INFP

Haramiákok, édesdrágáim, boldogság volt látni titeket, és orcáncsapás az, hogy mit sem változott a problémahalmaz köztünk. De erről majdegyszer.

Sokat gondolkozom mostanában azon, hogy nem a megfelelő helyen vagyok az életemben - írtam is erről korábban. Ankalimon meg is állapította tegnap, hogy még soha nem látott engem ilyen rossz állapotban... hát én is elég rég. Ellenben az életigenlés az kipusztíthatatlan, és érdekes, amikor eltöltök x órát valakivel/valakikkel, látom a problémáját, rá tudom vezetni, hogy ő is lássa, rá tudok világítani eseményekre, meg tudom indokolni az állításaimat és józan logikával az emberi lélek ingoványos talaján győzni tudok sok kis meccsben, melyet önmaga felismeréséért folytatok valakivel (melyben persze megbújik az önös érdek, hogy kitapasztaljam az emberi lélek mikéntjét), nos... akkor azért az nagyon jó. Aki érti, érti, aki nem, nem is fogja soha.

És ilyenkor a saját helyzetemet sem érzem olyan szörnyűnek, mint eddig, sőt. Gyermekeim az Úrban, minden csoda három napig tart, és minden problémára létezik megoldás. Ezt ilyenkor el is hiszem.

Most úgy érzem, hogy habkönnyű vagyok és kőkemény.


Szerk.: A másnap engem igazolt. Ájm szó fákking gúd... 

lay me down, let the only sound be the overflow

Egész eddig úgy voltam vele, hogy végre van időm és lehetőségem írni valamiről a sok közül, ami nemrégiben foglalkoztatott, de mivel most nem vagyok a melegében a dolognak, nem igazán megy.

És éjjel van és már megint túl sokat voltam az internet elmagányosító emberhalmazában, újra előjön minden hibás és leküzdendő gondolat/érzelem, vagy a toporgás, hogy szabadulnék már ebből az állapotomból, de az idő és a tér még mindig útban van, saját magamról és a többiekről nem is beszélve, és megint egy részem írna egy iszonyatosan depressziós bejegyzést, de nem ír... igazából ilyen esetekben az a bevett szokásom, hogy nem írok bejegyzést, de így is tudom, hogy az úgynevezett méltóságteljes lelkibaj-kezelésem hajlamos átcsapni ártó mértékű zárkózottságba, így ezúttal írtam.

Valaki oldja ki belőlem ezt a csomót. Ott van bennem mióta az eszemet tudom, érzem, ahogy az élet szinte minden területén akadályoz, nem nagyon, csak épp a tökéletestől foszt meg, és hiába szeretem magam, tartom magam jó embernek, elhanyagolható bennem a megbánás (nem ide tartozik, de bármennyire is szimpatizálok a keresztyéni értékrenddel, és igyekszem alkalmazni az életemre, a bűnbánat forszírozásával nem bírok kibékülni - én inkább bűnnek tekinteném azt is), valamikor még egyszer nagyon le kell győznöm magam, és ahhoz történnie kell velem valaminek, mert így otthon a számítógép előtt ülve nem fog menni, hiába nem tudom, mi is kell hozzá valóban.

Szokásom mondogatni, hogy senki ne aggódjon értem, nagylányvagyokmegoldom... nos ebben az egy esetben én is épp eléggé aggódom magamért. Így is el lehet éldegélni, egész jól ... csak nem 100%-on.

...jé, majdnem egy értelmes bejegyzést össze is hoztam. És eszembe jutott egy új téma, na, mégis értelme volt klaviatúrát ragadni... (or not)

küszöb

Sötét, langyos este volt a koliban, én meg egyedül fészkelődtem a szobánkban. Beszívtam az ismerős illatot, körbenéztem az ismerős sarkokon, a margarinszínű festéken, a csillagokon a plafonon, kinéztem a lila függönyön át az ismerős lenyűgöző kilátásra. Sóhajtva odébb pakoltam pár maradványát a délutáni polcszerelésnek. Kapunyitási pánik? Mintha túl sok lenne a nosztalgia ebben a visszatérésben. Nehéz lelkiállapotban kezdünk neki mindketten Nórival az évnek, de utoljára elsősen éreztem magam így elveszve. Vagy csak épp hiányolom Nórit? Miért akarok mindenképp menni valahova és miért szaladok vissza megbántottan, ha ki is dugom az orrom?

Kényelmetlen. Nincs meg a helyem. A csajok mellett is éreztem, pedig halálra örültem magam, amikor végre találkoztunk (Szonja megy Tolkienkurzusra, háhááááá ^^), és a végére bele is jöttem - hátha belejövök a többibe is. Talán kéne egy kis bátorság?

Fura időpontban kerültem a Sebestyén családba és ez kezd frusztrálni. Meg még más dolgok is frusztrálnak, amik bár tűnnének már el a fenébe, ha egyszer a múlt részei és még csak nem is az én múltam részei.
(BTW ellenben meglepően megnyugtató volt, mikor először bólogatott valaki, hogy érti, mikor erről beszéltem neki, és nem igényelt további magyarázatot)

Utálom ezeket a köztes állapotokat, ráadásul olyan sok mindentől szeretnék szabadulni, aminek folyamatosan mérgez a gondolata, csak azt nem tudom, hogyan szabadulhatnék meg tőle.

Most el tudnám képzelni, hogy kiutazzak valahova messze. Persze mire odajutnék, minden újra rendben lenne... áh mindegy. Minden igazodik.

Ez most foszlánygombolyagja volt azoknak a gondolatoknak, amik a héten foglalkoztattak engem.

intermission

Just seen a post on Facebook, that I shouldn't give a damn to, still the rage that spread over me caught me like a tidal wave, and a million thoughts crossed my mind that are so selfish, pathetic, childish, and unlike me and everything I built around myself under the name of "dignity", that I'm still sitting here and wondering what the bloody hell this feeling is.

Memories and emotions that flooded me stay unspoken and I just feel the urge and need to say, do, write something to handle this - otherwise I burst out. I'm bursting out anyway.


But whatever... WHEN WILL THIS END, FOR CHRISSAKE?????

I never needed you to be strong
I never needed you for pointin' out my wrongs
I never needed pain, I never needed strength
My love for you was strong enough you should've known.
I never needed you for judgement
I never needed you to question what i spent

I never needed your corrections
On everything from how i act to what i say
I never needed words, I never needed hurt,

I never needed you to be there everyday

la notte sembra perfetta...

"Azért nem aggódom értetek, mert amikor Csabáéktól jössz el, mindig vidám és kiegyensúlyozott vagy" by anyám.

Szó, ami szó. Melinda leánybúcsúja alapvetően Melindáról szólt, és maradéktalanul elérte az alapvető célt, a menyasszonyjelölt gátlásainak feszegetését (és még sokkal többet!), de hogy önző is legyek, kicsit az estét a magaménak is éreztem. Óbányán jól éreztem magam a családdal, be tudtam illeszkedni, meg minden, itt viszont sokat beszélgettem, főleg a csajokkal, Ildivel, Andival, Melindával, meg Esztivel, aki bár nem családtag, éppolyan jó fej és odaillő volt, mint a többiek. És hát én mindig is beszélgetős voltam, tehát az ilyen alkalmak a tegnap este legörömtelibb részeiként maradtak meg bennem - most érzem azt, hogy nemcsak szimpi vagyok, hanem szeretnek. Persze haláli kényelmes nekem, készen kapni egy haveri társaságot, de azt nem tartottam sosem egyértelműnek, hogy illek is bele (gátlásosság rulz), de az este során annyi "baromira örülök nektek"-et kaptam, hogy már alakoskodás lett volna nem elhinni. Főleg ha számításba vesszük, milyen hatással van az alkohol az ember őszinteségére.

Egyébként meg legalább megtudtam, hogy milyen egy leánybúcsú (ha nekem is Ildi meg Andi szervez, én félek!), meg ha az utóbbi időben hiányoltam az ereszdelahajam-szétcsapatós bulit, hát most kaptam belőle. =) Nem is vettem észre, mennyire hiányzik, hogy ne otthon ülve töltsem az estéimet, amíg ki nem mozdultam és nájtlájfoltam egy kicsit - eddig azt hittem, hogy az ingerszegény (és ettől ingerlékeny) begubózódásom csak akkor oldódhat fel, ha visszaköltözök Budapestre.

És mellesleg lehet mindenféléket mondani a mosolyuccás lányleitatásokra, de ott bizony Csabával hasznát vettük az edzettségünknek. ;)

Mostanában indokolatlanul sok Ramazzottit hallgatok, és tegnap mikor meghallottam a Tescóban, hogy épp ezt nyomatják a fejem felett (mely történetesen az egyik kedvenc számom), felkaptam a kosarat és diszkrét szökdelésben lejtettem végig a húspult mentén. Anyám meg mögöttem röhögött.