és én morcosan caplattam Anti után a tengerpartra. Fáztam, sötét volt, meg amúgy is, miért akarom én látni a partot, nem is szeretem a tengert. De az ösvény a kempingtől a partig eltévszthetetlenül vágott végig a fenyőerdőn, a homok világított a lábam előtt, fele útig lámpára sem volt szükség.
Amikor kiértünk a partra, a tenger feketén hullámzott előttünk. Kagylódarabok fehérlettek az amúgy is világos homokban, szinte világítottak a holdfényben. A homok finom volt és sűrű, a hullámok bordákat mostak bele, ahol elérték. Előttünk a korábbi tábortűz maradványai izzottak az esőben.
Nem rajongok a tengerért, de most csöndben néztem, ahogy a hullámok mossák a bakancsom szélét. A lív tengerpart fenséges volt és megnyugtató. Erről a partról indultak a lív halászok Saaremaa-ra, Gotlandra és még ki tudja hová évszázadokon át. Most üres és csöndes, csak a Sääre-félsziget és Kolkja világítótornyai pillogtak a távolban.
Mire észbe kaptam, Anti suhant el mellettem meztelenül, egyenesen a víz felé. Mondta, hogy meg akar fürödni a tengerben, én meg nyilván mondtam, hogy nincs az az isten, hogy vele tartsak. Nézve azonban, ahogy gázol bele vízbe, sarkon fordultam és én is levetkőztem. Hideg volt minden és nyirkos de nem fáztam. A tenger szinte langyos volt, selymesen sós és békésen hullámzó. Éreztem a bordás kemény homokot a talpam alatt. Combmagasságig érve hanyatt fordultam és hátulról belemerítkeztem a vízbe, mint akit megkeresztelnek. Átfutott rajtam a libabőr.
Sokáig ringatóztam a vízben. 10 éve vagyok finnugrista. Azóta jártam a komi tajgán, Finn-Lappföldön, udmurt falvakban, mari szent ligetekben, Kazány magas várában, szetu folyóvölgyekben és sok-sok rendezvényen. A lív part, melyet olyan sokan megjártak már, eddig váratott magára. De most itt vagyok, csak ő meg én meg Anti, és alig tudok betelni a pillanat intimitásával.
Mikor vacogni kezdtem, végül kikászálódtam a vízből. Még nem volt kezdvem felöltözni, így álltam neki élesztgetni a tábortűz maradványait. Anti a homokkal viaskodott, majd nagyokat fújva segített a tűz élesztésében. Kisvártatva felkaptam az első lángok, és én még mindig meztelenül, mint egy ősember, guggolva néztem az apró tüzet az üres parton.
Az eső még mindig szemerkélt, de mi nem siettünk sehová. Lassan felöltöztünk, bár ekkorra a tűz már olyan vidáman lobogott, hogy alig volt szívünk otthagyni.
Az 1970-es években a lívek itt égették el a halászhajóikat szovjet parancsra. Az a maroknyi lív, aki azóta megmaradt, emberfeletti erőfeszítéssel próbálja fenntartani a nyelv és kultúra utolsó maradványait, mielőtt végleg csak néhány dal és egy zöld-fehér-kék zászló emlékeztet arra, hogy valaha léteztek. A lívek, akik valaha majdnem annyian voltak, mint az észtek. A lívek, akiknek királyuk volt és elásott aranyuk. A lívek, akik jobban ismerték a finn, svéd és észt kikötőket, mint a letteket a mocsaras erdő másik oldalán.
Fogtuk egymást Antival és visszaballagtunk az eltéveszthetetlen ösvényen a táborba, magára hagyva a tábortüzet az üres parton.
Hát ilyen volt az első találkozásom a lív parttal.
