Sötét, langyos este volt a koliban, én meg egyedül fészkelődtem a szobánkban. Beszívtam az ismerős illatot, körbenéztem az ismerős sarkokon, a margarinszínű festéken, a csillagokon a plafonon, kinéztem a lila függönyön át az ismerős lenyűgöző kilátásra. Sóhajtva odébb pakoltam pár maradványát a délutáni polcszerelésnek. Kapunyitási pánik? Mintha túl sok lenne a nosztalgia ebben a visszatérésben. Nehéz lelkiállapotban kezdünk neki mindketten Nórival az évnek, de utoljára elsősen éreztem magam így elveszve. Vagy csak épp hiányolom Nórit? Miért akarok mindenképp menni valahova és miért szaladok vissza megbántottan, ha ki is dugom az orrom?
Kényelmetlen. Nincs meg a helyem. A csajok mellett is éreztem, pedig halálra örültem magam, amikor végre találkoztunk (Szonja megy Tolkienkurzusra, háhááááá ^^), és a végére bele is jöttem - hátha belejövök a többibe is. Talán kéne egy kis bátorság?
Fura időpontban kerültem a Sebestyén családba és ez kezd frusztrálni. Meg még más dolgok is frusztrálnak, amik bár tűnnének már el a fenébe, ha egyszer a múlt részei és még csak nem is az én múltam részei.
(BTW ellenben meglepően megnyugtató volt, mikor először bólogatott valaki, hogy érti, mikor erről beszéltem neki, és nem igényelt további magyarázatot)
(BTW ellenben meglepően megnyugtató volt, mikor először bólogatott valaki, hogy érti, mikor erről beszéltem neki, és nem igényelt további magyarázatot)
Utálom ezeket a köztes állapotokat, ráadásul olyan sok mindentől szeretnék szabadulni, aminek folyamatosan mérgez a gondolata, csak azt nem tudom, hogyan szabadulhatnék meg tőle.
Most el tudnám képzelni, hogy kiutazzak valahova messze. Persze mire odajutnék, minden újra rendben lenne... áh mindegy. Minden igazodik.
Ez most foszlánygombolyagja volt azoknak a gondolatoknak, amik a héten foglalkoztattak engem.
a "mire odajutnék, minden rendben lenne" valóban így van, semmi se maradt azokból a problémákból, amikről én anno úgy véltem, h. a megszokott közegben nem tudom megoldani, amikor kitaláltam h. külföldre akarok jönni (nyilván más okom is volt). persze lettek új problémák helyette :P (de kisebbnek tűnnek)
VálaszTörlésés ez csak az én tapasztalatom, cserébe közhelyszerűen hangzik, h. amíg azon agyal az ember, h. hogy szabaduljon meg vmitől, akár körülménytől, akár érzéstől, addig ált. azt érzi, h. sehogyse megy -- amint tud másra figyelni, magától jön valami megoldás.
néha az ember kinövi a korábbi helyét, és akkor egy ideig rossz, amíg megtalálja az újat. én csak azt sajnálom néha, h. amikor gyerekek voltunk, ez még anélkül ment, h. tudatosult volna, most meg tudatosul és végigszenvedhetjük :P
Igen igen, Szonja barátnőm is így volt a prágai útjával, szét volt esve az élete, mikor jelentkezett, aztán mire elment, épp olyan egyenesbe került, mint azelőtt még soha vagy már nagyon rég.
VálaszTörlésÉs figyelnék én már mindenféle másra, csak jelenleg még nincs mire. Nem véletlenül várom már az egyetemet nagyon, meg eleve, az életem beindulását, mármint azon részét, ami különösebb bikázás nélkül is beindul.
És abban is igazad van, hogy úgy érzem, kinőttem a korábbi helyemet, csak az új helyekre nem olyan világos az útvonal, azazhogy kéne hozzá némi bátorság és törtetés, ami nem megy jól.
Egyébként nekem egyáltalán nincs olyan nagy gyerekkor-nosztalgiám. Ennek az is oka, hogy a szüleim lassacskán jobb szülők lettek, mint anno, de eleve, én kicsiként egy kellemetlen, beforduló, kissé pszichobajos lökött kiscsaj voltam, aki valahogy sehová nem illett és ez őt tovább taszította a hülyeségei közé. Ahogy anyám nemrég (nem valami kedvesen) megjegyezte, soha ki nem nézte volna belőlem, hogy valaha sok barátom lesz, hogy valaha érdekelni fogom a fiúkat, nemám, hogy járjak is valakivel... :P A magam részéről immunis vagyok a gyerekkor-nosztalgiákra, és örülök, hogy vége. És legfőképp annak örülök, hogy sokat tanultam felismerni az emberi viszonyokat és kezelni őket.