a nagy családi vakációról, de a szavak cserbenhagynak. Amennyire tudtam, kiéltem magam a szociális médián, a többi csak parttalan ömlengés lenne. Imádom őket.
Szeretnék írni Szonjáék látogatásáról, de az olyan békés, nyugodt és meghitt volt, mint ami általában jellemzi a kapcsolatomat Szonjával. Viszont lehet, hogy ők nem is tudják, nekem milyen sokat jelentett.
Szeretnék írni Anti kék szemeiről, és arról, hogyan ballag előre a kapcsolatunk, lépésről lépésre, otthagyott fogkefékkel, macskacsőszködéssel, szöveggondozással, késő esti gitárjátékkal, készüléssel télire, de ezek a pillanatok is csöndesek, titkosak és intimek, és... szépségesek, és a mieink.
Mulgi pidu. Seto kuningriigi päev. Viru raba. Sibulatee. Varázslatos észtországi nyár.
Ezen kívül szeretnék arról írni, milyen megható érzés volt Helsinkiben újra egy hostel konyhájában hostelreggelit reggelizni. Semmi nem emlékeztetett jobban arra, hogy talán, talántalán újra normális (lesz) a világ, és én újra egyedül utazhatok, és ennek az élménynek alapvető része a hostelágyra lerogyás, a kómás reggeli az utasításokkal teledekorált hostelkonyhában.
Szeretnék továbbá arról írni, hogy milyen inspiráló egy háromnapos továbbképzésen egy csomó varázserővel bíró nyelvtanár boszorka közt új módszereket tanulni. Ha én tudtam volna, hogy a magyar mint idegen nyelv közösség ilyan vagány nőkből áll!
Meg szeretnék arról is írni, milyen csodálatos reggel 5-kor felkelni a Peipsi-tó partján, hogy megnézzem a napfelkeltét a víz felett.
Elkényeztet a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése