Már megint blogolnom kell, hogy egy kis szünetet tartsak két tanulás TERVEZÉSE között... más jegyzetéből tanulni nem fun, mert nem úgy írja, ahogy én írnám. Támpontnak jó, de csak emlékeztet arra, mi mindent KÉNE még olvasnom meg mindenféle...közben a szoba egyre kisebb, állandóan felpattanok, hogy valami mást csináljak, mint amit azelőtt akartam és közben hatszor leizzadok... és vizes leszek és megint az leszek és megint, olyan párás és fülledt az idő, de ha nincs nyitva az ablak, megfulladok... ez a legrosszabb időszaka a napnak, direkt a gépemre süt a nap, nem látni a monitort. Sötétítőfüggöny nyilván nincs. Félóránként elalszom a jegyzeteim (Ildikó jegyzetei) fölött.
Ja és közben felfáztam és a gyomrom is újra fáj - de már az a csoda, amikor nem fáj.
Szégyentelenül végigbuliztam a hétvégét, és alig élveztem. Mármint élveztem... csak... out-of-place érzésem volt mindenhol, legszívesebben elbújtam volna a világ végére, miközben hánytam saját antiszociálisságomtól. És persze azzal csesztem magam, hogy nem ezt kéne csinálnom.
Fogalmam sincs, mit kezdjek az államvizsgával. Nem tudom elképzelni. Nem tudok egy képet kialakítani róla, aminek függvényében elgondolhatom, mennyit és hogyan tanuljak rá. Gebedjen meg a világ... és én persze lépten-nyomon elbőgöm magam, főleg anyának és Csabának.
Körbekérdeztem minden államvizsgázót, akit csak találtam, hogy milyen volt és mire lehet számítani, de ettől csak egy akkora rémítő információhalmaz szakadt rám, hogy végképp összezavart. Talán a legmegnyugtatóbbak Meta és Máté voltak, meg persze anyám.
Úgy érzem, az előző napok vizsgái annyira leszívtak, hogy most már egyszerűen nem tudom komolyan venni az államvizsgát. Már kiakadt az ingerküszöböm, immunis vagyok mindenre.
Legszívesebben üvöltve szaladnék el messze, és addig elő nem jönnék, ameddig le nem fogytam 10 kilót, meg nem főztem egy iszonyatnehéz mediterrán ételt, nem úsztam legalább egy kilométert (de inkább többet), nem bicikliztem legalább százat, nem álltam meg félúton fröccsözni, nem szaladtam a kutyával egy harsányzöld réten, úgy, hogy nem foglalkoztam senkivel és semmivel, nem alkalmazkodtam és nem ügyintéztem, nem terveztem és és nem stresszeltem.
Anya azt mondta, hogy akárhogy is lesz, ő mindenhogy nagyon büszke lesz rám. Ez megnyugtató. És azt mondta, minden okom megvan rá, hogy hisztis legyek. Ennek ellenére nem szeretek hisztis lenni, de most egyszerűen nem bírok mást.
A tegnap estéből nem sokra emlékszem, csak arra, hogy jó volt, orbitálisat privátoltam Mátéval. Rá kellett jönnöm újfent, hogy az jó dolog, csak ritkán csináljuk, merthogy. Még úgy is jó volt, hogy azt mondta hogy nem is vagyok jó emberismerő. Kínos. De valahogy már ez sem tud érdekelni, bár az is igaz, hogy rég foglalkoztam már pszichológiával. Most kb. semmivel sem foglalkozom...
Hiányzik a pasim.
Valaki mentsen meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése