Itthon, itthon. Alvás, olvasás, kaja, pia, gyönyörű vidék.
A hűtőt kinyitva minden különösebb lelkifurdalás nélkül kivettem egy gyümölcsös sört és bár a tévét nem tudtam magamtól bekapcsolni, foci EB-t néztem.
X idő facebook után mindig hintázhatnékom van. Ilyenkor kiszaladok, lökök néhányat a hintán, aztán vissza be.
Gyönyörű piros a ribizli. Ilyenkor kéne találkozni Cinegével, hogy lehessen neki szedni. De nincs kedvem, inkább magamnak szedek, illetve sütök egy jó kis charlotte-ot. Aki olyat még nem evett, az nem tudja, milyen csodálatos tud lenni tészta és gyümölcs kombinációja. Kedvenc sütifajtám ever, pedig nem most jövök rá, hogy össze lehet ütni a lisztet és a tojást.
Néhányan tudják rólam, hogy imádom a Zselicet. Nem kicsit, nagyon. A Zselic Baranya és Somogy megye határán, a Mecsek és a Somogyi-dombság közti lankás vidék, és minden, ami egy magyar tájban szerethető. Gyönyörű emlékeim kötnek oda. És ma megint jártam ott, bár alig 10 percet töltöttem konkrétan a helyszínen (anyának segítettem a túratáborozó öcsémék cuccait hazavinni), mégis annyira feltöltöttek a gyönyörűen karbantartott házikók, az élő falvak, a dombok, a harsány zöld rétek és fák, a hosszan elnyúló horgásztó, a natúrfa játszóterek, a Kaposvárig érő kiépített bicikliút az egykori vasúti töltés helyén (bár tündérszép lehetett anno az a vasútvonal, régen az Indóház magazinban olvastam róla)... mesevilág, és milyen kevesen tudnak róla!
Nem mintha nem mentem volna el egyébként is anyámmal. Mondanom sem kell, hogy annyit pofáztunk az út alatt, hogy görcsbe állt a szám. Éreztem anyám hangján már Pesten is, hogy már nagyon vár, és ez be is igazolódott, ahogy a Zselicbe és vissza vezető 2 óra pillanatok alatt elrepült. Közben beszélgettünk, vitáztunk az életemről, az ő életéről, mesélt arról, hogy akkoriban mik voltak a szokások és az indítékok, hogy lát engem, hogy lát minket. Elmesélte nekem apa okfejtését az "apafogú" és az "anyafogú" gyerekekről.* És minden egyébről, karrierről, házasságról, önállóságról, párkapcsolatról, házasságtörésről, gyerekekről, különlegességről, szociális problémákról, elhelyezkedésről, döntésekről, következményekről. Vannak, akik szerint ameddig nem családról, gyerekről, háztartásról kell dönteni, addig nincsenek is igazi problémáik. Szerintem ez nem igaz. Az igaz, hogy ezek úgymond komolyabbak, mint egy gyerekkori barátság menedzselése, de ugyanakkor az ember már annyival döntésképesebb, annyival kevesebb dolog független tőle... nekem a nagy döntéseim mindig könnyűek voltak. Tudtam, hogy hova akarok menni gimibe és egyetemre és oda is mentem. Tudtam, hogy zenélni akarok és akadt rá lehetőségem. Tudtam, hogy szerelmes akarok lenni és előbb-utóbb az lettem. Tudtam, kivel akarok barátkozni és ő szívesen fogadta a barátságomat, sőt időnként maguk kerestek meg. Minden flottul ment. Sokkal nagyobb problémának éltem meg egy 7, 12 és 14 éves bizonytalanságait. Minden igazodik, ahogy mondani szokás...
Gyerek indokolatlan örömködést vágott le, mikor felhívtam. Pláne mikor közöltem vele, hogy elengedtek minket a Barakás túrával Toszkánába. Augusztus végén Volterra, hírvikám!
De most egyelőre Gyerek maga hiányzik, hogy menne a fenébe... :)
Mázli szokásos vonyítás közepette dugdosta a fejét a kezem alá. A teraszon ülve a combomra csaptam és már ott is termett, két mellső lábával és a mellkasával az ölemben. Zsófi nevetve nézte, ahogy a nyelvével megtámadja az arcomat. Imádom ezt a kutyát...
Találkozó Rovácskával megbeszélve. Érett már egy ideje, így is állandó lelkifurdalásban voltam, hogy mindig elzavarom facebook csetről.
Fura, hogy ahogy itthon kevesebb dolog köt le és több időm van gondolkodni, jobban kitörnek belőlem az indulatok. Sokkal dühösebb vagy szomorúbb vagyok ugyanazért a dologért. Ez nem jó, mert sokkal negatívabb leszek, mint egyébként, de így is fura, mennyi késztetést érzek arra, hogy régi, idegesítő és negatív dolgokról blogoljak. Pedig milyen butaság.
Anyám már megint közölte velem, hogy az újságírás lenne nekem való. Nyöh, már én is?... Szívesen kipróbálnám magam... de félek tőle!
Kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt unom meg az itthonlétet. Még nem unom, meg majd jobb lesz, ha Gyerek hazajön, de... 19-én már épp esedékes lesz hazamenni.
Nyöööööhhhhhhh, Csabához akarok hazamenni! =( Akármilyen büszke vagyok rá, rohadtul itthon lehetne már időnként...
Igen jólesett, amikor Andris hazajött, ledobta magát a kanapéra és random mesélni kezdett a túratáborról. Amilyen szűkszavú, annyira jó arc, amikor megszólal. :) Anyafogú...
Anyával áttöltöttünk egy rakás bort a demizsonokból az üvegekbe. Néhányat nem sikerült légmentesen lezárni, ezért minél hamarabb meg kell inni őket. Ejj de nehéz dolgunk van, aztakutyamindenit...
Részeg leszek 4 napon keresztül, már előre látom...
*(Tudni kell ehhez, hogy apámnak nagy, fehér metszőfogai vannak, amiktől nagyon szép mosolya van. Anyának vékony szája, kicsi, befelé álló fogai vannak és a bal kettes egészen furcsa módon kilóg, érdekes "vámpírfogak" illúzióját keltve. Az apafogú és az anyafogú gyerekek teóriája így szól apám szerint: az anyafogú gyerekeknek (aka öcsém és én, akiknek anyaszerű fogsoruk van) rengeteg eszük van és erős egyéniségük, és ezzel együtt szociális problémáik is. Az apafogú gyerekeknek (aka Gyöngyi húgom és valószínűleg Zsófi, a legkisebb is, akiknek virítanak a nagy metszőfogaik) nincsenek szociális problémáik, ellenben feleannyi eszük sincs. Apám szerint az anyafogúak jártak jobban, de szerintem csak azért hiszi ezt, mert ő apafogú. Ha valakiben nincs meg a zabszem, hogy állandóan kiemelkedő legyen, azt nem fogja zavarni, ha nem az.
Nyeh, a hullákat is fogsor alapján azonosítják...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése