K. A.

Nem küldött semmilyen írásbeli értesítőt, mégis rettenetesen meghatott azzal, hogy azt mondta, remélte, hogy összefutunk a szülinapom környékén ahhoz, hogy boldog szülinapot kívánhasson. Félévente kb. négyszer futunk össze a koliban, egyébként.

Nem is emlékszem már rá, hogyan ismerkedtünk össze. Aztán valahogy mindig beszélgetni kezdtünk. Aztán rájöttem, hogy ez neki is fontos, nem csak egy vagyok a sok közül. Mert nincs is sok. És hány hónap volt, hogy erre rájöjjek! Nagy pofon volt ez az én mellőzöttségre hajlamos személyiségemnek.

Még mindig félek magamtól felkeresni, mégis az egyik legérdekesebb és legjobban eső újonc az életemben. Talán félek is eltörni ezzel a varázsát. De egyre kevésbé.

Erről nem beszéltem még senkinek, tehát nem érdemes találgatni.

Kicsit magamba néztem és láttam, hogy a világ egyáltalán nem olyan elutasító és közömbös, mint azt hazafelé a vonatúton a Goethe-regény olvasása közben sugalmazta nekem. Van itt jóság, csak a szemem annyira önelemző, hogy nem meri meglátni.

Pedig csalódás ettől függetlenül is elég ér, nem kell ahhoz idegen. De nem ez a lényeg. Hanem a fentiek. Hogy van, és lehet rá gondolni és lehet remélni.

I'll find my way home on the western winds

Az úgy volt, hogy pocsék napom volt. Tegnap este utolért a vírus, és már ihb-ra is lázasan mentem, anyukámnak is megújságoltam, hogy itt bizony fosás van és hőemelkedés, aki erre azt tanácsolta, hogy ebben az esetben hiába kürtölte össze az egész családnépet a balatoni nyaralóba a születésnapom (és legkisebb húgom szülinapja) megünneplésének céljából, semmi értelme elindulnom, maximum felköszöntenek később.

Így aztán reggel nem elég, hogy még mindig bosszús voltam a tegnapi ihb emlékétől, még azt is rezignáltan tudomásul kellett vennem, hogy most lógathatnám a lábam a Balatonon a rég hiányolt családom körében, tortával és pezsgővel. Ehelyett fetrenghettem lázasan és rohangálhattam a vécére, illetve vánszoroghattam az Arena Plazába, mint a legközelebbi helyre, ahol gyógyszertár és háztartásikeksz-eladóhely egyszerre működik vasárnap délután.

Este fél 8-ig csak töprengtem a nyomoromon. Bár kimozdultam még egyszer, hogy friss eszmecserét folytassak a csajócákkal a Kamara caféban, arról is másfél óra múlva távoznom kellett a felszökő láz miatt és az érzéstől, hogy legfeljebb háromnegyed szívvel veszek részt a társalgásban, de nem az igazi. A koliban este hirtelen felindulásból felcsaptam a gépet, basszus most már, egy életem egy halálom, azért is lemegyek a Balatonra, akármilyen beteg vagyok! Alig töltött be a Máv-start honlapja, elkezdett csörögni az emeleti vezetékes, de hiába csörgött, láthatóan senki nem vette fel. Bosszúsan fölálltam a gép elől és felvettem én:

- Negyedik emelet.

- Jó napot - mondta a portás -, tudna szólni a 415-be Timár Boginak, hogy lent várják?

Kicsit meglepődtem, de készségesen válaszoltam, hogy hogyne. Fogtam a belépőkártyámat és elindultam lefelé, közben pedig elképzelésem sem volt, hogy ki a franc jött hozzám.

A földszintre érve elképedve láttam, hogy anyukám, nagymamám és nővérem várnak lent (akik egész eddig tudomásom szerint a Balatonon kellett volna, hogy legyenek), hatalmas vigyorral és Mohamed meg a hegy esetének felemlegetésével. Örömömben nem is tudtam eldönteni, melyikük nyakába ugorjak először, nem is mertem hinni a szememnek, ők pedig mondogatták, hogy mégsem akartak kihagyni a buliból, elhozták az ajándékaimat is. Anyám nyakában lógva a könnyem is kicsordult a meghatottságtól, majd leakadtam róla és dőlni kezdett belőlem a szó, hogy már épp azt terveztem, hogy mégiscsak lemegyek hozzájuk... amikor is a hátam mögött, egy oszlop mögül kilépve megjelent Csaba.

Én csak néztem, földbe gyökerezett lábbal. Végigsuhant az agyamon, hogy ez valahogy nagyon nem stimmel, tudtommal épp egy Clermont-Ferrard melletti kisvárosban lébecol, de a jelenlétét, a hátizsákját, a rákvörösre sült arcát, a hatalmas vigyorát egyszerűen nem lehetett letagadni, hogy itt van előttem. Egy hang sem jött ki a torkomon, bizonytalanul léptem felé kettőt, és mikor az agyam végleg beismerte a szemem szolgáltatta megcáfolhatatlan bizonyítékot, hogy ő bizony minden irrelevancia ellenére itt áll, hangosan zokogva a nyakába vetettem magam.

Nem akarom senki monitorját nyáltengerbe fullasztani, az ezután következő jelenetek nem igényelnek nagy fantáziát. Szegény rokonságomról pár percig teljesen megfeledkeztem, majd leültünk és általános élvezettel mesélték, hogy állított be Csaba délután hozzájuk, hogy jött az ötlet, hogy feljöjjenek hozzám, meg Csaba igazából már három napja úton van hazafelé, és mikor kérdeztem, merre jár, random francia városokat adott meg - az egész történet amilyen hihetetlen volt, lassan összeállt. Még mindig nem tudtam hová lenni örömömben, közben anya elővette az ajándékaimat, meghánytuk-vetettük, ki merre megy épp és mire van kapacitása (anyáék mentek tovább Pécsre, de előtte felajánlották, hogy elvisznek minket a mosolyuccába), én meg, még mindig kicsit kábán, fölmentem a 415-be összepakolni és átöltözni. A fent vízipipázó Nóri és Seyda alig hitték el, mi történt, természetesen nem győztek ámulni, hogy aaaaaaj de jó meg óóóóóóó de csodálatos, én meg közben újra meggyőződtem róla, hogy nekem van a legjobb dolgom a világon. Leszaladtam, újra végigölteltem mindenkit, majd mintha ettől kezdve nem is lenne más módja a létezésnek, úgy lógtam Csabán, mint egy batyu. Meghatottságom már csak literekben volt mérhető, amennyit kisírtam röpke háromnegyed óra alatt.

A többi már történelem. A sötétkék Seat Alhambra elhajtott a napnyugtába a Róbert Károly körúton, én meg közben egy megmentett királylány és egy elszállított fekvőbeteg érdekes elegyének éreztem magam, azzal nyugtázva a dolgot, hogy ez egy rettenetesen jó létállapot.

Romantikus adalék, hogy egész nap a Where the Hell is Matt 2012-es zenéje járt a fejemben. Utólag visszagondolva nem is írhatná le semmi jobban a mai napot és az érzéseimet, mint ez a dal.

in memoriam of a disaster

Ezt a sztorit elmentettem piszkozatban, de többet nem kívánoim, hogy csúfitsa a blogomat - úgyis látta biztos már, aki látta.

Arcadia

A pálinka magától értetődő magabiztossággal sorakozott fel a pezsgő mellé. Valahonnan egy vitrinből a whisky is előmerészkedett, pedig eddig sem sokat élt. A puha fotelek közt elnyúlva néztem a focit, pedig sosem érdekelt, de ez a hangulat most magával vitt. Apám és anyám öröme kevés szóval is érzékelhető volt, és ez annyira feltöltött, mint 36 óra alvás és 2 liter tejszínhabos jegeskávé.

Bosi Gabi sörrel kínált, Gyerek mellettem édesdeden aludt. Az oroszok minden erőfeszítés ellenére is szánalmasan beégtek. Tomi megpróbálta megakadályozni, hogy Lilla a napi huszonötödik hülyeségét is kiejtse a száján, sikertelenül - így inkább elment a városba, nem tudván, hogy minek, ha a nővére is oda készül.

Az őz rendkívül óvatosnak tartotta magát, miközben a rét virágait majszolta, így halálra lepődött, mikor egy németjuhász keverék teljes erővel rárontott egy közeli bokorból. Szaladt, szaladt a bozóton át a szántóföldekig, míg egy nagy adag növendékkukorica közt végül biztonságban érezhette magát.

A németjuhász keveréknek lógott a nyelve. Nem elég, hogy dögmeleg van, az őz láttán az adrenalinlöket elfeledtetett mindent vele, most viszont se őz, se adrenalin, ellenben itt ez a patak, másik oldalán a gazdája, és amilyen lendületes magabiztossággal ugrotta át az imént, most olyan ijesztő ez a kavargó sáros víz. De hát nincs itt mit tenni, és némi toporgás és sárdagasztás után maga is meglepődött, milyen keskenynek is bizonyult ez a víztömeg, melyen egy laza ugrással átszökkent.

A Siklósi úti Interspartól a Fema melletti Tescóig fájdalmasan meredek az út. Anya biciklije Lotti után ott volt kényelmetlen, ahol csak lehetett, a nap délután háromkor kegyetlenül tűzött rám. A Németh László utca mellett haladva próbáltam árnyékot keresni, közben fájdalmasan pillantottam a sárga panel előtt parkoló Renault Mégane-ra. Nem ám, hogy se pasi, de se anyós, se após, se nagymama, se sógorok, se mosolyucca.

A Színház téren konszolidált kis társaság verődött össze a fúvószenekar meghallgatására, és mint ilyenek, megrökönyödve nézték a szökőkutak térdig érő vizébe gondolkodás nélkül belegázoló két fiatalt. Egy jó üzleti érzékkel megáldott kislány megkérte az egyiket, hogy szedje ki neki a szökőkút alján lapuló 10 Ft-ost. A két szégyentelen, de már suhanckorból kinőtt fiatal megülepedett a szökőkút szélén, és a lábukat a vízben hűtve hallgatták a közepesen izgalmas dalokat játszó fúvósokat.

6 óra pillanatok alatt elszállt, amíg emberekről, problémákról, kultúrákról beszélgettünk. Különleges nézőpont különleges gondolatokat indít. Közben a lábunkban volt már a Széchenyi téri vízlépcső is, Király utca, a Zsolnay-negyed és anyám vonóshangversenye, mégis a háromnegyed 11-es buszra felpattanva még sokáig félbehagyottság-érzetem volt.

A Capri pincérnője pontosan tudta, hogy a két fagyiköltemény, melyet a röpke 35 fokban szervíroz, rövid ideig fog úgy kinézni, ahogy azt a klimatizált hátsó helyiségben megkomponálta. A fagyikelyhek kijelölt elpusztítói is hamar szembesültek azzal a ténnyel, hogy prédájuk legtartósabb elemei a gyümölcsök, mégsem tudta ez megakadályozni őket abban, hogy tovább folytassák a ki nem apadó beszélgetést. Gondolatok, sztorik és vélemények röpködtek a csattogó kanalak felett, melyeket a közös helyzet, közös élmények és közös családtagok indukáltak, mélyítve az egyébként is alapvető szimpátiát, mely mindkettejüknek nagyon jólesett.

A gépnél ülve újra ott volt velem. A monitor mellett ült az asztalon, kicsit hosszabb hajjal, fehér ingben, mintha csak a Morgan-Stanley előtt várna egy májusi délután. Átöleltem és végigdöntöttem az íróasztalon. Olyan valóságos volt az érzés, hogy hangosan méltatlankodni kezdtem, amikor figyelmeztetett, hogy ne éljem bele magam ebbe az álomba. Hogy is ne élném bele magam, ha ennyire kézzelfogható. Az ölelése azonban hamar szertefoszlott, én pedig inkább átsiklottam egy következő álomba, hogy kicsit könnyebben elviseljem az élmény és a prózai valóság közti fájdalmas kontrasztot.

- Ez itt a Paradicsom! - mondta apám és felbontott egy üveg Sopronit. Mellette Zsófi és kis barátnője mindent megtettek, hogy több víz legyen a terasz kövére kiöntve, mint amennyi a medencében marad. András és Noémi közben borsófejtés ürügyén borsóhüvelyekkel dobálták egymást, Gyerek pedig épp egy mentalevelet igazgatott a fagyikelyhe tetején nagy műgonddal. Én bebújtam a függőszékbe és vadonatúj játékszerem, a Motorola okostelefonom felfedezésébe kezdtem. A Narancsot már kiolvastam, friss szerzeményem, a Krasznahorkai-regényem pedig igényelte, hogy ne lehessen egyhuzamban csakúgy kiolvasni, mint holmi könyvet. Így aztán maradt a browser, a select és a display settings, meg egy gyöngyöző korsónyi rozéfröccs.

Anyámnak talán saját lelki igénye volt rá, hogy kikísérjen a vonathoz. Még meg is vette nekem a jegyet, mert tudta, mennyire utálok vonatjegyet venni. Nyomott az arcomra két puszit és ment folytatni az örökös pörgést, a cég és a család működésben tartását. Tudtuk, hogy most nem kell olyan sokat nélkülöznünk egymást, végre nem kell aggódni, most már valahogy végre minden rendben lesz.

Itt Pesten minden más. Kevesebb családtag, kevesebb engem megértő ember, kevesebb árnyékos sarok, amelybe bebújhatok. Napjaim felét a Szabó Ervinben töltöm, a melegtől a számítógépet sincs kedvem bekapcsolni. Még az MTT-s rendezvényekre elmenni sincs kedvem. Tekerem a biciklit és ízekben, benyomásokban, szellőkben keresem az élvezetet. Nem tudom, mitől ez a remete-igény, de most, valahogy fordítva, mint eddig, úgy érzem, hogy a város kiköp magából. A nagy megrendülésem az úgynevezett barátságaim némelyikében is biztos csak egy átmenetet jelez, de most erősen úgy érzem, hogy nem itt fognak megváltozni a dolgok. Lehetőségeket akarok, hogy valami újat lássak. Ilyenkor szoktam nagyon kreatív lenni: örökösen azon gondolkozom, hogyan tehetném hasznossá ezeket a forró pesti napokat.
De persze nem fogom tudni, hacsak az eleve nem hasznos, hogy kellemesen érzem magam önmagamban, és Scheinnek hála, szívom magamba az irodalmat, mint kicsi koromban.


Nem, nem szar nekem.


Csak jönnél már haza.

"Ó a fenébe, mennyit kell már megint innunk!"

Itthon, itthon. Alvás, olvasás, kaja, pia, gyönyörű vidék.

A hűtőt kinyitva minden különösebb lelkifurdalás nélkül kivettem egy gyümölcsös sört és bár a tévét nem tudtam magamtól bekapcsolni, foci EB-t néztem.

X idő facebook után mindig hintázhatnékom van. Ilyenkor kiszaladok, lökök néhányat a hintán, aztán vissza be.

Gyönyörű piros a ribizli. Ilyenkor kéne találkozni Cinegével, hogy lehessen neki szedni. De nincs kedvem, inkább magamnak szedek, illetve sütök egy jó kis charlotte-ot. Aki olyat még nem evett, az nem tudja, milyen csodálatos tud lenni tészta és gyümölcs kombinációja. Kedvenc sütifajtám ever, pedig nem most jövök rá, hogy össze lehet ütni a lisztet és a tojást.

Néhányan tudják rólam, hogy imádom a Zselicet. Nem kicsit, nagyon. A Zselic Baranya és Somogy megye határán, a Mecsek és a Somogyi-dombság közti lankás vidék, és minden, ami egy magyar tájban szerethető. Gyönyörű emlékeim kötnek oda. És ma megint jártam ott, bár alig 10 percet töltöttem konkrétan a helyszínen (anyának segítettem a túratáborozó öcsémék cuccait hazavinni), mégis annyira feltöltöttek a gyönyörűen karbantartott házikók, az élő falvak, a dombok, a harsány zöld rétek és fák, a hosszan elnyúló horgásztó, a natúrfa játszóterek, a Kaposvárig érő kiépített bicikliút az egykori vasúti töltés helyén (bár tündérszép lehetett anno az a vasútvonal, régen az Indóház magazinban olvastam róla)... mesevilág, és milyen kevesen tudnak róla!

Nem mintha nem mentem volna el egyébként is anyámmal. Mondanom sem kell, hogy annyit pofáztunk az út alatt, hogy görcsbe állt a szám. Éreztem anyám hangján már Pesten is, hogy már nagyon vár, és ez be is igazolódott, ahogy a Zselicbe és vissza vezető 2 óra pillanatok alatt elrepült. Közben beszélgettünk, vitáztunk az életemről, az ő életéről, mesélt arról, hogy akkoriban mik voltak a szokások és az indítékok, hogy lát engem, hogy lát minket. Elmesélte nekem apa okfejtését az "apafogú" és az "anyafogú" gyerekekről.* És minden egyébről, karrierről, házasságról, önállóságról, párkapcsolatról, házasságtörésről, gyerekekről, különlegességről, szociális problémákról, elhelyezkedésről, döntésekről, következményekről. Vannak, akik szerint ameddig nem családról, gyerekről, háztartásról kell dönteni, addig nincsenek is igazi problémáik. Szerintem ez nem igaz. Az igaz, hogy ezek úgymond komolyabbak, mint egy gyerekkori barátság menedzselése, de ugyanakkor az ember már annyival döntésképesebb, annyival kevesebb dolog független tőle... nekem a nagy döntéseim mindig könnyűek voltak. Tudtam, hogy hova akarok menni gimibe és egyetemre és oda is mentem. Tudtam, hogy zenélni akarok és akadt rá lehetőségem. Tudtam, hogy szerelmes akarok lenni és előbb-utóbb az lettem. Tudtam, kivel akarok barátkozni és ő szívesen fogadta a barátságomat, sőt időnként maguk kerestek meg. Minden flottul ment. Sokkal nagyobb problémának éltem meg egy 7, 12 és 14 éves bizonytalanságait. Minden igazodik, ahogy mondani szokás...

Gyerek indokolatlan örömködést vágott le, mikor felhívtam. Pláne mikor közöltem vele, hogy elengedtek minket a Barakás túrával Toszkánába. Augusztus végén Volterra, hírvikám!

De most egyelőre Gyerek maga hiányzik, hogy menne a fenébe... :)

Mázli szokásos vonyítás közepette dugdosta a fejét a kezem alá. A teraszon ülve a combomra csaptam és már ott is termett, két mellső lábával és a mellkasával az ölemben. Zsófi nevetve nézte, ahogy a nyelvével megtámadja az arcomat. Imádom ezt a kutyát...

Találkozó Rovácskával megbeszélve. Érett már egy ideje, így is állandó lelkifurdalásban voltam, hogy mindig elzavarom facebook csetről.

Fura, hogy ahogy itthon kevesebb dolog köt le és több időm van gondolkodni, jobban kitörnek belőlem az indulatok. Sokkal dühösebb vagy szomorúbb vagyok ugyanazért a dologért. Ez nem jó, mert sokkal negatívabb leszek, mint egyébként, de így is fura, mennyi késztetést érzek arra, hogy régi, idegesítő és negatív dolgokról blogoljak. Pedig milyen butaság.

Anyám már megint közölte velem, hogy az újságírás lenne nekem való. Nyöh, már én is?... Szívesen kipróbálnám magam... de félek tőle!

Kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt unom meg az itthonlétet. Még nem unom, meg majd jobb lesz, ha Gyerek hazajön, de... 19-én már épp esedékes lesz hazamenni.

Nyöööööhhhhhhh, Csabához akarok hazamenni! =( Akármilyen büszke vagyok rá, rohadtul itthon lehetne már időnként...

Igen jólesett, amikor Andris hazajött, ledobta magát a kanapéra és random mesélni kezdett a túratáborról. Amilyen szűkszavú, annyira jó arc, amikor megszólal. :) Anyafogú...

Anyával áttöltöttünk egy rakás bort a demizsonokból az üvegekbe. Néhányat nem sikerült légmentesen lezárni, ezért minél hamarabb meg kell inni őket. Ejj de nehéz dolgunk van, aztakutyamindenit...

Részeg leszek 4 napon keresztül, már előre látom...

*(Tudni kell ehhez, hogy apámnak nagy, fehér metszőfogai vannak, amiktől nagyon szép mosolya van. Anyának vékony szája, kicsi, befelé álló fogai vannak és a bal kettes egészen furcsa módon kilóg, érdekes "vámpírfogak" illúzióját keltve. Az apafogú és az anyafogú gyerekek teóriája így szól apám szerint: az anyafogú gyerekeknek (aka öcsém és én, akiknek anyaszerű fogsoruk van) rengeteg eszük van és erős egyéniségük, és ezzel együtt szociális problémáik is. Az apafogú gyerekeknek (aka Gyöngyi húgom és valószínűleg Zsófi, a legkisebb is, akiknek virítanak a nagy metszőfogaik) nincsenek szociális problémáik, ellenben feleannyi eszük sincs. Apám szerint az anyafogúak jártak jobban, de szerintem csak azért hiszi ezt, mert ő apafogú. Ha valakiben nincs meg a zabszem, hogy állandóan kiemelkedő legyen, azt nem fogja zavarni, ha nem az.

Nyeh, a hullákat is fogsor alapján azonosítják...)

Bogi hívja Földet

Délután 5-kor értem haza. Azóta iszom... :D Bár azóta többször is kijózanodtam.

Beszélgettem egy nagyot anyukámmal, és az egész biztosított arról, hogy tök selejtes hülye vagyok... amiért tök selejtes hülyének érzem magam, holott nem vagyok az. És egyébként is, miért gondolkodom úgy, ahogy. És miért nem fogadok el mindent úgy, ahogy van. És miért fogadok el, ha éppen véletlenül elfogadok. Pedig tök sokan csodálnak. De nem mondja meg, kik, mert nem hinném el. Mert béna vagyok s nem hiszek el semmit, pedig ő ismerne rám a legkevésbé, ha kivételesen elhinném.

Genetika, baszki.

Minc többször is eszembe jutott a mai nap folyamán, és tök menő, hogy sikerült neki is az államvizsga. Letszrokk.

Ja és az örök, állandó bejelentenivaló: AKADJATOK.LE.RÓLAM.

Ne vinnyogjatok a pasimra. (halálosan unom, K.V.!!!)

Ne vinnyogjatok rám.

Akadjatok le a magánéletünkről.

Ne akarjátok kényszeresen magatokra terelni a figyelmet akkor, amikor kivételesen velem történik fontosabb dolog - dühös leszek érte!!!

Hagyjátok abba az álszentkedést, nem áll jól, nem, neked sem.

Döntsétek el, hogy én kellek-e nektek, vagy a becses figyelmem - el fog apadni, ha az utóbbi.

...alapvetően, kivételesen próbáljatok meg az ösztönösség és az őszinteség közti igencsak aranyozott balancot megtalálni, tényleg, megéri, ti is jobban érzitek magatokat tőle!

Uff, szóltam.

fragile and divine

Szóval ma voltam államvizsgázni. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy beszámolót vagy stream-of-consciousnesst írjak róla. Így aztán azt írok róla, ami jön.

Olyan állatságokat álmodtam az éjjel, hogy az hihetetlen. Anyám az X-faktor zsűrijében... nyeh. Felébredtem 4-kor, 5-kor és háromnegyed 6-kor... akkor aztán kimásztam és erőnek erejével kijegyzeteltem a jelentésten, szövegtan és stilisztika anyagokat is (tehát kb. Ildi jegyzetét). Közöltem magammal, hogy lófaszt sem tudok - mert így is éreztem magam -, felöltöztem ultrakomolyan (még a hajamat is hátrafogtam, ahogy a tegnapi megázás után kinézett, azt mondtam, ezt be nem vállalom), aztán kecaj, irány Szonja. A gyomrom persze pont akkora volt...

Nyilván Szonjáéknál minden sokkal megnyugtatóbb volt, mint mindenhol máshol, főleg a második adag pálinka után.

Eszti kitartását igazából nem tudom eléggé értékelni. Akármilyen elviselhetetlenül szörnyen idióta voltam, ő türelmesen ücsörgött mellettem és rendületlenül elviselt.

Két igencsak jó dolog volt az államvizsgában: az, hogy Biankával, nyelvmentoros társammal végre jót beszélgettem, aminek nagyon örülök (2 éve járunk együtt nyelvmentorra de sosem sikerült szót értenünk), illetve a nyelvmentoros tanárok. Ladányi, Vladár és Borbás tanárnő mindhárman nagyon megnyugtatók voltak, és igazán feldobták azt a majdnem 3 órát, amit várakozással töltöttem. Pedig szívesen hamar túllettem volna rajta.

Unalmamban nekiálltam szórakoztatni a vizsgázókat, mindenféle idióta történet ugrott a fejembe. De tetszett nekik... egyébként ez jellemző. Elragad a gépszíj és hülyébbnél hülyébb dolgok jutnak eszembe. A tanárokat különösen megnevettettem.

- Bogáta pedig arra figyeljen, hogy a közvetlen-ironikus hangnemet mérsékelje, és inkább a tudományos szakszókincsét villogtassa! - mondta L. tanárnő.

- Én nagyon élveztem Bogáta dolgozatának a könnyedségét és lendületességét! - vetette közbe Vladár tanárnő.

- Ó, akkor nem tudom, mit szólt volna az eredetihez, mert L. tanárnő így is nagyon megnyirbálta! - mondtam és rávigyorogtam az említettre, aki a markába nevetett. Nyomdafestéket nem tűrően jó szakdolgozatot írtam, az a nagybüdösigazság.

Bementem... kommunikáció és 18.századi irodalom tétel... hát a kommunikáció állítólag elég könnyű, ehhez képest igen keveset foglalkoztam vele, a 18. századról meg kb. csak annyit tudtam, amit Ildi jegyzeteiből kibogoztam... de nem untatom a társaságot. A kommunikáció jól ment, az irodalom kevésbé. Az elnöknél igen jó benyomást tettem, és bár Blanka szerint nagyon vitatkoztak az 5-ösön, végül meglett. Érdekes módon pont a védésen blokkoltam le legjobban, pedig Vladár tanárnő nagyon próbált rávezetni a lényegre. Szerencsére az idő alatt a többi vizsgáztató kb. édesdeden aludt, tehát annyira nem volt nagy gond. :D

Annak ellenére, hogy minden más vizsgázó tiszta idegesen jött ki, én olyan vigyorral távoztam, hogy önálló energiaforrásként lehetett volna értékesíteni. Akkor már Szonja is ott volt, Esztivel és L. tanárnővel kint vártak. Utóbbi gyorsan be is ment, hogy Blankát nyúzza, de Szonja és Eszti nagyot vidultak a fejemen, és én is azon, hogy ott voltak. ^^ Azért az nagyon jó, amikor az ember kiszabadul államvizsgáról és a két legjobb barátnője várja.

Elmentünk sörözni, végérvényesen levetettem a fehér blúzomat (és felhúztam a direkt az erre alkalomra tartogatott fragile and divine feliratú vadonatúj felsőmet, juppijjé), majd visszacsoszogtam a hivatalos bejelentésre. Még akkor is izgultam, hogy Seláf végül négyesre "javíttatta" a jegyemet, de maradt az 5-ös.

A feloldódást fizikailag éreztem. Megszűnt az izzadás, a mellkasomban pedig folyamatosan valami melegséget éreztem, ahogy oldódik az a bizonyos görcs. Legszívesebben azonnal elmentem volna bulizni, de sajnos a közeli barátaim nem állnak még úgy, hogy bulizhassanak velem, így csak hazatekertem mint a szél, útközben vettem egy pezsgőt. Kiültem az ablakba és még sosem láttam ilyen szépnek a várost.

Február óta... májusig szakdolgozat... május 2-ától június 3-áig 8 beadandó, 2 zh és 1 szóbeli... június 5-6-7-én minden áldott nap egy vizsga, az utolsó napon kettő... és 13-án államvizsga.

Az elmúlt 2 hétben anyám majdnem kitagadott, a pasim meg lelépett, és egyik sem tett boldogabbá.

Most aztán igazán megengedem magamnak, hogy büszke legyek magamra. Ez nehéz volt és bár kaptam segítséget, azért mégis én hoztam össze. Egó.

A rengeteg gratuláció nagyon jólesett. Többen gondoltak rám, mint hittem volna.

Aludtam egy nagyot, ettem, aztán legszívesebben átmentem volna Szonjáékhoz, de persze nem lehetett, merthogy Szonja éjszakázik. Holnap elintézek még egy cipővásárlást, aztán irány haza, hátha sikerül ünnepelni is egyet, amíg még tart az eufória. Megérdemlem ugyanis, hogy kivételesen rólam legyen szó, nem pedig másról. És otthon hátha vevőt is találok erre.

Freedom!!!!

E.

Lófaszt sem tudok.

it's hard to look right at you, baby

A jobb fülem fölött kivirágzott a bazsalikom. Az éjjel berepült bogár a levelei alatt alszik. Szívmelengető mikrokozmosz. Már teát is ittam és kávét is, a hermeneutika mellettem mégis trollfejjel vigyorog. Egyre kevésbé hat meg. A tenyerem újra kiizzad, 3 napja ezt csinálja, félpercenként törölgetnem kell.

Rájöttem, hogy biciklizés közben vagyok a legboldogabb. Ekkor felmentést kap az agyam az alól, hogy "tanulni kéne". Ilyenkor berakom a Call me maybe-t és mosolyogva nekiindulok a világnak, és arra gondolok, amire csak akarok.

Még akkor is, ha zuhogni kezd az eső. Nyilván állati szar, hogy nincs nálam semmi és egész úton haza verni fogja a hátamat, de ugyanakkor ezekért érdemes élni. Bőrig áztam, ronggyá ment a cipőm, amiben államvizsgázni akartam volna, és valószínűleg totál idiótán néztem ki, ahogy ázott rókaként a drága zsorzsettszoknyám fodraiba töröltem az arcom a piros lámpánál, de... a végén már én magam mentem bele a nagyobbnál nagyobb pocsolyákba.

- Nahát Bogáta, akkor jön, amikor jólesik? - hangzott a kötelező poén Gyuritól, a portástól. Sapkát nyomtam az ázott hajamra és lecsoszogtam a kolibüfébe, ahol Zsuzsa és Zoli tejszínhabos kakaót csináltak nekem, hogy kicsit megmelengessem magam. Közben elolvastam Vörösmarty költészetének jellemzőit.

Most meg már kb. nyugi van. Épp a youtube kellemes hipszter oldalát fedezem fel, nagyon jól lehet rá tanulni. No meg persze amatőr grafológusként időnként kibogozom, sógornőm mit vetett a félbehajtott papírlapokra 3 évvel ezelőtt. Legalább figyelmesen olvasok! :D Nem mintha nem lenne óriási segítség, akárhogy is ír.

Furcsa dolog, hogy bár bűntudatosan és fáradtan érkeztem a Meta-icke szülinapi buliba, mégis az hozta meg nekem azt a kis lelki feltöltődést, ami már nagyon hiányzott. És bizony ez is sokat számít.

Holnap Szonjánál kapok pálinkát, Eszti pedig hoz rágót (és lapot :D). Szociális forrófürdő. Ahogy a most kapott sok támogatás és biztatás is.

Már mindegy, hogy sikerül.

Najó, nem. :D

Nesztek, tinglitangli tinizene. Eszképizmusom jelenlegi fő eszköze, Lottival, a kétkerekű terapeutával együtt.

mese a szétszórt bölcsészlányról

Ezt a kis mesét anyukámnak írtam ma reggel közép-európai időszámítás (GMT+1) szerint reggel 9 óra 56 perckor, de gondoltam megosztom a nagyközönséggel is, mindenki gyönyörködtetésére és okítására.




"Bogi hétfőn fél 4-kor azon kapta magát, hogy még nem abszolvált. Ezt nem tartotta eget rengető nagy bajnak, viszont amikor eszébe ötlött, hogy a TO. 4-kor bezár, kedden nem lesz nyitva, szerdán reggel 10-kor meg már vigyázzban kell állnia a záróvizsga-bizottság előtt, kicsit megijedt. Felpattant a biciklijére lefénymásoltatni a nyelvvizsga-bizonyítványait és kitöltetni a könyvtári tartozásokról szóló űrlapot, de sajnos a Kari Olvasóban 15:57-kor a könyvtárosnénit felhívta egy kedves barátnője, így a hétfői abszolválás terve füstbe ment.
Minderről végül kiderült, hogy nincs jelentősége, mert kiderült, hogy a Pedagógiai és Pszichológiai kar könyvtárába is el kell zarándokolni, hiába nem járt ott soha főhősnőnk. Ráadásul bosszankodva konstatálta, hogy 3 nyelvvizsga-bizonyítványából csak egyet sikerült értelmesen lefénymásolnia, a másik kettőt rosszul helyezte bele a másolóba.


Bogi, aki már tetemes elmaradásban volt az irodalmas tételei kidolgozását illetően, úgy döntött, hogy kedden már reggel 8-kor felkerekedik, elintézi a pedagógiás könyvtárat, tanul egy kicsit a nyelvészkönyvtárban, majd a Szabó Ervin felé veszi az irányt. Az indexét majdnem kivette a táskából de gondolta biztos ami biztos, sok helyet nem foglal, hátha nyitva lesz a TO.


Reggel fél 10-ig minden flottul ment, Bogi épp a beszédészlelés modelljeit jegyzetelte, amikor is megcsördült a telefonja, de nem látta, ki hívja, a betört kijelző miatt. Kiszaladt a könyvtárból, felvette.
-Bogáta, hol az indexe?! - kiabált bele egy energikus hang a kagylóba, melyről Bogi azonnal felismerte a TO ultrahatékony munkaerejét és a magyar szakosok őrangyalát, Burgerné Szűts Évát.
-Eeeeh... a 2. emeleten, a nyelvészkönyvtárban... - dadogta Bogi az igazságnak megfelelően.
Burgerné elnevette magát.
-Na azonnal hozza le!


Bogi kétszer fordult ki és be a nyelvészkönyvtárból, amíg minden szükséges papírját össze nem szedte, sajnos a maradék nyelvvizsga-bizonyítványait nem tudta megfelelően lefénymásolni, mert az alagsori másoló zárva volt. Azért csak bement a TO-ra, ahol a mindig 200%-on dolgozó Burgerné két telefonálás között beragasztotta az abszolutóriumát a hőn áhított indexbe. A telefont lerakva közölte Bogival, hogy megveri, amiért csak most jött, majd mellékesen odavetette, hogy egy nyelvvizsgabizonyítvány-fénymásolat is elég az abszolváláshoz.
-Remélem, nem izgul! - mondta hősnőnknek majd mosolyogva elbúcsúzott tőle.


Így esett Bogika abszolvációja. Most pedig megy vissza a beszédészleléshez."

kora reggel

Én: Köszönöm!
Seyda: Teşekkür ederim!
Nóri: Thank you!
Én: Merci!
Seyda: Danke!
Nóri: Domo arigatou!
Én: Grazie!
Seyda: Gracias
Nóri: Gratiae!
Én: Cpacuba! (most nem tudok jobb cirill ábécét rittyenteni ide)
Seyda: Vítajtye!
Nóri: Hvala!
Én: ... eh! Pedig tudtam! Most nem jut eszembe... mi a 'köszönöm' finnül? Áááááá.......


Hetekig gondolkodtam rajta, újra és újra előkerült az agyamban, de az istenért sem jutott eszembe. Pedig tudtam, hogy tudom, másfél év finntanulás meg a sok Nightwish után ne tudnám... de nem jut az eszembe... nemigaaaaaazz.....


-Kiitos! - mondtam ma reggel Nórinak ösztönösen, mikor visszaraktam a körömreszelőt az asztalára.


Majd lekevertem egy implied taslit magamnak.

szakzáróvizsga előtt

Már megint blogolnom kell, hogy egy kis szünetet tartsak két tanulás TERVEZÉSE között... más jegyzetéből tanulni nem fun, mert nem úgy írja, ahogy én írnám. Támpontnak jó, de csak emlékeztet arra, mi mindent KÉNE még olvasnom meg mindenféle...közben a szoba egyre kisebb, állandóan felpattanok, hogy valami mást csináljak, mint amit azelőtt akartam és közben hatszor leizzadok... és vizes leszek és megint az leszek és megint, olyan párás és fülledt az idő, de ha nincs nyitva az ablak, megfulladok... ez a legrosszabb időszaka a napnak, direkt a gépemre süt a nap, nem látni a monitort. Sötétítőfüggöny nyilván nincs. Félóránként elalszom a jegyzeteim (Ildikó jegyzetei) fölött.

Ja és közben felfáztam és a gyomrom is újra fáj - de már az a csoda, amikor nem fáj.

Szégyentelenül végigbuliztam a hétvégét, és alig élveztem. Mármint élveztem... csak... out-of-place érzésem volt mindenhol, legszívesebben elbújtam volna a világ végére, miközben hánytam saját antiszociálisságomtól. És persze azzal csesztem magam, hogy nem ezt kéne csinálnom.

Fogalmam sincs, mit kezdjek az államvizsgával. Nem tudom elképzelni. Nem tudok egy képet kialakítani róla, aminek függvényében elgondolhatom, mennyit és hogyan tanuljak rá. Gebedjen meg a világ... és én persze lépten-nyomon elbőgöm magam, főleg anyának és Csabának.

Körbekérdeztem minden államvizsgázót, akit csak találtam, hogy milyen volt és mire lehet számítani, de ettől csak egy akkora rémítő információhalmaz szakadt rám, hogy végképp összezavart. Talán a legmegnyugtatóbbak Meta és Máté voltak, meg persze anyám.

Úgy érzem, az előző napok vizsgái annyira leszívtak, hogy most már egyszerűen nem tudom komolyan venni az államvizsgát. Már kiakadt az ingerküszöböm, immunis vagyok mindenre.

Legszívesebben üvöltve szaladnék el messze, és addig elő nem jönnék, ameddig le nem fogytam 10 kilót, meg nem főztem egy iszonyatnehéz mediterrán ételt, nem úsztam legalább egy kilométert (de inkább többet), nem bicikliztem legalább százat, nem álltam meg félúton fröccsözni, nem szaladtam a kutyával egy harsányzöld réten, úgy, hogy nem foglalkoztam senkivel és semmivel, nem alkalmazkodtam és nem ügyintéztem, nem terveztem és és nem stresszeltem.

Anya azt mondta, hogy akárhogy is lesz, ő mindenhogy nagyon büszke lesz rám. Ez megnyugtató. És azt mondta, minden okom megvan rá, hogy hisztis legyek. Ennek ellenére nem szeretek hisztis lenni, de most egyszerűen nem bírok mást.

A tegnap estéből nem sokra emlékszem, csak arra, hogy jó volt, orbitálisat privátoltam Mátéval. Rá kellett jönnöm újfent, hogy az jó dolog, csak ritkán csináljuk, merthogy. Még úgy is jó volt, hogy azt mondta hogy nem is vagyok jó emberismerő. Kínos. De valahogy már ez sem tud érdekelni, bár az is igaz, hogy rég foglalkoztam már pszichológiával. Most kb. semmivel sem foglalkozom...

Hiányzik a pasim.

Valaki mentsen meg.

gondolatok a hajrában

Muszáj erről is nyitnom egy ilyen thread-szerűséget, mielőtt kiokádom a vizsgadrukk-pszichózisomat egy kevéssé alkalmatos felületre (pl. a gyanútlan szobatársamra).

Nem mintha ő éppenséggel gyanútlan lenne, szerintem a csodálkozása egyre inkább nő, hogy miért nem vetettem ki még magam a 415 gyönyörű kilátást nyújtó ablakán.

Már kétségbeesetten rohangálok a lakásban, hogy valami, VALAMI fontosabbat keressek, mint a tanulás, amíg úgy érzem, hogy a könyvek halálos haraggal csapkodják a hátamat. Mind a 14, amit épp kivettem.

Mennék inkább kapálni, felásnám az egész Városligetet egy kettesért! Még ebben a viharban is... hátha agyonb*sz egy villám.

Az Ervinből kijövet földbe gyökerezett lábbal konstatáltam, hogy lelopták a kosarat a biciklimről. Aztán némi haraggal és megkönnyebbüléssel láttam, hogy a kosaramat csak "félig" lopták el: leszedték ugyan, de behajították a többi parkoló bicikli közé. Egy cifra, hangos és nőietlen káromkodás keretében visszaillesztettem a helyére és elindultam: ekkor tűnt fel, hogy az elülső lámpámat lefelé fordították úgy, hogy akadályozta a féket a keréken - nos ezt is vissza lehetett fordítani, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valaki szándékosan és értelmetlenül "megbecstelenítette" Lottit. Vagy tán valaki ennyire utál engem? A nevem ugyanis rá van írva a biciklimre.

És mindezt a Szabó Ervin Központi Könyvtára előtt. Hát gratulálok.

Persze írhatnék rá egy optimistább forgatókönyvet: egy randalírozó huligán banda nekiment a biciklimnek, megpróbálták ellopni róla a lámpát (miután a zárjával nem bírtak), majd észrevették, hogy leszedhető a kosár és azt is el akarták vinni, de egy hősi lelkű 56-os veterán társadalmi összefogással nekiment a nép eme szörnyű elfajzottjainak, akik rémületükben elhajították a kosarat és mindent otthagyva megszégyenülve elmenekültek a helyszínről, ahol ilyen elszántan védelmezik egy ártatlan biciklista magántulajdonát.

Én pedig, bár nem voltam tanúja a jelenetnek, forró hálával a szívemben őrzöm a biciklim megmentőjének hősi emlékét.

Ránézek a mellettem tornyosuló könyvkupacra és fizikai hányinger fog el.

Ahogy hányinger fog el az épp aktuális könyvemben olvasott ausvicctől is. (találjátok ki, milyen kollektív háttértudásra alapoznak ezek a "viccek", azaz kis rigmusok)

Ja, jut eszembe, tegnap megtekintettünk egy Jobbik-tüntetést, persze nem direkt, csak keresztezte az utunkat hazafelé. Több volt a zsaru, mint a "turulfióka" (kopirájt szöveg by Nyitrai T. :D). Tulajdonképpen megkíméltem volna magam a látványtól, mert nagyon felidegesített, mégis volt egy hangulata a dolognak.

(Nem a ti nagyanyátok menekült egy szál kofferrel a világháborús Erdélyből, mégsem rázom itt az öklöm, ahogy egyik felmenőm sem, hogy vesszentrianon!)

Eszti biztos végigtüncögte volna az utat. A Stefánia Palota előtt egy csapat unatkozó rohamrendőrbe is beleszaladtunk, akik persze hálásak voltak ezért a tényért. Nagyon udvariasan vigyorogtak ránk.

A könyv azt javasolja, hogy obla-di obla-da. Na ez legalább egy jó ötlet. Úgy tűnik, a Beatles márcsak az én hajtós zeném.

2 óra alatt 180 oldal. Megtanultam gyorsolvasni? Na ezt majd meglátjuk, ha Scheinnek is értelmesen be tudok számolni róla.

Épp bocsánatkérési roham jött rám. Legszívesebben Nóritól is bocsánatot kérnék, amiért itt égetem a villanyt, amikor ő már lefeküdt. De sajnos muszáj, mert muszáj olvasnom. Asszem kezdek hajlamos lenni a szélsőségekre. Az önsajnálatra is...?

Nem baj, ez azért az én blogom, hogy annyit önsajnáljam magam benne, amennyit nem szégyellem. Még nem szégyellem. Háhá.

Különben is, anyám tegnap képes volt úgy beszélni velem, mintha nem a család szégyellésre méltó eltévelyedett báránykája lennék. Csodásmesés! Azért még lehet, hogy visszakerül ebbe a helyzetbe.

A holnapi vizsgámra olvasom az üzenetet, amit régebben kaptam a tanáromtól: "Amikor úgy érzi, felkészült, kérem, jelezze e-mailben. (Nem gondolom, hogy nagyon szigorú vizsgának kellene lennie, de ingyenjegynek sem.)

Üdvözlettel,

Györi Miklós"

Ez most olyan érzés, mint amikor a kórházban megkaptam a hőn áhított extra adag nyugtatóinfúziót.

Most elteszem magam (azaz csak Tóth Krisztinát és Mészöly Miklóst olvasok), aztán holnap kezdődhet az ungabunga. Juhéjj!

Alk. pszicholingvisztika 3-as. Legalább megvan.




Nem. Nem vagyok hajlandó több szexjelenetet nézni. A Jadviga párnáját gondoltam, megnézem filmben, de 40 perc után kész, ennyi. Utálom ugyanis a szexjeleneteket. Nem bírom elviselni. És nem azért, mert egy frigid zárdaszűz vagyok, hanem azért, mert nem vagyok kíváncsi rájuk. A Trónok Harcát is ezért nem tudom megnézni. Jadviga párnájában az 5. aktusnál egyszerűen lecsuktam az egészet. Ha ezen bukok meg, kiröhögöm magamat.


Komolyan, jelenleg a legnagyobb félelmem, hogy bemegyek Scheinhez és ott helyben elbőgöm magam. Kezdem az idegkimerültség jeleit mutatni.


Egyébként azért jó zuhany alatt sírni, mert nem érzed a saját könnyeidet.


"Ó ne aggódj, ha mindent tudsz, biztosan átenged!"
"Ó nála biztos átmész, szerintem én vagyok az egyetlen, aki kétszer bukott nála!"
- Nem is tudom eldönteni, melyik hozzászólás megnyugtatóbb!


Komolyan, jobban félek ettől a vizsgától, mint az államvizsgától. Jelenleg. Schein az, akinél igazán nem akarok beégni.


That awkward feeling, amikor semmitől sem félsz annyira, mint ettől, mégis alig várod, hogy eljöjjön.


...És ha átmegyek? Jöhet még egy áttanult nap.




Guess who can't sleep. Álmomban már rímeket gyártok. Valahol a Nap előtt a Vénusz épp átvonul, de sajna képtelen vagyok belenézni, tűz az arcomba.


Zsuzsi már megint kiírt egy depressziós bejegyzést. Nem tudom, mit gondoljak. Van mit, csak nem akarok kora reggel fölöslegesen negatívkodni. Épp elég negatív, hogy ma Schein.


Reggel 6 van, a gyomrom pedig már készül olyan méretekre gyűrni magát, hogy szinte akadálytalanul kihányhassam. Nem tudom, nem lenne-e jobb, mert itt belül elég kellemetlen.


H.L. kisasszony feltöltött egy fotósorozatot magáról és a párjáról. Én meg újabb értelmetlenségét érzem az életemnek ennyi tökéletesség mellett. Ilyen szépséget be kéne tiltani.


Basszusklarinét, úgy gondoltam, 10 előtt nem megyek be az egyetemre, de már annyira nem tudok magammal mit kezdeni, hogy muszáj bemennem!


Schein 5-ös. Nagyon nagy mázlim volt, beszélhettem arról, amiről akartam, és föl sem tűnt neki, hogy 4 kötet helyett csak hármat olvastam el. Kilimandzsáró-méretű szikla legördült a szívemről...


...csak egy kicsit mégsem. Scheinnél valaki akartam lenni. Megkérdezte, miből írtam a szakdolgozatomat, majd azt is, mivel akarok foglalkozni felnőttként. Én meg csak nyökögtem, nem tudtam mit válaszolni. Láthatóan nem tettem elég mély benyomást... persze most már tudom, mit kellett volna válaszolnom, de hát... Schein elúszott, vele együtt a legjobb egyetemi előadások is, és én érdektelen maradtam az egyetlen irodalmár számára, aki számára nem akartam az lenni. Sóhaj. De legalább 5-ös.


Gintlire ott együltő helyemben elolvastam ~120 oldalt. Azt hittem, túl vagyok a felén. De... mint kiderült, nem. Így aztán most, hajnali fél 4-kor is bőven van mivel szórakoztatni magam.


Elkértem Ildi kidolgozott záróvizsga tételeit. Azt mondta, teljesen megérti, mellesleg Ádámmal megjegyezték, hogy eléggé kikészültnek tűnök. Francba, ennyire látszik?


Csaba elhúz. Holnap vagy holnapután (holnap=amikor fölkelek azután, hogy elaludtam). Shit.


Pedig én megkértem Nórit, hogy dobjon ki az ágyból, ha 5 perc múlva is ott vagyok. Nem dobott. 3 órát átaldutam... most meg éjjel pótolok. És persze blogolok. Mondtam már, hogy nem érdekel, milyen hatással volt Nietzsche Babitsra?


De még ez a kisebb baj. József Attilla Eszmélet c. verse menő. A magyar líra egyik csúcsteljesítménye és mint ilyen, rengeteg elemzésre és értelmezésre ad okot.
De.
Az, hogy arról kelljen olvasnom, hogy ez a vers tulajdonképpen vers-e vagy ciklus, az számomra felér egy durva inzultussal. Mert József Attila megírhatta volna ezt kódex-széljegyzetként, vagy graffitiként a MÁV-telepre, akkor is a magyar líra kiemelkedő alkotása lenne. De arról vitatkozni, hogy ez a 12 szerencsétlen versszak ciklus-e vagy önálló vers, az olyan vérlázító mértékben érdektelen, hogy komolyan megbántva érzem magam.


"Fagyosabb és kristályosabb a téli szerelem", olvastam a Füst Milán-tanulmány példái között. Ez mosolyt csalt az arcomra. :)


Gintli 5-ös, Varga-Haszonits baromi meglepő módon 5-ös. Végeztem. Kajak végeztem. Mehetek abszolválni.


Gintlinél ki lehetett kb. számolni, kinél kit fog kérdezni. Ezek szerint nekem Füst Milánból kellett volna felelnem, jól át is néztem. Erre bemegyek, Gintli meg elkezdi, hogy akkor nekem most mindenféléből kérdezni fog, mert nincs ötlete... tehát a Hunn, új legendában miféle ars poetica fogalmazódik meg Ady költészetében. Azt hittem, leesek a székről. Erősen gyanítom, hogy összesen két dolognak köszönhetem a jegyemet (mert egyébként csak nyökögtem össze-vissza, Gintli beszélt helyettem): annak, hogy olvastam A láthatatlan embert, illetve hogy jókor, jó helyen benyögtem, hogy "Komjáthy Jenő" (merő tippből).


Varga-Haszonits tanárnő azt mondta, nem akar faggatni minket. Ugye mindannyian elolvastuk a szakirodalmakat, amiket az 1. órán megadott (nem adott meg semmit). Hevesen bólogattunk, közben rendkívül igyekeztem nem nézni a társaimra, nehogy kitörjön belőlem a röhögés, aztán meg mindenki kapott egy 5-öst. Jéj.


Helló abszolutórium! Amint megjelenik etr-ben, hogy anyám átutalta a kolidíjat, nyomathatom. 4,15-ös átlag most is játszik - és igen, büszke vagyok magamra! Húzós volt az utóbbi időszak (ezután is húzós lesz még egy ideig), de ez most akkoris eredmény. Még apám szerint is.


(ezt most abbahagyom de még majd írok)


Folytköv.

breaking the glass of my windoww

Azért blogolok, hogy ne kelljen tanulnom. Legalábbis rövid időre.

Mert tanulni szar, tudjátok. Három évet leéltem az egyetemből úgy, hogy csak egészséges időközönként b*szott agyon a vizsgahajtás réme, és a napjaim többsége szinte gondtalanságban telt - vagy ha voltak is gondjaim, nem olyan jellegűek. És nem állt fenn annak a lehetősége, hogy elvesztem a becsületem.

Mert tehetek amit akarok, lefekhetek fél Budapesttel, habfürdőt önthetek a Feneketlen-tóba, kipróbálhatom a heroint, annak nincs jelentősége. Ha esetleg fél évet csúsznék a BTK-n, az örökre rajtam maradna. 

Beraktam Nórinak egy Top Tracks for Justin Bieber playlistet. Igen, túl vagyunk már 2 sörön.

Tanulás helyett alternatív program berúgni, és elfelejteni az okát. Persze ehhez kevéssé szerencsés blogolni, hiszen most épp az okokról akarok írni. Vagy nem.

Sok minden jut eszembe, de egyik sem éri el azt a szintet, hogy neki szenteljek egy blogbejegyzést, főleg így a 3. sör után.

"Úgy várom már, hogy végezz a dolgaiddal! Annyira meglátszik rajtad! Ha nem nyomaszt valami, csakúgy sugárzol!"

És ezt nem én mondtam, hanem más nekem. Én is várom a végét. Nem is az a legrosszabb, amikor a vizsgán vagyok, hanem az a pár nap, amikor nem tudom, hova kapjak és mihez kezdjek.

Kb. február óta nincs olyan napom, hogy ne frusztrálna valami teendő.

De ha ezt a szorgalmi időszakot túléltem, minden sikerülni fog. Még egy olyan államvizsga is, amire összesen 5 napom lesz tanulni. Meglátjátok.

Egyébként meg bezárt a Mood Café, az egyik kedvenc helyem egész Pesten, a szüleim továbbra is utálnak, Zsuzsi közölte velünk csajokkal, hogy a továbbiakban nem érdekeljük őt, Csaba pedig elhúzott a halál f*szára. Lájfszgúd. Értem én, hogy a Jóisten csak olyan feladatokat rak elénk, amikkel meg tudunk birkózni, csak miért b*ssza el velük a fél 21. életévünket.

Pedig annyi mindenen gondolkoznék. Annyi mindent csinálnék ebben a gyönyörű időszakban.

Nem tudom, hogy jutott eszembe Baba Yagát hallgatni. Furcsa és imádnivaló, magyar, orosz és ír egyszerre, apám mutatta meg még kb. 12 éves koromban, és a végén még azzal is megbékélek, hogy Jamie Winchester. Ami nem Jamie Winchester hibája, aki király, csak... tudja, aki tudja.

K. Zs. két darab képből álló albuma egészen megrendített. Nem is tudok azóta másra gondolni. Cause there is a moment somewhere in time when you meet your match. He/she might not come expected, but when he's there, there's no option. You get captured by every move, every proof that he gets you. He knows you the way you don't even know yourself, and either he cares or doesn't care, it's just done. Because he proves that you're not everything. And yet, you have the right answer. The right answer he doesn't misunderstand.

Nothing is more creative than nature making these relationships go wrong. It's the rarest case they end up togehter. Yet, they remain there.

Ady Lédájától Sherlock Adleréig millióan megénekelték ezt az érzést. És még ha nem is a tiéd, még ha rég különváltatok is, valahol jó tudni, hogy van, létezik, valahogy alakul az élete - mert ő a volt  legizgalmasabb dolog, a szín a világban.

A bőrömön éreztem a gyászt a két, egymásnak nyomott arcú fiatal és a gyászjelentés fotója láttán. Pedig ők sem voltak "együtt" abban a pillanatban. Mégis a világ ezentúl más, mert te, TE nem vagy már itt.

Butaság azt mondani, hogy részvétem, mert nem lehet igazán részt venni a gyászban. Mégis én úgy érzem, valahogy tényleg érzem a részét az egésznek, amibe bele tudom élni magam és egészen átmegy rajtam a tény és a megmásíthatatlanság, és a tehetetlen gondolatfolyam, amely bárcsak egyszer kiapadna.

Jaj de jó, hogy élsz és jól vagy.