szerint értelmetlen hónap, de én Észtországban szeretem. A húshagyókeddi fánkokkal, szánkózással, a kiköltözésem évfordulójával, a barátság napjával majd a függetlenség napjával, melyet olyan lelkesen ünnepelnek, mindig van mit várni. Észtország így nézett ki, mikor 4 éve landoltam a buszpályaudvaron egy hatalmas bőrönddel és felvonszoltam azt a Herne-Kartuli sarkán lévő faház leharcolt lépcsőjén a lakásba. Minden új volt és varázslatos, mintha a fejemben lévő álomkép elevenedett volna meg.
Tegnapelőtt újra az ERM-ben voltam, ahová az egyik első utam vitt az érkezésem után. Akkor, 2020-ban bevackoltam magam a folklorisztikás könyvtárba és igyekeztem felfogni, hogy ez most a valóság. Most, 2024-ben egy Hõimuklubi-előadást hallgattam meg egy Lettországba szakadt vót népcsoportról, és úgy mozogtam a múzeumban, mintha otthon lennék.
Ami a mindennapokká válik, az értelemszerűen elszürkül. Megszokom a Werner sütijeit, és rájövök, hogy nem is olyan szuperek. Megszokom Supilinn és Karlova girbegurba faházait, és megtudom, hogy eszi őket a szú, rohadnak, esnek szét. Megszokom a dallamos, fülemet csiklandozó észt nyelvet, melyen már annyi sértést vágtak hozzám.
De sem a Werner, sem az utcák, sem az észt nyelv nem lesznek ettől rosszabbak. (Najó, egy kicsit a Werner igen.) Nem minden nap vannak pillangók a gyomromban attól, hogy végigmegyek a belvároson, de ha megállítom a gondolataimat egy pillanatra, még mindig elönt, mennyire örülök, hogy itt vagyok.
Észtország részletesebb, ráncosabb, viseltesebb lett ez a 4 év alatt, mióta ideköltöztem. Pár dolog nem működik úgy, ahogy kellene, pár észt nem olyan jószándékú, mint lehetne, a világ betegségei ebbe a sarokba, ezekbe a fejekbe is bekúsznak. Az enyémbe is.
De a részletekkel új szépségek is járnak. Antival a kedvenc tevékenységeink egyikévé vált vidéki rendezvényekre látogatni, meghallgatni a helyi kórust, megnézni az amatőr színházi előadást, körülnézni a karácsonyi/tavaszi vásáron. Barátaim a lenvászon inges falubolondjai, a mosolygós, sütit kínáló nénik. Megismertem olyan sok embert, aki életben tartja a vidéket. Eljutottam tallinni középiskolába, hiiumaa-i erdő közepére, soomaa-i folyókra, narvai vót/izsór szeparatista kávézóba, az ERM tetejére, sámándobos révülésre egy võrumaa-i boszorkány szaunájában, obinitsai karácsonyi kásaevésre, süketek múzeumának megnyitójára, a Postimees-be, a Terevisioon-ba, könyvtárak és emberek fejébe. Lakásom van itt és szomszédaim, akik házi készítésű ostyákkal és Jaak Madison-brosúrákkal kedveskednek nekem.
És még olyan sok minden felfedeznivaló van.
Közben este lett, és én a Raekoja Plats-on a szokásos helyemen ülve nézem, ahogy telik meg a kocsma. Az észtek ünnepelnek, és joggal. Az ukrán háború évfordulójának egybeesése a függetlenség napjával csak felerősíti a hazaszeretetet.
Minu arm - ez volt a mottója az első dalosünnepnek, amin részt vettem. Az volt életem legfájdalmasabb élménye. A fűben ülve a Napnál is világosabban láttam, hová akarok tartozni, és mi tart vissza. Fájdalmamban loptam egy papírlapot a Viru keskusi Apollo-ból és lefordítottam Kristiina Ehin Saaremaa Valss-át. Fél évvel később ideköltöztem.
Az én szerelmem Anti, és legalább akkora szerelmem Tartu, de a legnagyobb szerelmem Észtország.
