Eső fénylik az lámpafényben a Herne utcában. Ugyanolyan napok és ugyanazok a képek.
Sárga.
Barna.
Sötétzöld.
Fáradt.
Halott.
Syksy halála után a Liszt Intézetbe való felvételem sem sikerült, ami persze nem baj, csak... de.
Nagyjából az alapvető életfukciók működtetéséig tudtam hátrálni.
Felkelek reggel és megcsinálom a dolgokat (mondjuk a tanítást), mert mások nem érdemlik meg, hogy ezzel terheljem őket, de ez nem húz ki semmiből. Életet pumpálok magamba másfél-két és fél órára, aztán visszaeresztek a semmibe.
Kudarcok és sötétség.
November és március azok a hónapok, amikor az emberek meghalnak, mesélte Anti.
Mit akar kezdeni magával, Bogáta, kérdezte a pszichológusom.
Akinek kellett, az már tud a macskám haláláról. (Őrület belegondolni, hogy ha akár egy hónapja tudtam volna erről, valószínűleg eszemet vesztettem volna. Már csak pár hetem van hátra Syksyvel. Már csak napok. Ma éjjel nem jön vissza és soha többet nem látom.)
De ha az ember mindent leírt, mindenkinek elmondta, mindent a helyére pakolt, mindenkitől szeretettel fogadta a részvétnyilvánítást, akkor nem marad más, csak a hiány.
Nincs itt, és nincs ott.
Nem is lesz soha többé.
Hiába nézek ki az ablakon vagy nyitom ki óvatosan az ajtót. Ez csak izommemória, mindenki tudja, hogy nem fog feltűnni a cicám váratlanul és nem fog halkan nyávogni, hogy bebocsátást nyerjen, egyen egy kis uzsonnát és utána összegömbölyödjön az ölemben és dorombolva elaludjon. Úgyhogy teljesen felesleges kinézni az ablakon. Az üres utcát fogom látni.
Csak azért, mert eltettem Syksy kaparófáit és tálkáit, leszedtem őt a telefonom háttérképéről és mindenkivel tudattam, hogy többet nem látják, még nem zártam őt le teljesen. Még nem tudok megnyugodva továbbmenni.
Úgy járom az utcákat, mint egy beteg. Nem érzem magam fizikailag betegnek, de nem akarok sehol sem lenni, és nem akarom magam dolgoknak kitenni. Teával és vodkával felszerelkezve, takaró alól akarom nézni a kedvenc műsoraimat, megfeledkezve a világról. Sétálni akarok oda, ahová eddig bicikliztem, csöndet akarok akkor, amikor mindig zene szólt.
Tegnap délelőtt, észtóra közben jött a telefon, melyben egy nő értesített, hogy véleménye szerint megtalálta Syksyt a Selleri utcában, holtan.
Persze nem lehetett biztos benne, én meg úgy éreztem, hogy képtelen lennék azonnal elmenni és beazonosítani, de valahol éreztem, hogy valószínűleg ez valóban Syksy lesz. Lerogytam egy üres tanterembe és őrült sírásba kezdtem. Beletelt jó néhány percbe, mire összeszedtem magam annyira, hogy kimentsem magam az óráról és megkérjem Antit, hogy hadd menjek fel hozzá.
Anti elment beazonosítani a talált állatot, és az valóban Syksy volt. Beletette egy kartondobozba és letette a fészeremben, míg összeszedtük a gondolatainkat, hogy mitévől legyünk.
Syksy tehát végre hazatért. A több hetes rémálom és bizonytalanság, mióta elveszett, véget ért. Összegömbölyödve feküdt egy kis dobozban, a biciklim és a tűzifa mellett, aminek a melegében annyiszor pihent. A Facebookra kitett posztjaim, fotóim, küzdelmem az adminisztrátorokkal, a lámpaoszlopokra kiszögelt felhívások végül elvezettek a cicámhoz.
Antival a Tähtvere parkban találtunk egy nyírligetet, ahol végül Syksyt örök nyugalomra helyeztük. (Milyen jó is, ha az ember párja régész, legalább tud ásni.) Mielőtt leeresztettük a dobozt, végül úgy döntöttem, mégis vetek egy pillantást a holttestre. Egyértelműen Syksy volt - vizes, kócos, fénytelen bundával, fehér tappancsai szinte kis sem látszottak a sár alól, a szája már oszlásnak indult. Végigsimítottam a hátán. Az én pici cicám. Ez már csak a teste, amire már nincs szüksége, és ami csupán természetes folyamatokon megy át. Ettől a megtört kis gombóctól el lehet búcsúzni. Leeresztettük a dobozt a földbe és gyújtottunk a hanton két gyertyát.
Anti javasolta, hogy valahol üljünk egy "halotti tort", és emlékezzünk a szép pillanatokra Syksyvel. Megpróbálkoztunk vele az RP9-ben, de nem nagyon tudtam még Syksyről nosztalgiázni, és a halotti vodka ivása is furán csengett ebédidőben a városháza téri étteremben, úgyhogy inkább hazamentünk. Rituálisan leszedtük a felhívásokat a lámpaoszlopokról, majd Anti tapintatosan magára hagyott.
(Antinak annyi mindent köszönhetek, hogy az nem igaz. Felét, negyedét sem tudtam volna ilyen hamar elintézni az elintézendő dolgoknak, és háromszor, négyszer ennyire fájt volna. Az elmúlt hetek és a pénteki nap során rengetegszer látott a legkülönbözőbb időpontokban és helyzetekben sírni, és mindig ott volt velem, hogy átöleljen, mondjon pár megnyugtató szót vagy elterelje a figyelmem, például A Szilmarilok olvasásával észtül. Olyan türelemmel és támogatással fordult felém, hogy arról külön bejegyzést kellene írni. <3)
A halotti vodka után (milyen jó is, hogy Mari Saraheimo múlt héten hozott nekem koskenkorvát a Tallinn-Helsinki kompról!) fájó szívvel lecseréltem a háttérképeimet, a profilképemet és elkezdtem kitakarítani az internetet. Lemondtam az aznapi óráimat, megköszöntem a Supilinn közösségnek, hogy aktívan próbáltak segíteni megtalálni Syksyt, írtam az eltűnt állatok csoportjába, hogy már nem kell őt többé keresni, értesítettem a hozzám/Syksyhöz legközelebb álló embereket. A válaszok többsége nagyon kedves volt, ami önmagában nagyon meghatott. Az eltűnt állatok csoportjába érkezett egy olyan komment is, mely abbéli kívánságát fejezi ki, hogy szegény Syksy a következő életében kerüljön egy gondosabb gazdihoz, aki nem ilyen felelőtlen, hogy engedi kint kolbászolni. Elgondolkodtam pár percig, hogy foglaljam-e össze, hányszor és hányféleképpen próbáltuk bent tartani Syksyt, de végül úgy döntöttem, inkább törlöm az egész bejegyzést. Úgysem releváns már. Anti mérgesen elrakta a telefonom, de persze ettől még újabb tíz perc zokogásban törtem ki.
A helyzet az, hogy Syksyt eredetileg soha nem akartuk kiengedni. Mikor tavaly májusban Imarral elhoztuk a menhelyről, hónapokig bent tartottuk, de Syksy rettentően boldogtalan volt. Sokat sírt, dobálta magát, lebontotta az ajtó szigetelését és az ablakon a szúnyoghálót, és láthatóan nem bírta megszokni a benti létet, akármennyit játszottunk vagy nézettünk macskatévét vele. Később próbálkotunk hámmal és pórázzal, de az is katasztrofálisan sült el. Syksy ugyanis egy nagyon ügyes, ösztönös és hűséges, de nem kifejezetten intelligens vagy adaptív kis macska volt. Remekül feltalálta magát odakint, és bajnok volt fáramászásban, de nem volt hajlandó elfogadni senki más szabályait. És mikor elköltöztem a Herne utcai jelenlegi, apró lakásomba, egyértelműen tudtam, hogy Syksy itt is kijárós cica lesz. Ha 78 négyzetméteren bezárva érezte magát, akkor 20 négyzetméteren konkrétan állatkínzás lett volna őt tartani.
Természetesen mindig tudtam, és Imar is, hogy ha a macska kimegy, akkor bármikor előfordulhat, hogy nem jön haza. Tavaly valamikor ilyenkor el is tűnt 6 napra. (Akkor is azt hittem, hogy elvisz az ideg.) Mindig, minden egyes alkalommal, amikor kiengedtem, volt bennem egy apró szorongás, hogy nem most látom-e utoljára. Amikor pedig felbukkant a kicsi feje, mindig egy apró kő gördült le a szívemről. Ennek ellenére nem tudom, még most sem, megbánni, hogy hagytuk kijárni.
Olyan nagyon szerettem ezt a cicát. Annyi új érzést indított el bennem. Annyira sokat jelentett nekem, hogy velem van ez az egyáltalán nem könnyű másfél év alatt, amíg velem volt. Minden napot egy kicsit boldogabbá tett. Nem beszélve a finnórákon tett halhatatlan hozzájárulásásról. :) Amikor magányos voltam, akkor sem voltam teljesen magányos. Költöztünk együtt, sétáltunk együtt az utcán, szaladt a suhanó biciklim mögött, halkan nyávogott az ajtóban bebocsátásért, büszkén trillázott, mikor döglött egeret vagy madarat hozott, összegömbölyödve szundított az ölemben míg dolgoztam, gyengéden majd a karmát enyhén kidugva az arcomhoz érintette a tappancsát, ha ki akart menni hajnalban, ugrottam érte autók elé, védtem őt más macskáktól, szedtem fel kerítést, követtem el többrendbeli magánterületsértést vagy szedtem le őt fa tetejéről.
Senki és semmi nem tud meggyőzni, hogy nem a szomszédaim által a nyáron a házhoz édesgetett idegen macska okozta közvetlenül vagy közvetetten Syksy halálát. Rengetegszer láttam vagy hallottam, ahogy bántja Syksyt, elkergeti a háztól vagy órákig sakkban tartja egy fán. Nem kevés macskát láttam már Syksyvel érintkezni, de egyik sem volt ilyen agresszív vele, mint ez. Syksy eltűnése napján mikor hazaértem, a macskaverekedés egyértelmű jeleit láttam a lakásban. És rohadtul, végtelenül, észbontóan dühít, hogy a szomszédoknak ételmaradékkal, kolbásszal meg minden moslékkal nyilván muszáj volt a házhoz szoktatni egy idegen macskát, akinek nyilvánvalóan van saját otthona, de nekik köszönhetően most sajátjának nyilvánította Syksy otthonát is, és siekrült pokollá tennie az életét annyira, hogy Syksy már nem is mert a lépcsőházban közlekedni vagy a hátsó bejáratot használni a felügyeletem nélkül, egészen addig, ameddig végül a halálát nem okozta. Ez a macska még mindig büszkén járőrözik a kertben. Tőlem mindenesetre nagyon fél. :)
Az este hátralevő részében egyedül voltam, illetve inkább csak az interneten kommunikáltam emberekkel. Összeállítottam egy kis vetítést Syksyről (rossz minőségben, vízjellel meg minden, de jólesett). Posztoltam instagramra. Válaszoltam a kérdésekre. Különösen jólesett apa üzenete, aki még ilyenkor is meg tudott nevettetni, meg a beszélgetés Imarral, hiszen rajtam kívül ő ismerte legjobban Syksyt. Egyetértettünk abban, hogy bár rettenetesen sajnáljuk, annyira azért nem lepődtünk meg. Syksy nemcsak makacs és öntörvényű, de kifejezetten neurotikus cica is volt, aki folyton rettegett és a közlekedési módszere folytonos menekülésként jellemezhető, A pontból B pontba. Nem beszélve a méretéről, ami szinte automatikusan prédává vagy szekálás áldozatává determinálta.
És őszintén, ez nyugtat meg legjobban. Látni a hús-vér realitást a helyzetben. A misztikumban nem tudok feloldozást találni. Sajnos nem hiszek abban, hogy van macskamennyország, hogy valaha egy következő életben újra látom, vagy hogy valami "elszólította". Azt tudom, hogy az életben vannak felesleges, értelmetlen, hülye tragédiák. De mint olyan, Syksy tragédiája távolról sem az egyetlen. Ahogy anya barátnője mondani szokta, mindnyájan kegyelemből élünk.
Feltehetőleg valamikor megint lesz cicám. De még nincs itt az ideje. Valószínűleg ameddig itt élek a Hernén, nem veszek magamhoz új állatot.
De Syksy az első saját állatom volt, és a világ legaranyosabb, legrövidebb lábú, legszeretnivalóbb, leghűségesebb kis hercegnő-cicája. Másfél éve úgy döntöttem, hogy beengedem az életembe és szeretni fogom. Aki szeret, az egyúttal feliratkozik a fájdalomra is.
Hangos, panaszos nyávogást hallottam tegnap este a szomszéd ház kertjéből. Azt azonnal hallottam, hogy nem Syksy, de azért kipillantottam. Egy fiatal vörös cica kolbászolt a szomszéd kertjében, megállította a drótkerítés (mint ahogy annak idején Syksyt is), és sírt az esőben. Lekiáltottam neki, és mivel reagált, leszaladtam hozzá.
Azonnal követkni kezdett, így bevezettem a lakásba és adtam neki enni.
A macskaimádó messenger-csoport azonnal ellátott tanácsokkal, Anti meg én pedig derűsen figyeltük, ahogy a kb. 4-5 hónapos kissrác felfedezi a lakást. Mindenben ellentéte volt Syksynek: a zavar legkisebb jele nélkül ugrált bútorról bútorra, hangosan csámcsogva evett, belenyomta az orrát a kajánkba és kihívó pózokban mosakodott vagy aludt. És iszonú hangosan dorombolt.
Még aznap megpróbáltam megkeresni a gazdáját. Jöttek tippek innen-onnan, de végül nálunk aludt a macsek. Keresztbefeküdt az ágyon, Anti méltatlankodott is, hogy nem fér el. Én tartottam tőle, hogy már hajnali 3-kor kukorékolni fog, de végül nagyon jólnevelten átaludta az éjszakát. Reggel fél 7-kor aktivizálta csak magát, és akkor már fel tudtam kelni és játszani vele. Aktívan részt vett a reggelizésben (megőrült a kecskesajttól) majd kidőlt. Odakint az utcán leesett az első hó.
Elvittük az állatorvoshoz, de a gyanúimnak megfelelően nem volt benne csip. A környéken nem érezte jól magát, visszabújt a hordozóba, így hazavittem és míg csináltam a dolgaimat, az ágyon szundított. Ekkor hasonlított a legjobban Syksyre.
A gazdái kisvártatva megkerültek, és eljöttek érte. Kiderült, hogy a kissrác neve Leo, és 5 hónapos. Mondták, hogy a tesója is valahol bolyong, de ő még nincs meg.
Elpakoltam a septében elővett macskajátékokat és keféket. Délután sétára indultam, hogy kiszellőztessem a fejem. Láttam a kertben egy fekete-fehér, Leo tesójára hasonlító cicát, de az csak Syksy ősellensége volt. Lementem a folyóhoz és igyekeztem megnyugodni a dércsípte levegőben.
Jó érzés volt megmenteni a kis Leót és visszaadni a gazdájának,
de inkább a saját kis cicámat találtam volna meg végre.
Végigdolgoztam a hétvégét, beadtam a jelentkezéseimet és a cikkemet, három nap alatt összesen aludtam 8 órát, és most végre egy pillanatra lepihenhetek.
Syksy nem került meg, és én személy szerint beindítottam a gyászfolyamatot. Egyszerűen képtelen vagyok többet az ablakban leskelődni, az utcát bámulni, a nevét szólongatni, és pityeregve trappolni fel a lépcsőn, mert még mindg nincs meg. Ha meghalt, akkor meghalt, ha nem, akkor már biztosan feltalálta magát. Az aggodalom és az egyre halványuló remény teljesen kimerített.
Syksyben van chip, kiplakátoltam a környéket, megosztottam minden csoportban, amire csak gondolni tudtam.
Amikor annak idején Imarral úgy döntöttünk, hogy Syksyt kiengedjük, mindketten tudtuk, hogy ezt a kockázatot vállaljuk. Hogy bármelyik nap előfordulhat, hogy soha többet nem jön vissza. Syksy boldogtalan volt bent, és még boldogtalanabb lett volna a jelenlegi apró, Herne utcai lakásomba bezárva. Szüksége volt a szabadságra.
Amivel nem számoltam, az az, hogy a szomszédok magukhoz édesgetnek egy olyan macskát, aki folyamatosan bántja és szekálja Syksyt, olyan mértékben, hogy végül a saját lakásából is kikergeti. Erre nem számítottam, de kivédeni sem tudtam volna. Hogy ez a cica megölte, megsebesítette vagy olyan szinten traumatizálta-e Syksyt, hogy az képtelen hazajönni, nem tudom. Ő mindenesetre nagy büszkén strázsál a bejáratnál és marha büszke magára. A szomszédoknak, akik leslkelődnek utánam, fotókat készítenek rólam a beleegyezésem nélkül és parasztok velem a semmiért, pedig most van macskájuk, nekem meg nincs.
Próbálok nem gondolni arra, hogy mennyire hiányzik. Igyekszem nem ránézni a helyekre, ahol ücsörögni, pihenni szokott. A kefékben még mindig ott van egy kis szőr, a hűtőben ott egy félig elfogyasztott tasak macskakaja.
amit Bogáta csinál: befejez egy finnugoros cikket a Fashion Street Hungarynek, illetve megír egy pályázatot a tallinni Liszt Intézet igazgatói posztjára.
amit Bogáta csinálni akar: feküdni a földön és Syksy elvesztését gyászolni.
Ennek valószínűleg két kiváltó oka lehet, az egyik a nemrég tett látogatásom Imarnál (a lakáskulcsomért mentem el, illetve megismertem az új barátnőjét is), a másik a kedvenc nárcizmus-szakértőm új youtube-videója, amiben a szakítás utáni szociálismédia-használatban próbál segítséget nyújtani. (NB: ez egy régebbi bejegyzésem, amit csak mostanában sikerült befejeznem.)
A nő nagyjából azt mondta, amit én is nagyjából csináltam: kikövetés, tiltás, törlés, és nem folyamatosan róla beszélés az ismerőseimnek. Közülük aki érti, érti (és meghallgat és szívesen segít), aki nem, az úgysem fogja (remélhetőleg soha).
De most tegyük fel, hogy ezen poszt olvasója érti. Volt már olyan kapcsolatban, ahol úgy érezte, kihúzták alóla a talajt de ez az ő hibája, soha nem érezte magát elégnek, fokozatosan elmagányosodott, mindenért meg lett magyarázva, hogy miért ő a hibás, kételkedni kezdett a saját józan eszében és ítélőképességében, kiéhezve vágyakozott egy szem figyelemmorzsára vagy kedves szóra, vagy folyton a kezdeti lángolás után vágyakozott vissza, ami tulajdonképpen nem is érti, miért tűnt el olyan hirtelen. Mindemellett folyton megkapta a világtól, hogy a párja milyen szuper és milyen okos és milyen különleges (mellyel persze egyetértett csak épp nem volt boldog mellette), és halvány fogalma sem volt, hogy mégis hogyan kezdje elölről a konkrét nulláról, sőt mínuszból, ha esetleg véget érne a kapcsolatuk.
De tegyük fel, hogy mégis véget ér. És tegyük fel, hogy semmi mást nem akar, csak valahogy újra jól lenni. Visszatalálni önmagához. Újra mosolyogni. Egyelőre nem tudja elképzelni, egyáltalán hogyan lehetséges ez, de azért emlékszik, hogy valamikor az élet szép volt.
Ebben az a nehéz, hogy olyan, mint a drogfüggőség. Tudod, hogy megbetegít, de ha leállsz vele, akkor az eleinte annyira fáj, hogy szinte elviselhetetlen.
Szóval mit tegyél, hogy végre újra "tiszta" legyél?
Szerintem ebben az egészben az a nehezebb inkább, hogy mi mindent ne tegyél.
Kövesd ki, némítsd le, tiltsd le, kerüld el a házát és a kedvenc kávézóját messziről. De mindemellett:
Ne kérdezősködj a közös barátaidnál, hogy mit csinál és hogy van és kikkel találkozik. (Biztos lehetsz benne, hogy van új valakije. Találj te is. Meg egy terapeutát. :))
Állj ellen a kísértésnek, hogy mindenkit tájékoztass arról, hogy milyen szemétláda és miket csinált veled. Lehet, hogy felháborodnak, esetleg haragudni fognak rá egy ideig, de elfordulni tőle tuti nem, és az isteni igazságszolgáltatás nem most fog lecsapni rá. Főleg mivel a barátai többsége pontosan tudja, milyen alak, és ennek ellenére van jóban vele.
Ne próbáld meg az új áldozatait figyelmeztetni, hogy milyen alak. Akár a homlokára is lehetne tetoválva, hogy "önző, mérgező rossz ember vagyok", az sem riasztaná el az új kiszemelteket. És rohadtul nem fognak rád, a leselejtezett exre hallgatni, ameddig az ő figyelmét élvezik. Minden ember van annyire önhitt, hogy azt hiszi, hogy ő, ő egyedül, majd nem fogja megszívni vele. Te is ezt hitted.
És nem, még egy relatíve drámamentes szakítás után sem szabad azonnal "barátoknak maradni" vele. Még akkor sem, ha segítőkész és barátságos, amilyen tulajdonképpen Imar volt velem. Ez is ugyanaz az érzelmi függés, amitől a kapcsolat során szenvedtél, csak álruhában.
A gyógyulás egyetlen módja az illető irrelevánssá tétele az életedben. Ami azért nehéz, mert neki az élete célja, hogy mindenhol, mindenkinek releváns legyen, és a többi ember versengjen a figyelméért. De akkor is van rajta kívül élet.
Az elmúlt hónapokban úgy érzem, elég sokat javult az állapotom és sok jó döntést hoztam annak érdekében, hogy visszaépítsem az életemet. De mégis, a nemrégiben az Emajõe-n tett látogatásom után még órákkal is fizikai tüneteit éreztem a stressznek, és még napokig pörgött rajta az agyam. A mentális méregtelenítés pedig még mindig folyamatban van.
Az életem jelenleg szuper, és imádom, különösen a párkapcsolatomat (<3), és egy másodpercig sem kívánok semmit sem vissza, de az abúzus az abúzus. Úgyhogy néha még lesznek gondolataim róla. :)
a legrosszabb rész mindig az, amikor induláskor, vagy hazaérkezéskor mindig egy kicsit reménykedik. Hátha most felbukkan Syksy kicsi feje, fehér tappancsai, szép nagy zöld szemei, és nyávog egyet, hozzám dörgölőzik majd bekéretőzik a lakásba.
Mindig van egy kicsi remény.
De Syksy soha nem bukkan fel.
Elmentünk Saaremaa-ra két éjszakára, és ami várt, az csupán macskaverekedés nyomai és Syksy hűlt helye. Ennek négy napja.
Álmomban Syksyvel játszottam. Épp úgy szaglászott, dörgölőzött hozzám, nézett a nagy szemeivel, éreztem a puha szőrét, mint élőben. De ez nem a valóság, ugye? kérdeztem anyától, aki mellettem állt. Anya megrázta a fejét. Bármennyire is szeretném, hogy ez a valóság legyen, ez csak egy álom.
Reformierakond-jelöltek mosolyogtak egy óriásplakátról barátságosan Antira, mikor leparkolt a Rõngu Pagar mintaboltja előtt. Egy héttel korábban elbeszélgettem egy jelölttel a Kaarsild partjánál, és elmesélte, hogy zöldövezetet akarnak kiépíteni az Atlantise Majánál.
A Sotsid kampánya vérvörös és torony alakú. Lemmit Kaplinski bajsza országos vitát vált ki. Lehet bízni egy bajszos jelöltben?
A Keskerakond sátra mérgesen-irigyen bámulja a szomszédos EKRE-sátrat, ahol popzene szól, bulihangulat van és egy szőke nő nyújtogatja a szórólapokat a járókelőknek. Én is akartam egyet, de Liljával voltam, és valahogy lesírt rólunk a külföldiség és valahogy nem adott.
A Lai új lakója a zöldek egyik jelöltje.
Tartu vajab muutust. Viljandi vajab muutust. Minden városnak változásra van szüksége az Eesti200 szerint, úgy tűnik.
Jobban kezelt Tartu.
Szeretett Tartu.
Főváros Tartu.
Kb. ezer kilométerrel délebbre a több voksot kapó jelölt visszalép a kevesebb voksot kapott jelölt javára. Török Gábor elemez. Mérő László statisztikákat magyaráz. Négy közvéleménykutató intézet négy különböző eredményt hoz ki, mégis mindenki az ő adataik alapján hoz döntéseket.
Isabel Jezierska a vízvezetékszerelőjét edukálja a társadalmi folyamatokról, hogy lebeszélje az EKRE-re való szavazásról.
A Reformierakond jelöltje tollat és törökmogyorót ad nekem. Utóbbi finom, előbbi meglepően jól fog.
A lakásunkba bedobott szórólapon Imar mosolyog rám bizalomgerjesztően.
Mattias véleménycikket jelentet meg a Tartu Postimeesben a szocik LMBTQ+ programjáról.
Személyi, lakcímkártya, útlevél. Hoppá, már le is szavaztam.
Érdekes látni, vagy feltételezni, hogy ki mi alapján adja le a voksát. Toll és törökmogyoró? Bulihangulat és mosolygás? Szivárványos zászlók és matricák? Martin Helme karcos tenorja a Kaubamajában arról, hogy ő szereti Észtországot? Mérsékeltség vagy radikalizáció? Ki tudja leváltani Orbánt?
Kíváncsi vagyok, mit hoz a vasárnap. Valószínűleg nem azt, amit én akarok. De akkor is nagyon jól esett szavazni.
Lassan besötétedett. A Hermann tornyot már alig látom a Lido ablakából, ahol ülök. Tallinnban vagyok, orosz beszéd, házias koszt, akváriumok és észt feliratok vesznek körül.
Tervislik.
Värske.
Head isu.
A Lido a kötelezően meglátogatandó tallinni helyeim közé tartozik, a Promod mellett, amit kegyetlenül kifosztottam. A Lido orosz típusú önkiszolgáló étterem. A tányéromat héjában sült burgonyával nyakon öntő hölgy az én észt nyelvű kérdésemtől egy cseppet sem zavartatva magát magyarázta nekem oroszul, hogy fel kell mutatnom a védettségi igazolványomat, de nem nála, hanem a kasszánál. Meglepően zavartalanul váltott oroszra az agyam. Hipp-hopp.
Az utca túloldalán jólöltözött emberek igyekeznem az operaházba. Hmm, milyen régen is voltam én operán vagy baletten, pedig anyával annak idején még bérletünk is volt.
Az elmúlt két és fél napot anyával töltöttem. Nagy vidáman mutogattam neki az életemet, Syksyt, Antit, Tartut és mindent, ami engem jelenleg olyan boldoggá tesz. Anya mosolyogva szívta be a levegőt, a hangulatot vizsgálta persze az épülőben lévő házak vázszerkezetét, és dobott fel ilyen-olyan vállalkozásötleteket.
Drága anya, segíteni szeretne abban, amiben csak tud. De nekem tulajdonképpen mindenem megvan. És mindennél többet jelent nekem az, hogy magam teremtettem meg és magam tartom fenn.
Most elmegyek és jól megnézem Antit, hogyan hörög a színpadon. :) Már Tallinnt sem utálom annyira (tulajdonképpen sohasem utáltam).
Kályhafüstbe burkolózott Tartu: a Supilinn városnegyed kéményeiből folyamatosan árad a füst, jeleként annak, hogy itt a többség még mindig fával fűt, és az évi rutin része a tűzifa beszerzése, tárolása és beosztása. Képtelen vagyok megunni a kilátást az ablakomból, ami az ódon faházak tetőire nyílik, háttérben a Jaani kirikkel, a kedvenc templomommal. Hatalmas dolmányos varjak és járőröző macskák (köztük Syksy) uralják a környéket. A parkban csiperkék és gyapjas tintagombák nőnek, és valamilyen bocskoros-galléros gombafaj a fészeremben is tanyát vert.
Mindez elmondhatatlanul megnyugtató látvány. Nem zavarnak a lambériám alatt fészkelő lódarazsak, az ablakom előtt hálót szövő keresztespók, az éjjel a lépcsőházból berepülő denevér, a bukóablakon bepotyogó magvak, amiket a kertben növő fa hint magából szüntelenül. Nem zárom el magam a külvilágtól. Úgy működnek a dolgok, ahogyan kell nekik. Itt lakom fenn a babaházban, nézek le erre a mézeskalács-városrészre, és az az állandó szürkeség és hiányérzet, ami az éveim során szinte folyamatosan elkísért, már sehol sincs. A városháza tér díszkivilágítása otthonos és meleg, ahogy egy késő estén hazafelé botorkálok a macskakövön.
Antira rásüt a reggeli napfény.
Syksy a lábait behúzva, hasát az égnek meresztve, kinyújtózva alszik az ágyon. Ha megvakargatom a hasát, átfordul a másik oldalára.
Dudorászva, podcastokat hallgatva, táncolva készülök elő az óráimra. Minél jobban előkészülök rájuk, annál jobban élvezem őket.
A Lai-ban Anti kakót főz nekem. Bebújok a szobájába a hétfő esti táncórára, közben kintről hallom, ahogy a lakók viccelődnek, nevetgélnek.
My life is blissfully boring, mondom Saminak az Irish Embassy kocsmában.
Minden összeállt egy szép, illatos, puha, meleg, sokkal eseménytelenebb életbe, ami nekem nagyon jó.
Félúton lebegtem álom és ébrenlét között, miközben hason feküdtem az ágyon, torzított gitárdallamok kúsztak a fülembe Anti frissen megjelent szólóalbumából, és ő a kezével gyengéden túrt a hajamban.
You know, this album is kind of an ode to imperfection - mondta.
De nekem ott és akkor, abban a fél órában az ágyon fekve minden teljesen tökéletes volt.
Hatalmas molinók (vagy mik) lógtak a Tartui Egyetem főépületén, üdvözölve az új és régi diákokat az új tanév kezdetén. A molinók alatt sötétkék-fehér sapkás diákok ácsorogtak, professzorok és kórusnak kinéző csoportosulások várták a tanévkezdést. Én tettem egy balkanyart a Gildi utcában, így stílusosan belefutottam Imarba, aki valószínűleg szintén a tanévkezdésre igyekezett.
Hosszú-hosszú idő (izé... bölcsis korom?) óta ez az első szeptember, amikor tényleg semmi közöm a tanévkezdéshez. Persze ennek ellenére hatással van rá, ahogy mindenkire, de nem kezdek el egyetemi kurzust és nem adminisztrálok semmit sehol.
A belvárosban észt és külföldi diákok csoportjai cirkáltak és csodálkoztak rá a fa- és kőépületekre, szobrokra, parkokra, falfestményekre. Bizony, dácc rájt srácok, ez itt Tartu, nektek pedig kezdődik a nagy kaland! Tudatosítottam magamban, hogy ezek a felnőttnek látszó gyerekek nálam tizenhárom évvel fiatalabbak, majdnem feleannyi idősek, mint én. Bő farmert, hatalmas, galléros és fémgombos zsekit viseltek nagy zsebekkel és szintén méretes sportcipőt a lábukon, kilógó zoknival. Úgy néztek ki, mint a szüleim a rendszerváltáskori képeken, mínusz tartós hullám és kefebajusz. A diákképviselőjük velük szembefordulva mutatott a mögötte álló épületre - ahonnan én épp távozóban voltam -, hogy nézzétek, ez itt az egyetemi könyvtár. A hallgatóság kissé aggódó arccal méregette.
Este, miközben Sami húsgolyós linguinét főzött nekem a Pirogov Park melletti lakásában, ordító-skandáló diákhadak vonultak el az ablakunk alattt. Kilestünk az ablakon és néztük a szélesen vigyorgó, bizonytalan tekintetű bandát, mely épp nagy erőkkel igyekezett jól érezni magát.
Ilyenkor mindenki nyitott, mindenki izgatott, és mindenki egy kicsit zavarban van.
El is döntöttük, hogy vacsi után körbenézünk. A Pirogov Park csurig volt diákokkal, a Jaani Kirik melletti hruscsovkában egy szobából trance üvöltött az utcára. A Rüütli utca kevéssé patinás bárjai szintén dugig voltak, az általában dugig levő patinásabbak most kevésbé. A Möku felé vettük az irányt és hátrahőköltünk a bejárat előtt kígyózó hatalmas sortól. Jesszus srácok, a Möku azért annyival nem tud többet, mint a többi kocsma.
Megakõva!!! - ordított rá egy valószínűleg már nem józan lány Samira, és megpróbált lepacsizni vele. Valószínűleg Sami erőteljesen dél-indiai fizimiskájának örült ennyire.
Vén csirkének éreztem magam a turis blúzomban, szűk szárú, legalább hároméves nadrágomban, magas sarkú csizmámban. Olyan vén vagyok, hogy ilyen blogot írok, betűvel meg minden! Végül, kifáradva már a fiatalok látványától is, a meglepően üres Zavoodban horgonyoztunk le Samival, a szintén vén rókával. De egy cseppet sem éreztem úgy, hogy zavar a vénségem. Hazafelé indulván beszélgetésbe elegyedtünk két észt pasival, akik észtekre jellemzően meghatódva konstatálták, hogy beszélek észtül és Tartuba jöttem lakni. Miért tudsz észtül, nyelvész vagy tán? Eltaláltad öregem. És jó sok időbe telt, hogy itt kössek ki.
Elcsigázottan tekertem haza.
Tündér bogarak ezek a fiatalok. És imádnivaló, ahogy rácsodálkoznak erre a városra, pont úgy, ahogy én tettem négy éve.
szorosan a karjaiba zár, lerázza a cipőjét és megkérdezi Syksyt, mire készül éppen, engem pedig arról, hogy milyen napom volt, hátradobja lófarokba kötött szőke haját, rám mosolyog, rutinosan előkapja a dohányzóasztalt, elmosogatja és eltörölgeti az edényeimet, megkérdezi, segíthet-e még, leellenőrzi, elég meleg-e a kályha, beleszürcsöl a fekete teába, elmeséli, mi volt a munkában vagy mit alkottak épp a zenésztársai, beszélgetünk egy kicsit a közös finnugor dolgokról és a közös barátainkról, megdicsér ha ügyes voltam, fegyelmezetten megeszi, amit elé rakok és még egyszer elmosogatja az edényeket, türelmesen megölel, ha valami bánt, hangosan mereng egy véletlenszerű - általában finnugor - témán, beleharap az alsó ajkába, váratlanul elneveti magát, váratlanul gyönyörűnek nevez, védelmez a széltől, az esőtől és a fejemben táncoló depressziótól, visszaveri a vissza-visszatérő démonokat, rendületlenül a karjaiban tart miközben én magzatpózban sírok, nevet az indokolatlan hisztimen, lepereg róla a világ igazságtalansága és a generációs krízis, az alkotói válság és szégyenérzet, meghatódva fogad minden csésze teát és tál levest, elmerengve pengeti a saját dalait a gitárján, együtt énekel az autórádióval, a youtube-playlisttel és az ortodox pópával, átadja magát a zenének, a gondolatnak, a hangulatnak és nekem.
a nagy családi vakációról, de a szavak cserbenhagynak. Amennyire tudtam, kiéltem magam a szociális médián, a többi csak parttalan ömlengés lenne. Imádom őket.
Szeretnék írni Szonjáék látogatásáról, de az olyan békés, nyugodt és meghitt volt, mint ami általában jellemzi a kapcsolatomat Szonjával. Viszont lehet, hogy ők nem is tudják, nekem milyen sokat jelentett.
Szeretnék írni Anti kék szemeiről, és arról, hogyan ballag előre a kapcsolatunk, lépésről lépésre, otthagyott fogkefékkel, macskacsőszködéssel, szöveggondozással, késő esti gitárjátékkal, készüléssel télire, de ezek a pillanatok is csöndesek, titkosak és intimek, és... szépségesek, és a mieink.
Mulgi pidu. Seto kuningriigi päev. Viru raba. Sibulatee. Varázslatos észtországi nyár.
Ezen kívül szeretnék arról írni, milyen megható érzés volt Helsinkiben újra egy hostel konyhájában hostelreggelit reggelizni. Semmi nem emlékeztetett jobban arra, hogy talán, talántalán újra normális (lesz) a világ, és én újra egyedül utazhatok, és ennek az élménynek alapvető része a hostelágyra lerogyás, a kómás reggeli az utasításokkal teledekorált hostelkonyhában.
Szeretnék továbbá arról írni, hogy milyen inspiráló egy háromnapos továbbképzésen egy csomó varázserővel bíró nyelvtanár boszorka közt új módszereket tanulni. Ha én tudtam volna, hogy a magyar mint idegen nyelv közösség ilyan vagány nőkből áll!
Meg szeretnék arról is írni, milyen csodálatos reggel 5-kor felkelni a Peipsi-tó partján, hogy megnézzem a napfelkeltét a víz felett.
Kint zuhog az eső, a háttérben zongora szól egy dark academia lejátszási listán, mellettem Syksy összegömbölyödve alszik, én pedig kávét szürcsölgetek a mari bögrémből, miközben a finnóráimra készülök.
A fejemben a tegnap este és a ma reggel kellemes emlékei cikáznak.
Ilyen pillanatokban annyira boldognak tudom érezni magam.
melyen Tallinnból Helsinkibe hasítok. Réges-rég nem láttam a tengert. A kompon bunkó finnek, észtek és oroszok tobzódnak morcosan a szemétszagú folyosókon, melyek mindegyikének végében egy túlárazott bár áll. Az egyik nem nyitott ki, úgyhogy most az ahhoz tartozó asztalnál igyekszem intézni az elintézetlen dolgaimat. Vagy csak hátradőlni és élvezni Taylor Swift Reputation és Lover albumait, mert rohadtul érzem őket.
Nagyon izgatott vagyok amiatt, ami az öböl másik oldalán vár: ezer éve nem voltam szabadságon, külföldön, Finnországban (jesszus, 3 éve!), ezer éve nem láttam a családomat, másokat meg még sosem. Valószínűleg jobban kell nekem ez az utazás, mint amennyire én magam is gondolom. (Az, hogy a tegnapi biciklis baleset után a teljes testem tele van kék-zöld zúzódásokkal, horzsolásokkal és a kezem csak azért nincs gipszben, mert kikönyörögtem a traumatológián, hogy csak sínbe tegyék a törött kisujjamat, ad egy kis kényelmetlenséget a történetnek, de nem olyan lényeges.)
De fejben ugyanannyira vagyok Tartuban a kis koliszoba-lakásomban, a rutinná váló reggeli teaszürcsölgetésben, míg Syksy a lábunkhoz dörgölőzik, viccekben és tervekben, és egyszerűen csak Anti karjaiban.
Huvitav.
Hihetetlen, milyen erősen érzem azt, hogy... milyen erős dolog a szeretet.
Mintha hosszú-hosszú idő óta újra egésznek érezném magam.
A gatyarohasztó meleg az agyakat is lerohasztja, a városban ragadt emberek a könyvtárak, plázák és kávézók hűvösébe bújnak vissza, hogy maradék józan eszüket megőrizzék, ha már aludni nem tudnak.
Gyerekkorom óta nem volt ilyen nyaram. A lakásom a tetőtérben nagyjából elviselhetetlenül meleg, így állandóan kint vagyok valahol. Barnára sültem, a hajamba szőke tincseket szívott a Nap, a fürdőruháim folyton vizesek, a szandáljaim homokot szórnak magukból, minden második nap valamilyen tóban vagy folyóban csobbanok, és irgalmatlan mennyiségű jégkrémet zabálok. Naptej- és szúnyogirtóillatúak a hétvégéim. Az aszfaltből áradó hő, a tavak hűvöse, a sárgásra és szúrósra szikkadt mezők a balatoni nyarakat idézik.
Az egész testem tiszta seb. A lábamon szúnyog- és bögölycsípések, indák okozta karcolások és a bicajom pedálja okozta kék-zöld foltok mindenütt. A kék-zöld foltok folytatódnak a lábamon, a karcolások a vállamon és a hátamon. A csuklómat Sheba csipkézte ki tegnap. Az arcom szeplőkkel és hiperpigmentációval tarkított, a lapockáimon egy látványos demarkációs vonal jelzi, hol égtem le a szülinapomon. A hátam közepe épp vörös és dagadt, jelezvén, hol találta telibe egy raktárajtó, mely akkor méltóztatott leszakadni, amikor ma reggel leestem a lépcsőről.
Nem egészen négy hónap egyedüllét után újra párkapcsolatban találtam magam. Váratlanul, tervezetlenül jött, félve, toporzékolva vettem tudomásul az érkezését, de közben mintha egy ellenállhatatlan mágnes húzott volna ezekhez a karokhoz és ujjakhoz, a derékig érő szőke hajhoz és kék szemekhez, gitár- és szójátékokhoz, közösen kivitelezett feladatokhoz és zenéléshez, bőséggel és feltétlenül adott szeretethez. Nem mondom, hogy örökre elmúltak a kételyeim. De most itt állok, Anti Lillak mellett, másként nem tehetek.
minden kétségre jut egy kellemes meglepetés, minden félelemre egy megnyugtató bögre tea és minden megnyugtató bögre teára egy megnyugtató hosszú beszélgetés.
A félős, sebzett, vergődő kicsi madárlelkem lecsillapodik összegömbölyödve bevackol két erős kar közé, mely egész éjjel fáradhatatlanul védelmezi az ijesztő gondolatok, az önmarcangolás és az aggodalmak ellen.
"Oleme kolmekesi" - suttogta hajnali 5-kor egy szetu nemestünde az ágyamban, és a térdhajlatában szundító Syksyre mutatott.
Furcsán magányosan érzem magam mostanában, mintha nemrégiben valaki magamra hagyott volna itt Tartuban, bár el sem tudom képzelni, kicsoda. A világkongresszus persze jó pár hétre adott érzelmi muníciót, ahogy a friss kapcsolatok szinte minden esti ápolása is, meg mostanában Vica jelenléte is őszintén megnyugtató hatással volt rám, mégis, nem egészen tudom megmondani, miért érzem magam magamra hagyva.
Pörgő biciklikerekek, IFUSCO-s táskák, csobbanás a vízbe, éjszakai találkozások a pókhálós Kaarsild mellett.
A hirtelen jött és nagyon intenzív érzések gyakran keltenek olyan érzetet, mintha az embert hirtelen "elkapták" volna. Az eddig szabadon szárnyaló gondolataim hirtelen becsatornázódtak és kényszerpályára álltak. Hopp, megvagy.
Aktívan figyelem magam. Mit érzek, miért érzem. Mire hasonlít leginkább. Hova vezethet. Harmincegy éves vagy Bogáta, nincs itt az ideje a tiniszerelemnek.
Hosszú ücsörgések a padokon és a fűben, metálzenekar-fotózásokhoz illő magas öreg fák, dalok, amiket küldünk egymásnak, Syksy kacér dörgölőzése a lábaihoz.
Semmi kedvem nem volt "elkapva lenni". Tudom, hogy ez így szokott lenni, amikor az ember épp jól kezdené érezni magát a bőrében, akkorhopp ennek vége, jön valaki. De az annak is a végét jelenti, hogy jól érzem magam a bőrömben?
Anti adta az ötletet, hogy Palamuséba biciklizzek a szülinapomon, miután az A terv, nevesint a Lai bandával való kinti grillezés nem jött össze. De a B terv tökéletesnek bizonyult.
Miután háromszor újraterveztem az utamat és kétszer visszarohantam (jött a futár virággal! Felhívott a család!), elindultam. Imádtam újra az úton lenni. A gondolataim az elmúlt hét kedves beszélgetéseibe és meghitt pillanataiba kúsztak vissza. Időnként megálltam és válaszoltam a jókívánságokra, vagy cseteltem a random rám író emberekkel. Úgy éreztem, körülvesz a szeretet és a gondoskodás.
Tabiverében csobbanás. Rövid kitérő Luuában, mert az erdő annyira szép. Palamuséban ebéd és egy jól megérdemelt sör. Majd még kb. 5 km Kaareperébe, és vonatra szállás. A teljes út kb. 40-50 km lehetett, de nekem most így éppen elég volt.
Miközben róttam a kilométereket, a napom szervezte önmagát: a volt szomszédaim meghívtak magukhoz (főleg miután megtudták, hogy szülinapom van), így miután landoltam Tartuban, az összes hely közül az Emajõe 6 kertjében találtam magam, pont mint tavaly. Kristiina Ehin ezúttal nem látogatott meg váratlanul, de legalább Imar sem volt jelen. A volt szomszédaim azonban fantasztikusan kedvesek, és pillanatok alatt elém varázsoltak egy tortát, némi bort, limonádét és rágcsálnivalót. Adtak egy törölközőt megmosni a csapzott fejemet, és lekezelték a csúnyán leégett hátamat. Esküszöm, olyan rég gondoskodott rólam valaki, hogy ettől a néhány apró gesztustól teljesen meghatódtam.
Aztán az éjjel még mindig nem ért véget. :)
De talán nem is ez a lényeg.
Hanem hogy a szeretetet, amit a szülinapomon kaptam, őszintének és feltétlennek éreztem. És elhittem, hogy valódi és megérdemlem. Itteni, tartui emberektől is.
Hosszú idő után először úgy érzem, hogy jól vagyok.
Késő éjszaka volt, mikor hazaindultam a Lai-ból, de még nem volt kedvem aludni menni. Jaani éjszakája van, és ilyenkor víz mellett kell lenni, nagyokat szippantani a hűvös, vibráló, nyári levegőből, érezni a lecsapódó párát a bőrön, a talajt a mezítlábas talpakon. Felkaptam egy Alexandert a hűtőből és elindultam újra kifelé.
Syksy úgy döntött, hogy jön velem, így a biciklis kisuhanásból igen lassú tempójú közös ballagás lett. Syksy szedte a pici lábait mellettem, itt-ott megállt szaglászni vagy levadászni egy éjjeli pillangót. Sorban elhagytuk a Meloni, majd a Piiri kereszteződéseket, amikor is egy hirtelen fordulat során arra figyeltem fel, hogy egy fiatal gyöngytyúkot zavartunk fel pihenőjéből az útpadkán. Syksy és a madár is meglehetősen összezavarodva méregették egymást, aztán mikor Syksy úgy döntött, hogy mégiscsak levadássza, megjelent egy kocsi az utcán, így fedezékbe vonult. A gyöngytyúk továbballagott, Syksy pedig folytatta velem az útját az ellenkező irányba.
A Piiri utolsó utcájában egy lompos, teknőctarka macska haladt át előttem. Egy pillanatra megállt a szívem, mert nagyon hasonlított Shebára, Imar elveszett cicájára, de sajnos nem ő volt. Viszont nagyon barátságosan, szinte szeretethiányosan dörgölőzött hozzám. Amikor azonban meglátta Syksyt, világossá vált, hogy nincsenek jóban. Syksy meghátrált, így én elbúcsúztam tőle és végre nyeregbe pattanva tettem meg a hátralevő utat a supilinni strandra. Az úton világossá vált, hogy az állatoknak most buliidő van, itt-ott macskák lapultak a fűben, a békák és a rovarok teli torokból zengtek, a madarak tobzódtak a fákon.
A partra érve letelepedtem a homokba és csak csodáltam a folyóból áradó párát, ahogy lassabban-gyorsabban, laposabban-magasabban szálldogál a víz felett. Másodszor vagyok itt két napon belül. Mellettem egy kacsacsalád alszik. Élvezem a természetet és a gondolatokat, amiket ez a hely, idő és hangulat idéznek elő bennem.
Történt egyszer, hogy a Fidesz-kormány meleg- és transzellenes elemeket épített be az eredetileg a pedofília megfékezésére előterjesztett törvénymódosításba.
Volt ekörül botrány bőven, mindenkinek szivárványos lett a Facebook-avatara, tüntetések szerveződtek, szivárványosan akarták kivilágítani a müncheni Allianz Arénát a magyar meccs idején, írók és jogvédő egyesületek hosszú-hosszú bejegyzéseit osztották meg, melyekben mindenki elmagyarázta, hogy ez az egész kirekesztő, abszurd és mindenkinek csak rosszabb lesz tőle. Én úgy döntöttem, hogy miután korábban is írtam ilyesmiről Twitteren (mikor valamikor ősszel véletlenül beszédet mondtam egy melegpárti tüntetésen Tartuban), most is írok egy rövid összefoglalót.
Amire nem számítottam, az az, hogy futótűzként retweeteli nemcsak a meleg és transz közösség, hanem a homofób és transzfób közösség is, köszönhetően Imar valamelyik arabista haverjának, meg még ki tudja milyen algoritmusoknak és véleményvezéreknek.
Az áttörés valószínűleg akkor történt meg, amikor a közkedvelt észt széljobbos piim idézte a tweetemet egy számomra nehezen kibogozható szöveggel, de ezzel bekerültem nemcsak a széljobbosok, hanem a finnugor/turáni/nacionalista felhasználók látómezejébe.
Amin már őszintén meglepődtem, az az volt, amikor rákerestek a profilomra, és felfedzvén, hogy finnugristaként, illetve a Volga-vidéket kedvelő/ismerő emberként melegeket támogató tweetet írok, teljesen leolvadt az agyuk. Valahogy összekapcsolták a finnugrista életemet a melegjogi aktivista énemmel (ami nem vagyok), meg az oroszországi kis népek kihalásával, és pillanatok alatt azon kaptam magam, hogy bizonyára homoszexuális propagandával mételyezvén a finnugorok agyát, elősegítem azok kihalását.
A helyzet abszurditásán jól szórakozva kb. egy hétig bírtam ki, hogy ne válaszoljak piimnek, aztán végül mégiscsak úgy döntöttem, hogy küldök nekik egy képet az udmurtiai haknimról, amin a karszasuri suliban mesélek a gyerekeknek Magyarországról.
Trollkodás volt, és hergelés persze, tisztában vagyok vele, és nem feltétlenül a legbölcsebb lépés tőlem, de annyira abszurdnak éreztem a logikát, hogy nem bírtam ki, hogy ne oltsam őket egy kicsit. Az én hibám az volt, hogy álmomban sem képzeltem volna, hogy ezek az emberek komolyan azt hiszik, hogy itt a suliban homoszexuálisokról beszélek a gyerekeknek.
Egyébként ezen a képen épp azt kérdezem, ki tudja megmutatni Magyarországot a térképen. A karszasuri hakniról a blogomban is írtam részletesen, nagyon jó volt, meséltem a gyerekeknek Magyarországról, a nyelvrokonságról, mutattam pár nyelvtörőt és népdalt, és megmondtam a nevük "magyar verzióját". Melegpropaganda nem volt benne. :)
Na de a Twitteren megőrült mindenki. :D Először csak azt kaptam meg, hogy a magamfajta megkapja, amit megérdemel. Érdekes módon még piim volt az, aki a "védelmemre kelt". :D
Tegnap estére azonban megjelentek a tweetidézések, amikben az emberek szörnyülködve osztották meg a képemet, tárgyi bizonyítékként, hogy népromboló tevékenységet végzek ártatlan, veszélyeztetett udmurt gyerekek közt. Illetve megjelent néhány csúnyább komment is, például hogy amit csinálok, az genocídium, csak rosszabb.
Szóval izé, népirtok, meg be kell tiltani a magyar nőket, bár egy-két helyen kicsit furi irányba indult el a beszélgetés.
Hát na.
Őszintén, nem gondoltam volna, hogy az az egy szem tweetem ide fog juttatni, de most legalább tudom. Nyilván ezekre a reakciókra nem fogok már reagálni, az egész Twitter-spirál lényege az, hogy az emberek egymást hergeljék és képtelenek legyenek szó nélkül hagyni a hergelést, de tapasztalatom szerint mindez hamar a feledés homályába kerül, ha valaki igenis szó nélkül hagyja. Meg egyébként is, minek! :D
De ez az asszociációs lánc figyelemre méltó volt.
Eldobom magam.
Utószó: újra belegondolva az esetbe, most már valószínűleg nem küldtem volna el azt a választ a képpel. Egyszerűen azért, mert a gyerekek, főleg úgy, hogy némelyeknek az arca is látszik, nem érdemlik meg, hogy ilyen baromságokba belekeveredjenek illusztrációként. Megváltoztatnám utólag, ha tudnám, de a képet sajnos már nem tudom, törölni pedig nem szeretném a hozzászólást, legalábbis egy pár napig még, amíg teljesen el nem vész a süllyesztőben. Az örökkévalóságnak azonban nem szeretném megőrizni.
Minden ellenkező irányú igyekezetem ellenére mégiscsak részt vettem a VIII. Finnugor Világkongresszuson. És ez összességében jó dolog.
Elég világosan közöltem Kadi Raudalainennel, hogy nem szívesen veszek részt a nyitóceremónia finnugor üdvözlőműsorában, és az előkészületek során többször is próbáltam kihátrálni a projektből. De aztán végül Toivo és Maria profizmusa engem is meggyőzött és a projektet is összefogta, és bár izzadva-szenvedve, kölcsönkötényben és erőteljes agyfasszal álltam a színpadra, végül jól sikerült és hálás voltam azért, hogy részt vehettem ebben a performanszban.
Ahogy kúsztak a delegációk a nyitóceremóniára, úgy lettem egyre izgatottabb. Ismerős arcok. Színek és formák. Ő itt Oliver Loode otepää-i népviseletben. Az ott Rieka Hõrn szetu népviseleben. Maria Korepanova és Anna Mišina Makeev lenyűgözőek a beszermján és uráli mari ruháikban. Paša egy cseppet sem változott. Tiina, Eda és Käbi (meg Uku a babakocsiban) úgy vonultak be, mint a három párka. Kadi Raudalainen sugárzó mosollyal üdvözölt mindenkit. Anti mellet úgy álltam, mint aki soha többet nem akar sehova menni. Valentina nagy örömmel elhalmozott mari újságokkal. A magyar delegáció rég látott tagjait végső soron jó érzés volt látni. Jó pár ember ide-oda rángatott, hogy fotózkodjon velem (merthogy magamon hagytam a népviseletem). No hát no. Ez a finnugor világ, az én világom. Az is a legünnepibb, legemelkedettebb állapotában. Éreztem, ahogy kihúzom magam és az elemembe kerülök.
Tulajdonképpen már nagyon régóta nem voltam az elememben. Tulajdonképpen 2019 májusa, a bécsi IFUSCO óta. Talán esetleg egy kicsit a 2020-as Rokon Népek Napján.
A nyitóceremóniánál is jobban vártam a második nap esti kultúrprogramot, amit mi szerveztünk a Kännu Peal Käbi csapatával. Tulajdonképpen nem is azért mentem már 5-re oda a helyszínre, mert annyira sok volt a teendő, hanem mert annyira szerettem volna a zenekari kollégáimmal lenni. Mégis hol máshol lennék.
Az este maga sajnos nem sikerült nagyon jól, de Sami és Patrick összedobták a helyszínre hozott söreiket, a politikafilozófiai intézet professzora mosolyogva koccintott velem, felnyaláboltuk a könyvbemutatókról hozott tiszteletpéldányainkat, és kezdetét vették a hosszú, lelkes beszélgetések a sok-sok szeretett emberrel.
Pillanatok és benyomások.
Amelyeket talán inkább megtartanék magamnak.
Az este elszabadult, és mire észbe kaptam, a figyelem középpontjában találtam magam.
Hajnali 5 körül értem haza, és bár biztos voltam, hogy hölgy lévén fel fogok kelni a reggel 7-es finnórámra, végül elaludtam. Az ébresztőóra ellenére is. Rettenetesen szégyelltem magam.
A kongresszus hátralevő részén képtelen voltam részt venni.
De szeretve éreztem magam. Hosszú-hosszú hónapok, évek óta feltétlenül, őszintén szeretve éreztem magam. És hosszú-hosszú hónapok óta én is őszintén képesnek éreztem magam a szeretetre, végpont és feltétel nélkül. Az elmúlt pár nap több tartós szép emléket adott, mint azelőtt sok-sok ideig bármi.
És némi összezavarodást. Összezavaróan megszerettem embereket, akiket korábban nem, és csalódtam emberekben, akikben korábban nem.
A hétvégét Värska-ban és Szetuföld északi részén töltöttem, de lélekben a világkongresszuson, a csütörtök éjszakában és a rég nem látott, szeretett, drága, új és régi emberek okozta érzésekben maradtam.
Mindig rájövök, hogy végső soron semmi sem igazán releváns az én életemben a FU világhoz képest.
Fél 12 van, végeztem a tanítással, a holnapot tervezgetem és egy finnugor playlistet állítgatok össze épp a csütörtök esti rendezvényre, ami persze irgalmatlan veszélyes, mert végtelenül messze tud vinni az érzelmi hullámvasúton.
Holnap Világkongresszus. Újra látok néhény kollégát a tanszékről, és ez vegyes érzésekkel tölt el. Fel kell lépnem a nyitóünnepségen, ami határozottan negatív érzésekkel tölt el. Egyértelműen igyekeztem távol tartani magam ettől a kongresszustól, erre Kersti Kaljulaid meg a mindenféle helyettes államtitkárok stb. előtt kell népdalt énekelnem. Mi a rohadt életnek.
Illetve ott van a csütörtök este is, aminek a megszervezését rásózták a szervezetünkre, majd előálltak egy csomó kéréssel és elvárással. Mindemellett erősen kérdéses, hogy egyáltalán ott lesz-e bárki.
Holnap megjelenik a cikkünk, aminek a szerzőségébe a mai napig nem hiszem el, hogy lehettem olyan hülye, hogy beleegyeztem. De beleegyeztem, én gyökér. Őszintén, visszacsinálnám ha tudnám, de most már nincs mit tenni. Lehet, hogy le leszek fejezve érte.
Miután bejártuk a Loodusmaját, Antival lerogytunk a Küüni utcában egy sörre, és elszidtuk jól az egész hóbelebancot, amennyire csak a fáradt fejünktől kitelt. De a végén mégis arra jutottunk, hogy valamilyen szinten mégiscsak ezért élünk, és a legjobb élmények azok, amelyek során az ember rohadtul kifárad és baromi kényelmetlenül érzi magát.
Éjfél van, én egy sehogy sem álló posztert hegesztek öt és fél óra tanítás és egy Fenno-Ugriás megbeszélés után, és töltögetem tele a naptáram mindenféle akart és nem akart teendőkkel.
Érzem, ahogy a munka jót tesz az önbecsülésemnek. Még akkor is, ha nehéz. Igenis át tudom rágni magam a szakirodalmon.
A communicated assumption that embeds the propositional content ofthe utterance under such higher-order description is called a higher-level explicature (see e.g. Carston 2002:377).
Mindemellett tudok zsonglőrködni hét magántanítvánnyal és egy csoporttal, egy közelgő világkongresszus által előidézett két fellépéssel, rám záporozó baráti (és nem csak baráti) megkeresésekkel és az általános létfenntartással. Mondtam már, hogy fél év múlva le kell adnom a disszertációmat?
Az életem egy háborgó tengeren hánykolódó vitorlás. És néha jólesne, ha tudnék érezni egyfajta biztonságot, hogy van kihez hazajönni. Van ki megért, van kiben bízhatok és van ki átölel akkor is, ha nem épp én vagyok a legszebb, legmagabiztosabb és legstabilabb. Ennek az érzésnek az emlékei olyan halványak, mintha egy másik világból származnának (tulajdonképpen így is van).
Tartuban nindzsaként járom a várost. Imar elkerülésében az a trükkös, hogy nem tudom, valóban elkerülöm-e a belefutást (hiszen nem történik meg), vagy csak feleslegesen nehezítem a saját életem. Ennek ellenére a múlt hétvégén minden áldott nap sikerült belefutnom, egyszer a karjaival Laura Vilbiks körül, gyengéden csókot nyomva az arcára. A lakása felé bandukoltak. Én tettem egy jól irányzott balkanyart.
Le vagyok selejtezve, kukába vagyok téve, nem vagyok már releváns.
Az egyetlen, amit Imar megérdemel, az az ignorálás. Csak ez nagyon nehéz, ha egyszer valamikor nem voltál ignorálva.
Utoljára húszévesen vágtam a földhöz a telefonom úgy, hogy maradandó nyoma maradt. Péntek éjjel, a földön saját könnytócsámban fekve, egyik sarokban a zúzódást szenvedett telefonnal, másikban a riadt macskámmal, úgy döntöttem, jobb, ha nem maradok egyedül éjszakára, mert még tényleg kárt teszek valamiben (mondjuk magamban). (És hangsúlyozom, amúgy járok terápiára.)
Munka. Fókusz. Kevesebb alkohol. Időben kelés. Testedzés. Kávé és víz. Csend a könyvtárban. Óbazmeg, valamikor régen pont itt egyszer belefutottam Laura Vilbiksbe.
Dolgozom ezerrel, de nem bírom túltenni magam rajta, egyszerűen nem bírom. Nincs fény az alagút végén.
Megmondtam Saminak, hogy ne menjünk az Irish Embassyba, mert valószínűleg folk est lesz ott.
A Pühastébe menet kiszúrtam Triinut a Krepp teraszhelyiségében. A rohadt életbe. Lefékeztem a bicajomat és inkább megkerültem a helyet. Samihoz érve még mindig hiperventilláltam, köptem a szavakat és nagyon nehezemre esett lenyugodni. Hogy megnyugtasson, azt javasolta, hogy inkább bent üljünk le.
Másfél óra alatt kellően ellazult az agyunk, és elég bátorságot szedtünk össze ahhoz, hogy a nyakunkba kapjuk az élet kihívásait újra. Megmondtam Saminak, hogy ha van rá lehetősége, kukkantson be az Irish Embassy folk estjére.
Kimenvén a pincehelyiségből, amint eloldoztam a biciklit, megláttam Triinut közeledni a fiával és David Ilmarral együtt. Mindezidáig nem mentek el a folk estre, csak pont akkor, amikor Sami és én is végeztünk. Satufék, sarkon fordulás, még egy kör kerülés. Szinte olyan érzésem volt, hogy az univerzum azt akarja, hogy beléjük botoljak. Mindenesetre nem tettem. És hazafelé tekervén folyamatosan azon gondolkoztam, jól tettem-e.
De szerintem igen. Mégis mit mondtam volna Triinunak.
Azaz lenne bővem mit mondanom neki, de ahhoz nem az utcán kellene belebotlanom.
Hazaérvén végre-végre elővettem a hegedűmet újra. A dallamok szinte az ujjaimra kéretőztek. Sokkal tovább és több dalt játszottam, mint gondoltam volna. Mini folk-est önmagamnak.
A zene, a közös zenélés, a jammelések és az ehhez köthető programok messze a legnehezebb dolgok, amiken túl kell tennem magam. Nagyon szerettem volna ehhez a közösséghez tartozni. És emlékszem, akkor vettem először fontolóra, hogy Imart komolyan vegyem, amikor elször láttam zenélni. Azonnal lenyűgözött, és ez a varázslat azóta sem múlt el. Triinu pedig, mindig arra emékeztet, amikor ott volt Imar mellet, amikor ő a bécsi éve során beleszém szeretett - a 2018 novemberi, a 2019 októberi táncházak, a bécsi IFUSCO, a márciusi látogatás, a júniusi drámai este, a 2020 februári elszállásolás, a "varázslatos hónapok"... amikor még mindketten azt hittük, hogy egymásnak vagyunk teremtve, és Triinu ehhez teljes szívvel asszisztált. Szinte minden fontos pillanatban ott volt Imar mellett.
Mindez ma már egy marék homok, amit elfújt a szél.
És nekem nincs okom jelen lenni sem a folk jam esten, sem Triinu társaságában.
De azért, mint kiderült, a dalokat még mindig tudom. :)
Egy meglepően kellemes este és egy meglehetősen nyugtalan éjszaka után reggel hétkor a péntek este nyomait viselő, párás, álmos belvárost róttam. Ellenálltam az éppen nyitott Werner friss quiche-ei kísértésének, és eloldoztam az éjszakára ridegtartásban kint hagyott Antóniát (a biciklimet). Gondoltam felpumpálom a szetuföldi túra előtt - aha, a parkban található pumpák közül egyik sem működött, az első benzinkúton nem volt pumpa, a másodikon annyit értem el, hogy az első kerekemből kieresztettem minden levegőt. Fasza. A szerviz csak tízkor nyit, nekünk meg negyed 11-kor indul a vonat. Elcsesztem egy órát, és csak annyit értem el, hogy használhatatlanná tettem a bicajomat. Kétségbeesésemben írtam Imarnak, akinek hálistennek volt egy felesleges bicaja, amit kölcsönadhatott.
A lebetegedett Antóniát és a kölcsönbicajt tolva végigbillegtem Supilinnen. A játszótéren egy vagány idős nő két juhászkutyáját utasította, hogy másszanak fel a mászókára és onnan pózolva vigyorogjanak le rám. Láthatóan élvezték a feladat végrehajtását. A sarkon egy felnyírt hajú tetovált férfi leült a háza küszöbre és kezét kinyújtva hívta magához lompos, fekete-fehér macskáját. Ezek a meghitt pillanatok láttán alig vártam, hogy én is megcirógassam otthon a kis hercegnő-cicámat.
Samival könnyen mennek a dolgok. Felpattant a bicajra és már zúztunk is a vonatállomásra. Úgy cipelte fel a biciklit a lépcsőn, hogy a másik kezében két pohár kávét egyensúlyozott egymáson.
A Rebase állomáson egy fiatal róka várta a vonatot. Vastse-Kuusténél küldtem egy fényképet Szonjának. Põlvához érkezve kíváncsian lestem ki az ablakon. Koidulában, az orosz határon hatalmas tehervagonok gubbasztottak. Gyönyörű időnk volt, mikor Szetuföldre érkeztünk.
Na hát na. Itt van nekem ez a nagyon indiainak kinéző nagydarab fotográfus, aki kitalálta, hogy be akar pillantani a szetu közösség szövetébe, és beleilleszteni azt az Észtországról, identitásról, társadalomról szóló projektjébe. Ehhez dolgozott meg engem, aki cserébe megdolgoztam Aarét mint a legreprezentatívabb szetut, akit csak ismerek, és most itt vagyunk, és reméljük a legjobbakat. A helyi Coop-ban egy már délután egykor részeg pasi csodálkozó örömmel felkiáltott, mikor meglátta Samit és üdvözölte Észtországban. Illetve biztosította, hogy itt nincs korona, és este tartanak valamilyen bulit, amin jelentős mennyiségű "anti-korona" fog elfogyasztásra kerülni.
A Taarka Tarõ nagyszobájában macskák játszottak. A kaja épp olyan finom volt, mint amire emlékeztem. Aare és Rieka elfoglaltak voltak, de Aare megígérte, hogy valamikor 4 után ráér velünk foglalkozni. Vettem egy pár kötött zoknit.
Éppen beléptünk a szetu múzeumba, amikor tájékoztattak minket, hogy a galériában színházi előadás kezdődik. Ülle Kauksi egyik darabját mutatták be, úgyhogy rohantunk mi is megnézni. A szetu nyelvű darab még úgy is nagyon szórakoztató volt, hogy a nyelvet alig értettem. A közönség láthatóan helyi volt, sokuk népviseletben.
A taps után Sami elvegyült a tömegben, én meg kifeküdtem a galéria elé a fűbe, a finnugor zászlók alá. Úgy éreztem, el tudnék aludni, de kisvártatva Sami integetett, hogy nyomás be, kezdődik a parti. A társulat tortával, szendviccsel és persze házi szesszel ünnepelte a sikeres bemutatót, és mi is meg lettünk hívva díszvendégnek. Hogy kicsit megmagyarázzam, miért ülünk ott köztük, mondtam egy rögtönzött és valószínűleg nyelvtani hibákat bőven tartalmazó beszédet észtül, és bemutattam Samit meg magamat, majd miután lelkesen megtapsoltak, kezdetét vette a habzsidőzsi. A helyiek láthatóan iszonyúan élvezték egymás társaságát, és azzal szórakoztak, hogy benne maradtak darabbeli szerepükben, ki-ki tovább alakította a lestresszelt kolhozfőnököt, a buzgómócsing titkárnőt, a félelmetes felügyelőt. Aztán előkerült a gitár és a garmoska, a zajból dal lett, az ücsörgésből tánc. Sajnos én nem nagyon ismertem a helyi dalokat, úgyhogy csak hallgattam - az én időm akkor jött el, amikor végre felcsendült a Kauges Külas, amit jobban tudtam, mint a helyiek. Ez volt az én tíz másodperc hírnevem, a többi időt leginkább megfigyeléssel és csendes iddogálással töltöttem, miközben körülöttem egy igazi, ház oldalát kirúgó szetu buli szabadult el. Mindenki énekelt, mindenki ordított, mindenki táncolt. Sami közben igyekezett egyenként levadászni és meginterjúvolni azokat a tagokat, akikben az alkohol fellazította az őszinteséget, és a kertben a diktfonjával faggatta őket, mit jelent szetunak lenni, a határon élni. Egyébként elvileg egy ortodox ünnepen vettünk volna részt az észt-orosz határon, de a társaságból senki nem jutott el odáig. (Kicsit bánom, de azt nem, hogy nem kellett 14 km-t száz házi snapsz után letekerni.) A buli egészen éjfél körülig tartott.
Samival visszabattyogtunk a szállásra, én kisebb patáliát csaptam, amikor kiderült, hogy elvesztettem a szobakulcsot (nyilván!), de a szállásadónk kinyitotta az ajtót. A vendégházban elég random hangulat uralkodott. A pincében a szaunából zene, fahéjillat és idegenek szállingóztak ki, a felső szintén tinédzserek próbáltak valamilyen dalt, kint egy sötét kocsi csomagtartójába szeszesitalokat pakolásztak, míg a szállásadónk a sofőrrel üzletelt. Sami és én a szobánkban a padlón ülve filozofáltunk még egy kicsit, majd valahogy valamikor kiütött az este.
A reggel esővel, gyomorfájással és egy hangosan nyávogó kandúrral köszöntött. Obinitsa visszanyerte a csendes, világvégi, befelé forduló hangulatát, mi pedig némi gubbasztás után összeszedelőködtünk és felnyergeltünk a hazaútra. Megtaláltam a szobakulcsot. Egy szembejövő autó jóvoltából egy fél pocsolya a nyakamban landolt, így nagyon örültem, hogy rutinos Észtországban biciklizőként hoztam váltóruhát és váltócipőt. Az egész vonat a miénk volt, a zoknijaim békésen száradtak az első osztályú ülés karfáján.
Mindenki, de tényleg mindenki csak örül annak, ha Pfizer oltást kap, de én csak arra tudtam gondolni, hogy megszúrnak. Már előző éjjel is rémálmaim voltak. Nagyon rossz emlékeim vannak a szurikról.
A nagy izgalomban jó hamar odaérkeztem... a totál rossz helyre, de legalább volt időm villámgyorsan leakasztani egy Boltot, és némi lelki terrorral belevinni a taxist abba, hogy keressen valamilyen alternatív útvonalat mint a vasútállomás alatti dugót, és taposson rá a gázpedálra, hogy időben eljussunk a város másik végébe.
Odaértem időben, belevetettem magam a procedúrába, ráfeszültem teljes mértékben, lesápadtam, ziháltam, kivert a víz, pedig az oltást magát meg sem éreztem. A szurit beadó nő figyelmeztette a mentősöket, hogy problémás beteg vagyok. Én félig szégyenkezve, félig röhögve magamon eltámolyogtam a pihenőbe és igyekeztem összeszedni magam. De akárhogy is győzködtem magam, hogy az égegyadta világon nem történt semmi drámai, mégis úgy éreztem, hogy gumiból van a lábam és a valóság csak virtuális. Egy idősebb mentős kikísért, ahogy távoztam, és jobb híján finnül faggatott, hogy vagyok. Igyekeztem legjobb képességeim szerint válaszolni.
Valahogy hazakeveredtem. Úgy döntöttem, megünneplem beoltatásom napját egy sörrel odakint, ráadásul a Rüütlin, a fő sétálóutcán. (Általában amúgy kerülöm azt az utcát.) Nyilván belefutottam Imarba. (Hálistennek csak hazafelé menet, hálistennek egyedül volt.)
Amit túl kell élni, azt túl kell élni. És azt hiszem, nekem egész jól sikerült. A pszichológusomnak igaza van, lehet, hogy Imarnak nem gond csak úgy ukmukfukk barátokká válni szakíts után, de nekem igen. Igenis le kell rázni őt. És ahogy Tücsi mondta annak idején nagyon bölcsen: az egyetlen, amit megérdemel, az az ignorálás.
Szóval nagyjából a szokott lelki állapotomban kuckóztam be az ágyamban, Syksyt várva. (Azóta hazaért és most a lábszáramnk támaszkodva mosakodik.) Jesszusom, ez a hét egy elszabadult bányacsille. De élvezem.
a laptoptartóm zsebében, hogy megjelöljem azokat a verseket a Kristiina Ehin-kötetben, amiket le akarok fordítani.
A régi jegyzetek és handoutok közt a kezembe akadt Imar augusztusi levele nekem. Ez volt az első, amit küldött a nagy nyári hallgatás óta, és az első, amit papírra vetett és valóban fel is adott. (Aztán több követte.) Emlékszem, elkeveredett az egyetemen, és napokig rágtam a körmöm, hogy hol lehet, mire végre megkaptam. Később, mikor már együtt laktunk, elszórva a lakásban számos piszkozatát találtam a végső írásműnek.
Egyébként elégettem mindet, és minden más levelet is, amit tőle kaptam. Csak ez, mivel a laptoptartómban lapult, megúszta.
A fene egye meg.
Persze kinyitottam és belenéztem. A mai napom úgyis Imarral indult. (Írt, hogy reggel megjelent egy új véleménycikke a Postimeesben és áll körülötte a bál.) A levél tartalmát kívülről fújtam persze, de egy szakaszon megakadt a szemem.
Please believe me when I say that - no mather what - I would, and will never, consciously ignore you. Never.
Hah.
Ez a két mondat hatására az emlékezetem szinte önkéntelenül végighasított az elmúlt egy év nem kevés alkalmán, amikor tudatosan, sőt rutinszerűen ignorált engem.
Hétfő este, a teraszon sört kortyolgatva Maruša, a volt szomszédom a szemembe nézett és elárulta, milyen benyomást tett rá és a férjére Imar, miután először vendégeskedtünk náluk. Bármilyen progresszív és feminista nézeteket hirdet, a saját barátnőjét látványosan nem tiszteli.
Persze nyilván ezt annak idején komolyan gondolta. Csak akkor én még nem tudtam, hogy az életre szóló elhatározásai olyan életre szólóak, mint egy sáskajárás Kenyában. (Jön, pusztít, elmegy.)
Imárka Postimees-cikke nem váltott ki nagyon pozitív visszhangot. A liberálisok az érvelési hibákat és a személyeskedő hangvételt nem díjazták, a konzervatívok a tárgyi tévedéseket, a szerző leereszkedő, sznob stílusát, előnytelen fényképét és keleti hangzású nevét. A cikkben újra a progresszív értékek, a radikális feminizmus, a metoo-mozgalom és a genderideológia mellett teszi le a voksát. A cikk persze nem arról szól, hogy ő maga jó ember-e, csak azt sugallja, hogy ha ilyan értékek mellett foglal állást, akkor az.
